Balázs F. Attila – Fuldokló Hold

Velem voltál, amikor a hajó besiklott az álmos kikötőbe. Amikor a naptól felhevült testemet hűsítettem a ringatózó kékségben. Elmélyülten figyeltem a tarisznyás rákok gyors mozgását minden irányba, a csigák biztos tapadását a moszatos köveken, egy kígyószerű hal kétségbeesett ide-oda úszkálását a félig zárt kis öbölben, a furcsa halat az üregben, amely mindig kidugta fejét, hogy elijessze a hirtelen irányt változtató vízi állatot.
A tengeri sün lassú helyváltoztatását a fenéken, a lábamat harapdáló kis halakat, a csendben sikló vitorlásokat és a búgó jachtokat, a lassan kúszó tengerjárót, amely olyan özönt zúdított a partra, mint egy közepes vihar, a pecsenyeszínűre égett kocanyaralókat, a kis fehér kövekből rakott mediterrán stílusú kápolnát – ahol jobban érzi magát a mindenható, mint az európai nagyvárosok sötét hodályaiban, ahol legfeljebb keresni lehet az Istent, nem megtalálni –, az öregek méltóságával gubbasztó pálmákat, a sziklákat habosra nyaldosó hullámokat. Éjszaka a partok bágyadt sárga gyöngysorát bámultam. Velem voltál, hát tudod, milyen a kortynyi kávé finom aromája, a selymes fagylalt, a lávakövön sült omló bárányszelet, a nyárson sült juh kesernyés íze, a tenger gyümölcseinek különleges ízkavalkádja és látványa, a fanyar helyi vörösbor, a harmadosztályú csapolt sör, a napízű paradicsom és a frissen szedett mediterrán gyümölcsök nem kényszerérett zamata.
Élmények, mint a szomszéd erkélyen vadul szeretkező fiatal pár, vagy az egymástól fényévekre eltávolodott középkorú házaspár letargiája.
Velem voltál, amikor körbesétáltam a félszigetet, amikor üzenetedet olvastam e-mailben vagy sms-ben, amikor a teraszon táncoló szép lányokat bámultam, és akkor, amikor a Hold fuldokolt a tengerbe zuhanó égben. „A szomorúság is lehet kellemes.” Erre gondoltam,  amikor a szétdarabolódott fény cserepei elmerültek a sötét hullámokban. Csak akkor ocsúdtam, amikor észrevettem a remegő kis sárga pontokkal teletűzdelt eget. Szerzeteseknek és költőknek való a magány – állapítottam meg. És velem voltál végig az úton hazafelé kopár hegyek között és sziesztázó városokon, falvakon át. Bárcsak velem lettél volna, amikor kamaszok levadásztak egy szüzet a medencében, és ő nem vette észre, hogy a labdát úgy csapják le az orra elé, hogy minél több víz fröccsenjen az arcába, vagy úgy irányítják, hogy jó messze essék, s megvárták, hogy a csaj menjen utána. Közben elégedetten összenéztek: sikerült hülyét csinálni ebből is. Az ilyen alakokból lesznek a nőgyűlölők, és az ilyen lányokból a vesztesek, az áldozatok, az elhanyagolt és megcsalt feleségek. Látnod kellett volna.
Nem voltál velem,  amikor a hajadat cirógatták a kollégák a munkahelyeden, amikor üresfejű pasikkal cseteltél, malackodásaikra válaszolgatva, azon törve a fejed, hogy elfogadd-e a meghívást a találkára, vagy ne. Akkor sem, amikor metrón, villamoson a férfiakat bámultad, hátha meglátod köztük a nagy Ő-t. A nagy Ő jól maszkírozza magát, nehéz felismerni, azért van annyi magányos nő.
Nem voltál velem, amikor az egyik unalmas estén beültél egy bárba, koktélt rendeltél, s vártad, hogy valaki leüljön asztalodhoz. Amikor találkára mentél, hogy jobban megismerd az ajánlkozó fiút, de csalódottan állapítottad meg, hogy jobbra számítottál. Egy bizonyos szint alá már nem vagy hajlandó menni. Akkor sem, amikor azt hitted, bosszút állsz rajtam, ha ágyba bújsz egy hímringyóval. Persze, másnap undorodtál magadtól.
Talán veled voltam, amikor barátnődnek engem becsméreltél, hogy ilyen meg olyan vagyok, mert nélküled utaztam el. Inkább ne lettem volna veled.
Amikor végre újra találkoztunk, már nem voltál velem. És én sem voltam veled. Egyedül voltunk. Hát nem is volt mondanivalónk. Mit is mondtunk volna. Üres poharat és üres szavakat nem nyújtunk egymásnak. Ösztönző volt most a magány és nem voltunk szomorúak. Mehetnékünk volt. Szinte ösztönösen indultunk más-más irányba, kifelé az aluljáróból.