Zirig Árpád versei
Férfibánat
Már a nyár is messzire csángált,
megnövekszik a férfibánat.
Nyakamra nőtt a prémgallérja
a dohos szagú nagykabátnak.
Előttem elszürkül a világ,
a fájdalom velem araszol.
Ez a hallgatás újabb napja.
Ajtóm előtt gyűlölet csahol.
Hiába rakom rímet rímre,
úgy érzem, némulnak a szavak.
Csukott a száj, már nem kiáltó.
Fagyban az álmok elporlanak.
Az alagút végén…
Szürke égbolt az ablakomra telepszik,
gyorsan pergeti porát a homokóra.
Hol vannak a fényes álmok?
Részeg árnyak között járok,
valaki a nyugalmamat elorozta.
Parttalan idő talpra szökken, elrepül,
szemtől szemben állok a veszett reménnyel.
Ajkamon kialszik a szó,
bánat lesz a borravaló,
hideg, csillagtalan eget szül az éjjel.
Szobámba osonnak a harag árnyai.
Vad, féktelen ölelésben a tél ragyog,
babonázó lángok tánca,
lányok forró suttogása…
jelen már csak az emlékeimben vagyok.
Árnyéktakarta bús csöndben szétszivárgok,
fölhörpintenek majd engem az angyalok.
Valaki mintha megjönne,
valaki mintha elmenne…
az alagút végén valótlan fény ragyog.
Közénk tolonganak
Álomlepke vágyakat cipelve,
gyakran tekingetünk
föl az égre,
hogy a földön eljuthassunk
a kívánt rendig.
Kalodában, de szabad lélekkel
tesszük a dolgunkat,
mert mit rólunk híresztelnek,
azt egyszer úgyis elfelejtik.
Átlényegült tárgyak között
titkolt napjainkat éljük,
időt, óráink üzemanyagát
emlékre cseréljük!
Még mocorognak körülöttünk
a szétbomló mondatok.
Agg lehelete az ősznek,
ködfátylat húz a tájra,
égbe, földbe kapaszkodunk,
ha elveszni indulnak a holnapok.
Közülünk sokat a tékozló
este sikolya lök el innen,
nehéz bőrönd a kézben,
hátizsák a remegő vállra.
Keveredünk. Közénk tolonganak,
hazug szülőföldet
fércelnek a hideg,
sosem volt hazára.
Talpunk alatt alvó rög
mozdul, halkan
kondul a harangocska.
A tárulkozó rónán végig,
razziázó szél rohan.
Emlékeznünk kell azokra
a régi, nagyszülőket elrabló
fagyos vonatokra.
abszolúció
itt másképpen koppan az elátkozott szó
jeleinket fecskék tűzik föl az égre
a mából átcsusszanok a holnapokba
vágyaimnak a múltba van menekvése
oldalajtón távozom ki a házamból
nagy szelek utcáján egyedül kóválygok
árnyékaikkal rám rogynak baljóslatú
fölényességgel a kéjelgő házsorok
szememben már nem lobog a jövő fénye
gondolat ha meghal az út porába hull
értelmetlenség körhintázik a szélben
a bomló eszme halottként megboldogul
hozzám jönnek…
I
itt ülök egyszál magam
de azért egyedül
mégsem vagyok
hozzám jönnek
fakuló emlékképként
nem értem
a pillekönnyű
kacér angyalok
régi szelek
gyöngyvirágokkal
harangoznak
illatnyelven megszólítanak
a páradús éjszakák
ágyamba hozzák a
harmatos erdők
lányos illatát
mire az arcom felé
fordul a nap
az álom mély redői
fölhasadnak a kínra
szavak vádiratként
rendeződnek a
gyöngyvirágfényű
papírra
II
odakint borong
és én érzem megint
fénylő csillag lett
az ártók szava
hazug a remény
mert rám tör újra
az álmatlan éjszaka
riadok mint bokor
rezzenésére a
fészkén ülő gerle
omlék kőfejként
gurul elém
a vöröslő naplemente
nem ismert táj felé
indulok nem tudom
lábam mire léphet
közelebb egyre közelebb
érzem magamhoz a
befogadó messzeséget
titkos égi népek
jönnek felém
míg én itt porba rogyva
az öröklét felé sem kacsinthatok
mint apollón templománál
a ledőlt dór oszlopok
III
ilyen e gondolat
így lép elő a vágy
viharvert jajszavas esteken
szerelmek elúszó
elsikló csónakok
magamat nem ünnepelhetem
kihűlt kövek között
a hírnév kitaszítottjaként
e tájhoz kódolt
gyökerekhez kapaszkodva élek
kikölcsönzöm a fák
konok önuralmát
otthont fészket
nyújtok a reménynek
jéglapokba fagy e vidék
minden árnyéka
betokozódott álmok
varázséjszakáján
ágyékig érő magányban
elmerengnek az időpergette
sárga homokon
múltunk emlékrajzán
derengeni kezd
hajnalodik
hallgat a végtelenség
zimankós szél támad
otthontalan otthonainkban
kihűlt kövek között
kocsonyásodik a bánat
maroktelefonok zenéjére
vonaglik a huszonegyedik század
már a koponyámon belül
süvít a szél bennem
új harangzúgás támad
érzem tudom nekem
ragaszkodni kell mindenhez
fűhöz folyóhoz fához
élni itt csak addig élhetünk
míg vissza tudunk
kapaszkodni őseink
rögökbe rögzült igazához