Grendel lajos – Ma­gyar lí­ra és epi­ka a 20. szá­zad­ban (20)

ÍRÓK A KÖ­RÖN BE­LÜL – KÍVÜL
„Min­dig von­zott, hogy igye­kez­zem a kö­rön be­lül kí­vül ma­rad­ni; az­zal a na­i­vi­tás­sal, hogy így kö­vet­ke­ze­te­seb­ben ma­rad­ha­tok el­kö­te­le­zett az em­ber­rel szem­ben, akár­mi­lyen ar­cu­la­tát mu­tat­ja.” Mé­szöly Mik­lós ír­ta a fen­ti so­ro­kat az 1975-ös Ala­ku­lá­sok c. kö­te­te fül­szö­veg­ében.

Eb­ben a fe­je­zet­ben azok­kal az írók­kal és főbb mű­ve­ik­kel kí­vá­nok fog­lal­koz­ni (tá­vol­ról sem a tel­jes­ség igé­nyé­vel), akik va­la­mi­lyen ok­ból ki­ma­rad­tak mo­dern iro­dal­munk ká­non­ja­i­ból, vagy ben­ne van­nak ugyan, még­is kí­vül van­nak az ural­ko­dó tren­de­ken és áram­la­to­kon, akik­nek a sze­re­pe és je­len­tő­sé­ge vi­tat­ha­tat­lan, még­is, ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve (Weöres Sán­dor és újab­ban ta­lán már Szentkuthy Mik­lós is), az iro­da­lom­tör­té­net-írás, ha nem is mel­lő­zi tel­je­sen, de leg­alább­is el­ha­nya­gol­ja mun­kás­sá­gu­kat. Mé­szöly­re ez per­sze ma már nem ér­vé­nyes, hi­szen a nyolc­va­nas évek­től kezd­ve na­gyon is a „kör” cent­ru­má­ban fog­lal he­lyet, s mun­kás­sá­gát könyv­tár­nyi iro­da­lom mél­tat­ja.

A kö­rön be­lül kí­vü­li írók (köl­tők) sem zárt, sem la­za cso­por­tot nem al­kot­nak, va­la­men­­nyi kü­lön-kü­lön szi­get mo­dern iro­dal­munk­ban; nem is­ko­la­te­rem­tő alak­jai irodalomtörténetünknek. ők a meg­ke­rül­he­tet­len ki­vé­te­lek, af­fé­le iro­dal­mi cso­da­bo­ga­rak. Mű­ve­i­ket né­mi ta­nács­ta­lan­ság­gal fo­gad­ta (és fo­gad­ja ma is) iro­da­lom­kri­ti­kus és iro­da­lom­tör­té­nész egy­aránt. Hű­vös és tar­tóz­ko­dó, ki­csit nyög­ve­nye­lős el­is­me­rés­sel. Iro­dal­mi cso­da­bo­ga­ra­ink kö­zött nép­sze­rű al­ko­tók és ke­ve­sek­hez szó­lók egy­aránt ta­lál­ha­tók. A leg­több bos­­szú­sá­got az­zal okoz­zák, hogy nor­ma­sze­gők, hogy mű­ve­ik nem fe­lel­nek meg né­hány alap­ve­tő mű­fa­ji kö­ve­tel­mény­nek, s még na­gyobb bos­­szú­sá­got az­zal, hogy en­nek el­le­né­re sem ne­vez­he­tők di­let­tán­sok­nak.

A kö­rön be­lül kí­vü­li írók so­rát Ka­rin­thy Fri­gyes (1887–1938) nyit­ja a szá­zad ele­jén. Nincs még egy írónk, aki­nek a mun­kás­sá­ga an­­nyi­ra szer­te­ága­zó len­ne, mint az övé. A nem fő­hi­va­tá­sú ol­va­só­kat ez so­sem za­var­ta. Nép­sze­rű volt éle­té­ben, nép­sze­rű ma­radt ha­lá­la után is, bár az Így ír­tok ti (1912) és a Ta­nár úr, ké­rem (1917) ki­vé­te­lé­vel nagy tö­me­gek nem ol­vas­ták köny­ve­it. An­nál in­kább hír­la­pi cik­ke­it, hu­mo­reszk­je­it és kro­ki­ja­it. El­ső­sor­ban hu­mo­ris­tá­nak tar­tot­ták, és so­kan ma is hu­mo­ris­tá­nak tart­ják, de hogy ez egy­ol­da­lú és le­egy­sze­rű­sí­tő kép mun­kás­sá­gá­ról, már a kor­tár­sai is tud­ták. De, né­mi jog­gal, azt is szó­vá tet­ték kor­tár­sai, hogy szét­ap­róz­za, ap­ró­pénz­re vált­ja nagy te­het­sé­gét.

„Ka­rin­thy ver­se­ket írt, de nem szok­tuk köl­tő­nek ne­vez­ni;  no­vel­lá­kat írt, de nem úgy tart­juk szá­mon, mint no­vel­lis­tát;  szá­mos új­ság­cikk szer­ző­je, de nem úgy gon­do­lunk rá, mint pub­li­cis­tá­ra;  re­gé­nyek ke­rül­tek ki tol­la alól, ám re­gény­írók­ról be­szél­ve, nem ő jut eszünkbe.”(1) Ha­lász Lász­ló itt alig­ha­nem a „Ka­rin­thy­-prob­lé­ma” lé­nye­gét ra­gad­ja meg: azt, hogy ha meg akar­juk fej­te­ni a Ka­rin­thy­-rej­télyt, ak­kor mű­faj­el­mé­le­ti és iro­da­lom­tör­té­ne­ti ka­te­gó­ri­ák­kal nem me­gyünk sok­ra. Vagy az iro­da­lom­tu­do­mány esz­kö­zei túl is­ko­lá­sak és me­re­vek, vagy az író­ban van a hi­ba. Eset­leg sem ez, sem az. Ha­nem a ti­tok nyit­ja ab­ban van, hogy Ka­rin­thy Fri­gyes új iro­dal­mi mű­fajt ta­lált ki, mely­nek ne­ve: karinthyfrigyes. De hogy ez a prob­lé­ma men­­nyi­re in­ge­rel­te már a kor­tár­sa­kat is, ar­ra szol­gál­jon pél­dá­nak Ig­no­tus vé­le­mé­nye: „Nagy te­het­sé­gű lí­ri­kus, bár egye­net­len és blague-okra haj­la­mos. Nagy te­het­sé­gű no­vel­lis­ta, bár ír­ni nem tud;  nagy te­het­sé­gű drá­ma­író, bár ezt ed­di­ge­lé in­kább sej­tet­nie si­ke­rült csak, sem­mint meg­mu­tat­nia. El­mél­ke­dő­nek-pub­li­cis­tá­nak, kri­ti­kus­nak, mi­e­gyéb­nek – szin­tén nem ér­de­kes­ség nél­kül va­ló, bár egyet­len gon­do­la­tát sem tud­ja (vagy nem me­ri) be­csü­le­te­sen vé­gig­gon­dol­ni, s bár ere­de­ti­sé­gé­nek fő­tit­ka az írás­be­li és bonsens-beli ag­go­dal­mak im­po­ná­ló hi­á­nya. Ka­ri­ka­tu­ris­tá­nak gyak­ran tö­ké­le­tes. Clownnak gyak­ran mély­re vi­lá­gí­tó­an okos. Le­le­mé­nyes a fin­tor­ban, fá­rad­ha­tat­lan a fark­csó­vá­lás­ban. Mél­tó­ság vé­let­le­nül sincs ben­ne. A ci­vi­li­zá­ció tü­ne­te, de ci­vi­li­zá­lat­lan tü­net. Né­ha gya­nak­szom, hogy zse­ni. Ugyan­ek­kor gya­nak­szom, hogy zse­ni­nek len­ni má­sod­ren­dű érdem.”(2)

Mind­azo­nál­tal sem mo­nog­rá­fu­sá­nak, sem a tü­rel­met­len Ig­no­tus­nak nincs tel­je­sen iga­za. Mert Ka­rin­thy vers­ben is (Elő­szó; Ha­lott; Lec­ke stb.), no­vel­lá­i­ban is (Az égő ház; Barabbás; Ta­lál­ko­zás egy fi­a­tal­em­ber­rel; A cir­kusz; Has­mű­tét stb.) al­ko­tott ma­ra­dan­dó mű­ve­ket. Csak ép­pen tá­vol a nyu­ga­to­sok esztétista iro­da­lom­ide­ál­já­tól. Ha csak a no­vel­lá­it néz­zük, kor­tár­sai kö­zött szá­mos ná­la ki­vá­lóbb stí­lus­mű­vészt tart­ha­tunk szá­mon, s még az idő­sebb nem­ze­dék­ből is, hogy csak Amb­rus Zol­tánt em­lít­sem. No­vel­lá­i­ban a nyelv csu­pán esz­köz, szol­ga, de szol­gá­nak még csak nem is cif­ra, mint Ady­nál. Ám ahogy iro­dal­mi pa­ró­di­á­i­ban, hu­mo­reszk­je­i­ben és kro­ki­ja­i­ban a nyel­vi já­té­kok és több­ér­tel­mű­sé­gek ad­ta le­he­tő­sé­ge­ket ki­hasz­nál­ja, ab­ban nem ma­rad alat­ta Kosz­to­lá­nyi­nak. Tel­jes jog­gal ál­lít­hat­ta hát Kosz­to­lá­nyi, hogy „Ka­rin­thy Fri­gyes­nek kí­sér­te­ti­es stí­lus­ér­zé­ke van”.(3)

Azt is jog­gal ve­tet­ték Ka­rin­thy sze­mé­re, hogy utó­pisz­ti­kus sza­tí­rái (Uta­zás Faremidóba, 1917; Capillária, 1921) tu­laj­don­kép­pen nem is iga­zi re­gé­nyek. El­na­gyol­tak, el­si­e­tet­tek, s hi­á­ba ben­nük az öt­le­tek tűzijátéka, még­is in­kább csak váz­la­tok, kü­lö­nö­sen az előb­bi. Bár Gul­li­ver leg­újabb ka­land­ja­it me­sé­lik el, nem al­le­gó­ri­ák, ha­nem in­kább elő­ké­pei an­nak, amit ma tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus iro­da­lom­nak ne­ve­zünk. Mu­lat­sá­gos, de egy­ben hát­bor­zon­ga­tó sza­tí­rák, kü­lö­nö­sen a Capillária, a fér­fi­agy­ve­lőt za­bá­ló, álom­szép nő-oiháival és el­cse­ne­vé­sze­se­dett, rab­szol­ga­sors­ban síny­lő­dő férfi-bullokjaival. Ezek a re­gé­nyek azon­ban min­den el­si­e­tett­sé­gük és váz­la­tos­sá­guk el­le­né­re a ma­gyar pró­za tör­té­ne­té­nek fon­tos ál­lo­má­sai, mert a ma­gyar re­gény­író előtt új táv­la­tot nyit­nak, a böl­cse­le­ti-fan­tasz­ti­kus re­gé­nyét, és mint­egy elő­ké­szí­tik a ta­lajt a szá­zad leg­na­gyobb ma­gyar utó­pisz­ti­kus-sza­ti­ri­kus re­gé­nye, Szathmári Sán­dor Kazohiniája szá­má­ra.
S ha nem is a sza­ti­ri­kus utó­pi­ák, Ka­rin­thy mes­ter­mű­ve még­is­csak egy re­gény, az Uta­zás a ko­po­nyám kö­rül (1937). 1936 ta­va­szán az írót sú­lyos be­teg­ség tá­mad­ta meg, agy­da­ga­nat, ame­lyet né­hány hó­nap­pal ké­sőbb a vi­lág­hí­rű svéd agy­se­bész, Her­bert Olivecrona, mű­tét­tel tá­vo­lí­tott el Stock­holm­ban. Az író gyógy­ul­tan tér ha­za, s ha­ma­ro­san meg­ír­ja éle­te leg­na­gyobb ka­land­já­nak tör­té­ne­tét. Ez az írás, bár bő­sé­ge­sen él  a ri­port­re­gény kí­nál­ta stí­lus­esz­kö­zök­kel, jó­val több hol­mi szok­vá­nyos ri­port­re­gény­nél. Tör­té­net­bo­nyo­lí­tá­sa te­le van ugyan ha­tá­sos for­du­la­tok­kal, de egy­szer sem csú­szik át ha­tás­va­dá­szat­ba. Per­sze, ah­hoz túl­sá­go­san is nagy a tét­je: a fő­hős éle­te fo­rog koc­kán, a fő­hős pe­dig ez­út­tal nem Gul­li­ver, ha­nem ma­ga az író, sze­mé­lye­sen. Ka­rin­thyt ezek­ben a drá­mai hó­na­pok­ban sem hagy­ja cser­ben az iró­ni­á­ja, hol já­té­kos, hol évő­dő hu­mo­ra, ám mind­ez egé­szen más fény­tö­rés­ben mu­tat­ko­zik itt, mint töb­bi mű­vé­ben; csak amen­­nyi­re a drá­mai hely­zet ko­moly­sá­ga ér­vé­nye­sül­ni en­ge­di. A re­gény­ben sok­kal in­kább a gon­dol­ko­dó és lé­lek­bú­vár író ér­vé­nye­sül, az en­tel­lek­tü­el, a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok cso­dá­ló­ja, akit kí­ván­csi­sá­ga és tu­dás­szom­ja a nem­lét elő­szo­bá­já­ban sem hagy el. Az ön­ma­gát kí­vül­ről is szem­lél­ni ké­pes en­tel­lek­tü­e­lé, aki ab­ba a nem min­den­na­pi hely­zet­be sod­ró­dott, hogy hő­se le­het egy re­gény­nek, ame­lyet az élet írt. Nem sok­kal a si­ke­res mű­té­tet kö­ve­tő­en fel­idé­zi és új­ra át­éli hát­bor­zon­ga­tó ka­land­já­nak vi­szon­tag­sá­ga­it, s le­jegy­zi azo­kat an­nak tu­da­tá­ban, hogy az ő el­be­szé­lő ide­je és az el­be­szélt idő kö­zöt­ti tá­vol­ság igen rö­vid még. De ép­pen en­nek a vi­szony­lag kis táv­lat­nak kö­szön­he­tő­en lesz friss és ele­ven a re­gény min­den egyes epi­zód­ja. Az Uta­zás a ko­po­nyám kö­rül szám­ve­tés is. Ben­ne a nyers ma­té­ria mind­un­ta­lan írói ref­le­xi­ók tár­gya is lesz. Ka­rin­thy azon­ban a ref­le­xi­ó­kat nem fö­lé­be ren­de­li az él­mé­nyek­nek, ha­nem ki­egé­szí­ti ve­lük azo­kat, meg­őriz­ve az él­mény el­sőd­le­ges­sé­gét. A Gul­li­ver-pró­zák­kal el­len­tét­ben, az Uta­zás a ko­po­nyám körülben nyo­ma sincs el­si­e­tett­ség­nek, más­fe­lől az író a túl­írás és túl­ma­gya­rá­zás kí­sér­té­sé­nek is si­ker­rel el­len­állt. Az ilyes­mit szo­kás re­mek­mű­nek ne­vez­ni.
Ka­rin­thy Fri­gyest te­kin­tet­te szel­le­mi ap­já­nak egy mél­tat­la­nul rit­kán em­le­ge­tett, s a ká­no­nok­ból rend­re ki­fe­lej­tett író, Szathmári Sán­dor (1897–1974), aki­nek Kazohinia (1941) c. re­gé­nye az utó­pisz­ti­kus-sza­ti­ri­kus iro­da­lom vi­lág­iro­dal­mi ran­gú mű­ve. Mi­ként Ka­rin­thy két re­gény­kí­sér­le­te, a Kazohinia is gulliveriáda, de ama­zok­kal el­len­tét­ben nem csupám kí­sér­let egy mű­faj ma­gyar meg­ho­no­sí­tá­sá­ra, ha­nem tel­jes ér­té­kű, min­den rész­le­té­ben kö­vet­ke­ze­te­sen vé­gig­gon­dolt és ap­ró­lé­kos mű­gond­dal meg­kom­po­nált re­gény, amely meg­le­he­tő­sen társ­ta­la­nul áll iro­dal­munk­ban. Tá­vo­li ro­ko­na­ként leg­föl­jebb Déry Ti­bor két év­ti­zed­del ké­sőb­bi re­gé­nyét, a G. A. úr X-bent em­lít­het­nénk, de tény­leg csak tá­vo­li ro­kon­ként, mi­vel a Kazohinia Déryénél el­von­tabb re­gény­vi­lá­ga men­tes bár­mi­fé­le,  ko­runk tár­sa­dal­mi rend­sze­re­i­re vagy ide­o­ló­gi­á­i­ra va­ló al­le­go­ri­kus át­hal­lá­sok­tól. A G. A. úr X-bent eszünk­be nem jut­na tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus mű­nek aposzt­ro­fál­ni, míg a Kazohinia er­re a mi­nő­sí­tés­re is jog­gal szol­gál­hat rá.

Ami­kor a ha­jó­tö­rött Gul­li­ver part­ra ver­gő­dik a hinek szi­ge­tén, még nem is sej­ti, hogy a tö­kély­re fej­lesz­tett tech­ni­kai ci­vi­li­zá­ció pa­ra­di­cso­má­ba ke­rült, af­fé­le kom­mu­nisz­ti­kus tár­sa­da­lom­ba, ahol nem is­me­rik a pénz fo­gal­mát, ahol az em­ber­nek nincs ál­lan­dó lak­he­lye, mert bár­ho­vá bár­mi­kor be­köl­töz­het, ahol nin­cse­nek temp­lo­mok s a há­zak mind egy­for­mák, ahol min­den­ki tí­pus­ru­há­ban jár, lá­tó­te­le­fon se­gít­sé­gé­vel kom­mu­ni­kál, ahol a jár­mű­vek ész­vesz­tő se­bes­ség­gel köz­le­ked­nek, ahol van moz­gó­jár­da és ma­gá­tól nyí­ló aj­tó, ahol ha a te­le­font nem ve­szi föl a hí­vott, „az üze­ne­tet a ké­szü­lék fel­ve­szi, sza­lag­ra rög­zí­ti, és bár­mi­kor le­hall­gat­ha­tó” (lám-lám, hi­szen ez az üze­net­rög­zí­tő!). Min­den lo­gi­ku­san és ra­ci­o­ná­li­san mű­kö­dik, a leg­ma­ga­sabb ren­dű ci­vi­li­zá­ció ola­jo­zott­sá­gá­val, Gul­li­ver még­sem ké­pes meg­ér­te­ni ezt a ci­vi­li­zá­ci­ót, nem tud­ja föl­fed­ni tit­kát és lé­nye­gét. A hinek vi­szont egy muk­kot sem ér­te­nek ab­ból, amit Gul­li­ver sze­re­tett an­gol ha­zá­ja ál­ta­la a leg­tö­ké­le­te­sebb­nek tar­tott ci­vi­li­zá­ci­ó­já­ról el­mond ne­kik, s belohinnek te­kin­tik, ami azt je­len­ti, hogy mint ide­gen, egy­elő­re csak ta­nul­ja a hin tár­sa­da­lom tör­vé­nye­it és szo­ká­sa­it. A hinek tud­ják, hogy mi­re van a ne­mi ak­tus, de fo­gal­muk sincs ar­ról, hogy mi a sze­re­lem, s hogy mi­e­lőtt a ne­mi ak­tus­ra sor ke­rül­ne, mi­ért kell a fér­fi­nak ud­var­lás cí­mén min­den­fé­le zagy­va­sá­go­kat ös­­sze­hor­da­nia ahe­lyett, hogy rög­tön a tet­tek me­ze­jé­re lép­ne. A kór­há­zak­ban hi­per­mo­dern esz­kö­zök­kel gyó­gyít­ják a be­te­ge­ket, de ha va­la­ki gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg, azt „meg­szün­te­tik” (lám-lám: euthanázia!), hogy ne kell­jen fö­lös­le­ge­sen szen­ved­nie, tes­té­nek ös­­szes por­ci­ká­ját pe­dig hasz­nos cé­lok­ra dol­goz­zák föl. Nem ér­tik, mi a gyász és szo­mo­rú­ság, azt pe­dig vég­képp nem, hogy a ha­lot­ta­kat Gul­li­ver ha­zá­já­ban, ahe­lyett, hogy hasz­no­sí­ta­nák, mért föl­de­lik el. Szá­muk­ra min­den vagy kazo vagy kazi. Min­den, ami konk­rét, ra­ci­o­ná­lis és ér­tel­mes, az kazo, ami el­vont, fö­lös­le­ges és ér­tel­met­len, az kazi. Kép­te­le­nek meg­ér­te­ni, hogy mi a lé­lek és mi szük­ség van rá, s ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­nak, hogy az ang­li­ai em­ber ös­­szes nya­va­lyá­ja és nyo­mo­rú­sá­ga ab­ból szár­ma­zik, hogy lel­ke van, ami nem egy konk­rét do­log, ha­nem fan­taz­ma­gó­ria.

Egy idő után Gul­li­ver úgy ér­zi, hogy meg fog őrül­ni, s ki­kö­nyör­gi, hogy köl­töz­tes­sék a tö­ké­let­le­nek, a behinek kő­fal­lal el­ke­rí­tett ko­ló­ni­á­já­ra. Úgy vé­li, vég­re nor­má­lis em­be­rek kö­zé ke­rült, de ha­tal­ma­sat kell csa­lód­nia. A behinek ko­ló­ni­á­ja ma­ga a vegy­tisz­ta da­da­iz­mus. „Ez­zel en­gem, Zemökit és Zeremblét el­vitt egy betikhez, aki fel­kö­töt­te tal­pá­ra a tep­si­ket, majd le­ol­dot­ta. Ezt meg­tet­te há­rom­szor, majd egy me­le­gí­tett réz­koc­kát víz­be do­bott, a vi­zet fé­lig ki­it­ta, a koc­kát egy ki­lyug­ga­tott ken­dő­be csa­var­va, mind­ket­tőn­ket fej­be ütött ve­le, új­ra ki­bon­tot­ta, és pénzt kért tő­lem.” Ha a hinek vi­lá­gát nem ér­tet­te Gul­li­ver, úgy a té­bo­lyult behinekét dup­lán nem. Buku, kipu, mufruk, lepkebilevek, szuperzsinóristák, batakok, a fülbetik kibelevezése stb. – sza­vak, ame­lyek sem­mit sem mon­da­nak ne­ki, rá­adá­sul né­me­lyi­ket min­den­ki más­képp ma­gya­ráz­za.  Hogy nem ége­tik meg ele­ve­nen mág­lyán, csu­pán an­nak kö­szön­he­ti, hogy az utol­só pil­la­nat­ban egy hin kom­man­dó ki­sza­ba­dít­ja. Gul­li­ver bol­do­gan tér vis­­sza a hinek kö­zé, hogy az­tán ha­ma­ro­san új­ra el­vi­sel­he­tet­len­nek érez­ze tö­ké­le­tes, ám lé­lek nél­kü­li tár­sa­dal­mu­kat. Vé­gül is meg­szö­kik a hinektől, s ha­za­ver­gő­dik tö­ké­let­len, ám nyá­jas ha­zá­já­ba, redriffi ott­ho­ná­ba, sze­ret­tei kö­zé. Ott az­tán ha­ma­ro­san „tel­je­sen hely­re­ál­lott a csa­lá­di bé­ke, ami oly ked­ves jel­lem­ző­je a meg­hitt an­gol ott­hon­nak”.

A Kazohinia mél­tó el­he­lye­zé­se 20. szá­za­di iro­dal­munk klas­­szi­ku­sai kö­zött, iro­da­lom­tör­té­net-írá­sunk egyik nagy adós­sá­ga. Mind a mai na­pig. Hogy ez mi­ért nem tör­tént meg ed­dig, an­nak okát csak ta­lál­gat­ni le­het. Ta­lán mert iro­da­lom­tör­té­net-írá­sunk nem tud ki­sza­kad­ni a cél­el­vű­ség bör­tö­né­ből, s va­la­mely esz­me, ide­o­ló­gia vagy tár­sa­dal­mi utó­pia bű­vö­le­té­ben ma is ho­mo­ge­ni­zál­ni tö­rek­szik egy­más­tól mar­kán­san el­té­rő írói be­széd­mó­do­kat, s ame­lyek­kel ezt nem tud­ja meg­ten­ni, azok­nak a mű­vek­nek há­tat for­dít. Va­gyis in­kább ki­re­kesz­tő szem­lé­le­tű, sem­mint in­teg­rá­ló. Így az­tán a Kazohinia is ma­rad, úgy mint ed­dig, a kö­rön be­lül ugyan – még­is kí­vül.
A 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­nak azon­ban van­nak olyan szeg­men­sei, ame­lyek, úgy tű­nik, tar­tó­san el­len­áll­nak a tel­je­sebb in­teg­rá­ci­ó­nak, s ezért nem len­ne igaz­sá­gos som­má­san iro­da­lom­tör­té­né­sze­in­ket okol­ni. A ma­gyar kul­tú­rá­ból több mint há­rom év­ti­zed­re ki­ta­ga­dott Ham­vas Bé­la (1897–1968) es­­széi és ta­nul­má­nyai ma már új­ra bár­ki szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tők, s a leg­utób­bi két év­ti­zed­ben tá­mad­tak is hí­vei szép szám­ban. Kar­ne­vál (1986) c. re­gé­nyé­nek posz­tu­musz ki­adá­sa iro­dal­mi ese­mény volt, fo­gad­ta­tá­sa azon­ban ve­gyes, utó­éle­te pe­dig szin­te sem­mi­lyen – el­te­kint­ve né­hány kősziklakemény Ham­vas-ra­jon­gó­é­tól. Kul­csár Sza­bó Er­nő meg sem em­lí­ti iro­da­lom­tör­té­net­ében, s hogy en­nek mi az oka, köny­ve má­so­dik ki­adá­sá­hoz írott elő­sza­vá­ban ek­kép­pen in­do­kol­ja: „…az ide­o­ló­gia­kri­ti­kai iro­da­lom­ér­tés ha­gyo­má­nyá­nak re­mél­he­tő gyön­gü­lé­sé­vel pár­hu­za­mo­san ta­lán vi­lá­go­sab­bá vá­lik, po­é­ti­ka­i­lag hány és hány pon­ton esen­dő konst­ruk­ció az, amit a Kar­ne­vál új­sze­rű po­li­fo­ni­kus al­ko­tás­mód­ja­ként ün­ne­pelt an­nak ide­jén a na­pi kritika.”(4) A Kul­csár Sza­bó Er­nő­nél ke­vés­bé szi­go­rú Margócsy Ist­ván pe­dig ab­ban lát­ja a Kar­ne­vál in­teg­rá­lá­sá­nak leg­főbb aka­dá­lyát, hogy  „… ami a poszt­mo­dern szer­kesz­tés­mód­ban, re­gény­tech­ni­ká­ban a 80-as évek­ben egy­re in­ten­zí­veb­ben ki­bon­ta­ko­zott és ural­ko­dó­vá vált, az nem Ham­vas ha­tá­sá­ra tör­tént, ah­hoz az út­tö­rő re­gény­nek, saj­nos, sem­mi kö­ze nem volt. Mi­nek kö­vet­kez­té­ben Ham­vas mű­ve az­óta is tel­jes mér­ték­ben, mint­egy zár­vány­ként le­beg, mint Mo­ha­med ko­por­só­ja az újabb ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­mány­nak az üres légterében.”(5) Vé­le­mé­nyem sze­rint a Kar­ne­vál­lal még­sem an­­nyi­ra a mű meg­ké­sett­sé­ge a prob­lé­ma, ha­nem azok a po­é­ti­kai za­va­rok, ame­lye­ket Kul­csár Sza­bó Er­nő is szó­vá tesz. Hiszen Márait és Faludy Györ­gyöt ugyan­úgy ki­ta­gad­ta a ma­gyar iro­da­lom­ból a kom­mu­nis­ta iro­da­lom­po­li­ti­ka, az ő reintegrációjuk azon­ban szin­te za­var­ta­la­nul vég­be­ment a rend­szer­vál­tás­nak már az el­ső éve­i­ben.

A Kar­ne­vá­lé­hoz ha­son­ló ne­héz­sé­ge­ket okoz az emig­rá­ci­ós ma­gyar iro­da­lom in­teg­rá­lá­sa is. Ez eset­ben azon­ban nem el­ső­sor­ban a szö­ve­gek kom­mu­ni­kál­ha­tat­lan­sá­ga (bár ese­ten­ként az is) okoz­za a leg­főbb prob­lé­mát. A nyu­ga­ti ma­gyar emig­rá­ció iro­dal­má­ban – a sok di­let­táns és kö­zép­sze­rű mű és szer­ző kö­zött – szá­mos je­len­tős al­ko­tót, mű­vet, sőt élet­mű­vet tart­ha­tunk szá­mon. Ezek­nek a ha­tá­sa azon­ban az öt­ve­nes, hat­va­nas, het­ve­nes és nyolc­va­nas évek ma­gyar­or­szá­gi (Kár­pát-me­den­cei) iro­dal­mi fo­lya­ma­ta­i­ra ele­nyé­sző volt. A nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom el­szi­ge­te­lé­se az itt­ho­ni­tól, író­i­nak ki­re­kesz­té­se a ha­zai fo­lyó­irat­ok­ból és könyv­ki­adás­ból – tu­laj­don­kép­pen az egész ha­zai iro­dal­mi élet­ből oly „ered­mé­nyes” volt, hogy ami­kor a nyolc­va­nas évek ele­jé­től ol­va­sói le­het­tünk ha­zai pub­li­ká­ci­ó­ik­nak is, ha­tá­suk tá­vol­ról sem volt olyan je­len­tős, ami­lyen a pá­ri­zsi Ma­gyar Mű­hely kö­réé, Bakucz Jó­zse­fé (1929–1990) és má­so­ké két év­ti­zed­del ko­ráb­ban nyil­ván­va­ló­an lett vol­na. Így a ma­gyar avant­gárd lí­ra új­já­szü­le­té­sét Tandori De­zső, Oravecz Im­re vagy ép­pen a ná­luk is ko­ráb­ban kez­de­mé­nye­ző Tol­nai Ot­tó ne­vé­vel és mun­kás­sá­gá­val kap­csol­juk ös­­sze, s nem Nagy Pál (1934), Papp Ti­bo­r (1936) vagy Buj­do­só Alpár (1935), eset­leg az itt­ho­ni, tel­jes il­le­ga­li­tás­ba szo­rí­tott, ma is rit­kán em­le­ge­tett tár­sa­i­ké­val. Már­pe­dig a hat­va­nas évek­re ki­me­rü­lő nyu­ga­tos, és a mo­do­ros­sá vagy a fi­a­ta­lab­bak al­ko­tá­sa­i­ban el­szür­kü­lő né­pi irány­zat­tal szem­ben, a ma­gyar lí­rai be­szé­det – ve­lük egy időben! – ők újí­tot­ták meg. Csak­hogy nyu­ga­ton, el­szi­ge­tel­ve a ha­zai nyil­vá­nos­ság­tól, szá­mot­te­vő ha­zai vissz­hang nél­kül! Iro­da­lom­tör­té­ne­ti sze­re­pük és je­len­tő­sé­gük na­gyobb meg­be­csü­lé­se több mint más­fél év­ti­zed­del a rend­szer­vál­tás után is vá­rat még ma­gá­ra. Az emig­rá­ci­ós ma­gyar iro­da­lom leg­ja­va ugyan­is, bármennyire an­nak is szán­ta a kom­mu­nis­ta iro­da­lom­po­li­ti­ka, nem zár­vány. „A ma­gyar iro­da­lom­nak ez a haj­tá­sa ki­nőtt ab­ból a ke­ret­ből, hogy po­li­ti­kai, szo­ci­o­ló­gi­ai, mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti do­ku­men­tum­nak ne­vez­zük; önál­ló, ere­de­ti iro­da­lom­nak kell te­kin­te­nünk, és esze­rint kell meg­ítél­nünk is”(6) – ír­ta Béládi Mik­lós már 1981-ben. Ez a lí­ra, s nem csak az avant­gárd je­gyé­ben ke­let­ke­zett ré­sze, ké­pes a di­a­ló­gus­ra ma is a ha­zai lí­rá­val. Gömöri György (1934) Rad­nó­tit vagy Vas Ist­vánt idé­ző fér­fi­a­san ke­mény me­lan­kó­li­á­já­val:
                                  Mint álom­ban, a fák olyan
                                  ku­szák és homálybaveszőek;
                                  ko­pott ut­cá­kon ban­du­kolsz –
                                  a há­zak gond­dal vi­se­lő­sek.
                                  A sze­re­lem, mint gáz­lám­pa,
                                  hu­nyo­rog a bu­dai par­ton –
                                  busz dö­röm­böl a Lánchidon
                                  fá­radt utas, le­száll az al­kony.
                                  A köd, a köd, az őszi köd
                                  ös­­sze­bo­rul az al­ko­nyat­tal,
                                  va­la­hol lan­gyos eszp­res­­szók
                                  vár­nak sus­tor­gó, halk zsi­vaj­jal.
                                  De hir­te­len el­fog a vágy
                                  a Montparnasszért, és meg­ér­ted:
                                  itt­hon vagy. Ez hát a ha­zád –
                                  és nin­csen ho­vá ha­za­tér­ned.
                                                                    (Ha­za­té­rés)
Kibédi Var­ga Áron (1930) szűk­sza­vú, szi­kár, az ér­zel­me­ket el­rej­tő-tár­gyi­a­sí­tó in­tel­lek­tu­á­lis lí­rá­ja az új­hol­da­so­ké­val:
                                  Ki szid­ja a nap­le­men­tét?
                                  Ki há­bo­rog a nyelv­tan hul­lá­ma­in?
                                  Meg­van jó sor­sa minden­nek.
                                  Má­sutt meg­van­nak min­de­nek.

                                  Ki hág az esz­mék fö­lé?
                                  Ki tö­ri szét a bur­ko­kat?
                                  Ha té­ged le­él­het­né­lek,
                                  meg­éled­nék: bír­nám sor­so­mat.
                                                                          (130)
Thinsz Gé­za (1934–1990) a het­ve­nes és a nyolc­va­nas évek iro­ni­kus lí­rá­já­val:
                                  Raj­ta va­rázs­lat sem fo­gott. A báj­italt
                                  a ten­ger­be ön­töt­te nagy ti­tok­ban:
                                  a gyön­ge gyom­ra nem vi­sel­te vol­na el.
                                  Az­tán fá­rad­tan el­aludt. Izol­dát
                                  Marke ki­rály­nak szű­zen ad­ta át. S mi­kor
                                  a nász után Izol­da hív­ta új­ra
                                  a fák kö­zé, es­ti ta­lál­ko­zó­ra,
                                  el­ment, mert hiú volt, de csak sza­vak­kal
                                  sze­ret­ke­zett. „Még meg­fáz­nék, a fű vi­zes”,
                                  vi­gasz­tal­ta ma­gát. „Kü­lön­ben is olyan
                                  kö­rül­mé­nyes len­ne: ki­rá­lyi sze­re­tő
                                  csak prob­lé­mát je­lent! Marke ki­rály ke­gyét
                                  ha meg­tar­tom, az töb­bet ér!” A sze­re­lem
                                  el­her­vadt így, de bő­ke­zű volt a ki­rály.
                                  Di­csér­te is a nép Trisz­tán er­köl­csös éle­tét!
                                                                                      (Er­köl­csös Trisz­tán)
Kemenes Géfin Lász­ló (1937) az el­vont-tár­gyi­as lí­ra fe­lől ju­tott el a nem­ze­ti sors­kér­dé­sek, a ma­gyar tör­té­ne­lem és a ma­gyar lí­rai ha­gyo­mány új­ra­ér­tel­me­zé­sé­vel az én-lí­ra egy olyan kor­sze­rű be­széd­mód­já­hoz, ame­lyen frá­zi­sok, köz­he­lyek és kli­sék nél­kül hoz­ha­tó szin­té­zis­be a mo­dern ma­gyar lí­ra há­rom pa­ra­dig­má­ja, a nyu­ga­tos, a né­pi és az avant­gárd (Fehérlófia;  Zrí­nyi har­ma­dik éne­ke;  Hó­do­lat Tinódy Lan­tos Se­bes­tyén­nek;  Vá­szoly stb.). Kul­csár Sza­bó Er­nő „az egyik leg­kor­sze­rűbb ma­gyar nyel­vű lí­rai köz­lés­for­má­ról” be­szél Kemenes Géfin Lász­ló köl­té­sze­tét mél­tat­va. Ez a köl­té­szet tu­da­to­san „táp­lál­ko­zik a szer­ves­nek te­kin­tett ma­gyar köl­té­szet­tör­té­ne­ti ha­gyo­mány­ból – ír­ja. –: alig­ha­nem ez se­gí­tet­te hoz­zá ah­hoz, hogy an­nak tá­mo­ga­tá­sá­val egy ere­de­ti avant­gárd po­é­ti­ka ki­fej­lesz­té­sé­re is al­kal­mas énsokszorozó lá­tás­mó­dot teremtsen.”(7)
                                  Már a sa­ro­kig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Apá­czai Cse­re Já­nos.
                                  Hasrafordult és meg­halt.
                                  Már a ka­pu­ig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Szé­che­nyi Ist­ván.
                                  Ös­­sze­ro­gyott és meg­halt.

                                  Már az aj­tó­ig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Ber­zse­nyi Dá­ni­el.
                                  Hör­dült egyet és meg­halt.

                                  Már az ab­la­kig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Bo­lyai Far­kas.
                                  Hanyattfordult és meg­halt.

                                  Már az asz­ta­lig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Csontváry Ti­va­dar.
                                  Kö­rül­né­zett és meg­halt.

                                  Már a csiz­má­mig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Balassa Bá­lint.
                                  Fal­nak for­dult és meg­halt.

                                  Már az or­ro­mig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Bat­thyá­ny La­jos.
                                  Ös­­sze­ro­gyott és meg­halt.

                                  Már az agya­mig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Jó­zsef At­ti­la,
                                  alá­ug­rott és meg­halt.

                                  Már a sa­ro­kig sem tu­dok ki­men­ni,
                                  mond­ta Hűbele Ba­lázs.
                                                                (Regnum Marianum)
Az 1956-ban emig­rált Ha­tár Győ­ző (1914–2006) a rend­szer­vál­tás után meg­kap­ta itt­hon is mind­azt az el­is­me­rést, ami a klas­­szi­ku­sok­nak ki­jár. Élet­mű­ve, mely­nek kö­zép­pont­já­ba az író s nem egy kri­ti­ku­sa is a Golghelóghi (1976) c. tíz­ré­szes misz­té­ri­um­já­té­kát he­lyez­te, rend­kí­vül sok­ré­tű. A Golghelóghi író­ja sze­rint a vi­lá­got a Sá­tán kor­má­nyoz­za, oly­an­­nyi­ra, hogy még a leg­na­gyobb jám­bor­ság is az ő mű­vé­nek tűn­het.
Ha­tár Győ­ző min­den műnemben al­ko­tott ma­ra­dan­dó, de leg­alább­is ki­emel­ke­dő opuszt.  A Pepito és Pe­pi­ta (1963) c. re­gé­nye egy misz­ti­kus sze­re­lem tör­té­ne­tét be­szé­li el, a még itt­hon pub­li­kált Heliáne (1947) pe­dig egy­aránt eszünk­be jut­tat­hat­ja Huxley utó­pisz­ti­kus mű­ve­it és a to­ta­li­tá­ri­us rend­sze­rek li­dérc­nyo­má­sos vi­lá­gát al­le­go­ri­kus re­gé­nyek­ben áb­rá­zo­ló Orwellt. Nem cso­da, ha a kom­mu­nis­ta iro­da­lom­po­li­ti­ka a negy­ve­nes évek vé­gén Márai mel­lett Ha­tár Győ­zőt te­kin­tet­te leg­főbb el­len­sé­gé­nek. Másfelől,mind a két re­gé­nyen ki­mu­tat­ha­tó a szür­re­a­liz­mus ha­tá­sa is, mi­ként ko­rai lí­rá­ján a fran­cia pró­za­ver­se­ké.

Ha­tár Győ­ző nem an­­nyi­ra író­nak vagy köl­tő­nek, mint in­kább fi­lo­zó­fus­nak tar­tot­ta ma­gát: fi­lo­zó­fi­ai es­­szék szer­ző­jé­nek. Gaz­dag élet­mű­vé­ben még­is a lí­rá­ja tű­nik nem­csak a leg­kön­­nyeb­ben és leg­szé­le­sebb ol­va­sói kör­ben be­fo­gad­ha­tó­nak, ha­nem a leg­egyen­le­te­sebb szín­vo­na­lú­nak is. Ver­se­i­nek nyel­vi-for­mai vir­tu­o­zi­tá­sa Ha­tár Győ­ző lí­rá­ját a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek je­len­tős tel­je­sít­mé­nyei kö­zé eme­li. Vers­vi­lá­ga és vers­be­szé­de egy­aránt érint­ke­zik a kor­szak avant­gárd iro­dal­má­val, Weöres Sán­dor és (ta­lán in­kább aka­rat­la­nul, mint akar­va) Nagy Lász­ló köl­té­sze­té­nek vi­lá­gá­val. Ugyan­ak­kor ver­sei Weöre­sé­nél kis­sé egysíkúbbak és ön­is­mét­lőb­bek, s hi­ány­zik sze­mé­lyi­sé­gé­ből Weöres utol­ér­he­tet­len alak­vál­toz­ta­tó ké­pes­sé­ge is.
                                  ha hoz­zád jö­vök hí­don jö­vök át
                                  jöttön-jövök a hí­don jö­vök át hoz­zád
                                  nagy tit­kolt öre­gen s ere­im­be lerozsdált el-
                                            meszesült ke­se­rű tu­do­mán­­nyal
                                  szó­lít­nom fi­a­tal száj­jal sza­bad in­kább –
                                            csak mi fü­led­nek ked­ves
                                  nyá­jas szól­ni­va­ló­val szó­lon­ga­tom ben­ned
                                            az üd­vöt csak mi sze­med­nek ked­ves:

                                  hoz­zád jöt­tem! átjöttem: íme
                                  (kö­szö­nöm vál­to­za­tos uta­zás volt szélszeli
                                            Haj­szál hí­don)
                                  s te: hogy alud­tál —- GYER­MEK?
                                                                                 (Haj­szál­híd)
Ha­tár Győ­ző a mű­fa­ji kor­lá­tok le­épí­té­sé­vel an­nak a köl­té­sze­ti for­du­lat­nak az elő­hír­nö­ke iro­dal­munk­ban, amely a kü­lön­fé­le avant­gárd tö­rek­vé­sek kö­zül mind­in­kább a nyelv­kri­ti­ka men­tén for­mál­ta ki vers­be­szé­dét, még Tandori De­zsőt és az Új Symposion lí­ri­ku­sa­it meg­elő­ző­en. Ez a későmodern vers­be­széd azon­ban leg­alább oly mé­lyen gyö­ke­re­zik a ma­gyar köl­té­szet tra­dí­ci­ó­i­ban, mint a ná­la me­ré­szebb, „ha­tár­ta­la­nabb” Weöres Sán­do­ré. Tra­gi­kus lét­szem­lé­le­te (amely csak öreg­ko­ri lí­rá­já­ban kezd ol­dód­ni) azon­ban el­vá­laszt­ja lí­rai vi­lág­kép­ét Weöre­sé­től. A ma­gyar lí­ra ké­ső­mo­der­nis­ta  is­ko­lá­i­hoz kö­ti lí­rá­ját az a kö­rül­mény is, hogy „mű­ve­i­nek for­ma­al­ko­tó el­ve­it lé­nye­gé­ben mind­vé­gig a me­ta­fi­zi­kai haj­lék­ta­lan­ság­gal szem­be­sü­lő mo­der­nis­ta ma­ga­tar­tás ha­tá­roz­za meg.”(8) Az vi­szont, amit Szegedy–Maszák Mi­hály hang­sú­lyoz, nem­csak a nyolc­va­nas-ki­lenc­ve­nes évek lí­rá­ja, ha­nem az ek­kor vég­be­me­nő pró­za­for­du­lat fe­lől néz­ve is fel­ér­té­ke­li lí­rá­ja egyik leg­fon­to­sabb ka­rak­ter­je­gyét: „Ha­tár­nak majd­nem min­den szö­ve­gé­ben gya­ko­ri­ak a ki­ta­lált sza­vak, szó­já­ték­ok, fel­so­ro­lás­sze­rű is­mét­lé­sek és mó­do­sí­tott idé­ze­tek, mint aho­gyan a nyu­ga­ti kul­tú­ra ha­nyat­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó uta­lá­sok is.”(9)
                              mer´ én va­gyom áz á csinnálós em­ber
                                  mindenbul csinnalja va­la­mi
                                  görbébul igenyezsd igenyezsbul
                                  gö­re­bed
                        (jartam öt ellemi)
– így az Es­ter­házy Pé­ter­nek aján­lott Ho­mo faberben.
Hu­mor, iró­nia és nem ke­vés ön­iró­nia old­ja a meg­öre­ge­dés és a köl­té­szet tár­sa­dal­mi presztizsének zu­ha­ná­sa fö­löt­ti bo­ron­gá­sát:
                                  farkam-barkam jaj be rút
                                  oly sovány-silány-kunkorka
                                       eb­ből töb­bé so­ha rúd!
                                       – tör­pe fél­be­tört ubor­ka

                                  ki­bánt vé­lem cu­da­rul
                                  be­le­esett an­nak nyű­ve
                                       jól ki­nyúl­va és el­nyű­ve
                                       nem­so­ká­ra földrehull.
                                                            (arkam-barkam)
                                  itt a perc a
                                  szem­be­sí­tő
                                  most ütött az óra
                                  ezer köl­tő
                                  esik egy fő
                                  ár­va ol­va­só­ra

                                  mint a té­vét
                                  úgy ol­vas­sa:
                                  ki­nyit­va se né­zi –
                                  lőt­tek nek­tek
                                  köl­té­szet­nek
                                  jó ma­gyar vi­té­zi!
                                                  (Sta­tisz­ti­ka)

 

Az emig­rá­ci­ó­ból és a szin­te tel­jes is­me­ret­len­ség­ből a rend­szer­vál­tás­kor ha­za­tért Faludy György (1910–2006) egy csapásra a kö­zön­ség ked­ven­ce és az egyik leg­nép­sze­rűbb kor­társ ma­gyar köl­tő lett, akit éle­te utol­só más­fél év­ti­zed­ében osz­tat­lan sze­re­tet és tisz­te­let öve­zett ide­ha­za – ol­va­sói kö­ré­ben. Ra­jon­gó­i­nak adorációjával szem­ben azon­ban lí­rai élet­mű­vé­nek szak­mai meg­íté­lé­se majd­nem olyan egy­ön­te­tű­en el­uta­sí­tó, mint a Kar­ne­vál ese­té­ben. Per­sze, más okok­ból. Míg Ham­vas Bé­la re­gé­nyé­nek re­cep­ci­ó­ját a szö­veg el­vont­sá­ga és szer­ke­ze­té­nek át­lát­ha­tat­lan­sá­ga ne­he­zí­ti meg, Faludy György köl­té­sze­te nem tá­maszt ilyen ne­héz­sé­ge­ket. Él­mény­lí­rá­já­nak köz­vet­len­sé­ge, ne­megy­szer kli­sé­sze­rű­sé­ge elébemegy az olyan ol­va­sói el­vá­rá­sok­nak, ame­lyek­től a mo­dern lí­ra in­tel­lek­tu­a­liz­mu­sa vagy avant­gárd kí­sér­le­tei me­rő­ben ide­ge­nek, no­ha per­sze Faludy írt for­ma­bon­tó ver­se­ket is. Minden­nek el­le­né­re a mai na­pig az a hall­ga­tó­la­gos köz­meg­egye­zés ural­ko­dik szak­mai kö­rök­ben az ő vers­be­szé­dé­ről, hogy az a mai lí­ra me­ző­nyé­ben túl­ha­la­dott, kor­sze­rűt­len, s leg­föl­jebb az iro­da­lom szub­kul­tú­rá­já­ban jut­hat szá­má­ra hely.  Iro­da­lom­tör­té­net­ük­ben sem Kul­csár Sza­bó Er­nő, sem a Gintli Ti­bor – Schein Gá­bor szer­ző­pá­ros nem em­lí­ti meg a ne­vét. Én még­is meg­fon­to­lan­dó­nak tar­tom Fried Ist­ván­nak ép­pen Faludy Györg­­gyel kap­cso­la­tos, de ál­ta­lá­ban vé­ve is na­gyobb kö­rül­te­kin­tés­re in­tő meg­ál­la­pí­tá­sát: „…a mai kor­sze­rűt­len­ség, köl­tő­i­et­len­ség, anti-poétika hol­nap­ra a kor­sze­rű­ség­nek, a köl­tő­i­ség­nek vagy a po­é­ti­ká­nak rep­re­zen­tán­sá­vá válhat”.(10)
                                  Ha Sztá­lin még egy esz­ten­dő­vel ké­sik
                                  ki­múl­ni, min­den bi­zon­­nyal meg­öl­nek
                                  s at­tól még gő­gö­sebb le­het­nék.
                                                                                  (Recsk)
     Faludy György az öt­ve­nes évek ele­jén há­rom évig volt a recs­ki kon­cent­rá­ci­ós tá­bor rab­ja. Élet­raj­zi re­gé­nyé­nek, a Po­kol­bé­li víg nap­ja­im­nak leg­meg­ren­dí­tőbb, leg­ka­tar­ti­ku­sabb fe­je­ze­tei éle­té­nek ép­pen er­ről a leg­drá­ma­ibb sza­ka­szá­ról szá­mol­nak be. Re­gé­nye a helyt­ál­lás­nak, az em­be­ri mél­tó­ság ön­fel­adás nél­kü­li meg­őr­zé­sé­nek ál­lít ma­ra­dan­dó em­lé­ket. Et­től lesz több, mint kor­do­ku­men­tum vagy ta­nú­val­lo­más. Et­től lesz egyi­ke a 20. szá­zad leg­jobb ma­gyar me­mo­ár­ja­i­nak.

Jegy­ze­tek
 
  1. Ha­lász Lász­ló: Ka­rin­thy Fri­gyes. Bp. 1972. 230. o.
  2. Id.: Ha­lász Lász­ló: i. m. 149–150. o.
  3. Kosz­to­lá­nyi De­zső: Egy ég alatt. Bp. 1977. 445. o.
  4. Kul­csár Sza­bó Er­nő: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1945–1991. Bp. 1994. 18. o.
  5. http://www.szepiroktarsasaga.hu/szepirok/index.php?pageid=317
  6. Utó­szó. In: Ván­dor­ének. Bp. 1981. 397. o.
  7. Kul­csár Sza­bó Er­nő: i. m. 147. o.
  8. Kul­csár Sza­bó Er­nő: i. m. 85. o.