Aich Péter – Haza

Elindult. Végre, gondolta, elindulhatok. Hűvös volt, eléggé hűvös, inkább talán hideg. Nem süt a nap, könyvelte el magában. Igen, a nap. Azért. Az égbolt szürke. Gyanús egyenruha. Unalmas, összeolvadt felhőboltozat. Nem is felhők ezek, köd, egykedvű köd, cseppfolyós halotti lepel. Följebb húzta kabátján a cipzárt, előkotorászta kesztyűjét. Fújt a szél, úgy érezte. Furcsa, gondolta, szél fúj a szélcsendben.
Olyan áthatóan. Nyirkosan. Ha majd hazaér, melegebb lesz. Ott. Talán. Működik egyáltalán a fűtés? Megpróbált visszaemlékezni, vajon bekapcsolta-e. Néha elfelejtette. Meg az is előfordult már, hogy elromlott a kazán. Vagyis nem kapcsolt be. Azaz bekapcsolta, de nem működött. Mert eldugult a szűrő. Olyan kis vacak. Amíg a gáz a fúvókához ér, teljesen beszűkül a vezeték. De a kis koszrészecskék ott is átférnek. Azért kell a szűrő. Már szétszedte egyszer. Vékony dróttal átpiszkálta, nagyokat fújt belé, a szűrőt benzinben is áztatta. Aztán megint működött. Mindig ilyen apróságokon múlik. Minél bonyolultabb valami, annál észrevehetetlenebb a baj forrása. És több romolhat el. Megrázta a hideg. Bal kezén a kesztyű fönnakadt az órán, s nem bújt a kabátujj alá. Bizonyára ettől. Pedig a hideg a hátán ugrándozott, nem a kezén futott végig. A meleg, ha belülről jön, az más. Hát igen. Vagy az ég tudja. Talán szaporábban kéne lépni. De meg kellett állnia, mert autók jöttek. Nem mehet a túloldalra. Körülnézett. Az autók meg nem bírják abbahagyni, csak jönnek végeláthatatlanul, vadul. Az átjárónál sem állnak meg, hát még itt. Az úttesten ment, a parkoló autók mellett, hogy rövidebb legyen az út a másik oldalig. Ha majd átmehet. Ha szabad lesz az út. De a sarkon úgyis meg kell majd állnia. A villamos közben persze elment. Na, még ez is. Mikor jön megint? A villamos olyan, mint a nő, jutott eszébe a szellemesség. Ha az egyik elmegy, jön a másik. Na de a menetrend. Utolsó villamos is van. Aztán lehet gyalogolni, a láthatár felé. Ha ugyan látni. Most még igen. Az utolsó villamos messze még. Remélhetőleg. Meg kell várni. Nem kell utána szaladni. Persze, néha délibábot hajszolunk. Bár ki tudja. Talán nem is ez a lényeg. A haladás, igen, haladni, azt kell. Hogy meg ne álljunk. A sarkon mégis mindig meg kell állni. Ez már így van. Ha tetszik, ha nem. A kereszteződés rejtély. Mindig az. Sosem tudhatod, mi jön és honnan. Mert az autók is csak jönnek, jönnek, hol innen, hol onnan. Vagy a föld forog ide-oda, velem együtt, az autók meg állnak, s velem rángatózik e nagy teke, csak én mozgok, jutott eszébe. Megint hülyeségre gondolok, vélekedett tárgyilagosan. Pedig talán nem is olyan kába a gondolat. Mikor érek haza? Ez az alattomos hideg. Zsebre vágná kezét, ha kesztyűstül beleférne. Ám ez csak olyan tudat alatti mozdulat. Zsebre vágni a világot. Nem a világ az én kezem, legyintett. Ez az. Így is lehet. Így bizony. Legyinteni. Ez szintén mozdulat. Haladás? Mindegy. Megváltozik a szemlélet. A melegtől. Esetleg. Ha meleg lesz. Az égbolt szürke hályoga mögül mintha megcsillant volna egy napsugár. Nocsak, mindig van remény. Amint hazaér, leveszi a kabátot, s a fűtőtestre ül. Forró lesz, nem sokáig fogja bírni. Mikor találnak föl egy rendes hőtárolót? Elraktározni a nyár melegét. A bensőség melegét. Mert minden kihűl. És mindig. A kályhák pedig elromlanak. Vagy a kazánok. Egy hülye porlasztó miatt, például. És aztán szét kell szedni az egészet. De volt már úgy, hogy hiába szedte szét. Akkor sem működött. Előfordul bármivel, hogy egy szép napon nem működik többé. Szerelőt kell hívni. Öreg ez már, mondja a szerelő, ki kéne cserélni. Mi mindent lehet megjavítani? Vagy kicserélni. A lelkemet, esetleg. Lehet-e? Még úgy-ahogy összebütyköli, de ki tudja, meddig működik. Nyáron kéne kicserélni, mondja a szerelő. Nehogy a legnagyobb hidegben mondjon végleg föl. Mikor lesz nyár? Nyáron bármi kicserélhető? Ha természetes meleg lesz, napsütéssel. Az érzelmeket. Ha majd hazaér. Meg kell vizsgálni. Talán mégis javítható. Akár a kazán. Idáig jó volt. Szívmelengető. Igen, idáig – meddig is? Persze a földgáz. A föld ereje. Érezte, hogy megfeszülnek benne az inak. Pedig csak a jelszó volt. A visszhangtalan parancs. A mozdulat akarata. Mozdulni, haladni. Haza. Ahol meleg van. Remélhetőleg. Talán. Ki tudja. Végre átjutott az úttesten. Micsoda előrelépés! A megálló üres volt. Senki emberfia. Mintha kiürült volna a világ. Most az autók is elmaradtak. Szél sem fújt. Mégis átjárta, befurakodott kabátja alá, bőre alá, onnan rohamozta zsigereit. Mi lesz, ha kihűl a szívem, gondolta. Ha hideg lesz, mint a lélektelen fűtőtest, amikor elromlik a kazán. A hőforrás. De a hideg irányt változtatott. A keze dermedt meg. Lassan fölfelé halad. Szétáramlik. A zord ridegség. Milyen barátságtalan. Mikor jön a villamos? A sínekre állt, a távolba nézett. Jön valami? Mindig jön valami, vigasztalta magát, valami mindig jön. Sosem tudni. Váratlanul. Amíg vár valaki. Ha már nem vár senki, hiába jönne bármi. Közben eltűnt az égi tünemény. Meglehet, tévedett az előbb. Talán csak beképzelte, hogy oszladozik a köd. Ha megfeszülnek inai, mindig ez történik. Elképzeli, mint a meleg szobát. Leül a karosszékbe, a feszültség fölenged. Lehunyja szemét, s átadja magát a kellemes varázsnak. Máris fölmelegedett egy kissé. Szinte elálmosodott. Ekkor állt meg mellette a villamos. Alig ocsúdott. Fölszállt. A villamos üres volt. És fűtetlen. Legalább leülhetek, gondolta. Ez most elvisz, s nemsokára otthon leszek. Majd otthon. Ha majd hazaérek. Ott biztosan meleg lesz. Ha hazaérek. A fűtőtest. A karosszék. Ez most nem az. A villamos nagyot rántva elindult, az emberek majdnem leestek. Ja persze, csak ez az egy hely volt üres. Milyen szórakozott vagyok. Fölnézett. Valóban. Körülötte emberek állnak. Senki sem nézett rá. Csak állnak, ő talán ott sem volt. Egykedvűen maguk elé néztek a semmibe. Vajon mit láthatnak. Mintha nyitott szemmel aludnának. Az álmok gyakran kísértenek. De hiszen majd fölébrednek a megállón, vélekedett magában. Kiszállnak, beszállnak, ez az élet rendje. S hazamennek. Előbb-utóbb. Akár meleg a fűtőtest, akár nem. A megálló már majdnem az otthon. Csakhogy a villamos nem állt meg a megállón. Megszüntették volna? Az emberek sem néznek. Magukba süppedtek, mintha nem is lennének itt. Kifelé bámult az ablakon. Úgy tűnt, hogy a villamos ellenkező irányba halad. Pedig jól szállt föl. Csak éppen ellenkező irányba halad. Honnan jött? Ezt nem vette észre. Gondolataiba mélyedt, a melegről tűnődött. Előfordulhat ez ilyenkor. Hogyan érek most haza? Mert a villamos csak megy, megy, a megállókon nem áll meg. S egyre gyorsabban halad. Itt valahol ki kéne szállni, jutott eszébe. Nem lehet. Az emlékekből nem lehet kiszállni. Sietni kell, idejében érkezzen. Pedig még korán van. Aludnának még az emberek? Olyan gyorsan haladt, hogy elvesztette súlyát. Lebegett. A magasban repülni jó. Tiszta az ég, messze látni. Fiatalos kedvvel terveket szőni. Becserkészni a világot, oly kicsi. Ő is kicsi még, édesapja fogja a kezét. Már soha el nem ereszti. Tenyere kétszer is elfér a tenyerében. Mikor megyünk, apám? Ha majd nagy leszel, nekivágunk. Előbb tanulj meg járni. S ha majd biztosan lépsz, elindulsz. Édesapa keze nagy és meleg. Bőre ráncos. Ilyen lesz az övé is? A kandalló mellett ülnek, de ellankad. Le kéne fektetni ezt a gyereket. Gyerünk. Vajon hová? Hová mennél, mikor otthon vagy? Mikor fogod megtudni? A másik járdára. Át a túlsó oldalra. Ha majd lehet. Pedig nem jó elmenni hazulról. A melegből. Nem is lehet, sok autó jön. Aztán mégis. El kell eresztenie édesapja kezét. Nemsokára esni fog. Vagy csak a köd szitál. Csukd be a kabátodat. És ne felejtsd el a kesztyűt. Mert hideg van odakinn. Na, menj már, hogy hazaérj. Vár a fiad. Kezét nyújtja feléd. Tenyere kétszer is elfér a tenyeredben. Hova megy ez a villamos tulajdonképpen? Sűrűsödik a köd, óvatosan kell haladni. Csak a villamos rohan. Együtt a Földdel a Nap körül. Mindig a Napot kerülgetjük. A meleg miatt. A fény miatt. Sosem érünk a Napba. Holott oda vágyódunk mindig. Megégnénk. S nem lesz, aki helyettünk álmodik. Mert egyedül vagyunk mégis. Mindenki elindul egyszer. Ki tudja, merre. Valahol messze, az unalmas, egybeolvadt felhőboltozat peremén a meleget áhítva bandukolnak az álmok. S a kéz. Hol van a meleg kéz? Fázik. Igen, bizonyára fázik.