Gál Sándor – A „li­te­ra­tú­rát bal­tá­zó be­tyá­rok csár­dá­ja”

Carlyle A fran­cia for­ra­da­lom tör­té­ne­te cí­mű köny­vé­ben ír­ja: „Ne tégy sem­mit, csak iz­gass, vi­tat­koz­zál s a dol­gok ma­guk­tól el­pusz­tul­nak.” Ha a je­len vi­lág – s eb­ben a li­te­ra­tú­ra – zűr­za­va­rát lá­tom, ak­kor ab­ban sem­mi egyéb nem tör­té­nik, csak med­dő vi­ták – és igen! – az iz­ga­tás ra­fi­nált sok­fé­le­sé­ge… S a vég­ki­fej­let sem két­sé­ges – a dol­gok ma­guk­tól pusz­tul­nak el, s a „győ­zel­mes fe­lej­tés” ural­ko­dá­sa ve­szi kez­de­tét.

Jó tíz év­vel ez­előtt több­ször gon­dol­kod­tam azon, hogy mi­ként ju­tunk át az új év­ez­red­be, s hogy mit tu­dunk át­men­te­ni ön­ma­gunk­ból, nem­ze­ti kul­tú­ránk­ból fo­lya­ma­tos hasz­ná­lat­ra. Ma már lát­ha­tó, mert egy­ér­tel­mű­vé vált, hogy mind­azok az ér­té­kek, ame­lye­ket az el­múlt szá­za­dok­ban ele­ink ki­küz­döt­tek és meg­tar­tot­tak, hol­mi fe­les­le­ges ka­cat­ként há­nyó­dik és pusz­tul. A va­lós ér­té­kek he­lyé­re a meg­ál­lít­ha­tat­lan frázis-loccspocs min­dent el­sod­ró, és be­te­me­tő ára­da­ta sza­kadt. Az új év­ez­red meg­szül­te az iro­da­lom és a kul­tú­ra ringyókratáit, s ezek az új „elit­lé­nyek” min­de­nek fe­let­ti ural­ko­dás­ra jo­go­sult ringyókráciává tö­mö­rül­tek. Mű­kö­dik, és gát­lás­ta­la­nul, az in­ter­na­ci­o­na­lis­ta ipa­ros iro­da­lom, amely­nek egyik na­gyon friss és lát­ha­tó el­mé­le­ti meg­nyi­lat­ko­zá­sa, hogy a ma­gyar iro­da­lom­nak nincs egy­sé­ges tör­té­nel­me, csu­pán tör­té­ne­tei van­nak.

Eb­ből ki-ki foly­tat­hat bár­mi­lyen ana­lóg el­me­mon­tázst nem­zet­ről, anya­nyelv­ről, kul­tú­rá­ról.

Ezt a kö­vet­he­tet­len, az „am­bí­ció rab­szol­gái” ál­tal ki­agyalt neotrianoni esz­me­kó­li­kát nem foly­ta­tom. Ar­ról azon­ban ej­te­nék egy-két meg­jegy­zést, hogy az ilyen­faj­ta el­mé­le­tek kö­vet­kez­mé­nye az a kö­zel két év­szá­za­da tar­tó, iro­dal­mun­kat fo­lya­ma­to­san meg­osz­tó ál­la­pot, ame­lyet ugyan ma­gya­ráz­ni le­het, de el­fo­gad­ni alig­ha. És hogy mind­ez az­óta is je­len ide­jű tény.

De ne vág­junk a dol­gok elé­be, ha­nem fog­juk ös­­sze azt a tör­té­nel­mi fo­lya­ma­tot, amely mind­ezt elő­idéz­te. Né­hány év­vel ez­előtt el­dön­töt­tem, hogy új­ra ol­va­som a ma­gyar iro­da­lom min­den, ál­ta­lam fon­tos­nak tar­tott mun­ká­ját. Ahogy a kez­de­tek­től elő­re­fe­lé ara­szol­gat­tam e vál­lal­ko­zás­ban, akár­ha va­la­mi bú­vó­pa­tak, fel-fel­buk­kan­tak olyan el­len­té­tek, egy­más­ra uszulások, ame­lyek fo­ko­za­to­san igye­kez­tek va­la­mit le­rom­bol­ni, kü­lön­bö­ző okok­ból ki­fo­lyó­lag. Rö­vi­den: elég rég­óta fog­lal­koz­tat az a kér­dés, hogy mi­től, és mi­ért van je­len iro­dal­munk­ban egy fo­lya­ma­tos el­len­tét-hal­maz?! Mi­től és mi­ért je­lent­kez­nek új­ra és új­ra ezek az ér­tel­met­len és so­ha sem­mit meg nem ol­dó vi­ták, ame­lyek­nek, ami­ó­ta iro­dal­munk ala­ku­lá­sát kö­ve­tem, ta­nú­ja vol­tam és va­gyok?! Irány­za­tok, el­len­irány­za­tok, ég­be eme­lé­sek, föld­be dön­gö­lé­sek lán­co­la­ta te­ke­re­dik a tör­té­ne­lem lát­ha­tat­lan – vagy igen jól lát­ha­tó – hen­ge­ré­re.
Volt idő, ami­kor azt hit­tem, mind­ez a hu­sza­dik szá­zad zu­ha­ta­ga­i­nak va­la­mi­fé­le el­sza­ba­dult hor­da­lé­ka. Ám ahogy mos­ta­ná­ban a „ré­gi­ek” írá­sa­it ol­va­som, ta­pasz­tal­nom kell, hogy ezek az ál­dat­lan, és szin­te ki­csi­nyes, oly­kor rom­bo­ló vi­ták va­ló­já­ban már a 17–18. szá­zad ma­gyar iro­dal­má­ban is bő­ven je­len vol­tak. Mert ahogy Köl­csey ne­kiment Ber­zse­nyi köl­té­sze­té­nek, nem­kü­lön­ben Cso­ko­na­i­nak és Kis Já­nos­nak, az ugyan az on­nan idá­ig érő tá­vol­ság­ból úgy-ahogy meg­ma­gya­ráz­ha­tó, de iro­dal­munk egé­szé­re néz­ve, ér­tel­met­len per­pat­var­ko­dás, amely sok­kal töb­bet ár­tott, mint hasz­nált. Eset­leg ha­szon­nak ve­het­jük Ber­zse­nyi­nek a Köl­csey opus­zá­ra írt két dol­go­za­tát az Antirecenziót és az Észrevételeket Köl­csey re­cen­zi­ó­já­ra. A „li­te­ra­tú­rát bal­tá­zó be­tyá­rok csár­dá­já­nak” ne­ve­zi Köl­csey meg­nyi­lat­ko­zá­sát, a „san­da íté­le­tek tük­re” az, ami meg­szó­lal­ni kény­sze­rí­ti. Amit Ber­zse­nyi meg­te­he­tett, ar­ra Cso­ko­na­i­nak már nem nyílt mód­ja, hi­szen ő a „kri­ti­kai meg­ítél­te­té­sét” már nem ol­vas­hat­ta… Így az, hogy Cso­ko­nai mit vá­la­szolt vol­na Köl­csey kri­ti­ká­já­ra – ami ugye nem volt va­la­mi fel­eme­lő dol­go­zat –, örök rej­tély ma­rad. Ab­ban azon­ban biz­tos va­gyok, hogy – mi­ként azt Ber­zse­nyi is tet­te – ő sem hagy­ta vol­na szó nél­kül. A sze­lí­debb lé­lek­kel meg­ál­dott Kis Já­nos Köl­csey ró­la va­ló vé­le­ke­dé­sét – Tu­do­má­nyos gyűjtemény,1817 – en­­nyit vesz ma­gá­ra: „…verseimről na­gyon mél­tá­nyos, gán­cso­lá­sa­i­ban is il­le­del­mes re­cen­zi­ót adott”.
Ter­mé­sze­te­sen eszem­ben sin­csen Köl­csey jo­gát vi­tat­ni, ami­kor kor­tár­sa­i­nak mun­ká­i­ról be­szél. Sőt, a job­bí­tás szán­dé­kát ér­zem kri­ti­kai dol­go­za­ta­i­ban. Azon­ban, saj­nos, a ké­sőb­bi szá­za­dok­ban, akár má­ig érőn, a job­bí­tás szán­dé­ka, el­ve és gya­kor­la­ta el­ko­pott, s ami ma­radt, an­nak mé­te­lyes mi­vol­ta a je­len­ko­ri ma­gyar iro­dal­mat – a hu­sza­dik szá­za­di­ra gon­do­lok el­ső­sor­ban – bel­ső Tri­a­non­ként da­ra­bok­ra szab­dal­ta és szab­dal­ja.
Mert­hogy a mi szá­za­dunk, a hu­sza­dik sem volt a bé­ke szá­za­da.
De nem ám!
A po­li­ti­ká­ban ugyan még je­len volt a „ki­egye­zés”, bár ha az sem volt egy­ér­tel­mű­en de­rűs ga­lopp, ám az iro­da­lom­ban még a lát­szatki­egye­zé­sig sem ju­tot­tunk el az ez­red­for­du­lót kö­ve­tő­en. Ady zse­ni­je az iro­da­lom meg­üle­pe­dett, el­isza­po­so­dott ál­ló­vi­zét oly mér­ték­ben fel­ka­var­ta, hogy év­ti­ze­dek el­mú­lá­sa sem volt ele­gen­dő ar­ra, hogy az ál­ta­la meg­te­rem­tett ér­té­ke­ket ké­pes le­gyen be­fo­gad­ni, ér­te­ni és be­csül­ni.
Mert, gon­dol­ják csak el, hogy pél­dá­ul Kosz­to­lá­nyi, és bi­zony Ba­bits is kép­te­len volt va­la­mit is kez­de­ni Ady köl­té­sze­té­vel, ami­ből az kö­vet­ke­zett, hogy – már el­né­zést – na­gyon bu­tán és na­gyon kor­lá­tol­tan rá­tá­mad­tak Ady­ra. Kosz­to­lá­nyi Ady köl­té­sze­tét „éme­lyí­tő­nek” mond­ta, ki­áll­ha­tat­lan és „üres poseur”-nak aposzt­ro­fál­ta. Ba­bits még en­nél is to­vább ment. Kosz­to­lá­nyi­nak írott egyik le­ve­lé­ben – 1906  feb­ru­ár­já­ban – az Új ver­sek­ről ezt mond­ja: „Iga­za van. Ady End­re éme­lyí­tő po­é­ta: ez a leg­ta­lá­lóbb szó rá: azt hi­szem, nincs a vi­lág­iro­da­lom­nak alak­ja, aki­nek mű­vei oly in­ten­zív ha­tás­sal vol­ná­nak a há­nyó­szer­vek­re.”
Per­sze, Ba­bits – lé­vén okos em­ber – csak­ha­mar rá­jött, hogy csú­nyán mel­lé fo­gott, s at­tól va­ló fé­lel­mé­ben, hogy Kosz­to­lá­nyi ezt a meg­nyi­lat­ko­zá­sát eset­leg fel­hasz­nál­ja, ön­gyil­kos­ság­gal fe­nye­ge­tő­zött. Ké­sőbb az­tán, mint­ha mi sem tör­tént vol­na, egy­sze­ri­ben Ady ra­jon­gó­já­vá vál­to­zott, oly­an­­nyi­ra, hogy 1917-ben még kö­zös fény­kép is ké­szült ró­luk. Meg hát is­me­re­tes a Ket­té­sza­kadt iro­da­lom cí­mű dol­go­za­ta is, amely Berzeviczy Al­bert „hí­res­sé lett be­szé­dé­re” író­dott, s amely­ben ugye, lo­bog­va kelt Ady vé­del­mé­re.
Per­sze, a ma­gyar iro­da­lom nem is vol­na sem ma­gyar, sem iro­da­lom, ha a babitsi „tel­je­sít­mény” be­fo­ga­dá­sa va­la­mi köz­meg­egye­zés bé­ké­jét mu­tat­ná. Er­ről szó sin­csen, mert nem is le­het. Elég, ha Sza­bó De­zső vé­le­ke­dé­se­i­ből idé­zek né­há­nyat Ba­bits­csal kap­cso­lat­ban. Pél­dá­ul a Ha­lál­fi­ai­ról ezt ír­ja: „Nem volt még a ke­zem­ben olyan nyom­da­fes­ték­kel bú­sí­tott papírosköteg, ame­lyen az em­be­rek­nek fillentett sze­rep­lők an­­nyi­ra csu­pán csak be­tűk let­tek vol­na, mint eb­ben a rop­pant kád szó­ku­li­mász­ban.”
Más he­lyütt Ba­bit­sot „az am­bí­ció haj­szolt rab­szol­gá­já­nak” ne­ve­zi, „aki csak fi­lo­zop­ter, csak jó ta­nu­ló,  de so­ha sem volt egyéb”.
És, ked­ves ba­rá­ta­im, ez a nem ép­pen emel­ke­dett, sa­já­to­san ma­gyar bel­há­bo­rú egy­vég­té­ben to­vább zaj­lott, s még a múlt szá­zad har­min­cas éve­i­ben is je­len van, sőt, a né­pi-ur­bá­nus vi­ták­kal és vi­ták­ban új len­dü­le­tet kap. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú – pa­ra­dox mó­don – né­mi bé­két te­rem, de mint tud­juk, e bé­ké­nek az okai iro­dal­mon kí­vü­li­ek, s ezen oko­kat itt va­la­há­nyan is­mer­jük. Azon­ban a szá­zad vé­gé­re, az ez­red­for­du­ló kör­nyé­ké­re a már ha­mu alatt szun­­nya­dó pa­rázs is­mét föl­lán­golt. Baj lett Pe­tő­fi­vel, Jó­zsef At­ti­lá­val, Il­­lyés Gyu­lá­val s má­sok­kal. Úgy ta­lá­lom, hogy a be­fo­ga­dás ke­gyel­me he­lyett a ki­re­kesz­tő san­da­ság, s ahogy már ko­ráb­ban idéz­tem Ber­zse­nyit, iro­dal­munk je­le­ne is a „li­te­ra­tú­rát bal­tá­zó be­tyá­rok csár­dá­ja”.
Ter­mé­sze­te­sen to­váb­bi pél­dák­kal iga­zol­hat­nám ál­lí­tá­so­mat, de most nem ezek fel­so­ro­lá­sa az iga­zi föl­adat és szán­dék. El­len­ke­ző­en! Azt hi­szem, azt a ki­csi­sé­get kel­le­ne va­la­mi­kép­pen el­fo­gad­nunk, s min­den ol­dal­ról, hogy ha már nem tu­dunk egy­mást se­gít­ve él­ni és al­kot­ni, leg­alább azt te­gyük meg, hogy ne egy­más el­le­né­re cse­le­ked­jünk. Ezért az egyik leg­fon­to­sabb föl­adat­nak gon­do­lom iro­dal­munk bé­ké­jé­nek a meg­te­rem­té­sét.
Én ma­gam a pi­ra­mis­épí­tők ta­pasz­ta­la­tát és böl­cses­sé­gét osz­tom: min­den kő­re szük­ség van ah­hoz, hogy a pi­ra­mis fel­épül­jön és me­gáll­jon az idő­ben.
Egyéb­ként, ha iro­da­lom­tör­té­nész vol­nék, sok min­dent haj­lan­dó vol­nék fél­reten­ni, hogy en­nek az örök ve­sze­ke­dés­nek a gyö­ke­re­it kör­be­ás­sam, és jó éles bal­tá­val az egé­szet  egy­szer s min­den­kor­ra tűz­re­va­ló­vá da­ra­bol­jam…

(El­hang­zott Szé­kes­fe­hér­vá­ron 2007. ok­tó­ber 18-án,
a Ha­tá­ron Tú­li Ma­gyar Írók ta­lál­ko­zó­ján)