Tőzsér Árpád: Duba Gyula – Az élet lehajló ága című regényéről

..a mélystruktúrában modernebb, sőt posztmodernebb tartalmak is dolgoznak”
Duba Gyula Az élet lehajló ága c. regénye, a legáltalánosabban fogalmazva – elégia. A bölcs öregség szomorú, fájó, s egyben az érzéseket elzsongító elégiája.

Szereplői: olvasmányélmények, világirodalmi reminiszcenciák, a nagyváros elnehezedett, halálra ítélt galambjai, öregedő Férfi és felesége (az Asszony), akiket „lehajló” életük a galambok sorsára emlékeztet, az Író (aki mellesleg a Férfi ikertestvére), s Bori, a csinos „kis rokon lány”, akibe a Férfi „beleszeret”, s akit az Író homályos s valamelyest paradox nosztalgiával Nabokov Lolitájaként érzékel.
A beszédes cím alapján, még mielőtt belelapoznánk a műbe, több képzetet társítunk a ránk váró történethez: az életfa ugye a pogány mitológiák motívuma, a származás és az örök élet fogalmai kapcsolódnak hozzá, de ide kapcsolhatjuk a goethei elmésséget is: szürke az elmélet, zöld az élet fája stb.

Ezek a cím által sugallt jelentések a regény meséjébe csak áttételesen kerülnek át: az öreg, a felesége halála után magára maradt Férfinak a Borika iránt érzett vonzalma az élet elpusztíthatatlan, de egyben tudatalatti, mélylélektani erőire utal, az idős házaspár életét, tengődését megfigyelő és elemző Író moralizálásait, ítéletmondását a Férfi „pedofiliája” fölött pedig akár „szürke elméletnek” is nevezhetnénk.
A regény négy gazdag lélektani hitellel festett meghatározó szereplője tehát az előtérben az öregedő test és halál, valamint a fiatalsággal is érintkezni képes nem öregedő szellem drámáját játssza el előttünk, de a mélystruktúrában modernebb, sőt posztmodernebb tartalmak is dolgoznak. Az Író révén, aki figyeli és leírja a szereplők életét, a leírtak a művi valóság, a tudathasadás, az emlékezéstechnika, valamint a filozófia jelentéssíkjaiba emelődnek. A Férfi többszörösen idegen abban a világban, amelyben mozog (paraszti származása a városban teszi idegenné, öregsége a fiatalok világában), s világidegenségét a szerelem illúziójával, a káprázat és valóság tudatos keverésével próbálja feloldani. Az Író (akiről a történet végén kiderül, hogy csak a Férfi doppelgängerje) ennek az illuzorikus létnek a könyörtelen bírálója. S az ő képzettársításainak, a dolgokat szélesebb összefüggésrendben értékelő szemléletének köszönhetően a világirodalom vonatkozó jelentéseinek az egymásra másolása, valamint az öregedő ember szexuállélektana és a halál filozófiája is a leírások textúrájába kerül.

Elmondhatjuk: Duba Gyula új regényében mai, reprezentatív tudás van szövegileg, esztétikailag hiteles élethelyzetekbe oldva úgy, hogy a feszültségekkel terhes történet az idő spirituális mélységeibe és a lét természetébe is betekintést enged.
A regény bevezető fejezeteiből idézek: „Nyugodtan állíthatom,… olyan életekről beszélek, melyek ismeretében bennfentes vagyok”— mondja a cselekmény Írója. A jó prózaíró ott kezdődik, hogy sokkal, de sokkal többet tud a tárgyáról, mint az olvasó, de ez a tudása nem rendeli az olvasó és az alakjai fölé, hanem éppen fordítva, az olvasó-író dialógus részévé, valamint figurái közé, sőt azok viselkedésébe, története anyagába szituálja.
Duba ebben a regényében történetét szuverén módon kezelő, alakjait belülről és kívülről egyszerre látó, mindent tudó, anyaga természetének mégis alárendelt, abban benne álló és élő szerző. Ezt elsősorban főhőse, a Férfi alakjának a Wilde és Babits hasadt figuráira emlékeztető megkettőzésével és a figura múltját az Író fiatalkori olvasmányainak az elemzésével, egykori olvasói tapasztalatainak, beidegződéseinek a megidézésével éri el, de ezt a szemléleti polifóniát segítik az elbeszélésmód egyéb eszközei is, pl. a Duba korábbi regényire kevéssé jellemző markáns nyelvi alakítás, az intertextuális utalások, az irodalmi formálás szüntelen önreflexiója, s folytathatnám a sort.

Duba Gyula 2007. június 8-án, tehát két nap múlva betölti a hetvenhetedik életévét, de alkotókedvén, lendületén nem látszik a kor. S nemcsak azért nem, mert szinte minden évben új könyvvel jelentkezik, hanem azért is, mert újabban – amint az a fentebb vázoltakból kitűnik – az izgalmasabb, korszerűbb formai megoldások és mondandók érdeklik.
Az élet lehajló ága gondolatgazdag, a cselekmény kamarajellegének ellenére is epikai szélességeket és mélységeket mozgató, kitűnően megírt regény. Természetesen nem hibátlan alkotás, de ez alkalommal dicsérni jöttünk s nem temetni, bírálni máskor, más alkalommal fogom.
Tisztelettel és szeretettel gratulálok a szerzőnek a Posonium Irodalmi Díj legfelső fokozatához, a Fődíjhoz.

Tőzsér Árpád
„