Béres Csilla – A kémény

Az eleje nem jó, semminek se. A végére meg pláne ne gondoljunk. Persze közben – közben bármi megtörténhet. Csak az a hézag, hogy a halálra meg valahogy nem lehet nem gondolni. És akkor itt áll egy férfi… Ha! Hisz nője is van. Feleség-félesége, aki reszketve várja haza. Félti. De hát mégis az a legnagyobb baj, hogy nem lehet kitörölni, néha még szeretkezés közben sem. Egy gyönyörbe belehalni.

Úgy, elmennék… Mégis, miért lenne jobb a vége, mint az eleje?

Mondtam Hildának, gyerekünk nem lesz, mert akkor melyikőtöket szeretem majd? Én téged szeretlek, s ezt nem lehet megosztani. S így vagyok én az övé mindörökre. Esténként, ha bevilágít az utcai lámpák fénye, látom hirtelen megöregedni. Madárcsontú anyóka fekszik mellettem. Az én kedvesem. És mondom neki: – Így szeretnék melletted megöregedni, ilyen szerelemmel téged szeretni, legalább nyolcvanéves kedvesem. Ő nevet, de érzem a füle mögött elfutó könnyeit. Az ejtőernyős egerekről kezd beszélni, akik most landoltak a pléhtetőn. És már én is hallom az apró lábak futását a sötét falakon. Mit gondolnak az egerek? Félnek-e az éjszakában? Beszélnek a Holddal? S hogy tudnak magukban élni a teljességgel? A férfitest az más. A súlya, a melege. Egymásnak dőlve ülni a hóban. A tűz is ég. Útközben kötelező minden rávalót összegyűjteni. Maga a tűzgyújtás egy szál gyufával fontos aktus, férfimestermű. Aztán csak ülni és nézni az ürességben a magunk-tájait, a szélfogók keretezte szántót, az ég halványáról vagy egy kikandikáló fűszálról beszélni, időtlenül. Idétlenül? Azt a gyönyörűséget kibeszélni, hogy mégis más a világ, sokkal gazdagabb, színpompásabb.          

– Szappanbuborék! – legyintene újra Hilda. Hogy érthetné ezt?                                                                                                            

Pedig bizisten elvinném egy kirándulásra a kedvesem. De ő nem vágyik rá. – Nem hiányzik az életemből – így mondogatja. Tudom, hogy Hilda tisztán is mindent látna. Mert olyan. Nem beszélne, pedig egy fél szavában is elmerülnék szívesen.

– Most menjünk inkább fölfelé! – hívtam a barátomat, Ardit – tiszta fejjel, lélekkel, férfikedvvel. Hónapok óta ez az ideám. Van a városunkban egy nagy kémény. Körbejártam, fényképeztem különböző helyekről: meneteltem fagyott szántásban miatta, másztam fákra, háztetőkre, kéredzkedtem idegenek ablakába. Bárhonnan előbukkanva próbáltam elcsípni. Egyre közeledtem, körbefogtam már. Szorítom. Hátha! Csupa érdektelen kép lenne, de mindegyiken ott a jel.
Hát ma elindultam megkeresni a feljáratot, így magamra hagyva ez ügyben. Fényképezőgépem lesz majd hű kutyám, egy alma pedig  a  társam.
Kedvesem csókja ébresztett reggel. A lábujjam érinette puha szája, aztán elsietett. Munkába. Sokáig feküdtem, akár a hóba süppedve a halvány ég alatt. Szétvetett, tehetetlen testem súlya szinte kozmosszá tágult. Zenét hallgattam. Aztán lassan kivilágosodott. A köd eltűnt, a zúzmarák is megkoptak. Jó lenne rágyújtani! Teát főztem, felöltöztem, s most itt vagyok. Az őr ugyan tanácstalankodott egy darabig, aztán mégis beengedett a telepre.
– Mit mondhatnék magának?
– Jó utat ! – nevettem. Nem is az enyém, mintha egy beszáradt malteros kannát rugdosnának, úgy gördült tovább a járdán ez a nevetés.
Felnézni… Mennyi fémfok vezet a magasba! Még szerencse, hogy őrangyalként kísér majd a védőgyűrűk vékonydongájú sora. Akár egy tibeti kolostor fémciripelése zúgna a magasságig, oly időtlenül jajgatnak. Nem sugároz biztonságot. Valami itt nincs rendben. Kiröhögsz, kémény? Nem vagy ellenség, barát vagy, higgy nekem! Persze, kesztyűt meg nem hoztam. Mindegy, mit gondol rólam ez a Küklopsz, csak ne nézzen, másztam már máskor is létrán. Majd számolom minden mozdulatom, az lesz a kötél. Ariadné fonala. Még csak azt! Na, vigyázz! Egy, kettő, három, négy, jobb láb, jobb kéz, bal láb, bal kéz… rendben lesz. Jézus, segíts! Anyuska is így fog hozzá minden munkájához, a csirkevágáshoz is. Jobb láb, jobb kéz… Jézus, segíts! És húsz véres nyakú csirke hajt fejet nyakfelmetsző Giza meztelen talpú léptei alá. Haha! A pajtába vezető út mentén, az udvaron át katonás rendben, és mindig így. Glutty-glutty-zenekar a fúvósok helyett, issza a por a vért. Jujj!… egy, kettő, három, négy, jobb kéz, jobb láb, bal kéz… „Ezek lépcsőfokok!”– nevet Anyuska. „Mire a huszadikat megpuculom, megtisztulok.” A huszadik után, a huszadik után. Jézus, segíts! Nem fogom bírni. A francba! Egyedül indultam neki. Nem bírom Jézus, segíts! Ha vagy: bennem. Hol máshol? Jézus. Varázsló! Én is az akartam lenni. Hosszú kecskeszakállt növesztettem. Egyedül. Az elhagyott munkástelep bódéjában élni. Szikrázó dér. Napfelkelték. A szél játszik a fűszálakkal. Fésülgeti, mint én a kislányok haját az intézetben. Szeretnek. Nem is tudják. Még Attila se. Milyen szép a steril magány. Mozdulatlanul ülni a parton. Fölösleges a táj. Vagyok. A súlyom egy darab világ. Kő. „ Ne csukd be még vagy csukd be már.” Áhítattal állok a varázslatban. Becsúszom.
Fényes hártyák testem üregében. Tér. Ami bennem van. Szólni nem szabad. Mert billen. A Nap a fejem helyén. Mennyi szín és csobogás! Egy húr néma rezdülése. Édes, édes, érzem megérint. Nyeljen el! „Ne csukd be még vagy csukd be már.” De Hilda kiránt.
– Hogy vagy? – Várlak!
Csacsog. Mi mindent csinál. Naplóit küldi. Sehol egy rés. Eltakar. De én beúszom, be én.
– Gyere, gyere!
És megyek.
Azt hittem, beavathatom. Nem baj így, hisz féltem is, csak nem érti, nem érti. Engem.
Álmomban mostanában mindig férfival szeretkezem. Nyilvános vécében, otthon is, ágyon…Türkiz ruhadarabok, türkiz fény… a nagy farkak de vonzanak! Akkor. Tudom. A bátyámmal szeretkezünk. Szörnyű! Türkiz fény. Miért pont vele? A valóban semmi közünk.
– Nem látszik, nem látszik? – a tükörtől kérdezem. Félek Hilda szemébe nézni.
– Te éjjel megcsalsz engem. Egy férfival. Fujj! Éhes disznó! Éhes disznó!
Ardi csókja. Csak egyszer. Bűnpecsét. Súly  Egy gombostűre felszúrva a leltárban. Ha beszélnénk róla! Hogy tévedés. De Ardi hallgat. Nem old fel. Hilda. Hilda! Te is megpecsételt? Miféle hallgatás vagy Hilda? Ez nem csend!  Mária köpenye! Lépni, lépni, Hilda! Úgy szeretlek, kicsi Hilda. Öledbe. Öledbe. Pihenni. Pihenni kéne, Anyuska!
Hiába spekulálsz! Kizárt. Semmiféle csellel. A szobában felnőttek ülnek. Beszélgetnek. Nekem menni kell, menni. Sunnyogó kis kos. Vigyázz! Szégyen! Szégyen! Lépés lépés után. Egyre több. Kizárt, s kizáratta magát is. Anyuska, Nemecsek meghalt. Anyuska, én sírok. Felnőttek beszélgetnek. Bezárva. Szobában. Sírok! Sírok! Anyuska, te nem is tudod, hogy meghalt Nemecsek. Jaj! Hogyan szorítsam  ezt a vasat? Kicsúszik. Kicsúszom. Anyuska, én nem akarok  meghalni. Nem fogom bírni! Le is kell jutnom valahogy. Csak a lépésekre figyeljek! Csak lépés, lépés, lépés. A pihenőig. Jobb kéz, jobb láb, bal kéz, bal láb, lépni, lépni. Nem adni fel. Kis Nemecsek, édes kis Nemecsek. Én vagyok. Mi lesz, ha mégis. Anyuska? Anyuska összetörik. Azt se tudja majd, kit sirat. Magát. Fúvószenekar és fény, fény. Hányingerig. Jaj, a gödör! Nem! Lépni, lépni! Kiléptem belőle. Taszít: repülj, te sunnyogó!  Nincs puszi, nagy gyerek. Lépni kell, tovább, tovább, fel búcsúszóra, kis betyár.
És Hilda? Azt se tudom, mit gondol a halálról. Persze, csak csíra. A sajátom. Cselekvéseim része? Ha lejutok, beszélgetünk róla. Hilda, Hilda. Jobb Hilda, bal Hilda. Szeretsz? Szeretsz?  Szeretlek. Hilda, Hilda. Nem is ilyen egyszerű. Test. Test. Ardi csókja. Hilda. Mindjárt. Pihenek előtte. Dolgozatjavítás közben is kefélni. Hilda, rólad semmit nem tudok, ami közös életünkön kívül esik. Nem kérdez. Anyuska, Nemecsek. Ardi mindent. Csak jussak fel! Hilda azon a télen mindig bundában kísért ki. Nyuszi, nyuszi, nyulacskám, ne félj tőlem… persze, alatta semmi, hisz egyenesen az ágyból. Az utolsó pillanatig. Most, hogy együtt,… kár, nincs nyúlbunda. Ardi ezt is tudja. Ha meghalok. Hilda. Nem! Ide most már feljutok. Lépni. Egy… kettő… három… négy. Mi a test? Öt. Semmi! Nevetsz. Te mondod ezt, Hilda? Hat… hét… itt vagyok. A folyó. Rakodnak a daruk. Ott meg Magyarország. Hilda. Testem. A tested. Hisz egyek lennénk, nemdebár?

Mi a test? Őszi táj. Almaillatú ágyék. Lemenő kettős nap vöröse Isten okos mellkasán. Jobb hónad alja madárfészek. Vadkacsám puha háza. Bal hónad alja  téli vacok, sündisznóm pompás háza. Ne keresd a szimbólumot! Köldököd Lethe. A valót átaludta. A nyakad párás hajnal. Madarak lassú hintázása. Igen. Fogaid, mint Gileád-völgyének kecskenyája. Bárcsak így hullnék szét én is – aszfalton fehér krétabarka. A szájad. Nézzük, hogy tapad hús a húsra! Orrlyukad sárkányok sötét kútja, orrnyerged szőlősdomb kaptatója. Szép szemed két kavicsbánya. Hol hát a tenger? Homlokod fecskék könnyű röpte. Hajad farkasok s bárányok tolongása. A füled, a füled, édes, poklok kapuja, kútja. Mélyén a csengős bárány kacagva csörömpöl minden múltra. Kezed? Lábad? Szárnyak és kerítések örök feszítése. Bokádon pedig apró őszirózsák. Mi hát a test? Prágai Kisjézus-báb négyféle ruhában.

Menjünk tovább, Anyuska, Hilda! Még ki se látok a házak közül. Lépni kell, lépni. Nem gondolkozni, csak menni. Minden meg van írva. Kézzel, lábbal. Égre. Árnyékban vagyok. De tényleg, uraim. Ezt a képet túlexponálták. Nem tudni, milyen zuhanás. Vagy csak egy mondatvégi pont? Mikroszkopikus Kharübdisz? Miért az árnyékos oldalon vezet a létra? De hiszen! Ki választott nekem? Lépés, lépés, lépés, lépés, lépés, lépés. Ragyogó ég. És tenger. Mindig. Középen. Le ne csússz! Az asztalról. Nem kell a csillagokkal. Törődni. Élni. Leélni. Leélni. Túl és át. Az utazás magamba fordít. Rémisztő. Nem akarom. Miért kényszerítenek. Leszállni! Végállomás. Nem megy tovább.  Sári néni utazik. Kiszállás! Így nem lehet. Élni. Betelve. Magamban. Kihörpinthetetlen. Az ágon. Kis madár. Elrebben, elrebben. Nem lehet. Fényképezni. Elrebben. Miért kell? Lépni. Lépni. Lépni. Lépni. Kéz, láb. Bal kéz, bal láb, bal kéz, láb, kéz, láb, menni, menni. Milyen jó lenne Kronosz gyomrában várakozás nélkül lebegni. Vágyakozás nélkül. Félelem nélkül. Kezet, lábat mozdítani. Anyám hasa. Nagy és kerek. Ő várt. Nagyon. Várt rám. Mindent. Elrontott. Az elejét. A sorsát. Senki. És szokás. Onnan. Kijönni. Bebújni. Bújni. Lépni. Hilda. Hilda.

A létra az történés. Bennünk? Csak nincs szemünk. Írni lehetne róla. Én meg azt nem tudok. Nem. Idős embereket fogok fényképezni. Arcokat. Egy képem már van. Vlado. Zsíros kenyeret kért. Aprót is kapott. Sörre. Egy fok, két fok. Jobb kéz, jobb láb, bal kéz… A szeme, a szeme olyan tiszta… Közelebb. Közelebb. A víz megitta. Létrák. Ez lesz a kiállítás címe. Mert itt az ősz. Harminc év. A gólyák rég, s a fecskék is útra keltek. És ha halottakat fényképeznék? Elhagyott létrák. Örök-rejtély-létrák. A felesége volt mindene. Ez világ sem kell már nekem, nálad nélkül, szép szerelmem. Zsíroskenyér-virágföld. Bóbita, bóbita-ejtőernyő. A felhőkkel legalább nem áltatnám magamat. Kéz, láb, kéz, láb, jobb kéz, láb, bal,  halványlila felhő, haha! Volt, nincs Magyarország.

Létrákat, létrákat, létrákat, létrákat! Apa arca, apa arca szétesik, apa arca szétesik, hull, hull, széthordják  a felhők. Ignác bácsi. Bácsi. Bácsi. Mennyi bácsi. Kéz, láb. Szétesik. Apa arca. A temetésen. Mennyi fekete bácsi kéz, láb. Koponya gúla, kéz gúla. Láb gúla. Hetes zokni. Apának is. Mennyi zokni! Kéz, láb. Mennyi kéz, láb! Mennyi öreg cipő! Kéz, láb. Menni, menni! Van mit nyűni. Apa arca, arca, arca. Most menni. Most menni? A felhőkben sincs. Volt, nincs Magyarország. Volt, nincs Magyarország. Volt, nincs Magyarország.
Menjünk, menjünk! Tovább, tovább, tovább. Nem hallom, nem hallom! Megyek. Amerre én. Fel. Fel. Fel. Fel. Hilda. Január. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tizennyolc. Megszületni. Minek. Hilda. Miért? Félsz? Van Istened. Hiszel. Hiszel. Hilda. Nem lehet. Hinni. Félni. Én megtalálom. Meg. Irigylem. Nem bírja elviselni. Én sem. Élni! Lépni! Lépni! Megyünk, tovább, tovább, fel búcsúszóra, kis betyár! Megyünk tovább, tovább, fel búcsúszóra, kis komám! Tovább, tovább! Nincs. Volt egyszer egy. Hajó. Azon volt egy. Ajtó. Azon meg egy kilincs. Tovább nincs. Fityisz. Semmi  ágán ül fityisz. Semmi-sárgán. Nagy farokkal álmodom.
– Jaj, Bandi! – néz rám anyám ijedten. Félbemarad. A mozdulás. És én is iszonyodva fordulok hátra. A szárnyaim kilátszanak? Jaj, Anyuska! Ez csak egy barna varangy. Menni kell, menni! Aki nem lép egyszerre! Bal. Jobb. Bal. Jobb. Mennek a majmok. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Aki nem lép egyszerre! Anyuska. Úgy énekeld! Aki nem lép egyszerre, nem kap kakaót estére, mert a kakaó igen jó, Bandikának az való. Anyuska! Így, így, mindig. Így. Fel vörösök, proletárok, fegyverünk fenn tündököl! Így, így, így. Sose hallok ilyen, gyönyörű nótaszót, bunkócska, te drága. Sose hallok ilyen gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban. Bunkócska, te drága! Te. Gircses. Görcsös. Te eleven. Te, fa. Te, gircses-görcsös ága. De szép voltál! Anyuska! Azok a zongorás esték! Még szerencse, hogy a Géza bácsiék süketek, a Lezsákék meg a másik oldalról nagy kommunisták. Hej, te bunkócska, te drága! Magyar nótát csak a nagyapa. Győz ma a harcos. Meg Karádit énekelt. A Szabad Európát hallgatta. És jegyzetelt. Hová tűnt?  Hová tűnt az a sok füzet? Anyuska! Giza! Te égetted el? Büdös zsidók! Senkiházi kommunisták! Rongy szövetkezetisek! Rongy apa! Apa!
Mire feljutok, ezt a sok szarságot kiizzadom. Megtisztulok. A huszadik után. Anyuska, Anyuska. A képed. Arcod. Széttörve. Összezúzva. Vaktérkép. Vaktérkép. Hegyvonulat. Mikor néztél így rám? Rám. Ki fényképez? Mindent. A képek. A képek. Mire feljutok. Mire feljutok. Pihenni kell.

Végre. Itt vagyok. A daruk rakodnak. A Duna ezüst kés. Kocsmaasztalon. Az Ipoly. Jó, jó így. Európa. Legyen már csöndem. Csöndöm. Csendem. Huh! Nem mindegy?

Iszonyat. Mi van alattam? Nem. Nem. Kapaszkodj! El ne engedd! Föl. Föl. Közelebb. Örök atyám. Országodba mennem… Miért nem jött Ardi? Ez veszélyes. Magammal. Beszélni. Csak föl. Előre. Ne nézni! Jobb kéz. Jobb láb. Bal kéz. Bal láb. Jobb. Bal. Kéz. Láb. Kéz. Láb. Lépés. Lépésre. Csak. Üresen. Elfogadsz? De tele. Vagyok. Szétfeszít megőrjít. Hányni fogok. Mindjárt… Ha kihánynám! Igen?

És ha csak játszol velem? Játszol velünk. Mindent magadnak. Isten? A tett öröméért. Kéjgyönyörűségből? Játékos! Sejthettük volna. Mi a biztosíték? Jézus. Jézus, segíts! Miért én hallom, ha veled beszélek. Lehet, hogy nem is vagy. Csak ez a kapaszkodás. Hilda. Bogarak az üvegben. Mászunk. Föl-föl. És zuhanunk. Mindig vissza. A jó kis páncél megvéd. Hilda. Amíg le nem merülsz. Ne félj tőlem. Elindulunk újra. Süt a nap. Könnyű szél fúj. A nyárfák ezüst levelei nekünk integetnek. Autóbusz hajt el mellettünk. Aztán autók, néha. Kék. Fehér. Tűzpiros. Kicsi. Nagy. Egy kettő. Három. Négy. És nevetünk. Mert. A járás megnyugtat. A járás kitöröl. Leng a karunk. Összeér. A Nap a földdel. Hilda. Nekem semmi sem fontosabb. Élőbb. Mint te. Nagyon szeretlek. De amit elképzelni tudsz ebből. Belőlem! Fájón kevés. De ugye elég ahhoz, hogy higgy nekem. Elhiggy. A hülye félelem! Kísér. Mindennek a magja. Magom. Hilda. Veled boldog vagyok. Ha csak rád gondolok, lazulnak az agyat szorító görcsök. De ott hátul. Halványan továbbra is duruzsol. Szorítani fog. Egyedül vagyok. Miért mondod? Miért mondod? Nem érdemlem meg az életet. Te is félsz. Én legalább nem hagyom magam. Elbújok. Elrejtezem. Haj, regő, rejtem. Meg ne találjon a halál. Megelőzöm. Faltól falig félek. Minden fal. Fejfal és falfej. Ha nem csapom le a szúnyogot, én vagyok Jézus. Isten. Ha ráköszönök arra az undorító szomszédasszonyodra. Ha csak egy pillanatra is. De igen. Akkor is. Semmi ez. Semmi. Semmi. Közben repülő csigákból hull testemre a kék hó. Én is repülök, és soha nem akarok földet érni. Így jó. Így nekem. Bárcsak így volna monoton. Életem. Hilda. Így. Hilda! Ha neked adom a kezem. A másikat neki. Te is mondd ki! Meghalok. Ne hagyj el! Soha!  Ne hagyj egyedül. Belém bújt. Félek magamtól. Borzalmas. Hogy mindenből rám nevet. A halál. A kávéspoharam aljában. A zoknimban. Eldobom a kis párnát. Nem hagy aludni. Ő az ágyam. Ha kinyomom a pattanásom, szétfröccsen belőlem. A szemedben. A nevetésed. Ő. Elnyel. Félek. Félek. Félek. Hányszor mondjam. Segíts! Kicsi Hilda. Azt mondod, van. Azt mondom, nincs. Van. Nincs. Naponta kérem. Múljon el! Ez a gyötrő félelem. Oldozz el a tudatomtól! Rongy vagyok. Ha lehullok. Szárnyak nélkül. Prométheusz. Csak mondd! Mondd ki!  Nem kerülhetem el. Elegem van. Elegem. Hülye vagyok. Segíts, hogy feljussak! Nem akarok. Nem akarok meghalni. Miért kellett egyedül jönnöm. Nem engedhetitek el a kezem. Kezem. Lábam. Kezem. Lábam… Süss fel, nap! Fényes nap. Süss fel, nap! Fényes nap. Küllőidbe kapva pörgess magadba engem! A fejem. Nehogy billenjen! Tarts erősen! Ne vedd el szárnyaim! Uram. Uram Isten. Isten, hisz tudnod kell. Te vagy. Minden gondolatom. Volt egyszer egy ember. Fölmászott a fára. A legmagasabbra. Körbenézett. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hétszer. Lemászott a fáról. Itt a vége. Fuss el. Véle. Bocsásd meg, hogy irigyellek! Itt vagyok.
Feljutottam.

Fenséges. A tied. Ha lefényképezem is. Én nem tudok segíteni magamon. Megeszem az almát. Almád. Jó. Ha már itt, lehugyozom ezt a csodálatos rohadt kártyavárat. Ne, ne vedd rossz néven. Tőlem. Hisz tudod. Ölnek, csalnak, gyűlölködnek, önzők és irigyek. Jó. Jó. Elmondom. Mégiscsak elmondom. Aztán elindulok. Mi atyánk. Aki a mennyekben vagy. Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod…