Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (18)

Déry Tibor  (1894–1977)
Mint legjobb művei, személyisége is a magyar irodalomban egyedülálló ötvözete az egymást látszólag taszító végleteknek. Anarchista, világcsavargó, szenvedélyes kártyás, majd a kommunista mozgalomnak előbb híve, később kiközösítettje, aki kacskaringós pályáján mégis mindig őriz valamit az individualista polgár méltóságából és éthoszából. Élete drámaibb pillanataiban igazságérzete mindig felülkerekedett mozgalmi és párthűségén.

Örök szkeptikus, aki hosszú élete utolsó két évtizedében mind a személyiség, mind a világ dolgait borús, ironikus bölcsességgel szemlélte. Eleganciája és iróniája műveinek legmaradandóbb értéke.

Déry Tibor írói pályája atipikus, tele van fordulatokkal és meglepetésekkel, állandó mozgásban és átalakulásban van. A húszas években írott verseit a magyar avantgárd líra szürrealista ágának értékesebb darabjai között tarthatjuk számon, s azt sem a tehetség hiányával, hanem a magyar színházi kultúra sajnálatos konzervativizmusával magyarázhatjuk, hogy Óriáscsecsemő c. dadaista drámája sosem került be színházaink repertoárjába.

Déry Tibor pályakezdése szokatlanul hosszúra nyúlt, s az író maga is kételkedett fiatalkori regényeinek irodalmi értékeiben. Pedig írt legalább két olyan kisregényt is, amelyek a pálya egésze és a pálya csúcsai felől nézve sem olyan jelentéktelenek, amilyeneknek írójuk vélte. A kéthangú kiáltás (1922) Babits Gólyakalifájához vagy Füst Milán Nevetőkjéhez mérhető merész kísérlet a személyiséghasadás ábrázolására a fantasztikum eszközeivel, de távol a két idősebb pályatárs szecessziós stílusától. Még érdekesebb műnek tűnik az idő távlatából nézve is az Országúton (1932); az elidegenedésről, az egyénnek a világban való „idegenségéről” ez az első híradás a magyar irodalomban. A regény főszereplője egy csavargó, aki „Az országutakat járja, ismeretlen városokban csavarog, hidak alatt, pályaudvari várótermekben éjszakázik. Vele kerül be irodalmunkba az abszurd hős, Vladimir és Estragon távolabbi rokona […] hős, akinek útja Franz Kafkától Albert Camus-ig ível.”(48) Utolsó alkotói periódusában Déry Tibor valami keveset enyhített pályakezdő korszakában írott műveinek szigorú megítélésén, s az avantgárd csillagzata alatt született kisregényeiről ekképp vélekedett egy interjúban: „…amit rosszul próbáltam meg ötven évvel ezelőtt, azt most jobban meg tudom csinálni”.(49) Ami azt is jelenti, hogy alapvetően nem az „iránnyal” voltak gondjai, hanem az írói szándék művészi megvalósításával. Kísérletezése az expresszionista és a szürrealista poétikákkal így sem múlt el teljesen nyomtalanul munkásságában, ezek fel-felbukkannak későbbi, realistának tekintett műveiben is.

Befejezett regény, befejezetlen regényciklus. Déry Tibor 1933-ban, Dubrovnikban írta meg a három hosszabb elbeszélést tartalmazó Szemtől szembe c. könyvét, amely azonban csak 1945-ben jelenhetett meg. Az irodalomtörténet-írás innentől számítja Déry pályájának realista szakaszát. A Szemtől szembe, ha nem is jelentéktelen mű, inkább azért fontos, mert mintegy előkészíti az opus magnumot, A befejezetlen mondat (1947) c. nagyregényt, amelynek hányatott sorsára mi sem jellemzőbb, mint hogy tízéves késéssel kerülhetett csak az olvasók elé. A befejezetlen mondat a modern magyar epika egyik legmerészebb és legrendhagyóbb vállalkozása, melyben az író úgy próbált szembenézni a magyar regény megkésettségével, s úgy próbálta ezt a megkésettséget felszámolni, hogy miközben a prousti és Thomas Mann-i modern regény nyomába ered, mintegy visszamenőleg meg akarja írni a 19. századi magyar epikából hiányzó nagyregényt is. Másképpen szólva: a lehetetlennek látszóval küzd meg. Egyetlen műben megteremteni, de meg is haladni a 19. századi értelemben vett nagyregényt. Ezzel a kihívással egyetlen kortársa sem nézett szembe, s még ezután is el kellett telnie majdnem fél évszázadnak ahhoz, hogy Nádas Péter valami, A befejezetlen mondathoz fogható kihívásnak az Emlékiratok könyvével megfeleljen. A befejezetlen mondat tehát egyként olvasható a 19. századi (világirodalmi) hagyomány felől, de egyben megfelel a kora modern regénnyel szemben támasztott igényeknek is. Egyszerre megkésett és úttörő jellegű mű, amelynek művészi kvalitásait ez az ellentmondás mégsem gyöngíti. Déry vállalkozása tehát nem fulladt kudarcba, s ez nagymértékben annak köszönhető, hogy monumentális regényéhez olyan eredeti kompozíciós tervet dolgozott ki, amely számos elemében őrzi a balzaci, tolsztoji klasszikus mintát, de egyben át is építi azt, hozzá is igazítja a modernség támasztotta kívánalmakhoz. Hogy miképpen, azt Egri Péter kiváló tanulmánya (e regény talán legavatottabb elemzése) fejti föl.(50)

A befejezetlen mondat két zárt világot ábrázol, mégpedig egymással való szembenállásukban: a nagypolgárságét és a külvárosi proletárokét. E két zárt világ között közvetlen kapcsolat nem lehetséges, közvetett viszont több is van, mivel ez a két világ egymást föltételezi, egymással függő viszonyban van, még akkor is, ha ez a függő viszony hierarchikus. Dérynek olyan kompozíciós eljárást kellett kitalálnia, amely lehetővé teszi, hogy ezt a két zárt, egymástól elszigetelt világot játékba hozhassa. Ezt kétféleképpen valósította meg: a történet(ek) térbeli szerkesztésével, az ún. rondóformával (Egri Péter), illetve a főszereplő, Parcen-Nagy Lőrinc által. A regény szerkezetében kiemelkedő szerepe van a Csáky utcai kocsmának, amely a nagypolgári és a proletár Budapest határán található, s ahová innen is, onnan is betérnek vendégek. A sokfelé ágazó történet szálai időről időre ebben a kocsmában futnak össze (rondóforma!). Még fontosabb azonban Parcen-Nagy Lőrinc „összekötő” szerepe, mert az nem pusztán formálisan külsődleges. Az ő (végül is többé-kevésbé sikertelen) „átállása” a másik oldalra a regény eszmei és ideológiai mélyrétegeit is föltárja.
A befejezetlen mondatról szólva beszélhetnénk párhuzamos családregényekről is, a nagypolgári Parcen-Nagyokéról és a proletár Rózsáékéról, mivel a főszereplő, Parcen-Nagy Lőrinc életének a regényben ábrázolt szakaszát az általuk vájt széles mederben metszi ki az író. De olvashatjuk a regényt az elidegenedés és a személyiség válsága problémája felől is, amely az Országútonhoz képest merőben új kontextusban vetődik fel, nevezetesen a két világháború közötti Magyarország panoramatikusan ábrázolt nagyvárosi szociológiai hátterébe ágyazva. Lőrincnek, az öngyilkos trösztvezér, Parcen-Nagy Károly fiának elidegenedése társadalmi gyökerű. Lőrinc nem különösebben tehetséges, ám érzékeny fiatalember, aki az őt körülvevő nagypolgári környezet tartalmatlanná üresedett életformájából menekülne egy olyan közösségbe, amelyben értelmet és célt találhatna életének. Rózsáék világa lehetne ez a közösség, ám ők, érthető okokból, soha nem fogják befogadni az osztályától elbitangolt, furcsa úrifiút. De miért is fogadnák be? A szektás mozgalmak (s a magyar kommunisták törpe világa is ilyen volt) legföljebb ideig-óráig tűrik meg maguk között az örökké kételkedő, vívódó, habozó – vagyis gondolkodó – értelmiségit. Lőrinc alakjába Déry bizonyára a maga akkori személyes helyzetét is belevetítette. Ám ennél többet is: a 20. századi értelmiségi ember magányát, szkepszisét, dilemmáit s kitörési kísérleteit kínzó magányából, a közösséggel, valamilyen közösséggel való azonosulás vágyát és e vágy megvalósíthatatlanságát. A 20. századi baloldali értelmiség egyik végzetes illúzióját. Vagy amiként azt Ungvári Tamás fogalmazta meg a Szemtől szembe kapcsán: „…a polgárságból vagy értelmiségből jött lázadóknak belső meghasonlását”.(51) Lőrinc „Két világ közé kerül, az elsőt megveti, a másikban otthontalan”.(52) Hozzátenném, azért is otthontalan, mert ezt a másik világot nem igazán ismeri belülről. S ebből származnak a regény esetlegességei és gyarlóságai is. Parcen-Nagy Lőrincet a mellékszereplők tucatjai veszik körül, s az író nagy gondot fordít arra, hogy, a realista epika kívánalmaival összhangban, valamennyit egyénítse és tipizálja. A regény nagypolgári figuráit illetően ez sikerül is neki, ironikus hozzáállásának köszönhetően. Az írói szándék, a regény „eszmei koncepciója” azonban eleve lehetetlenné teszi, hogy iróniáját Rózsáék világának bemutatásánál is működtethesse. Itt Déry a tételesség kísértésével nehezen tud megbirkózni, vagy végképp nem. Proletárfigurái némiképp leegyszerűsítettek vagy pedig túlidealizáltak, mint Rózsánéé. „Parcen-Nagy Lőrinc teljesebb személyiség, mint Rózsáné” – fogalmazza meg szőrmentén Déry személyiségábrázolásának fogyatékosságait Sükösd Mihály.(53)

     A befejezetlen mondat irodalomtörténeti jelentőségét azonban ezek a fogyatékosságok, bár az idő múltával egyre szembetűnőbbek, nem halványítják. A regény művészi ereje elbírja az író harmincas évekbeli társadalomképének és ideológiájának túlhaladottságát. Mert Déry Tibor A befejezetlen mondatban „Sorban szakított a magyar regény hagyományaival: az események lineáris rendjével, a filozófiát, szociológiát, általában intellektuális elemeket háttérbe szorító cselekményességgel, az anekdotákban épülő jellemrajzzal és történettel.”(54)

Ugyanez csak részben mondható el a négykötetesre tervezett, de a második kötetet követően félbemaradt másik nagyregényéről, a Feleletről (1950, 1952). A Felelet nem csak befejezetlensége miatt tekinthető kudarcnak. Sajnos, művészi szempontból nézve is visszalépés A befejezetlen mondathoz képest. Az viszont csak részben igaz, hogy a regény a párt megrendelésére készült, mivel Déry Tibor is hitt abban, hogy megírható a „diadalmas munkásosztály” hőseposza. Mert hát a Feleletet ennek szánta. Olyan nagyregénynek, amelyben a főhős, a proletárgyerek Köpe Bálint, sok viszontagság után megtalálja helyét és életének értelmét a szocializmust építő új Magyarországon. A regény cselekménye, akárcsak A befejezetlen mondaté, a két világháború közötti Magyarországon játszódik, s akárcsak A befejezetlen mondat, ez a regény is két világot konfrontál. A Feleletben Köpe Bálint ellenpólusa Farkas Zénó egyetemi tanár, egy, az osztályával meghasonlott entellektüel. Hogy hová futtatta volna ki a regény történetét az író, legföljebb sejteni lehet. A folytatást azonban nemcsak a második kötetet a legfelsőbb helyekről ért durva politikai támadások nehezítették volna meg, hanem a regény szerkezeti hibái is. Köpe Bálint ugyanis nem képes betölteni azt a kohéziós szerepet a regény kompozíciójában, amit A befejezetlen mondatban Parcen-Nagy Lőrinc minden gond nélkül betölthetett. A Feleletben erre inkább a mégiscsak mellékszereplőnek tekinthető Farkas Zénó lett volna sokkal inkább alkalmas, mivel egy szerelmi szálnak köszönhetően az ő személye kapcsolja össze az egymással alig érintkező két szembenálló világot. Az ugyan a Felelet dicséretére válik, hogy munkásfigurái életszerűbben megformáltak és jobban egyénítettek, mint A befejezetlen mondatéi, az viszont már inkább a regény kárára van, mintsem hasznára, hogy művészi üzenetének közvetítésére az író túl sokat bíz a külső cselekményre. Déry láthatólag olyan nagyregény megírására törekedett, amely érintetlen a modernizmus hatásaitól, s jobban érdekli őt szereplőinek szociologikuma, mint belső világuk.

Ezért is visszalépés a Felelet A befejezetlen mondathoz képest. De még így is a Rákosi-korszakban született nagyon kevés maradandó művek egyike lett. Ez annak köszönhető, hogy Déry a Feleletben is író marad, s nem vedlik át pártpropagandistává. Hogy ilyen lehetett volna a szocialista realizmus? Másfél évtizeddel később, egy, a szocialista realizmust firtató kérdésre, némileg ingerülten így válaszolt: „Ezt hagyjuk. Nem tudom, mi a szocialista realizmus.”(55)
A novellista. Lukács György, egy ugyancsak a hatvanas évek végén és ugyancsak Hornyik Miklósnak adott interjújában Szolzsenyicint nevezi a szocialista realista irodalom megújítójának.(56) Igaz, erről nem kérte ki az orosz író véleményét, sem a szovjet pártvezérekét, akik Szolzsenyicint ekkor már a rendszer esküdt ellenségének tekintették. A magyar irodalomban mindenesetre Déry Tibor volt az első, aki a Niki c. 1955-ben írott hosszú elbeszélésében leleplezte a kommunista diktatúra embertelenségét és képmutatását, leírva azt a fojtogató, félelemmel teli atmoszférát, ami Sztálin legjobb magyar tanítványának országlását jellemezte. Déry nem a lágervilág borzalmait tárta föl, mint később az orosz író (azt, Szolzsenyicinnel ellentétben, nem ismerte belülről), hanem az egyetlen hatalmas börtönné nyomorított ország mindennapjainak atmoszféráját idézte meg. Ancsa János mérnök, a rendszer áldozata, alig van jelen az elbeszélésben, csak annak elején és végén találkozik vele az olvasó. Az elbeszélés idejének nagyrészében börtönben ül, az AVH a megmondhatója, hogy miért, vagy talán még az sem tudja. Csak! Az ötvenes évek konstrukciós pereiben semmi értelme logikát keresni, a kommunista önkényre éppen annak irracionalizmusa a legjellemzőbb. Ennek az irracionalizmusnak az árnyéka borul rá mindvégig Déry elbeszélésére, ettől lesz ez az elbeszélés igazán szorongató, nyomasztó atmoszférájú mű. Ancsa János feleségét nem bántja a hatalom, éppen csak a levegőt szívja el tőle. Ancsa Jánosné megbélyegzett, kiközösített páriája lesz a társadalomnak, csak kutyájának, Nikinek a hűsége és szeretete segít neki élni és túlélni, s a halvány remény, hogy egyszer talán még vi-szontláthatja férjét. A Niki Déry Tibor írásművészetének egyik csúcsa. Egyetlen más művében sem sűrűsödik össze annyi, visszafogottságában is szikrázó indulat, mint a Nikiben. Nem ő lázít, az ábrázolt tények és események vérlázítóak.

Déry a Niki bravúrját a következő évben egy jóval rövidebb terjedelmű novellában, a Szerelem címűben ismétli meg, amely témáját tekintve testvérdarabja a Nikinek. Déry ennek a két írásának köszönhetően lett az írói ellenzék legtekintélyesebb alakja, és a korszak reprezentatív, országos megbecsülésnek örvendő írója.

Déry Tibort azonban ma is főként regényíróként tartjuk számon. Ez a nézet meglehetősen egyoldalú, és nyilvánvalóan korrekcióra szorul, bár némiképp érthető és úgy-ahogy magyarázható is. Déry Tibor nem az a par exellence novellista, mint Csáth Géza, Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Hunyady Sándor, Mándy Iván, Örkény István és még sokan mások a 20. század magyar irodalmában. Pályájának vannak olyan hosszabb időszakai, amikor alig vagy egyáltalán nem írt novellákat. Novellisztikájának színvonala is elég egyenetlen, aránylag sok benne a romlandó anyag, ami azzal magyarázható, hogy a kispróza Déry számára a kísérletezés terepe is volt. Novellisztikájának nincsenek olyan egységesítő szemlélet- és stílusbeli karakterjegyei, mint a fentebb említett íróknak, nincsenek kipróbált és gyakran alkalmazott „írói fogásai”, hanem éppenhogy a sokszínűség, a formai változatosság jellemző rá, a sablonok és beidegzettségek kerülése.

Déry kisprózáival kapcsolatban az a hiedelem is eléggé elterjedt, amit Sükösd Mihály fogalmazott meg a leghatározottabban: „Dérytől többnyire idegen a rövid, feszes, térben-időben szorosra zárt, csattanóra kihegyezett klasszikus novellaműfaj, s ennek kihagyásokkal, jelzésekkel dolgozó, modern rokona.”(57) Sükösd véleményében sok igazság van, a novellista Déryben gyakran tetten érhető a regényírói tempó és stratégia – például a jellemábrázolás és a történetfelépítés részletező aprólékosságában. Ezért is van az, hogy inkább hosszú elbeszéléseiben remekel (a Nikin kívül még pl. Svájci történet;  Tengerparti gyár;  Az óriás;  Vidám temetés; Két asszony). De rövidebb prózáiban is akad számos maradandó mű. Az 1944–45-ös budapesti ostrom pincevilágát felidéző Alvilági játékok sűrű atmoszférájú kisprózái éppúgy az életmű java terméséhez tartoznak, mint a Radványi Géza híres filmjére (Valahol Európában) emlékeztető szomorú gyermektörténetei (Jókedv és buzgalom;  A portugál királylány) vagy az ötvenhatos forradalom véres napjait felidéző, mitologikus távlatba emelt novellája, a Philemon és Baucis. S persze a már említett Szerelem, amelynek témája ma már a történelemkönyvek lapjaira tartozik, művészi szuggeszciója azonban mégsem halványult el. Hogy miért nem, arról Ungvári Tamás így ír: „A novella attól emelkedik költői erejűvé, hogy nincs benne semmi múltba tekintés vagy vádaskodás;  mondanivalója az élet folytatását idézi s az összetartozó emberek meghittségét.”(58)
Parabolaregények. A hatvanas években új korszak kezdődik Déry Tibor pályáján. Két regénye, a G. A. úr X-ben (1964) és A kiközösítő (1966) megerősítette Déry rangját a 20. század magyar irodalmában. A két új mű éles fordulatnak tűnik a korábbi realista prózákkal összehasonlítva, majdhogynem szakításnak a realista regénypoétikával. így tekintett erre a két műre a korabeli kritika is, s az irodalomtörténet-írás is részben osztozik ebben a nézetben a kritikával. Mégis, úgy vélem, az ilyen vélemény egy kissé leegyszerűsítő. Inkább arról van szó, hogy, különösen a G. A. úr… esetében, a külső forma szokatlansága némiképp elfedi a belső formában megőrzött folytonosságot a realista művekkel. A folytonosságra mutat rá Kulcsár Szabó Ernő is, amikor a G. A. úr X-ben-ről megállapítja: „A hatvanas évek eleji pályafordulatot (a tételes-ironizáló regényi nézőpont megerősödése) nem követte az egész epikus folyamat struktúráját is átható regénytechnikai megújulás. E struktúra elemei csak a kauzális kapcsolásokat gyengítették, s a szemléltetés-illusztrálás funkciója felé mozdultak el.”(59) Habár az egyik regény színtere egy képzelet teremtette város, a másik pedig olyan ironikus áltörténelmi játék, melynek színtere az ókor végi Római Birodalom, a regények mai világunkra és a mai korra vonatkoztatottsága felől az író nem hagy kétségeket. Mindamellett kerüli az allegorisztikus leegyszerűsítéseket. Szándéka nem az, hogy filozófiai téziseket illusztráljon, hanem hogy létbölcseleti, állam- és történelemfilozófiai problémákat járjon körül, immár megszabadulva a valóságutánzó epika megkötöttségeitől. Az absztrakt regénytérben azonban még így is komplex, a realista próza kívánalmainak megfelelő szereplőket mozgat.
Déry a G. A. úr…-ban radikálisan szakít a kauzalitás elvével, s ezért a regény szereplőinek cselekedetei az idegen világból, a „külföldről” érkezett G. A. számára érthetetlennek, illogikusnak, kiszámíthatatlannak tűnhetnek. Csakhogy X az a város, amelyben megvalósult az ember évszázados vágya, a totális szabadság.  Az X-ben uralkodó, kaotikusnak tűnő állapotok a szabadság korláttalanságából vezethetők le. Másfelől X mégis kísértetiesen hasonlít arra a külföldre, ahonnan G. A. érkezett. De mondhatnánk úgy is, hogy X a „külföld” világának egy lehetséges, bár extrém variánsa. G. A. kénytelen szüntelenül konfrontálni a külföldi és az X-beli világot, s egyben konfrontálódni a két világ közötti megdöbbentő különbségekkel, de közben rá kell döbbennie arra is, hogy gyökeres különbözőségük ellenére mindkét világ ugyanabban a fészekaljban fogant. Ha a külföld világa zsákutcás, torz világ, a totális, az abszolút szabadságé nemkülönben az. G. A. idővel ugyan megért valamit a totális szabadság világából, de elfogadni nem tudja azt. Létezik-e egy harmadik világ is e két rossz mellett? Regénye tanúsága szerint Déry nem tud ilyenről. Ezért írhatja Pomogáts Béla, hogy: „Ez a szorongásos vízió az emberi társadalom és történelem tragikus céltalanságát, végső értelmetlenségét és szomorú abszurditását fejezi ki, a tagadás mítoszát teremti meg. És ez a tagadás nem valamely fennálló társadalmi rendszerre, hanem általában mindenfajta társadalomszervező gyakorlatra vonatkozik.”(60)

A tagadás mítosza Dérynél az írónak az emberi fajjal szembeni mély szkepsziséből származik. Olyan tökéletlen és gyarló lény, mint az ember, hogyan is lenne képes felépíteni egy olyan világot, mely a József Attila-i értelemben vett szabadság és rend egyensúlyán nyugszik? Kései műveiben Déry céltáblája a javíthatatlan és gyógyíthatatlan emberi hatalomvágy, kapzsiság, irigység, hiúság, gyávaság. Az olyan idealizált vagy ellentmondásaikban is rokonszenves figurák, mint Köpe Bálint és Parcen-Nagy Lőrinc, egyszer s mindenkorra eltűnnek Déry műveiből.

A G. A. úr X-ben utópisztikus vízió az emberiség (lehetséges) jövőjéről, melynek hátterében nemcsak Kafka ihletése sejthető, hanem az író személyes tapasztalatai is fasizmussal és kommunizmussal, az egyénnek, a személyiségnek a 20. században végzetesen beszűkülő lehetőségéről, hogy ura és irányítója lehessen sorsának. Dezillúziós regény, melynek alaptónusát az egész szöveget átható irónia adja. Cselekménye a szó hagyományos értelmében nincs, mert ami G. A.-val X-ben történik, azt a véletlenek irányítják. A szerelmi szál, G. A. viszonya Erzsébettel is a semmibe fut ki. G. A. abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe sodródik. Az elbeszélés tempója lassú, ami helyenként a túlírtság látszatát kelti az olvasóban, holott ez a lassú, némiképp körülményeskedő tempó maga is az irónia szolgálatában áll, s ily módon nem ellentétes a regény bölcseleti indíttatásával. A regénynek azonban így is van magaslati pontja, éspedig az a fejezet, amelyben G. A. a külföld társadalmát gyökeréig átható hazugságokról értekezik X-beli hallgatósága előtt. Iróniája ebben a jelenetben a legkíméletlenebb. „Mindenki hazudik mindenkinek. A vallásalapítók hazudnak tanítványaiknak, a papok a hívőknek, a hívők gyóntatóiknak, az államfők a minisztereiknek, a miniszterek az állampolgároknak, sőt saját kebelbeli hivatalnokaiknak is. A bírók a vádlottaknak, a vádlottak a bíróknak, az ügyvédek mindkettőjüknek. Az orvosok a betegeknek, a betegek az orvosoknak […] A hazugság joga és szabadsága gyakorlatilag korláttalan.”

Ambrus püspök, A kiközösítő főhőse sem veti meg a kegyes hazugságokat, ha azt a szent Cél, a keresztény világot egyetlen akolba terelő buzgósága úgy kívánja. A célhoz, a végső Rendhez hazugságok, ámítások, cselszövések kacskaringós és rögös útján lehetséges csak eljutni. Milano püspöke mégsem elégedett, amikor élete végén császárok és anyacsászárné hatalmát, ariánusok eretnekségét megtörve eljut az áhított Rend küszöbéig.  A nemtelen eszközök megkérdőjelezik a cél értelmességét. Ambrus boldogtalanul adja vissza lelkét teremtőjének, mert látja, hogy a világ az ő kifogyhatatlan buzgósága, jámborsága és töretlen harci kedve ellenére sem lett se jobb, se igazságosabb, se tökéletesebb.

A kiközösítő, melynek cselekménye a Kr. u. 4. század végén játszódik, nem történelmi regény a szó hagyományos értelmében, noha rendelkezik a történelmi regény attribútumaival, s Ambrus püspök sem költött személy. A kiközösítőben azonban Déry nem a hanyatló Római Birodalom világát akarja rekonstruálni, hanem cél és eszköz, eszme és nyers érdek, hatalomvágy és puritán alázatosság minden korban és minden nemzedékben örök körforgásként újraszülető ellentmondásának ábrázolásával a jelenkornak próbált üzenni. A kiközösítő mindenekelőtt rólunk szól és nekünk szól, az ókor végi  Róma csupán díszlet. Történelemfilozófiai és létbölcseleti összegzése mindannak, amit egy hosszú életkort és a 20. század megannyi politikai és társadalmi válságát megért, szellemi függetlenségére még hithű kommunistaként is kényes értelmiségi a tapasztalataiból leszűrt. A kiközösítő mégsem tézisregény, s még kevésbé allegória, mondanivalóját Déry nem rendeli alá sem a marxista, sem az egzisztencialista filozófiai iskolák tanításainak; műve fölötte áll a világmagyarázatoknak, s nem is tart rájuk igényt. A csodatévő egyházfő hírében álló Ambrus püspök minden ájtatossága és jámborsága mellett is pragmatikus ember, aki a lelke mélyén nem hisz a csodákban. S amikor egy ízben mégis csodát tesz, s csókjával meggyógyít egy halálosan beteg csecsemőt, az csak a beteg gyermek anyjának a közreműködésével történhet meg. Nem Ambrus földöntúli képességei (vagy összeköttetései), hanem az anyai szeretet az, ami csodát tesz. A regénynek alighanem ez a legfontosabb, bár talán egyetlen pozitív üzenete: csodára csak az önzetlen szeretet képes, a szeretet az egyetlen igazi érték az ember számára.

     Déry Tibor A kiközösítőben jutott el stílusművészete csúcsára. Erősen vitatható (legalábbis A kiközösítőt illetően) Kulcsár Szabó Ernőnek az a megállapítása, miszerint: „megfigyelhető az epikus beszédhelyzetnek – az autochton elbeszélésben megnyilatkozó – poétikai sajátossága, amely a szövegben tárgyiasult nyelvi magatartást messzemenően kiszolgáltatja az uralkodó diszkurzus meghatározta kérdésirányoknak”(61). Amíg a G. A. úr…-ban a nyelv valóban a közlés, a „mondanivaló” alázatos eszköze, A kiközösítőben a nyelv nemcsak a textus, hanem az regényegész szervezője is, a regény, ha szabad így mondani, lelke. A kiközösítőben Déry sokféle nyelvi regisztert dolgoz egybe, s mintegy előlegezi a posztmodern által kedvelt intertextualitást is. A végeredmény egy olyan páratlanul élvezetes, aforisztikusan tömör regénynyelv lesz, amely szüntelenül a magasztos és a blaszfemikus stílus között oszcillál. Az is a későbbi évtizedek irodalmi divatját előlegezi meg, ahogy Déry hangsúlyozza  műve fikcionalitását a mimetikus epikával szemben, s ahogy – ugyancsak kizárólag a nyelv révén – lehetővé teszi a római történet 20. századi áthallásait, melyek ugyanakkor, mivel nem allegóriával van dolgunk, „inkább lehetséges, mint feltétlen egybehangzásokra figyelmeztetnek”.(62) A kiközösítő mégis, ennek ellenére is, sajnos, magányos remekmű 20. századi epikánkban.
     Itélet nincs (1969), állítja memoárkötete címében Déry. Vajon lesz-e s milyen lesz az utókor ítélete Déry Tibor életműve fölött? A jelek ma nem túl kedvezőek. Egyelőre, úgy tűnik, a nyolcvanas évek prózafordulata árnyékba borította Déry alakját és műveit. Ahogy Móricz Zsigmondét és Németh Lászlóét is. Déryt ma kevesen és ritkán említik. De hát, ugye, ahogy mondani szokás, láttunk mi már karón varjút. Megbízhatóbb-e az utókor ítélete a kortársakénál? Hát az utókor ugyan nem az önmaga fikcióinak és rögeszméinek az igazolását keresi-e a múltban? S ami ennek nem felel meg, ugyan nem söpri-e félre kíméletlenül és elhamarkodottan? Déry műve, ha tetszik, ha nem, aktuális, mert azt az író nem hazug leegyszerűsítésekből, nem dogmákból és nem naiv hitekből építette. Időszerű, mint Móri-czé és Németh Lászlóé is, ha az időszerűséget nem tévesztjük össze a divat fogalmával.

Jegyzetek

48. Pomogáts Béla: Déry Tibor. Bp. 1974. 32. o.
49. Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal. Újvidék. 1982. 31. o.
50. Egri Péter: Kafka- és Proust-indítások Déry művészetében. Bp. 1970.
51. Ungvári Tamás: Déry Tibor. Bp. 1973. 128. o.
52. Pomogáts Béla: I.m. 68. o.
53. Sükösd Mihály: Küzdelem az epikával. Bp. 1972. 143. o.
54. Pomogáts Béla: I.m. 76. o.
55. Hornyik Miklós. I.m. 29. o.
56. I.m. 92. o.
57. I.m. 161. o.
58. I.m. 215. o.
59. Kulcsár Szabó Ernő: Műalkotás – Szöveg – Hatás. Bp. 1987. 216. o.
60. I.m. 150. o.
61. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 125. o.
62. Béládi Miklós: A közvetítő kritika. Bp. 1996. 143. o.