Grendel lajos – Magyar líra és epika a 20. században (20)
ÍRÓK A KÖRÖN BELÜL – KÍVÜL
„Mindig vonzott, hogy igyekezzem a körön belül kívül maradni; azzal a naivitással, hogy így következetesebben maradhatok elkötelezett az emberrel szemben, akármilyen arculatát mutatja.” Mészöly Miklós írta a fenti sorokat az 1975-ös Alakulások c. kötete fülszövegében.
Ebben a fejezetben azokkal az írókkal és főbb műveikkel kívánok foglalkozni (távolról sem a teljesség igényével), akik valamilyen okból kimaradtak modern irodalmunk kánonjaiból, vagy benne vannak ugyan, mégis kívül vannak az uralkodó trendeken és áramlatokon, akiknek a szerepe és jelentősége vitathatatlan, mégis, kevés kivételtől eltekintve (Weöres Sándor és újabban talán már Szentkuthy Miklós is), az irodalomtörténet-írás, ha nem is mellőzi teljesen, de legalábbis elhanyagolja munkásságukat. Mészölyre ez persze ma már nem érvényes, hiszen a nyolcvanas évektől kezdve nagyon is a „kör” centrumában foglal helyet, s munkásságát könyvtárnyi irodalom méltatja.
A körön belül kívüli írók (költők) sem zárt, sem laza csoportot nem alkotnak, valamennyi külön-külön sziget modern irodalmunkban; nem iskolateremtő alakjai irodalomtörténetünknek. ők a megkerülhetetlen kivételek, afféle irodalmi csodabogarak. Műveiket némi tanácstalansággal fogadta (és fogadja ma is) irodalomkritikus és irodalomtörténész egyaránt. Hűvös és tartózkodó, kicsit nyögvenyelős elismeréssel. Irodalmi csodabogaraink között népszerű alkotók és kevesekhez szólók egyaránt találhatók. A legtöbb bosszúságot azzal okozzák, hogy normaszegők, hogy műveik nem felelnek meg néhány alapvető műfaji követelménynek, s még nagyobb bosszúságot azzal, hogy ennek ellenére sem nevezhetők dilettánsoknak.
A körön belül kívüli írók sorát Karinthy Frigyes (1887–1938) nyitja a század elején. Nincs még egy írónk, akinek a munkássága annyira szerteágazó lenne, mint az övé. A nem főhivatású olvasókat ez sosem zavarta. Népszerű volt életében, népszerű maradt halála után is, bár az Így írtok ti (1912) és a Tanár úr, kérem (1917) kivételével nagy tömegek nem olvasták könyveit. Annál inkább hírlapi cikkeit, humoreszkjeit és krokijait. Elsősorban humoristának tartották, és sokan ma is humoristának tartják, de hogy ez egyoldalú és leegyszerűsítő kép munkásságáról, már a kortársai is tudták. De, némi joggal, azt is szóvá tették kortársai, hogy szétaprózza, aprópénzre váltja nagy tehetségét.
„Karinthy verseket írt, de nem szoktuk költőnek nevezni; novellákat írt, de nem úgy tartjuk számon, mint novellistát; számos újságcikk szerzője, de nem úgy gondolunk rá, mint publicistára; regények kerültek ki tolla alól, ám regényírókról beszélve, nem ő jut eszünkbe.”(1) Halász László itt alighanem a „Karinthy-probléma” lényegét ragadja meg: azt, hogy ha meg akarjuk fejteni a Karinthy-rejtélyt, akkor műfajelméleti és irodalomtörténeti kategóriákkal nem megyünk sokra. Vagy az irodalomtudomány eszközei túl iskolásak és merevek, vagy az íróban van a hiba. Esetleg sem ez, sem az. Hanem a titok nyitja abban van, hogy Karinthy Frigyes új irodalmi műfajt talált ki, melynek neve: karinthyfrigyes. De hogy ez a probléma mennyire ingerelte már a kortársakat is, arra szolgáljon példának Ignotus véleménye: „Nagy tehetségű lírikus, bár egyenetlen és blague-okra hajlamos. Nagy tehetségű novellista, bár írni nem tud; nagy tehetségű drámaíró, bár ezt eddigelé inkább sejtetnie sikerült csak, semmint megmutatnia. Elmélkedőnek-publicistának, kritikusnak, miegyébnek – szintén nem érdekesség nélkül való, bár egyetlen gondolatát sem tudja (vagy nem meri) becsületesen végiggondolni, s bár eredetiségének főtitka az írásbeli és bonsens-beli aggodalmak imponáló hiánya. Karikaturistának gyakran tökéletes. Clownnak gyakran mélyre világítóan okos. Leleményes a fintorban, fáradhatatlan a farkcsóválásban. Méltóság véletlenül sincs benne. A civilizáció tünete, de civilizálatlan tünet. Néha gyanakszom, hogy zseni. Ugyanekkor gyanakszom, hogy zseninek lenni másodrendű érdem.”(2)
Mindazonáltal sem monográfusának, sem a türelmetlen Ignotusnak nincs teljesen igaza. Mert Karinthy versben is (Előszó; Halott; Lecke stb.), novelláiban is (Az égő ház; Barabbás; Találkozás egy fiatalemberrel; A cirkusz; Hasműtét stb.) alkotott maradandó műveket. Csak éppen távol a nyugatosok esztétista irodalomideáljától. Ha csak a novelláit nézzük, kortársai között számos nála kiválóbb stílusművészt tarthatunk számon, s még az idősebb nemzedékből is, hogy csak Ambrus Zoltánt említsem. Novelláiban a nyelv csupán eszköz, szolga, de szolgának még csak nem is cifra, mint Adynál. Ám ahogy irodalmi paródiáiban, humoreszkjeiben és krokijaiban a nyelvi játékok és többértelműségek adta lehetőségeket kihasználja, abban nem marad alatta Kosztolányinak. Teljes joggal állíthatta hát Kosztolányi, hogy „Karinthy Frigyesnek kísérteties stílusérzéke van”.(3)
Azt is joggal vetették Karinthy szemére, hogy utópisztikus szatírái (Utazás Faremidóba, 1917; Capillária, 1921) tulajdonképpen nem is igazi regények. Elnagyoltak, elsietettek, s hiába bennük az ötletek tűzijátéka, mégis inkább csak vázlatok, különösen az előbbi. Bár Gulliver legújabb kalandjait mesélik el, nem allegóriák, hanem inkább előképei annak, amit ma tudományos-fantasztikus irodalomnak nevezünk. Mulatságos, de egyben hátborzongató szatírák, különösen a Capillária, a férfiagyvelőt zabáló, álomszép nő-oiháival és elcsenevészesedett, rabszolgasorsban sínylődő férfi-bullokjaival. Ezek a regények azonban minden elsietettségük és vázlatosságuk ellenére a magyar próza történetének fontos állomásai, mert a magyar regényíró előtt új távlatot nyitnak, a bölcseleti-fantasztikus regényét, és mintegy előkészítik a talajt a század legnagyobb magyar utópisztikus-szatirikus regénye, Szathmári Sándor Kazohiniája számára.
S ha nem is a szatirikus utópiák, Karinthy mesterműve mégiscsak egy regény, az Utazás a koponyám körül (1937). 1936 tavaszán az írót súlyos betegség támadta meg, agydaganat, amelyet néhány hónappal később a világhírű svéd agysebész, Herbert Olivecrona, műtéttel távolított el Stockholmban. Az író gyógyultan tér haza, s hamarosan megírja élete legnagyobb kalandjának történetét. Ez az írás, bár bőségesen él a riportregény kínálta stíluseszközökkel, jóval több holmi szokványos riportregénynél. Történetbonyolítása tele van ugyan hatásos fordulatokkal, de egyszer sem csúszik át hatásvadászatba. Persze, ahhoz túlságosan is nagy a tétje: a főhős élete forog kockán, a főhős pedig ezúttal nem Gulliver, hanem maga az író, személyesen. Karinthyt ezekben a drámai hónapokban sem hagyja cserben az iróniája, hol játékos, hol évődő humora, ám mindez egészen más fénytörésben mutatkozik itt, mint többi művében; csak amennyire a drámai helyzet komolysága érvényesülni engedi. A regényben sokkal inkább a gondolkodó és lélekbúvár író érvényesül, az entellektüel, a természettudományok csodálója, akit kíváncsisága és tudásszomja a nemlét előszobájában sem hagy el. Az önmagát kívülről is szemlélni képes entellektüelé, aki abba a nem mindennapi helyzetbe sodródott, hogy hőse lehet egy regénynek, amelyet az élet írt. Nem sokkal a sikeres műtétet követően felidézi és újra átéli hátborzongató kalandjának viszontagságait, s lejegyzi azokat annak tudatában, hogy az ő elbeszélő ideje és az elbeszélt idő közötti távolság igen rövid még. De éppen ennek a viszonylag kis távlatnak köszönhetően lesz friss és eleven a regény minden egyes epizódja. Az Utazás a koponyám körül számvetés is. Benne a nyers matéria minduntalan írói reflexiók tárgya is lesz. Karinthy azonban a reflexiókat nem fölébe rendeli az élményeknek, hanem kiegészíti velük azokat, megőrizve az élmény elsődlegességét. A Gulliver-prózákkal ellentétben, az Utazás a koponyám körülben nyoma sincs elsietettségnek, másfelől az író a túlírás és túlmagyarázás kísértésének is sikerrel ellenállt. Az ilyesmit szokás remekműnek nevezni.
Karinthy Frigyest tekintette szellemi apjának egy méltatlanul ritkán emlegetett, s a kánonokból rendre kifelejtett író, Szathmári Sándor (1897–1974), akinek Kazohinia (1941) c. regénye az utópisztikus-szatirikus irodalom világirodalmi rangú műve. Miként Karinthy két regénykísérlete, a Kazohinia is gulliveriáda, de amazokkal ellentétben nem csupám kísérlet egy műfaj magyar meghonosítására, hanem teljes értékű, minden részletében következetesen végiggondolt és aprólékos műgonddal megkomponált regény, amely meglehetősen társtalanul áll irodalmunkban. Távoli rokonaként legföljebb Déry Tibor két évtizeddel későbbi regényét, a G. A. úr X-bent említhetnénk, de tényleg csak távoli rokonként, mivel a Kazohinia Déryénél elvontabb regényvilága mentes bármiféle, korunk társadalmi rendszereire vagy ideológiáira való allegorikus áthallásoktól. A G. A. úr X-bent eszünkbe nem jutna tudományos-fantasztikus műnek aposztrofálni, míg a Kazohinia erre a minősítésre is joggal szolgálhat rá.
Amikor a hajótörött Gulliver partra vergődik a hinek szigetén, még nem is sejti, hogy a tökélyre fejlesztett technikai civilizáció paradicsomába került, afféle kommunisztikus társadalomba, ahol nem ismerik a pénz fogalmát, ahol az embernek nincs állandó lakhelye, mert bárhová bármikor beköltözhet, ahol nincsenek templomok s a házak mind egyformák, ahol mindenki típusruhában jár, látótelefon segítségével kommunikál, ahol a járművek észvesztő sebességgel közlekednek, ahol van mozgójárda és magától nyíló ajtó, ahol ha a telefont nem veszi föl a hívott, „az üzenetet a készülék felveszi, szalagra rögzíti, és bármikor lehallgatható” (lám-lám, hiszen ez az üzenetrögzítő!). Minden logikusan és racionálisan működik, a legmagasabb rendű civilizáció olajozottságával, Gulliver mégsem képes megérteni ezt a civilizációt, nem tudja fölfedni titkát és lényegét. A hinek viszont egy mukkot sem értenek abból, amit Gulliver szeretett angol hazája általa a legtökéletesebbnek tartott civilizációjáról elmond nekik, s belohinnek tekintik, ami azt jelenti, hogy mint idegen, egyelőre csak tanulja a hin társadalom törvényeit és szokásait. A hinek tudják, hogy mire van a nemi aktus, de fogalmuk sincs arról, hogy mi a szerelem, s hogy mielőtt a nemi aktusra sor kerülne, miért kell a férfinak udvarlás címén mindenféle zagyvaságokat összehordania ahelyett, hogy rögtön a tettek mezejére lépne. A kórházakban hipermodern eszközökkel gyógyítják a betegeket, de ha valaki gyógyíthatatlan beteg, azt „megszüntetik” (lám-lám: euthanázia!), hogy ne kelljen fölöslegesen szenvednie, testének összes porcikáját pedig hasznos célokra dolgozzák föl. Nem értik, mi a gyász és szomorúság, azt pedig végképp nem, hogy a halottakat Gulliver hazájában, ahelyett, hogy hasznosítanák, mért földelik el. Számukra minden vagy kazo vagy kazi. Minden, ami konkrét, racionális és értelmes, az kazo, ami elvont, fölösleges és értelmetlen, az kazi. Képtelenek megérteni, hogy mi a lélek és mi szükség van rá, s arra a következtetésre jutnak, hogy az angliai ember összes nyavalyája és nyomorúsága abból származik, hogy lelke van, ami nem egy konkrét dolog, hanem fantazmagória.
Egy idő után Gulliver úgy érzi, hogy meg fog őrülni, s kikönyörgi, hogy költöztessék a tökéletlenek, a behinek kőfallal elkerített kolóniájára. Úgy véli, végre normális emberek közé került, de hatalmasat kell csalódnia. A behinek kolóniája maga a vegytiszta dadaizmus. „Ezzel engem, Zemökit és Zeremblét elvitt egy betikhez, aki felkötötte talpára a tepsiket, majd leoldotta. Ezt megtette háromszor, majd egy melegített rézkockát vízbe dobott, a vizet félig kiitta, a kockát egy kilyuggatott kendőbe csavarva, mindkettőnket fejbe ütött vele, újra kibontotta, és pénzt kért tőlem.” Ha a hinek világát nem értette Gulliver, úgy a tébolyult behinekét duplán nem. Buku, kipu, mufruk, lepkebilevek, szuperzsinóristák, batakok, a fülbetik kibelevezése stb. – szavak, amelyek semmit sem mondanak neki, ráadásul némelyiket mindenki másképp magyarázza. Hogy nem égetik meg elevenen máglyán, csupán annak köszönheti, hogy az utolsó pillanatban egy hin kommandó kiszabadítja. Gulliver boldogan tér vissza a hinek közé, hogy aztán hamarosan újra elviselhetetlennek érezze tökéletes, ám lélek nélküli társadalmukat. Végül is megszökik a hinektől, s hazavergődik tökéletlen, ám nyájas hazájába, redriffi otthonába, szerettei közé. Ott aztán hamarosan „teljesen helyreállott a családi béke, ami oly kedves jellemzője a meghitt angol otthonnak”.
A Kazohinia méltó elhelyezése 20. századi irodalmunk klasszikusai között, irodalomtörténet-írásunk egyik nagy adóssága. Mind a mai napig. Hogy ez miért nem történt meg eddig, annak okát csak találgatni lehet. Talán mert irodalomtörténet-írásunk nem tud kiszakadni a célelvűség börtönéből, s valamely eszme, ideológia vagy társadalmi utópia bűvöletében ma is homogenizálni törekszik egymástól markánsan eltérő írói beszédmódokat, s amelyekkel ezt nem tudja megtenni, azoknak a műveknek hátat fordít. Vagyis inkább kirekesztő szemléletű, semmint integráló. Így aztán a Kazohinia is marad, úgy mint eddig, a körön belül ugyan – mégis kívül.
A 20. századi magyar irodalomnak azonban vannak olyan szegmensei, amelyek, úgy tűnik, tartósan ellenállnak a teljesebb integrációnak, s ezért nem lenne igazságos sommásan irodalomtörténészeinket okolni. A magyar kultúrából több mint három évtizedre kitagadott Hamvas Béla (1897–1968) esszéi és tanulmányai ma már újra bárki számára hozzáférhetők, s a legutóbbi két évtizedben támadtak is hívei szép számban. Karnevál (1986) c. regényének posztumusz kiadása irodalmi esemény volt, fogadtatása azonban vegyes, utóélete pedig szinte semmilyen – eltekintve néhány kősziklakemény Hamvas-rajongóétól. Kulcsár Szabó Ernő meg sem említi irodalomtörténetében, s hogy ennek mi az oka, könyve második kiadásához írott előszavában ekképpen indokolja: „…az ideológiakritikai irodalomértés hagyományának remélhető gyöngülésével párhuzamosan talán világosabbá válik, poétikailag hány és hány ponton esendő konstrukció az, amit a Karnevál újszerű polifonikus alkotásmódjaként ünnepelt annak idején a napi kritika.”(4) A Kulcsár Szabó Ernőnél kevésbé szigorú Margócsy István pedig abban látja a Karnevál integrálásának legfőbb akadályát, hogy „… ami a posztmodern szerkesztésmódban, regénytechnikában a 80-as években egyre intenzívebben kibontakozott és uralkodóvá vált, az nem Hamvas hatására történt, ahhoz az úttörő regénynek, sajnos, semmi köze nem volt. Minek következtében Hamvas műve azóta is teljes mértékben, mintegy zárványként lebeg, mint Mohamed koporsója az újabb magyar irodalmi hagyománynak az üres légterében.”(5) Véleményem szerint a Karnevállal mégsem annyira a mű megkésettsége a probléma, hanem azok a poétikai zavarok, amelyeket Kulcsár Szabó Ernő is szóvá tesz. Hiszen Márait és Faludy Györgyöt ugyanúgy kitagadta a magyar irodalomból a kommunista irodalompolitika, az ő reintegrációjuk azonban szinte zavartalanul végbement a rendszerváltásnak már az első éveiben.
A Karneváléhoz hasonló nehézségeket okoz az emigrációs magyar irodalom integrálása is. Ez esetben azonban nem elsősorban a szövegek kommunikálhatatlansága (bár esetenként az is) okozza a legfőbb problémát. A nyugati magyar emigráció irodalmában – a sok dilettáns és középszerű mű és szerző között – számos jelentős alkotót, művet, sőt életművet tarthatunk számon. Ezeknek a hatása azonban az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek magyarországi (Kárpát-medencei) irodalmi folyamataira elenyésző volt. A nyugati magyar irodalom elszigetelése az itthonitól, íróinak kirekesztése a hazai folyóiratokból és könyvkiadásból – tulajdonképpen az egész hazai irodalmi életből oly „eredményes” volt, hogy amikor a nyolcvanas évek elejétől olvasói lehettünk hazai publikációiknak is, hatásuk távolról sem volt olyan jelentős, amilyen a párizsi Magyar Műhely köréé, Bakucz Józsefé (1929–1990) és másoké két évtizeddel korábban nyilvánvalóan lett volna. Így a magyar avantgárd líra újjászületését Tandori Dezső, Oravecz Imre vagy éppen a náluk is korábban kezdeményező Tolnai Ottó nevével és munkásságával kapcsoljuk össze, s nem Nagy Pál (1934), Papp Tibor (1936) vagy Bujdosó Alpár (1935), esetleg az itthoni, teljes illegalitásba szorított, ma is ritkán emlegetett társaikéval. Márpedig a hatvanas évekre kimerülő nyugatos, és a modorossá vagy a fiatalabbak alkotásaiban elszürkülő népi irányzattal szemben, a magyar lírai beszédet – velük egy időben! – ők újították meg. Csakhogy nyugaton, elszigetelve a hazai nyilvánosságtól, számottevő hazai visszhang nélkül! Irodalomtörténeti szerepük és jelentőségük nagyobb megbecsülése több mint másfél évtizeddel a rendszerváltás után is várat még magára. Az emigrációs magyar irodalom legjava ugyanis, bármennyire annak is szánta a kommunista irodalompolitika, nem zárvány. „A magyar irodalomnak ez a hajtása kinőtt abból a keretből, hogy politikai, szociológiai, művelődéstörténeti dokumentumnak nevezzük; önálló, eredeti irodalomnak kell tekintenünk, és eszerint kell megítélnünk is”(6) – írta Béládi Miklós már 1981-ben. Ez a líra, s nem csak az avantgárd jegyében keletkezett része, képes a dialógusra ma is a hazai lírával. Gömöri György (1934) Radnótit vagy Vas Istvánt idéző férfiasan kemény melankóliájával:
Mint álomban, a fák olyan
kuszák és homálybaveszőek;
kopott utcákon bandukolsz –
a házak gonddal viselősek.
A szerelem, mint gázlámpa,
hunyorog a budai parton –
busz dörömböl a Lánchidon
fáradt utas, leszáll az alkony.
A köd, a köd, az őszi köd
összeborul az alkonyattal,
valahol langyos eszpresszók
várnak sustorgó, halk zsivajjal.
De hirtelen elfog a vágy
a Montparnasszért, és megérted:
itthon vagy. Ez hát a hazád –
és nincsen hová hazatérned.
(Hazatérés)
Kibédi Varga Áron (1930) szűkszavú, szikár, az érzelmeket elrejtő-tárgyiasító intellektuális lírája az újholdasokéval:
Ki szidja a naplementét?
Ki háborog a nyelvtan hullámain?
Megvan jó sorsa mindennek.
Másutt megvannak mindenek.
Ki hág az eszmék fölé?
Ki töri szét a burkokat?
Ha téged leélhetnélek,
megélednék: bírnám sorsomat.
(130)
Thinsz Géza (1934–1990) a hetvenes és a nyolcvanas évek ironikus lírájával:
Rajta varázslat sem fogott. A bájitalt
a tengerbe öntötte nagy titokban:
a gyönge gyomra nem viselte volna el.
Aztán fáradtan elaludt. Izoldát
Marke királynak szűzen adta át. S mikor
a nász után Izolda hívta újra
a fák közé, esti találkozóra,
elment, mert hiú volt, de csak szavakkal
szeretkezett. „Még megfáznék, a fű vizes”,
vigasztalta magát. „Különben is olyan
körülményes lenne: királyi szerető
csak problémát jelent! Marke király kegyét
ha megtartom, az többet ér!” A szerelem
elhervadt így, de bőkezű volt a király.
Dicsérte is a nép Trisztán erkölcsös életét!
(Erkölcsös Trisztán)
Kemenes Géfin László (1937) az elvont-tárgyias líra felől jutott el a nemzeti sorskérdések, a magyar történelem és a magyar lírai hagyomány újraértelmezésével az én-líra egy olyan korszerű beszédmódjához, amelyen frázisok, közhelyek és klisék nélkül hozható szintézisbe a modern magyar líra három paradigmája, a nyugatos, a népi és az avantgárd (Fehérlófia; Zrínyi harmadik éneke; Hódolat Tinódy Lantos Sebestyénnek; Vászoly stb.). Kulcsár Szabó Ernő „az egyik legkorszerűbb magyar nyelvű lírai közlésformáról” beszél Kemenes Géfin László költészetét méltatva. Ez a költészet tudatosan „táplálkozik a szervesnek tekintett magyar költészettörténeti hagyományból – írja. –: alighanem ez segítette hozzá ahhoz, hogy annak támogatásával egy eredeti avantgárd poétika kifejlesztésére is alkalmas énsokszorozó látásmódot teremtsen.”(7)
Már a sarokig sem tudok kimenni,
mondta Apáczai Csere János.
Hasrafordult és meghalt.
Már a kapuig sem tudok kimenni,
mondta Széchenyi István.
Összerogyott és meghalt.
Már az ajtóig sem tudok kimenni,
mondta Berzsenyi Dániel.
Hördült egyet és meghalt.
Már az ablakig sem tudok kimenni,
mondta Bolyai Farkas.
Hanyattfordult és meghalt.
Már az asztalig sem tudok kimenni,
mondta Csontváry Tivadar.
Körülnézett és meghalt.
Már a csizmámig sem tudok kimenni,
mondta Balassa Bálint.
Falnak fordult és meghalt.
Már az orromig sem tudok kimenni,
mondta Batthyány Lajos.
Összerogyott és meghalt.
Már az agyamig sem tudok kimenni,
mondta József Attila,
aláugrott és meghalt.
Már a sarokig sem tudok kimenni,
mondta Hűbele Balázs.
(Regnum Marianum)
Az 1956-ban emigrált Határ Győző (1914–2006) a rendszerváltás után megkapta itthon is mindazt az elismerést, ami a klasszikusoknak kijár. Életműve, melynek középpontjába az író s nem egy kritikusa is a Golghelóghi (1976) c. tízrészes misztériumjátékát helyezte, rendkívül sokrétű. A Golghelóghi írója szerint a világot a Sátán kormányozza, olyannyira, hogy még a legnagyobb jámborság is az ő művének tűnhet.
Határ Győző minden műnemben alkotott maradandó, de legalábbis kiemelkedő opuszt. A Pepito és Pepita (1963) c. regénye egy misztikus szerelem történetét beszéli el, a még itthon publikált Heliáne (1947) pedig egyaránt eszünkbe juttathatja Huxley utópisztikus műveit és a totalitárius rendszerek lidércnyomásos világát allegorikus regényekben ábrázoló Orwellt. Nem csoda, ha a kommunista irodalompolitika a negyvenes évek végén Márai mellett Határ Győzőt tekintette legfőbb ellenségének. Másfelől,mind a két regényen kimutatható a szürrealizmus hatása is, miként korai líráján a francia prózaverseké.
Határ Győző nem annyira írónak vagy költőnek, mint inkább filozófusnak tartotta magát: filozófiai esszék szerzőjének. Gazdag életművében mégis a lírája tűnik nemcsak a legkönnyebben és legszélesebb olvasói körben befogadhatónak, hanem a legegyenletesebb színvonalúnak is. Verseinek nyelvi-formai virtuozitása Határ Győző líráját a 20. század második felének jelentős teljesítményei közé emeli. Versvilága és versbeszéde egyaránt érintkezik a korszak avantgárd irodalmával, Weöres Sándor és (talán inkább akaratlanul, mint akarva) Nagy László költészetének világával. Ugyanakkor versei Weöresénél kissé egysíkúbbak és önismétlőbbek, s hiányzik személyiségéből Weöres utolérhetetlen alakváltoztató képessége is.
ha hozzád jövök hídon jövök át
jöttön-jövök a hídon jövök át hozzád
nagy titkolt öregen s ereimbe lerozsdált el-
meszesült keserű tudománnyal
szólítnom fiatal szájjal szabad inkább –
csak mi fülednek kedves
nyájas szólnivalóval szólongatom benned
az üdvöt csak mi szemednek kedves:
hozzád jöttem! átjöttem: íme
(köszönöm változatos utazás volt szélszeli
Hajszál hídon)
s te: hogy aludtál —- GYERMEK?
(Hajszálhíd)
Határ Győző a műfaji korlátok leépítésével annak a költészeti fordulatnak az előhírnöke irodalmunkban, amely a különféle avantgárd törekvések közül mindinkább a nyelvkritika mentén formálta ki versbeszédét, még Tandori Dezsőt és az Új Symposion lírikusait megelőzően. Ez a későmodern versbeszéd azonban legalább oly mélyen gyökerezik a magyar költészet tradícióiban, mint a nála merészebb, „határtalanabb” Weöres Sándoré. Tragikus létszemlélete (amely csak öregkori lírájában kezd oldódni) azonban elválasztja lírai világképét Weöresétől. A magyar líra későmodernista iskoláihoz köti líráját az a körülmény is, hogy „műveinek formaalkotó elveit lényegében mindvégig a metafizikai hajléktalansággal szembesülő modernista magatartás határozza meg.”(8) Az viszont, amit Szegedy–Maszák Mihály hangsúlyoz, nemcsak a nyolcvanas-kilencvenes évek lírája, hanem az ekkor végbemenő prózafordulat felől nézve is felértékeli lírája egyik legfontosabb karakterjegyét: „Határnak majdnem minden szövegében gyakoriak a kitalált szavak, szójátékok, felsorolásszerű ismétlések és módosított idézetek, mint ahogyan a nyugati kultúra hanyatlására vonatkozó utalások is.”(9)
mer´ én vagyom áz á csinnálós ember
mindenbul csinnalja valami
görbébul igenyezsd igenyezsbul
görebed
(jartam öt ellemi)
– így az Esterházy Péternek ajánlott Homo faberben.
Humor, irónia és nem kevés önirónia oldja a megöregedés és a költészet társadalmi presztizsének zuhanása fölötti borongását:
farkam-barkam jaj be rút
oly sovány-silány-kunkorka
ebből többé soha rúd!
– törpe félbetört uborka
kibánt vélem cudarul
beleesett annak nyűve
jól kinyúlva és elnyűve
nemsokára földrehull.
(arkam-barkam)
itt a perc a
szembesítő
most ütött az óra
ezer költő
esik egy fő
árva olvasóra
mint a tévét
úgy olvassa:
kinyitva se nézi –
lőttek nektek
költészetnek
jó magyar vitézi!
(Statisztika)
Az emigrációból és a szinte teljes ismeretlenségből a rendszerváltáskor hazatért Faludy György (1910–2006) egy csapásra a közönség kedvence és az egyik legnépszerűbb kortárs magyar költő lett, akit élete utolsó másfél évtizedében osztatlan szeretet és tisztelet övezett idehaza – olvasói körében. Rajongóinak adorációjával szemben azonban lírai életművének szakmai megítélése majdnem olyan egyöntetűen elutasító, mint a Karnevál esetében. Persze, más okokból. Míg Hamvas Béla regényének recepcióját a szöveg elvontsága és szerkezetének átláthatatlansága nehezíti meg, Faludy György költészete nem támaszt ilyen nehézségeket. Élménylírájának közvetlensége, nemegyszer klisészerűsége elébemegy az olyan olvasói elvárásoknak, amelyektől a modern líra intellektualizmusa vagy avantgárd kísérletei merőben idegenek, noha persze Faludy írt formabontó verseket is. Mindennek ellenére a mai napig az a hallgatólagos közmegegyezés uralkodik szakmai körökben az ő versbeszédéről, hogy az a mai líra mezőnyében túlhaladott, korszerűtlen, s legföljebb az irodalom szubkultúrájában juthat számára hely. Irodalomtörténetükben sem Kulcsár Szabó Ernő, sem a Gintli Tibor – Schein Gábor szerzőpáros nem említi meg a nevét. Én mégis megfontolandónak tartom Fried Istvánnak éppen Faludy Györggyel kapcsolatos, de általában véve is nagyobb körültekintésre intő megállapítását: „…a mai korszerűtlenség, költőietlenség, anti-poétika holnapra a korszerűségnek, a költőiségnek vagy a poétikának reprezentánsává válhat”.(10)
Ha Sztálin még egy esztendővel késik
kimúlni, minden bizonnyal megölnek
s attól még gőgösebb lehetnék.
(Recsk)
Faludy György az ötvenes évek elején három évig volt a recski koncentrációs tábor rabja. Életrajzi regényének, a Pokolbéli víg napjaimnak legmegrendítőbb, legkatartikusabb fejezetei életének éppen erről a legdrámaibb szakaszáról számolnak be. Regénye a helytállásnak, az emberi méltóság önfeladás nélküli megőrzésének állít maradandó emléket. Ettől lesz több, mint kordokumentum vagy tanúvallomás. Ettől lesz egyike a 20. század legjobb magyar memoárjainak.
Jegyzetek
1. Halász László: Karinthy Frigyes. Bp. 1972. 230. o.
2. Id.: Halász László: i. m. 149–150. o.
3. Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Bp. 1977. 445. o.
4. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 18. o.
5. http://www.szepiroktarsasaga.hu/szepirok/index.php?pageid=317
6. Utószó. In: Vándorének. Bp. 1981. 397. o.
7. Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 147. o.
8. Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 85. o.