Gál Sándor – Történések (4)

Elolvastam a lektori véleményeket. Gály Ivánéhoz nincs hozzáfűznivalóm. Látszik, hogy alaposan elolvasta az elbeszéléseket, novellákat. Turczel Lajos bácsi viszont – úgy érzem – csak átfutotta az egész gyűjteményt. Nagyon meglepett néhány megállapítása és kitétele. Nem nagyon értem, mit akar jelenteni, mi nem elegendő ahhoz, hogy a „kötet az olvasókban konstruktív hatást keltsen”.
Továbbá azt sem értem, mit ront le a Visszafelé című novella. Véleményem szerint abban egyáltalán nincs semmiféle Tarzánná-válás, ha valaki egy kicsit is figyelmesen olvassa. Ha így közeledünk az írásokhoz, akkor a világirodalom egy jelentős részét kidobhatjuk az ablakon.
A Jelzésekről, és a Csukák vonulásáról kár beszélni. Állítom, hogy a szlovák párbeszéd-betét nagyon is indokolt és fontos.
A Kősivatag „brutális témafelvetése… megbotránkozólag is hat majd”. Érdekes, hogy Zola Germinálja, vagy Hemingvay Fiesztája nem! De még Boccacció Decameronja is elfogadható… A fene tudja hogy van ez! Engem semmi olyan nem tud megbotránkoztatni, ami tragikusan emberi dolgokat hordoz magában. De úgy látom, felcsaptam a magam prókátorának. Nézzétek el, hiszen már harmadik hete a kórházi ágyat nyomom, s itt az apróságok is elefántnagyságúakra dagadnak. Ennek ellenére köszönöm, hogy elküldtétek a lektori leiratokat.

* * *
körüljártam a halál útját
s visszataláltam a születéshez
körüljártam a születés útját
s visszataláltam a halálhoz
* * *
a szél kék suhogása
kitakarja
a várakozó mindenség
asszony-testét

* * *
József Attila
mindig azt hallottam rólad
hogy te voltál a legszegényebb
s most látom csak felnőtt szemmel
vagyonod egy országban már el se fér

* * *
„Kacsalábon forgó vár – a pásztorok kozmikus életérzésének ténye. Az ég fordított üst, amelynek lyukai között csillagok sütnek át – tüzek –, s ami az eget tartja: hatalmas fa, amelynek alját (alsó részét) kacsalábúra faragták.”

* * *
Emberarc
Azt hiszem vörös volt, amikor született,
Vagy kékeslila. Mint minden újszülött.
Mostani dacával, két fáradt szemmel
Néz rám egy üldözött.

A szem alatt redők. Mélyen.
Emlék-eke hasítja tovább.
Pórusok csúcsai – fekete pontok,
Növelik rajta tompa homályt.

Állkapcsa mozog, a fogak
– parányi malomkövek –
őrlik az időt, a gondot:
„Semmi se volt, s minden jöhet.”

* * *
Mennyi önfegyelem szigorúsága él a kőzetekben, hogy mikor egymásra tapadnak, nem vetik szét a hegyvonulatokat!

* * *
A költészet: halált-bénító felszaladulás.

* * *
Ballada
(Nagykaposon énekelte az 58 éves Suhaj Ferenc)
Dícsértessék – szólt a legény
a papjához nagy búsan,
tisztelendő atyám-uram
halottam van az Úrban.
Földhöz ragadt szegény vagyok,
stóla-pénzt én nem adhatok,
mindenem a búbánat.

Szánja a pap a bús legényt,
szelíden szól hozzája:
Nem élhet a levegőből
az Úr jámbor szolgája.
Nekem se jön semmi ingyen,
és azután mégse-úgyse
temethetek tenálad,
esküvő lesz a faluban,
ma esketem, édes fiam,
a te hűtlen babádat.

* * *
„…minden cselekvésnek az a természete, hogy önmagában se nem szép, se nem rút.” (Lakoma 30. o.)
„Nem lehet olyan egyszerűen meghatározni… hogy valami önmagában szép, vagy rút, hanem szép az, amit szépen csinálunk, és rút, amit rútul.” (uo. 36. o.)
„…az értelmes ember számára néhány okos ember félelmetesebb az oktalan sokaságnál.” (uo. 65. o.)

* * *
Ma egyformán nehéz kérdezőnek és válaszadónak lenni. A kérdések és a feleletek egyaránt fájdalmasak. De bennem inkább csak kérdések élnek. Gyermekkoromtól kezdve az emlékezés visszavetítő hullámhosszán át mindig kérdező valóm áll elém a legvilágosabban.
Lehetséges, hogy ez csupán egyéni adottság, velem született tulajdonság? Lehetséges. De az is meglehet, hogy rajtam kívül még sok-sok ember van a mi privát, hazai magyar glóbuszunkon, aki hozzám hasonlóan, nap mint nap, arra döbben rá, hogy a világ és a szűkebb valóságunk csupán kérdéseket gerjeszt – igazi válaszok nem hallhatók!

* * *
Éljetek háborúságban, haljatok békességben!

* * *
Menj – hogy maradhass!

* * *
már közelibbek a hangok
s közelibb a csend is
fölpiroslik az érkező est

* * *
„Eltelünk édes örömmel, ha távolabb való századokbúl hallgathatjuk hazai nyelvünket. Mert világosságot ád azokra, amiket meghomályosított s kétségessekké, vagy szinte hibássakká tett az idő.” (Révay József).

* * *
Akinek ideje nincs, annak élete sincs!

* * *
A sötétség tengere: távoli, forró ital. Tele csodálatos, lassú mozgással. Ring a sötétség tengere. Úszik benne az idő, s ő maga is úszik az időben. Az idő ring önmagában – önmagán belül. A sötétség ring önmagában. Odaütődik a mindenség falaihoz, s a mindenség is önmagához ütődik, lágyan, puhán, forrón. Az idő sötétsége a sötétség ideje: áldott öntudatlanság a fogantatás pillanatától, a kiteljesedő örömtől számítva. Ó, öntudatlanság teljes sötétsége, úszás önmagunkban, tele épüléssel, tele egymilliárd év tapasztalatlanságával és tapasztalásával!

* * *
fohász
Uram, add, hogy a reggel
megteljék áldott csenddel.

* * *
Víz fölé hajló arc. Emlékek arca. Sodródó levél a folyó hullámaiban.
Besötétedett. A sötétség kemény volt és kegyetlen. Futottak benne az árnyak, az emlékek. A távol megszűnt. Egyetlen sátor alá gyűltek a tegnapok, s mint cirkuszi padsorok egymás köré és fölé kanyarodtak.
Ködben köd-név, köd-alak, köd-titok.
Állunk a fák alatt, övig a földben.

* * *
alkonyodik
egész nap alkonyodik

csak nem világosodik
nem világosodik

* * *
Minden kor megszüli a maga Kőmíves Kelemenjét s a Kőmíves Kelemennéjét is; az áldozni tudót, s az áldozatot, hogy tovább épülhessen az emberi világ…
Mert minden szónak megvan a párja!

* * *
Harmincéves vagyok
magamnak nehéz
akár a kő

* * *
Van perc, amikor már nem fontos, hogy lesz-e nyár, ősz vagy tavasz, s nem számít az sem, milyen magas az ég, s hogy az este korom színű vagy csillagos…
Van pillanat, amikor az ember megkérdi önmagától: amit teszek, valóban én teszem? Ami történni fog, velem történik meg? Ha meghalok – valóban meghalok? Hogyan szerzek erről bizonyosságot?

* * *
„Halj meg. De légy, amivé lenned kell: Ember.” (R. Rolland)

* * *
„Aki egy kalászt termel ott, ahol eddig egy sem termett, az többet tesz az emberiségért, mint az a hadvezér, aki száz csatát nyer.” (Swift).

* * *
A szegénynek föld nélkül nem ér semmit a szabadság.

* * *
Ha egy darab kenyeret tehetnék az olvasó asztalára, akkor minden egyszerű lenne. Abban a darab kenyérben benne volna a szlovákiai magyar parasztság múltja és jelene.
Az árnyékok, apám, tovább nőnek!

* * *
A „verembejáró”. Szülőfalumban még a huszadik század elején is vermekben tárolták a gabonaféléket. A vermekből a terményt a „verembejáró”-val hozták fel, amelyben 21 kiló búza fért el. Eredetileg ez a merítő-szállító eszköz zsuppszalmából készült, s olyan volt, mint a fordított méhkas.

* * *
Feljegyzések az A folyó és a máglya írása idejéből:
• Láttad már az akácfákat reggel, éhes gyomorral? Hát így álltam én ott, s akkor éreztem, mit is jelent ott maradni, állni mozdulatlanul, történjék bármi a világban. Próbáld meg egyszer! Nézd meg reggel éhesen az akácfákat.
• A gondolkodás – lázadás. Ezért az ember lényegénél fogva – lázadó. Lázadó a szó legnemesebb értelmében.
• Háromszoros vesztesek vagyunk. Elvesztettük az Istent, a Bálványt és önmagunkat. Ezért nem tudunk újrakezdeni. Lényegünk a közöny.
• Mint amikor mezítláb álltam a Dunában, s a Duna (a folyó) felnézett rám és az égre, amelyben elvesztek a mozdulataim, játékaim, részegségem, tegnapom és holnapom. Hát ne jöjj ide, és ne kérdezd, hogy miért éltem, miért élek. A Duna tudja csak, amely fölé sohase építhetem már fel a magam ezüsthídját.

Park Alma Atában
Itt
minden embernek
van egy fája
s mindenkiben
n
ö
v
e
k
s
z
i
k
a fa párja

(A szlovák Pavel Bunčák több versét lefordítottam, s azok meg is jelentek, de ez az Alma Ata-i képvers valahogy elkeveredett, s csak most találtam rá.)

* * *
„Mi, asszonyok többet megőrzünk magunkban belőletek, mint ti belőlünk. Azért nagyobb vétek, ha az asszony csal.”

* * *
Nekem a kapa, a kasza, a sarló, a gereblye, a mozsár nem múzeumi dísztárgy, hanem munkaeszköz, amelyekhez nem mindig a legkellemesebb emlékek fűznek.
* * *
ráolvasó
azám törtém ida alá
tépi megő szové talá
bóda bóda ijjú fonta
csurra enkő habú onka
búa búa sédi pörge
kövé sóbra hiá sörbe
dúha ronti ülé sinté
púha tőbe sirkelinté
gyóki nyáma imár abra
kőha luzni kansé zabla
tű zaláng és égi lobbra
törrent erőn üté dobra

* * *
végjáték
(Montázsvers Carlyle: A francia
forradalom története c. könyvének motívumaira.)
először a kéz öregszik meg
jelezvén a végtelen feledést
az égtájak örök remegését
s a holnapot amely eljött

oly különös az estéli hóesés
mintha indulnék az egek felé
bár az elhalasztott remény
nem egyéb üres gondolatnál

ahogy a kéz remeg a papír felett
szív szó értelem semmi egész
vélhetnéd akár jégrianásnak
fájdalomnak mely beléd hasít

hogy mi volt s hogy mi vár amott
nem számít s nem is érdekel
a félelmek királya megbukott
s a legfőbb világcsaló kővé dermedett

* * *
Szlovákiai magyar családi síremlék
ITT NYUGSZIK AZ ÚRBAN
Kiss Sándor
1872–1937
és neje
Kiss Sándorné
szül. Szabó Júlia
1877–1944
ifj. Kiss Sándor
1905–1971
Kiss Sándorné
szül. Kőműves Sára
1909–1976
gyermekeik
Kiss Anna
1930–1993
Kiss Ferenc
1932 –
unokáik
Miroslav Kišš
1950 –
Danica Kiššová
1953 –