Fónod Zoltán – Ady Endre és a Nyugat
Száz éve jelent meg a Nyugat első száma
Száz éve indult a huszadik századi magyar irodalom meghatározó, korszakos jelentőségű folyóirata, a Nyugat. A maradiság és a korszerűség, a modernség küzdelme fejeződött ki a századvég szellemi törekvéseiben. Az újat akarásnak meghatározó alakja Ady Endre volt meg az a nagyváradi íróközösség, mely 1908 szeptemberében adta ki (Antal Sándor bevezetőjével) A Holnap című antológiát (Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka verseivel).
Vezéralakja a korszaknak kétségtelenül Ady lett, bár első verseskötetében (Versek, 1899) – az Álmodom című költeménye kivételével – még nincs olyan verse, mely különbözne Petőfi és kortársai lírájától. Az Álmodom című versébe azonban már kódolta a nagy ígéretet, a „megváltásnak/ Szent égi szózatát”. Ezt követően – nagyváradi újságíróként! – már együtt vívja harcát a „holnaposokkal”. „Dicső és tökéletes lesz az ember, akit én oly nagyon imádok s akiben én oly nagyon hiszek – írja 1902-ben –, az Életnek a legnagyobbja az, aki az embert imádva és az ember mindenható rendelésében hive, viszi akcióba legparányibb erejét is. Hisz oly szép az élet.”
A tespedő magyar lírát megújító vállalkozás, a Holnap című antológia, joggal tekinthető olyan határkőnek, mely (majdnem tíz hónapos késéssel!) a kor egyik nagy vállalkozását, a Nyugat című folyóirat megindítását erősítette. Nem véletlen, hogy a millenniumi légkörtől fuldokló, tespedő századfordulót követő években a magyar irodalom olyan kiválóságai, „titánjai” vállalták a Nyugat eszemiségét, mint Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, a prózairodalomban pedig Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula és mások, akik a szellemi megújhodás élére álltak, s a születő új irodalmi korszak kezdetét jelentették. A Nyugat szellemi elődei között ott találjuk persze Kiss József lapját, az A Hét című folyóiratot, az Új Magyar Szemlét, vagy a rövid életű Szerdát, Osvát Figyelőjét, vagy a Bródy Sándor szerkesztette Jövendőt. A lap alapítói, majd szerkesztői (Ignotus, Fenyő Miksa és Osvát Ernő) korábban már együtt dolgoztak, s az sem véletlen, hogy a folyóirat megjelenésekor „a Figyelő új folyamának” mondta magát, címlapján Beck Ö. Fülöp Mikes-plakettjével. Fenyő barátságán keresztül csatlakozott a Nyugat alapítóihoz Hatvany Lajos is, aki azonnal felkarolta a kezdeményezést (és első korszakában anyagilag támogatta a lap megjelenését). A Nyugat egyébként olyan időszakban indult, amikor Ady már szinte lap nélkül maradt. Bár az előkészületek idején Párizsban tartózkodott, a folyóirat alapítói nyilvánvalóan elsősorban rá gondoltak, amikor a hivatalos irodalompolitika ellenében új folyóiratot indítottak.
Harc a „fantomok legfantomabbjáért”, az igazságért, ez volt a korabeli haladó sajtó credója. Ezt valósította meg a Nyugat is, mégha az irányító triász irodalmi irányzaton kívülinek, az irodalom teljes szabadsága, s az abszolút művészi pártatlanság nevében szerkesztett folyóiratnak szánta is a lapot. A Nyugat szerkesztőit a szabadelvűség jellemezte, olyan szellemi áramlatok követését vállalták, mint Nietzsche életfilozófiája, Bergson intuícióelmélete vagy Freud mélylélektani felfogása. Osvát Ernő, aki meghatározó alakja volt a Nyugatnak, a kezdőkre, a fiatalokra épített, s azt az elvet vallotta, a tehetséget nem szabad korlátozni abban, hogy saját törvényei szerint alkosson.
A lap szerkesztői gárdája meglehetősen „sokszínű” volt, a kor irodalmának legjobbjai vállalták a megmérettetést. A főszerkesztő 1929-ig Ignotus volt, 1908-tól Fenyő Miksa és Osvát Ernő szerkesztette a folyóiratot, 1913-tól Ady Endre és Babits Mihály (a tényleges szerkesztői munkát ekkor is Osvát Ernő végezte), 1919-ben Babits, 1920-tól Babits és Osvát, 1922-től Babits, Gellért Oszkár, Osvát, 1929-ben Gellért és Osvát, 1929 decemberétől Móricz Zsigmond és Babits Mihály a szerkesztő, felelős szerkesztő Gellért Oszkár, 1933-tól Babits és Gellért a szerkesztő, 1937-től társszerkesztő Schöpflin Aladár és Illyés Gyula, szerkesztő Babits, Gellért, 1939-től szerkesztő Babits, társszerkesztő Schöpflin és Illyés.
„A művészetnek – írta a harmincas években a Nyugat programjáról Ignotus – nem egy vagy más iránya, hanem mivolta az, mely nem enged maga fölött érték- vagy mértékhitelesítő intézetet.” Az akadémizmus „mértékhitelesítőivel” szemben ez kétségtelenül haladó program volt, azonban az irodalmi szabadságharc fő irányát, különösen az első években, Ady mutatta a Nyugat számára, még akkor is, ha a lap szerkesztői csak óvatosan követték az ő politikai és társadalmi radikalizmusát. Legfőbb szempont a Nyugat szerkesztői számára az irodalmi érték volt meg a líra forradalmasítása. Ezért az sem véletlen, hogy a konzervatív irodalmi körök Adyt és a Nyugatot egyszerre támadják, s átkozzák ki a magyar irodalmi életből. És amit ugyancsak nem szabad elfelejtenünk, a századforduló olyan irodalmi alakjai jelentették a Nyugat törzsgárdáját, mint Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit. Ekkor érlelődik izzóvá Móricz prózája s alakul ki Krúdy egyéni hangja. Tóth Árpád, Füst Milán, Nagy Lajos, Tersánszky ugyancsak az „irodalmi forradalom” ismert s ma már klasszikus alakjai. Persze, rajtuk kívül sok tucat, ma már ismeretlen, semmitmondó név is szerepelt a Nyugat hasábjain, a maradandót, a felfigyeltetőt azonban azok hozták, akik azóta sem hullottak ki az Idő rostáján.
Az induló folyóirat első üzenete – Ignotus vezércikke – a Kelet népének szól. A finnekkel való „tisztelettel elegy semmit nem gondolás” késztette őt vitára, párbeszédre (egy finn színtársulat budapesti vendégszereplése kapcsán). „A nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak… Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, bal szerencsében ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt… legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti… Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől.” Ezekkel a sorokkal indul útjára a folyóirat, hogy beteljesedjék az írás: „…égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.” Mert „a nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart”. A szuverén gőg ellen szólt ez az írás (erősíti meg Ignotus az 5. szám Figyelő rovatában), s „lángoló hitvallás volt a kis nemzeteknek abbeli joga mellett, hogy nyelvükön, zenéjükön, kultúrájukon csüggjenek”. A Korongi Lippich Elek urak azonban nem szívlelték meg ezt az intést, s a Monarchia elnyomott nemzetiségei később – történelmi elégtétellel – leckét adtak a gőgösöknek és cifrálkodóknak, mégpedig úgy, hogy mások foga is jócskán belevásott.
Persze, a lapozgatás során sok olyan írásba, elmélkedésbe botlunk, melyek ma már megmosolyogtatón idejétmúltak. Ez azonban nem az ő hátrányuk, inkább a mi előnyünk, akik későbbi korban élve már azt is tudhatjuk, hogyan és hova érkezett az ő nyugtalanságuk, társadalmat megújító szándékuk. Mindenképpen érdemes azonban látnunk irodalmunk író és szerkesztő mágusait, akik a maguk helyén távolról sem voltak relikviák, hanem közösségünk, nemzeti kultúránk messzehangzó példái, a Holnapért küzdők bátor alakjai. (Még arra sem árt utalnunk, hogy az irodalomtörténetben „eszményi” szerkesztőnek ismert Osvát Ernőről, a folyóirat irányítójáról az irodalomtörténet azt is feljegyezte, hogy a „hőskorban” egyetlen lapalji megjegyzéstől eltekintve soha semmit sem írt a Nyugatba. Annál többet tett viszont az irodalomszervezés, a folyóirat-szerkesztés, s a tehetséges kortársak felkarolása, segítése érdekében.)
Az első szám közli Ady kegyetlen önvallomását, A magyar Pimodánt, melyben „Csokonai Vitéz Mihály unokájának” érzi magát a költő, „veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért”. Szinte profetikus őszinteséggel mondja: „a hit ma még … az új szívek birodalmában is talmi”.
A korszerűség és modernség huszadik századi perében is tanulságosak azok a sorok, melyeket Ignotus írt a folyóirat 3. számában. Ady érthetetlennek kikiáltott A fekete zongora című versét védi meg, hallatlan tárgyszerűséggel, ragyogó okfejtéssel. Ruffy Péter, a kiváló publicista, néhány évtizeddel később „szókratészi méretű” védőbeszédnek mondja ezt az írást „olyan költőzseni oltalmában, akit kora »nem ért meg«, majd csak az eljövendő”, s olyan tanulmánynak, melyet a magyar irodalom minden tanszékén tanítani kellene. Nos, nem tanítják – s a versértés dolgában ma is akadnak félrehallások –, ezért nem árt emlékeztetni rá, miért fusson az, akinek nincs bora, és mi is az a fekete zongora.
„…Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verset, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál’ istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő, s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra – jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem.”
E verssel kapcsolatban, az igazság kedvéért, tegyük hozzá Ignotusnak azt az őszinte megállapítását is: „Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.” Így érthető csak, hogy valóban szerencse dolga, a költő megtalálja-e a verset verssé tevő mozgatók „alkalmas összefogódzását, mely egytest-verssé forrasztja” a költői mondanivalót. A „tudd magad kifejezni!” parancsa Orpheusz-intelmét mondja a kortársaknak – no, meg az utókornak is – „…jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előre nézett volna”.
A folyóiratot lapozva döbbenünk rá arra, mit jelentett Ady a Nyugatnak, milyen fontos volt, hogy Ady-írás kerüljön a folyóiratba! És itt tapasztaljuk azt is, mit jelentett a Nyugat Ady számára. Költészetének kiteljesedését, terebélyesedését, támogatását, a szabad – vagy jobbára szabad – út biztonságát. Mert Ady és a Nyugat kapcsolata nem volt felhőtlen, ahogy azt, mindjárt az elején, a Holnap-vita egyik utójátéka, a duk-duk-affér (1908) is bizonyította. Ady elégedetlensége mögött nem kicsinyes személyi okok húzódtak meg, hanem a szándék, mellyel a a modern magyar irodalom követe, a forradalmár költő kitörni készült abból a körből, amit a Nyugat vont köré.
A mozgalom ars poeticája ugyanis távolról sem volt egységes, ezért nemegyszer nyűgöt jelentett a társadalmi progressziót valló Ady vagy Móricz számára. Más hitvallás vezette ugyanis az ő tollukat, mint az egyébként kiváló Babitsét vagy Kosztolányiét. A Nyugat színskálája meglehetősen változatos volt, hisz Ady, Móricz, Babits és Kosztolányi mellett ott találjuk Karinthyt, Tóth Árpádot, Nagy Lajost, Balázs Bélát, Kaffka Margitot, Szini Gyulát, Révész Bélát, Lesznai Annát, Bartók Bélát, sőt Molnár Ferencet is. És bár a Nyugat nem tudta mindig vállalni a társadalommal való szembenézést, kétségtelenül támogatta a polgári forradalom ügyét, s megszólaltatója lett a korabeli magyar sorskérdéseknek. A Nyugat „pártatlannak” mondta magát, s az osváti szerkesztési elvek – esztétikájukban – a l’art pour l’art eszményéhez közelítenek. A képlet azonban sokkal bonyolultabb annál, semminthogy azt minősíthesse egy szemlélethez való rokonítás.
Azt mondhatjuk tehát, a Nyugat nem egy újságot, hanem a haladó magyar irodalom ügyét jelentette, mégpedig olyan légkörben, amikor a polgári és nem forradalmár írók is úgy érezték, hogy a változás szükségszerű és elkerülhetetlen. Ekkorra már felnőtt az új irodalomnak az a nemzedéke, mely nemcsak elveket produkált, hanem műveket is, s eleget tudott tenni a magas mércét jelentő igényeknek is. „Csaba új népe” azonban nemcsak az irodalomban jelentkezett, hanem a művészetben is. S hogy ők szintén a művészet forradalmát képviselték, arra olyan neveket említhetünk, mint Bartókot és Kodályt a zenében, Rippl-Rónait, Tihanyit, Czóbelt a festészetben vagy Medgyessyt a szobrászatban. A gondolkodó esztétákat Fülep Lajos és Lukács György neve fémjelzi.
A Nyugat – ahogy Babits Mihály írta 1930-ban, a személyi harcok idején – nemegyszer állt harcok tüzében, és „sohasem ártott neki a harc”. Ez a megállapítás a folyóirat több évtizedes tevékenységére egyaránt jellemző. Nemzetiségi vonatkozásban a Nyugat – főleg a harmincas években – rendszeresen foglalkozott a csehszlovákiai magyar irodalommal, s nemcsak elismerő szava volt, hanem esetenként súlyos elmarasztalása is a dilettáns írókkal, költőkkel szemben. Illés Endre, Komlós Aladár, Illyés Gyula, Féja Géza és mások szorongva figyelték a nemzetiségi irodalmak alakulását, s a segítséget nem abban látták, hogy „tiszteletkörökkel” adózzanak kétes művek előtt, hanem a könyörtelen és szigorú látlelet őszinte kinyilvánításában. Ez a szigor ráfért a helyét kereső csehszlovákiai magyar irodalomra is, melyből a tehetséges alkotók mellett a „széplelkű” megszállottak sem hiányoztak.
Az odafigyelés, kitekintés kérdésében egyébként Ignotus már 1913-ban egy előadásban így fogalmazta meg a szerkesztés alapelvét: „Nem győzök rámutatni arra, hogy a világnak nemcsak művészi, de minden tereken száguldva fejlődő kozmopolitizálódásával egyaránt olyan felszabadulási fejlődése folyik minden egyesnek, minden rendnek, minden foglalkozásnak, fajtának és nemzetnek, aminőt nem ismert sem a középkor internacionalizmusa, sem az újkor nacionalizmusa. Ma minden és mindenki és mindenhogy érdekes, ha érték s ahogy ki tud fejeződni. Mentől inkább uniformizálódik a világ, annál becsesebb lesz benne a sajátság…”
A Nyugat harmincnégy évfolyama izgalmas és tanulságos fejezeteket tartalmaz e „sajátság” pártfogásában, olyannyira, hogy nemcsak a XX. századi magyar irodalom fejlődése szempontjából érdemel figyelmet, hanem a szomszédos népek irodalmára, így a cseh, de különösen a szlovák irodalomra gyakorolt hatásában is. Anton Straka, a kassai származású csehszlovák diplomata rendkívüli érdemeket szerzett a két irodalom kölcsönös megismertetése terén. Karel Èapeknak cikke is jelent meg a Nyugatban, de őszintén érdeklődött a modern magyar irodalom eredményei iránt Zdenìk Nejedlý, a történettudomány kommunista professzora, vagy F.X. Šalda, a kiváló esszéista, illetve Emanuel Rádl professzor és mások. A szlovák értelmiségiek közül E.B. Lukáè, Štefan Krèméry, Valentin Beniak kísérték érdeklődéssel a folyóiratot, s nem véletlenek az olyan „szellemi áramkörök sem”, amilyenek Ady és Hviezdoslav, illetve Ady és Martin Rázus között keletkeztek. Ismeretes, hogy a Magyar jakobinus dalára Hviezdoslav válaszolt, A magyar Messiások című költemény pedig Rázust ihlette (Odkaz – Üzenet című versében) fájdalmas vallomásra. Karol Tomiš a hetvenedik évforduló emlékülésén arról is szólt, hogy a Nyugat 1918 előtt „egyike volt azoknak az információs csatornáknak, amelyeken keresztül a szlovák irodalmi körök, illetve az ifjú írók megismerkedhettek egyes modern nyugat-európai irodalmi jelenségekkel és eszmei áramlatokkal”. Štefan Krèméry írta a Nyugatról: „A Nyugat körül csoportosuló ifjú magyar íróknál sok olyasmit láttunk, ami közel állott a szlovák emberek szívéhez. Szellemi vezérük, Ignotus széles látókörrel rendelkezett és szilárd vonalat képviselt. A Nyugatban olyan esztétikának a körvonalait vázolta fel, amely szigorú és sok tekintetben új volt… Rajta és körén az volt a legrokonszenvesebb, hogy európai módon éreztek.”
A Nyugat körüli viták az elmúlt évek során egyértelműen jelezték, aligha lehet a három nemzedéknek szállást adó folyóirat szerkesztési elveinek egységéről beszélni, vagy elhallgatni azokat a személyes ellentéteket, melyek a folyóirat körül kirobbantak. Az azonban ennek ellenére is tény marad, hogy a folyóirat nem szalon akart lenni, hanem barikád, nem tekintélyekre vadászott, hanem tehetségekre. Ezért került szembe a hivatalos irodalompolitikával, mégpedig a szellemi szabadság védelme és háborúellenessége miatt. 1941-ben, Babits halálakor a Horthy-rendszer megszüntette a Nyugat nevére szóló lapengedélyt, jó alkalom volt ez arra, hogy a folyóirattól, mint eszmei/művészeti „tehertől” megszabaduljanak. A Nyugat utódaként, Illyés Gyula szerkesztésében, a Magyar Csillag jelent meg. A folyóirat egy hihetetlenül nehéz korban az irodalmi ellenállás központja, az értékek és a humánum őrzője volt, míg (1944. április 1-jén) a német megszállás után be nem tiltották. A Nyugat azonban az irodalomban és művészetben ekkor már véghez vitte a maga megújító forradalmát. Ahogy Komlós Aladár írta: „…kivívta az irodalom jogát az élet szélesebb és mélyebb ábrázolására, s teljes egészében ahhoz a mozgalomhoz csatlakozott, amely Adyt vallotta vezérének s nyíltan szembeszállt a fennálló társadalommal.” S ami ugyancsak nem mellékes: megjelenésének több mint három évtizede alatt maradandó értékekkel gazdagította az irodalmat, érzékennyé tette az olvasókat a szociális haladás iránt, s a korszellemet tükrözve, vagy azzal szembeszállva a „mégis győztes, mégis új és magyar” Ady-igék után a „mit ér az ember, ha magyar?” izgató kérdésre is választ keresett.
Ha egy évszázad után arra a kérdésre akarunk felelni, van-e, lehet-e mondanivalója ennek a nagy múltú folyóiratnak a ma nemzedéke számára, a válasz egyértelmű: igen! Népről, nemzetről aligha lehet szólni anélkül, hogy ne ismerjék az előzményeket főleg azok, akik hivatásukként, mesterségükként választották az írást, s ezzel a toll felelősségét. Irodalmunknak, kultúránknak ezek az évtizedei nemcsak a harc nehezét vagy a manőverezés vargabetűit mutatják, hanem az igazmondásra törekvés őszinte szándékát is. Márpedig enélkül irodalom, újságírás aligha képzelhető el, s e felismerés döbbenthet rá bennünket arra is, hogy a jövő irodalma, újságírása – ilyen előzmények után – csak igényesebb, kritikusabb, elmélyültebb, sőt művészibb lehet. S mivel a jövőt csak a múlt és jelen felől lehet a legjobban megközelíteni, nem véletlen, hogy mai állásfoglalásainkban, szándékainkban, elképzeléseinkben már körvonalazódik a gyönyörű / gyötrelmes huszonegyedik század is, mely – az eddigiekhez hasonlóan, vagy még fokozottabban – helytállást, emberséget egyszerre követel. S ebben a műfajban az újabb századforduló irodalmának, újságírásának, gondolkozásának, szellemi életének egyaránt van mit tanulnia az előző évtizedek olyan jelentős kezdeményezéseiből, mely jövőben, haladásban, szociális igazságban és emberségben jelölte meg a célokat, olyan időszakban, amikor ezekről jóformán csak álmodni lehetett.
Jómagam fél évszázaddal ezelőtt, egyetemistaként ismerkedtem a Nyugattal. Ady szimbolizmusa volt a szakdolgozatom témája, később a doktori disszertációmé is. Egy levélváltás során Fábry Zoltánt arra kértem, adjon néhány hasznos tanácsot, hogy megkímélhessem magam a mellékes „csatározásoktól”. A válasz egyértelmű volt: „Ez nagyon nehéz – írta Fábry 1957-ben. – És nem is jó: az a bizonyos a »csatározás« kell. Mindenkinek magának kell rájönni az olvasmányok helyes megválogatására. Illetve: sok mellékes és feleslegesen át – ezek tudatában és tanulságaképp – jut el az ember a saját olvasmányforrásaihoz. Mennyi feleslegeset olvastam el, mennyi idő pocsékolódott, és mégis mindez haszonnal járt: amikor e csatangolások és kiábrándulások után az ember egyszerre úgy érzi, hogy az új könyv: kinyilatkoztatás – akkor hazaérkezett, most már egyenesben van…” A bölcs tanács végén az üzenet: „Én a fiatalok helyén… nekiülnék a Nyugatnak… a Huszadik Századnak, a Korunknak… Ady prózai írásait ismeri?…” Ismerősként lapozgattam a Nyugat 1908-as hasonmás kiadását meg az eredeti példányokat is, hiszen Adyt a Nyugat nélkül elképzelni lehetetlen. És beavatottként tettem mindezt, mert a „Szentlélek lovagjaként” – ahogy Ady nevezte az újságírókat – jó fél évszázada vállaltam – hihetetlen gyorsasággal változó – hétköznapjaink szolgálatát, a toll, a szó „fegyverével”…
Ma már – a számítógépek, a világháló és a globalizálódó világ korszakában – néma tanú a Nyugat. Megérdemli azonban, hogy a könyvespolcok csendjéből időről időre leemeljük, s lapjain nyomon kövessük a magyar közgondolkodás alakulását, sodrásvonalait és villámcikázásait. Mert az elmúlt évtizedek társadalmi változásai bármennyire régivé zsugorították is ezt a világot, a jövőt szolgáló tanulságok, törekvések mégis levonhatók belőle. Legfőképpen az, hogyan kell irodalomban, közgondolkodásban, emberi tisztességgel, feltartóztathatatlanul kitűzött céljaink felé haladnunk.