Kulcsár Ferenc versei

In flagranti
R. C. tetten érte magát, hogy verset ír. Benyitott
a szobájába, s csodálkozva és megrettenve látta,
hogy ő, vagyis hát a képmása, az asztal fölé görnyed
és verset ír: tereli az elkóborolt szavakat verse karámjába,
kolompolás, csaholás, bégetés – ördögi,

édes lárma. Ámult R. C., a juhász
a lánglelkű bojtáron, ó, istenem, ködbe hullt világom,
levegő-pucér létezésem – már ifjan is az ének
szikkadt földjét ástam, sírkő betűit véstem – rémült meg R. C.
egykori képmását látva, s kitántorgott az éjszakába. Odakint,
a csillagmiriád alatt csontkoronás diófák közt haladt.
Ó, mindenség, gondolta, semmi szép virága, illatozz, hajladozz!
Gyümölcsöt hozz, levegő sikongó ága! Lombosodjál, titkaink
égig érő fája… Ó, folytatta R. C., mindünknek kijár
a békés, csendes halál, kik tollat fogunk az éjszakában,
s a rémület fölé hajolva
verset írunk a vízre és a porba.

R. C. panasza

„Naponta koldulok, nagy Isten Lázárja,
kóbor lelkek között – de egyre a nemlétbe ütközök”  –
panaszolja R. C. keservében,
mert nincsen, aki megsegítse a céda mindenségben.
Elhúznak, mint darvak, fölötte a napok,
s tojnak rá a fényes angyalok. Ráadásul:
a sátánt adta Isten neki társul. Pedig R. C. gürcöl,
ragozza az igét, s nemcsak Párizs, ő is megérne egy misét.
De hát mindegy, öröm neki így is latrok között lenni,
s Isten előtt, vérzőn megjelenni.

Sóhaj

Én istenem, én istenem, mért nem GYÁSZOLSZ, szentem velem –
írja R. C. egy papírra,
mely szentek neveivel zsúfolásig írva.
Én istenem, én istenem, mért nem ÖRÜLSZ, szentem velem –
javítja ki R. C. első mondatát,
nem feledve soha egyetlenegy szavát.

Áldomás

R. C. az asztalra tette az óborral teli bakályt,
s magasba emelte poharát: Koccintsunk, mondta,
isten, isten, cimborák. Torkukra önték a nehéz óbort,
s amiként Júdás Jézust, R. C. mindenkit
sorra csókolt. Ahányszor elapadt,
annyiszor telt csuda módon a boroskancsó újra,
ittak R. C. új művére, ittak az istenre,
derűre-borúra. Virradatkor aztán
szétszéledtek tántorogva a barátok,
s R. C. a küszöbre rogyva érezte
szétáradni szívében a zsarnok világot.
Ó, nem tudok én mást,
suttogta a kelő napba, nem tudok mást,
csak zokogva élni, a teremtés gyolcsába takarózva nézni,
mint csillámlik sorsom örök idők taván,
világ végi csendben, Isten szép hajnalán.

Mese

Hebehurgya beszéd, mit R. C.-ről mondanak,
hogy istengyásza ember, s leteremtik az angyalok,
lefossák a madarak. Dehogyis, R. C.-nek,
bár istenbabukája, mindene megvan: göndör szőrű nyája,
terelőkutyája. Este, mikor vérbe fagyva
a fűzfák mögé ájul a nap, fejére konyul R. C.-nek
a roppant égi kalap, s úgy indul haza, titkos-boldogan,
báránykái mögött, bokáig csajtosan. Asszonya terített
asztalnál várja: homlokán a hold világít,
csillagokkal hímzett a ruhája. Megvacsorál, lefekszik,
imát mond R. C. ezért, azért, mindenért,
s könyörög az Úrnál a hebehurgyáknak kegyért.
Majd elalszik és terelgeti álmában
napérlelte, holdnevelte évezredeit,
s a hajnali harmat fürdője után
a teremtés friss szellőjében megszárítkozik.

Rege

Úgy pottyant R. C. a létbe, mint darázs a fortyogó
szilvalekvárlébe: szárnyverdesve és rettegve,
pontosabban mint Pilátus a hitvalló hiszekegybe.
Azóta járkál fel-alá, égre törő nyárfák
gallyain hegedül, s álmaiban néha a zúzmarás
csillagokig repül. Ám többnyire csak
hallgat, könyököl – a láncait csörgető szabadsággal pöröl,
panaszolgat Istennek a magányról, a zseniális és
zsarnok halálról, s a terrorista mindenhatóságról.
S esténként, mikor elhervad a vérvörös rózsa,
a nap, világra tárt ablakában állva
úgy érzi, a teremtésben egymagára maradt,
s az átölelő öröklétben szíve megszakad.

Séta a mindenségben

R. C. mindenütt otthonos és honos:
a makrokozmosz-viszonyban, az egzisztenciális iszonyban –
s a seholban, a seholban is otthon van. Kiváltképpen jó neki
a templomban s a kocsmában, e két világmegváltó
csodában, de Augiász hírhedt istállóját is kedveli:
bábeli dolgozószobáját, hol átvilágított glóbusza
tündöklő porán át a mennyekig ellát.
Otthonos R. C. a mindenségben, sétálgat benne
fel-alá, mohás párna a Mont Blanc fáradt feje alá,
dzsungelekkel takarózik, napkeltekor pedig
a tengerben mosódik. Enyém a határtalan föld – olvassa R. C.
az óceán partján a szent könyvet –, szabadságom az emberé,
a vizeké és halmoké. Elenyészhet minden,
minden megrendülhet, de irgalmasságom nem távozik el
tőled. Így él R. C. , emiatt és ezért,
szíve egyre átvérzi a történelem szövetét,
s a vérből és húsból felbukkan mindig VALAKI:
szótlanul szól s hangját örökké hallani – R. C.-ben
dalol ő, s R. C. benne hallgat,
kitapogatván érverését, jegyezgetvén boldog érvelését.