Juhász Ferenc – A jégverés fehér düh-diadalma

    Akár jégeső tombol, őrjöngve zúz a kertben:
    kugligolyó-nagy fejjel, csontcsattanás-csöngettyű
    biliárdgolyó tapssal, jéglapláng tányérokkal,
    s mindent zöld cafatokká vak angyaltánccal elver,
    szilárd vizű fehér angyalhorda-tánccal,
    s nézzük a nyárikonyha kék küszöbén szorongva
    hogy robban az égig a tajtékhab-atombomba,
    az égből hullt ropogás-szilárd fehér őrület-csorda,
    az égig fölvirágzó fehér skizoid rózsakert,
    a kobra-ágaskodás pikkelylombként csaholva,
    ugatva, kopogva, nyögve, nem kímélve az ember
    reményét, a halottak földjét fehérré sózva,
    a kertet, a temetőket, az átokpalást földet,
    s közben villám-lánguszály dörren,
    mint a bűn az ördögszívben, a csillogás a könnyben,
    s a gyermek apró szivében nem talál védő fegyvert,
    imát, kegyelmet, édent, fényszűz túlvilág-tetőt,
    s nézi a jég-okádék hányadék-halmait ébren
    a nádfödeles kis ház zöld ajtókeretében
    rettegve állva, szorongva, nagy szeme rózsa-ében
    és fröcsög a jég a nádon, jég-békaporonty-nyáj pattog,
    legyező-szilánkká nyílik, fehértoll-szárnyakká,
    s táncolnak a kések a mohás, csigaszem-kövirózsás
    nádtetőn, a kéményen a jégszáraz késdöfések,
    s törik a hagyma, a répa, a zöld petrezselyem-csipkeesernyő,
    s a kis kert gőzölög fehéren, mint a penészes spenótfőzelék,
    törik a sárgán virágzó krumplibokor csillag-égbolt kontya:
    a sárga selyemhólyag-virágcsillagocskák, hólyagcsöcsöcske-zacskók,
    a márványbőr sárgarépa-páfrány tollas kalapocskák,
    akiknek fehérpiros szíve, mint napcsöcsök a földben,
    hosszú bajuszlomb-fogakkal tenyésznek, mint az álom
    a csecsemő-agyakban, lógnak fél-ébredés száron,
    hulltak az égi temetőből, zuhogtak lánggal csörömpölve
    a fénylő koponyák, csecsemő-csonthólyagok, öregek gömbje,
    jégkoponyák, jégcsontvázak, bordák, lapocka-lapátok, körmök,
    csigolyák, ujjpercek, karcsontok, lábszárcsontok, fog-fésűk,
    ahogy jégtáblákkal tapossa, vízkristály-patákkal dúlja, tiporja
    mint ködkristály a kertben a szőlőt, dáliát, lepkenyáj-lombot,
    s törik a szederfa ketté, tántorog sárgazöld szétrepedéssel,
    a diófa jég-aszaltan denevér-barlanggá töpped,
    s a zöld levél-denevérek fekete golyó-csomagként lógnak,
    aszaltszilva-csomaggá sülnek a jégverés fogsorában,
    s dől jobbra-balra a kert önmagába-rogyva ring, kószál,
    mintha jég-Dinoszaurusz cibálna, rágna, harapna
    gigászi tátott szájjal, gigászi fogsor-csőrrel, jégbérc-csontváz,
    titáni sárkánygyík-csontváz a törpébb páncélgyík-kürtöt,
    a tatu-farkú vasruha-áldozat sikít, ráng, hörög a szájcsipeszben,
    s a kakas, a tyúk, a kacsa, a liba a disznóól alatt ül,
    bamba rettegéssel reszket, pislog a büdös, barna mocsárban,
    s világítanak, mint a csók, a piros, a kék, a barna cirmos szemgolyók,
    s a szempillák esedeznek, csőrtő-orrlikok füstöt rügyeznek,
    a disznó meg ott fekszik, ásít, rózsával trombitálva
    a rózsaszín sárgában, a véres sár ürülék-pocsolyában
    az ól-gerenda padlón, kigyópikkely mozaik-maszatban,
    enyvbarna híg szarban, ön-láva ladikban, aranyvér-latyakban,
    s a csiga csontselyem-házába dagadva mászni se akar már,
    látó-nárcisz tarkó-csecsekkel nyállal csúszni nem készül,
    hallgatva fél a fűben, akár a szó a betűben, s a fű fehérré kékül,
    a négytornyú redős állat a selyemnyál-zászló talpú önmagába zárva
    és a madarak halottan zuhannak le a földre, mint akit söréttel lőttek,
    jéggolyóktól agyonverten, pocsolyába keverten, fehér halálba,
    nyitott csőrükből, mint nyitott könyvből vékonycsík jelzőszalag alvadó
    vérfűszál lóg ki, folyik selyemgyík pikkelycsúszás-szövettel.
    Így vagyok én is immár, így vagyok árván, így vagyok: ilyen verten
    és angyalcsorda rugdos, cibál, lök, szennyes recsegő horda,
    százlábú bogártömegként szétfutva, sírva, összetorlódva, kupacosodva,
    ízelt csigolyaláncként szaladva, gyűrű-rácsfüzérként gomolyogva.
    És ki néz engem, a megvert, vad jéggel-alázott kertet
    ki jajgatja verésem, jég-alá száműzetésem, milyen Éden:
    még bent a szenvedésben, s már kívül a szenvedésen?

* A Magyar Napló áprilisi száma terjedelmes beszélgetést közöl a költővel.