Duba Gyula – A gesztenyefa bosszúja

A Notre-Dame temploma előtt álló gesztenyefáról nehéz lenne megmondani, hány éves lehet. A múlt század közepén, amikor megismertem, már ilyen magas, vastag törzsű, erős volt. Csak a lombozata volt dúsabb, a koronája élőbb. Az utóbbi időben egyre szánalmasabbnak tűnt fel, mintha halódna. Meghatott a romlása, a fa életem egyik tanúja lehetett. Egykor találkáim voltak alatta, nála vártam a templomból kijövő feleségemet, és gesztenyéi bő termését esténként felszedtük a kislányommal.

Évtizedek teltek el, életünk jelentős időszaka, s a fa részese volt, mintegy sorstárs. S lám, egyszerre vesztét érzi, kallódni készül az öreg pajtás! Így szemléltem őt, az idő múlásán töprengve. Majd novellát írtam róla, a múló időről és az öregségről, a távozni készülődőkről és az emlékezőkről, az ember hűséges társairól, akik elmennek, mintegy elköszöntem a gesztenyefától. Felkészültem rá, hogy egyszer, alighanem rövidesen, amikor arra járok, a fa már nem lesz a helyén. Kivágják és a maradványait is eltakarítják, ha időben megyek, talán egy-két forgácsot lelek majd belőle, eltehetem emlékül. S talán karcsú, fiatal csemete áll majd a vén óriás helyén. Valahogy így fejeztem be a búcsúnovellát…
Aztán sok más egyéb dolgom akadt s a fáról megfeledkeztem. Némileg velünk is játszott az idő. Tél jött az őszre, de milyen tél?! Enyhe, nedves, szeles idő, kevés hóval, annál több gonddal, rossz közérzettel, influenzaveszéllyel, az ember azt sem tudja biztosan, hogy ilyen tél után egyáltalán lesz-e még s milyen tavasz. A polgár dünnyög magában a globális felmelegedésről, az időjárási viszonyok kiszámíthatatlanságáról, és egyszerűen tudomásul veszi, hogy a tudós szakértők, a meteorológia jósai és modern vajákosai katasztrófát szimatolnak a levegőben, világméretű cunamit és jéghegyek olvadását, gleccserek kiszáradását érzik. Így meditál az ember magában és várja a változást. Ami el is jön! Mert az embereket be lehet csapni és a világot is félre lehet vezetni, de a természeti törvényeket nem, azok működnek és hatnak, mert érvényesek, jelentkezik a tavasz s vele a rügyfakadás. A furcsa tél után, persze más rendellenességek is jöhetnek, miért ne lenne a tavasz is rendhagyó? Hiszen általa a kopár semmiből színpompás valami lesz! A Notre-Dame előtt sivárak és csupaszok a fák, ösztövér ágaik meztelenül hajladoznak a szélben, a kedvetlen telet éltetik tovább. Míg egyszer arra jártomban szinte visszahőkölök: az ősszel elparentált nagy gesztenyefa virágba borult! A Savoy sarkától nézve olyan, mint egy sötét, zömök piedesztálon nyugvó üde, rózsásfehér szénaboglya! A csupasz fák körében szinte világít, már-már tündököl, lombja sincs még, levelei éppen sarjadnak, de ezernyi apró, fenyőfácskaszerű fürtös virága ragyogni látszik. Az első gondolatom, hogy a gesztenyefa megbolondult! A szokatlan időben eszét vesztette. Emlékeztem, milyen volt ősszel! Ösztövéren csupasz, mintegy megrokkant őslény, lombját még a nyár végén elhullatta, ágai szárazon meredeztek, termést már nem hozott, a végét járta. Mi ütött bele? Kivirágzik, mintha semmi baja nem lenne, duhajon éli világát, tisztára megbolondult…!

Eközben azonban nagyon nyugtalan lettem. A virágzás mögött titkot sejtettem. Olyan rejtélyt, melyet emberfeletti erő táplál, valami elemi energia, amely spirituális viszonyokat és összefüggéseket hív életre, beláthatatlanokat, mint a természeti törvények, rejtélyt, amely ésszel nem felmérhető, szavakkal érinthetetlen és fogalmakkal megközelíthetetlen. Magának való titkok, mint maga a teremtés! Bevallom, hogy hajlamos vagyok metafizikai fontolgatásokra és a lét titkainak borzongató feltételezésére, senki ne csodálkozzék hát, hogy a gesztenyefa abszurd metamorfózisának, vélt észvesztésének oly nagy feneket kerítek. Attól is eltekintve például, hogy mint lehetne egy fának esze…?!
Nyugtalanságom igazi oka talán az is lehetett, hogy valahol a lelkem mélyén, ahol a sejtések ösztönvilága él, magam is éreztem a fáéhoz hasonló erőlködést, az idő haladásával és az elmúlással szemben érzett ösztönös tiltakozást. A lelkem mélyén vagy inkább a zsigereimben? Valahol mélyen, ahol a sejtek és ideggócok zajongnak, lázadoznak és viháncolnak. Érzésemnek, a megfoghatatlan felismerésnek olyan magja volt, magamra nem vonatkoztattam, így könnyebben hittem benne, tehát úgy véltem, hogy a vén óriás fellázadt és dacosan ellenáll az időnek! A benne létező életerő elszántan küzd és nem adja meg magát! Kissé megnyugtatott a gondolat. Kívül álltam érvényén, úgy véltem, megfigyelőként szemlélhetem a fa küzdelmét. Érezhetem fontosságát, mégsem kötelez semmire, majd nyugtalan sejtelmem támadt, hogy igazából megalkuszom, mikor függetlennek vélem magam, de beláttam, hogy lelki egyensúlyra törekszem és csupán tapasztalatszerzés okán figyelem a fát, elemzem küzdelmét és várom harca végét, sorsára kíváncsian.
Minél nyugtalanabb lettem, a gesztenyefában annál láthatóbban tombolt az életöröm. Napról napra szilajabb, jókedvűbb. A környező, fiatalabb díszfák jámbor, ébredező aggastyánoknak hatnak körülötte. Egy hétnél is tovább tart ez így. A tavasz is elkésett, némileg szeszélyes is, nem siet, az idő felhős és szeles, s a nap fukaron bánik sugaraival, talán nyárra tartogatja melegét. Április közepén járunk, s a parkocskában még nem tombol a megszokott, harsogó zöld bujaság. Annál szembeötlőbb a gesztenyefa szorgos igyekezete, annyira eltúlzottnak tűnik fel, oly mohó hetykeségnek, melyre azt mondjuk joggal: lesz ennek még bőjtje is! Közben a többi fák is, lassan és kényelmesen, megfontoltan lombot növesztettek, ágaik leveleket hajtanak, apró ágacskákat eresztenek, zöldbe borulnak és sűrűsödnek, fiatalos életerőikkel nem kérkednek, ám megmutatják energiáikat, a gesztenyefa lépést tart velük. Határozott és mindenre elszánt a vén óriás. Korai virágait dús lombokkal fedi le, észre sem venni, hogy szirmaik lehullnak, nem marad el a többiektől, a megújuló parkocskára sem hoz szégyent. A Felszabadulás emlékműve körül kizöldül a gyep, a friss fű mélyzöld színű, május közepére pompás megújhodást érezni a Notre-Dame temploma előtt.

Ámulattól melegszik a szívem, amikor arra járok.
A jó öreg bizonyított, gondolom magamban, van remény!
S amikor harsogó lombozatában apró tüskés termések sündisznócskáit látom, egészen megnyugszom.
Hivalkodik, hogy még nemzőképes, végül bő termést hoz a vén kujon!

S közben érzem, hogy a történetnek valamiféle abszurd vonása van. Egyrészt, hogy annyira szívügyem lett a gesztenyefa sorsa. S talán méginkább, hogy nyilvánvalóan és oktalanul emberhez hasonlítom. Ez mégsem lehet természetes! Tetézi a dolgot, hogy bensőmben, számomra is érthetetlenül és elfogadhatatlanul, tiltakozom is állandóan ellene, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, tehát a fát mintegy a magam hasonmásának, a saját alteregómnak érzem. Ami most vele történik, valamilyen módon s talán más formában, ám mégis hasonlóan velem is meg fog történni! S éppen ez az érzés, a nevetségesen gyalázatos gondolat oly hihetőnek tűnt fel, hogy szinte már az agyamra ment, annál is inkább, mert azt jelentette, hogy ha szerintem a gesztenyefa megbolondult, következésképpen talán rám is az őrület vár!

Már-már óvakodni, szinte félni kezdtem a duhaj fától! Ha feléje visz az utam, előre szorongok. Fenyegető képzetek, látomásos képek fognak el. Várom, mikor jelennek meg rajta a katasztrófa első jelei! Biztosra vettem, hogy a romlás jegyei megjelennek, nem is kell sokat várnom rájuk, jóval korábban bekövetkeznek, még mielőtt a fa beérlelné gyümölcsét. Furcsa állapot. Mintha nem is a tudatommal sejteném, tehát tudnám, hanem mintegy a lelkemben érezném valahol a testemen belül, az idegeimben, a zsigereimben, szinte a gyomromban, egyszóval: a bensőmben! Küzdök is ellene, igyekszem nem tudomásul venni, gúnyolom magamban a fát, nevetségessé teszem, de rá kell döbbennem, hogy így még kevésbé szabadulhatok az érzéstől, hát el kell fogadnom. Ellenállásomat tehát a megvetés irányába terelem, szinte már gyűlölöm a gesztenyefát, gyilkos iróniával gondolok rá és gúnyosan kinevetem: rohanj a vesztedve, te bolond! S a következőt már nem is gondoltam, inkább csak éreztem: nem őrültem meg, hogy kövesselek!

Száraz, aszályos nyár, kánikulai forrósággal! Globális időjárási dühök, elsivatagodás réme, nemhogy eső nincs, de felhő sincs a láthatáron. A városrendészet takarékoskodik a vízzel, munkaerővel, benzinnel, alig öntözi a belvárosi vegetációt. A járda izzik, megpuhul az aszfalt, az emberek lihegnek és izzadnak, a fák kókadoznak. Megsápad a fű, sárgulni kezd a Felszabadulás szobra alatt. A gesztenyefa romlását is elindítja a szárazság. Négy nagy ága közül a legfelső, a legmagasabban lévő s legvékonyabb, melyet a templom felőli oldalon alig ér napfény, a gyökerektől legtávolabb lévő lombozat kókadozni kezd. Levelei fonnyadnak, a gyümölcskamaszok megsárgulnak, lombozata néhány nap, alig egy hét alatt elszárad és lehull. Csak a csenevész gyümölcstorzók ragaszkodnak az ágakhoz, nem hullnak le, helyükön pusztulnak el és nevetségessé, szánnivalóvá teszik a fa belső oldalát. Helyben vagyunk, gondoltam arra jártomban, s némileg megkönnyebbültem, szinte elégedetten, megmondtam én…! Vén óriás vagy, de bolond… azt hiszed, még mindig tiéd a világ…! Úgy kell neked…!

De a szívem elszorult közben.

Aztán végre esők jöttek, bő záporok, bár vizüket gyorsan elvezették a csatornák, mégis a következő ág, az elszáradtól testesebb, lentről a harmadik, nyár közepén halódni kezdett. Egy hét alatt ő is kiszenvedett. Az összeaszott sárga tüskés pondrók, a félkész gyümölcsök ezen is rajta maradtak, mintegy szégyenére az óriásfának: erőiből már csak ennyire tellett! Utána a második ág következett, egy derékvastagságú oldalnövés, erős testén több vaskos mellékággal, szinte egy hétig sem tartott a haldoklása, napok alatt kimúlt. A gesztenyefa ekkor már bénának tűnt fel, de hatalmas alsó ága még élt. Az olyan diadalmasan élt, mintha semmi nem árthatna neki, szinte üvöltve dalolt az elmúlással, baj nem érheti! A Savoy felől nézve eltakarta a gesztenyefa nyomorúságát, de alatta járva és a templom felől nézve rettenetesen szánalmasnak tűnt fel ismét. Környezete, a többi fa dús lombozattal hirdette életerejét, hatalmasan zúgtak a szélben, és a kánikulában hűs árnyékot vetettek, vénülő koldusként hatott köztük a gesztenye. Alsó ága élt – rendületlenül! Mintha az egész helyett lenne, a hatalmas törzsnek és a mélybe nyúló, a betontakaró alá vesző roppant gyökérzet létjogát bizonygatná, még működnek és termően élnek, akad még dolguk, nem haszontalanok, s a törzs sem hiábavaló, erős ágat hordoz, mely a magasba nyújtózik, hirdeti, hogy élet van még a fában, nincs veszve minden. A megsápadt gyümölcstorzók azonban csak ezen az alsó ágon egészségesek, duzzadva készülődnek, hogy bensőjükben életképes csírákat neveljenek, a többi ág termése szívszorító, torz nyomoronc, az életerő karikatúrája, elszomorító és kínos töprengésre készteti, aki egyáltalán észre veszi őket, ha meglátja a fát és annak sorsára ébred.
Ekkor már minden figyelmemet rá összpontosírtottam, magam előtt is tagadva lestem, s bár igyekeztem kevesebbet arra járni, a fát sosem feledhettem.

Vártam, mi lesz ősz elején, szeptember közepe táján, amikor a zöld sünik beérnek és megrepednek, hogy elhullajtsák fénylően barna gyümölcsüket. Meghatóan lehangoló látvány, esettségében szinte már hősies. A vaskos ágon sárgulnak a levelek, de a zöld sünök egészségesek, zöldek és hibátlanok, élettől duzzadók, nemsokára megrepednek, kihull belőlük a mag, gyerekek kedvence és felnőttek emlékeztetője az őszre, a vadgesztenyét. Lélekben elismeréssel adóztam a fának, amikor az első gesztenyefát megláttam a járdán. Felvettem és hazavittem, bár már nem volt kinek! Némi szégyent is éreztem kishitűségemért, amit a gesztenyefával szemben éreztem, ez volt az ő bosszúja, nem hittem benne, s ő bebizonyította elpusztíthatatlannak tűnő életerejét. Szeptember végére elhullatta egészséges gyümölcseit, a nyomorékok rajta maradtak, mintegy mementóként, a korára utalva s némileg a végzetére! Lombját mind elhullatta, már ismét pőre és kietlen a sárguló lombú fák között, aszott és csupaszon ösztövér, mint általában a vének. Nem járok arra, ha tehetem, elkerülöm, a történetét is azért írtam meg, hogy elfelejtsem!