A ne­ve­tő har­ma­dik – a szer­ző (Aich Pé­ter A har­ma­dik cí­mű no­vel­lás­kö­te­té­ről)

Az el­sza­kí­tott­ság, az el­vá­lasz­tás fo­gal­ma meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet tölt be Aich Pé­ter A har­ma­dik cí­mű új no­vel­lás­kö­tet­ének szö­ve­ge­i­ben, le­gyen szó mes­ter­sé­ges (jo­gi, tár­sa­dal­mi) vagy ter­mé­sze­tes (fi­zi­kai) ha­tá­rok­ról.

Szö­ve­gei ta­lá­lé­ko­nyan ele­gyed­nek pár­be­széd­be más szö­ve­gek­kel, gyak­ran for­dul az iro­dal­mi ha­gyo­mány­hoz, hogy új­ra­gon­dol­jon egyes jól is­mert iro­dal­mi alap­fo­gal­ma­kat. A har­ma­dik cí­mű kö­tet mind­ösz­­sze hét el­be­szé­lést tar­tal­maz, ezek azon­ban vi­szony­lag ter­je­del­mes szö­ve­gek, s a szer­ző ru­gal­ma­san ke­ze­li őket mű­fa­ji­lag, amit már ma­gá­nak a kö­tet­nek az al­cí­me is elő­re­bo­csát: Jegy­ze­tek a tör­tén­tek­hez. Ez az al­cím bi­zo­nyos ese­tek­ben ki­vá­ló vá­lasz­tás­nak tű­nik, relativizálja ugyan­is a no­vel­lá­nak mint kö­tött pró­zai mű­faj­nak az ér­tel­me­zé­sét, saj­nos azon­ban egyes írá­sok­nál a szer­zőől az al­kal­man­kén­ti kö­vet­ke­zet­len­ség­ből ki­tű­nik, hogy a kö­tet egé­sze nem tel­je­sen tu­da­tos szer­kesz­tés ered­mé­nye, in­kább csak „ös­­sze­jött egy kötetrevaló”, s hogy az egy­sé­ges­ség ér­zé­sé­nek hi­á­nya en­nek el­le­né­re sem tű­nik fel az el­be­szé­lés-gyűj­te­ményt ol­vas­va, az alig­ha­nem a szer­ző gya­kor­lott­sá­gá­nak tulajdonítható..

Aich Pé­ter (akit Ju­hász Dó­sa Já­nos egy, az Új Szó­ban meg­je­lent cikk­ben „az egyet­len po­zso­nyi ma­gyar író”-ként mu­tat be) köl­tő­ként in­dult az ún. Nyol­cak cso­port­já­ban a het­ve­nes évek­ben, s ez az in­du­lás szem­lá­to­mást rá­nyom­ta a bé­lye­gét ké­sőb­bi pró­za­írói mun­kás­sá­gá­ra is. ő ma­ga an­nak el­le­né­re is ta­gad­ja a Krúdy-ha­tást, hogy új kö­te­te hát­lap­ján ép­pen Krúdy­val és a ma­gyar sze­ces­­szi­ós pró­za­írók­kal bo­ro­nál­ják ösz­­sze, in­kább Márait tart­ja mes­te­ré­nek, ami erő­tel­jes lirizálásában tet­ten is ér­he­tő. A lí­rai hang do­mi­nált elő­ző, 2005-ben nap­vi­lá­got lá­tott, Sze­rel­mek cí­mű el­be­szé­lés­kö­te­té­nek szö­ve­ge­i­ben is, A har­ma­dik­ban azon­ban Aich Pé­ter egy üdébb, gör­dü­lé­ke­nyebb nyel­vet hoz já­ték­ba, ame­lyet el­ső­sor­ban az iró­nia mű­köd­tet, s a kö­tet leg­ki­emel­ke­dőbb írá­sai en­nek a hang­nak kö­szön­he­tik leg­in­kább ere­jü­ket. Ép­pen ez az iró­nia te­szi hi­te­les­sé a könyv al­cím­ét, az­az ad né­mi jegyzetízt a szö­ve­gek­nek, s egyút­tal va­la­mi­fé­le zsur­na­lisz­ti­kai mellékízt is. Mind­emel­lett azon­ban nem sza­kadt el tel­je­sen a ko­ráb­ban hasz­nált lí­rai nyelv­től, így A har­ma­dik­ban en­nek a két, meg­le­he­tő­sen el­len­té­tes nyelv­vi­lág­nak egy egye­di öt­vö­ze­te szó­lal meg.
re­a­liz­mus”-sal va­ló kap­cso­la­tot. Aich egyes tör­té­ne­tei va­ló­ban tar­tal­maz­nak má­gi­kus töl­te­tet, az em­lí­tett A naumburgi fi­vé­re­ken kí­vül ilyen még A vi­rág cí­m pró­bá­ra te­szi az ol­va­só tü­rel­mét az­zal is, hogy a szö­ve­get mint­ha szán­dé­ko­san nyúj­ta­ná, mint a tész­tát, és­pe­dig cél­ta­la­nul, mert csak egy­re mé­lyebb­re me­rül a mo­do­ros­ság­ba. A túl­írt­ság ve­szé­lye a kö­tet ös­­szes szö­ve­gét fe­nye­ge­ti, s szá­mom­ra a könyv bo­rí­tó­já­ra mot­tó­ként ki­emelt idé­zet is meg­le­he­tA har­ma­dik szer­ző­je elő­sze­re­tet­tel dol­go­zik me­sék­kel, le­gen­dák­kal, al­le­gó­ri­ák­kal, a tör­té­ne­lem­hez és a mű­ve­lő­dés­tör­té­net­hez szá­mos szál­lal kö­tőd­nek a könyv szö­ve­gei. A tör­té­nel­mi, il­let­ve mon­dai mo­tí­vu­mo­kat nemegy­szer eti­kai kö­vet­kez­te­té­sek le­vo­ná­sa vé­gett al­kal­maz­za, más­kor mű­vé­szet­el­mé­le­ti kér­dé­se­ket fe­sze­get, mint A naumburgi fi­vé­rek cí­mű „tör­té­nel­mi es­­szé”-ben, mely a né­met­or­szá­gi naumburgi szé­kes­egy­ház­ban ta­lál­ha­tó szob­rok ke­let­ke­zé­sét ku­tat­ja, fan­tasz­ti­kus-má­gi­kus ele­mek be­ve­té­sé­vel, iga­zol­va né­mi­leg a hát­la­pon ol­vas­ha­tó aján­lást, az­az a „ki­bil­le­nőű el­be­szé­lés, amely a ke­re­sés al­le­gó­ri­á­ja, tu­laj­don­kép­pen a Pla­tón-fé­le androgün-elmélet va­ri­á­ci­ó­ja­ként is ér­tel­mez­he­tő. Oly­kor azon­ban a me­se és a le­gen­da csak ál­ca és esz­köz, hogy ki­bon­ta­koz­has­son a „jegy­zet­író” iró­ni­á­ja. A kö­tet leg­ter­je­del­me­sebb szö­ve­gé­ben (Jan­csi, Ju­lis­ka, a Far­kas és a töb­bi­ek) az is­mert me­se­hő­sö­ket egy fur­csa bí­ró­sá­gi el­já­rás ke­re­té­ben óko­ri mon­da­hő­sök­kel hoz­za ös­­sze­füg­gés­be a szer­ző, ami­kor ál­lí­tó­la­gos bű­ne­i­kért kü­lön­fé­le bün­te­té­sek he­lyez­tet­nek ki­lá­tás­ba, Kharón, Pro­mé­the­usz, Tantalosz és má­sok alak­ja tű­nik fel, s az er­köl­csi ta­nul­sá­go­kat rej­tő me­sék így sa­ját ma­gu­kat ha­zud­tol­ják meg, iga­zol­va ez­zel a szö­veg be­ve­ze­té­sét, amely egy ál­ta­lá­nos fel­for­du­lás jel­le­mez­te hely­ze­tet tár elénk. A me­se- és mon­da­át­ira­to­kat he­lyen­ként szem­be­tű­nő mes­ter­kélt­sé­gek, kép­za­var­ok és nyel­vi kö­vet­ke­zet­len­sé­gek za­var­ják meg. A mély­pon­tot a szer­ző a Héró és Le­an­der cí­mű no­vel­lá­ban éri el, pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző mon­dat­ban: „a vi­lág vé­ge a sem­mi­be zu­hant, ta­lán nem is lé­te­zett so­ha, ho­gyan hi­het­ném, hogy meg­ta­lál­juk?” (65. o.) A mes­ter­kélt­ség itt már-már fo­koz­ha­tat­lan­nak tű­nik, s a szer­zőő­sen bo­nyo­lult­nak és súly­ta­lan­nak tűnt („…mert hi­szen mi a kü­lönb­ség az álom és a gon­do­lat kö­zött; ha min­den kö­vet­ke­zik va­la­mi­ből, ta­lán még­is lé­te­zik idő és ös­­sze­füg­gés, bár be­szű­kült a tér, egy lé­pés in­nen csak a je­len.”), a fel­té­te­le­zé­sek, kér­dé­sek és talánok ilyen za­va­ros egy­más­nak eresz­té­sé­ből alig­ha sül­het ki épü­le­tes gon­do­lat, ta­lál­ni le­he­tett vol­na a könyv­ben sok­kal frap­pán­sabb mot­tót is. Ha­son­ló­kép­pen ért­he­tet­len­nek ta­lál­tam azt a bir­to­kos jel­zős kap­cso­la­tot, amely a Jan­csi, Ju­lis­ka, a Far­kas és a töb­bi­ek c. el­be­szé­lés­ben több he­lyütt is elő­for­dul, el­ső­ként ilyen for­má­ban: „…repült vol­na sze­rel­me ala­nyá­nak karjaiba…” (88. o.); mi­u­tán az il­le­tő sze­mély sze­rel­mé­nek ala­nya sa­ját ma­ga, így csak oda lyu­kad­ha­tunk ki, hogy az il­le­tő, je­len eset­ben Ju­lis­ka sa­ját kar­ja­i­ba óhaj­tott re­pül­ni. Ez eset­ben azon­ban szer­kesz­tői fi­gyel­met­len­ség­ről is be­szél­he­tünk, a hi­bás szó­kap­cso­lat ugyan­is szá­mos eset­ben elő­for­dul eb­ben a szö­veg­ben, olyan kép­za­var­ok mel­lett, mint: „hogy ez­ál­tal rom­ba dönt­se az em­be­ri kul­tú­ra ru­gó­it” (103. o.); ha­son­ló­kép­pen nem bír­tam rá­jön­ni, mit ta­kar ugyan­itt a „vir­tu­á­lis am­pu­tá­ció” ki­fe­je­zés – ta­lán az örök ma­gány­ra ítélt em­ber ki­e­lé­gí­tet­len­sé­gé­re akart ez­zel utal­ni a szer­ző? Szin­tén té­ves a szer­ző esz­me­fut­ta­tá­sa a vád­lot­tak és gya­nú­sí­tot­tak kö­zöt­ti kü­lönb­ség­ről, a vád­eme­lés után vá­lik ugyan­is a gya­nú­sí­tott vád­lot­tá, s nem for­dít­va („Mi­u­tán mind­ez el­hang­zott, a vád­lot­tak, akik ek­kor még nem vol­tak vét­ke­sek, mi­vel a vé­tek nem ak­kor vé­tek, ami­kor cse­lek­szik, ha­nem ami­kor azt a bí­rák ki­mond­ják, va­gyis a gya­nú­sí­tot­tak elég­gé sá­pad­tan néz­tek a világba…”, 106. o.), de hely­te­le­nül hasz­nál­ja a „bün­tet­len elő­é­le­tű” ki­fe­je­zést is, „bűn­te­len elő­é­le­tű” for­má­ban (108. o.).

A ha­son­ló hi­bák és mes­ter­kélt meg­ol­dá­si kí­sér­le­tek el­ső­sor­ban a lirizáló írá­sok sa­ját­jai, a le­le­mé­nye­sebb, iro­ni­kus szö­ve­gek nyel­vi hu­mo­ruk­kal és fi­nom meg­kö­ze­lí­té­sük­kel tűn­nek ki. A Hang­ver­seny cí­mű sza­tí­ra kü­lön ki­eme­len­dő, eb­ben az Ál­lat­farm min­tá­já­ra író­dott szö­veg­ben ér­vé­nye­sül ta­lán a leg­ha­tá­so­sab­ban az a nyelv, amel­­lyel Aich Pé­ter A har­ma­dik­ban kí­sér­le­te­zik. A Hang­ver­seny egy dik­ta­tú­ra al­le­go­ri­kus raj­za, az em­be­ri ál­nok­ság egy kü­lö­nö­sen ve­sze­del­mes vál­fa­já­nak hi­te­les be­mu­ta­tá­sa, a bé­kés kö­ze­le­dés­nek ál­cá­zott be­hó­dol­ta­tás­ról, a zsar­nok­ság min­dent el­söp­rő ha­tal­má­ról, az ál­lan­dó­an ak­tu­á­lis orwelli té­ma mes­te­ri fel­dol­go­zá­sa. Aich Pé­ter sze­rep­lői itt ma­da­rak, ami már csak azért is ér­de­kes, mert a ma­da­rak­hoz ál­ta­lá­ban a sza­bad­ság kép­ze­te fű­ző­dik, te­hát itt egy ál­ta­lá­nos, mé­lyen rög­zült as­­szo­ci­á­ció kérdőjeleződik meg. A fur­fan­go­san tá­ma­dó ál­lam­ha­ta­lom elől sem­mi és sen­ki nem me­ne­kül­het, még a sza­bad­ság jel­ké­pei, a ma­da­rak sem – s ezen a pon­ton a no­vel­la még ál­ta­lá­no­sabb ér­tel­mez­he­tő­ség fe­lé moz­dul el. A dik­ta­tú­ra tér­hó­dí­tá­sá­nak erő­szak­men­tes­sé­ge, amely azon­ban, mint ki­de­rül, ter­mé­sze­te­sen csak lát­szó­la­gos, kü­lö­nö­sen fi­gye­lem­re mél­tó, s a szer­ző tá­vol­ság­tar­tó hoz­zá­ál­lá­sa, re­zig­nált hang­ja to­vább fo­koz­za a mon­da­ni­va­ló ere­jét. Konk­rét ele­me­ket köl­csö­nöz az 1984-ből („a fiegyelem, ez Aszinusz test­vér zse­ni­á­lis nyelv­újí­tó le­le­mé­nye, a fi­gye­lem és a fe­gye­lem cso­dá­la­tos ös­­sze­vo­ná­sa”, 137. o.), ez­zel is hang­sú­lyoz­va az orwelli ha­gyo­má­nyok­ra va­ló épít­ke­zést.
Ahogy ar­ra fen­tebb már utal­tam, a könyv­ben kulcs­fon­tos­sá­gú­nak tar­tom a vá­lasz­tó­vo­na­lak, az el­sza­kí­tott­ság fo­gal­má­nak sze­re­pét – a cím­adó no­vel­lá­ban az ál­lam­ha­tár, a Héró és Le­an­der­ben a sze­rel­me­se­ket el­vá­lasz­tó ten­ger­szo­ros, a Jan­csi, Ju­lis­ka, a Far­kas és a töb­bi­ek­ben egy szé­les fo­lyó, a Hang­ver­seny­ben egy le­om­lott, majd új­já­é­pí­tett híd je­le­nik meg és ját­szik nél­kü­löz­he­tet­len sze­re­pet. Meg­ál­la­pít­ha­tó te­hát, hogy a kü­lön­fé­le mes­ter­sé­ges vagy ter­mé­sze­tes ha­tá­rok két rész­re oszt­ják a szö­ve­gek­ben vizs­gált szub­jek­tu­mo­kat, s a szer­ző el­ső­ren­dű fel­ada­ta, hogy eze­ken a ha­tá­ro­kon és kény­sze­rű sza­kí­tá­so­kon fe­lül­emel­ked­ve, hi­te­les és el­fo­gu­lat­lan har­ma­dik­ként köz­ve­tít­sen a szö­veg­vi­lá­gon ke­resz­tül. A kö­tet­nyi­tó no­vel­la, amely­nek cí­me egy­ben a könyv cí­me, va­la­mi­fé­le va­ri­á­ci­ó­ja Ker­tész Im­re és Es­ter­házy Pé­ter egy-egy írá­sá­nak: a har­ma­dik szö­veg az adott té­má­ra (Aich Pé­ter kü­lö­nö­sen ked­ve­li a va­ri­á­ci­ó­kat). Mind­azo­nál­tal ez a cím ta­lá­lós kér­dés­nek is fel­fog­ha­tó, s így a kö­tet egé­szé­re ki­ter­jeszt­he­tő: ki a har­ma­dik? S a vá­lasz er­re a fel­ad­vány­ra ép­pen a kü­lön­fé­le ha­tár­vo­na­lak ál­tal szét­vá­lasz­tott szub­jek­tu­mo­kat fe­lül­né­zet­ből vizs­gá­ló szer­ző po­zí­ci­ó­já­ból kö­vet­ke­zik: ő ma­ga a har­ma­dik, mert a ha­tá­rok tu­laj­don­kép­pen őál­ta­la szá­mol­tat­nak fel. Aich Pé­ter szö­ve­gei több­nyi­re – a túl­írt­ság mi­att el­ma­rasz­tal­ha­tó írá­so­kat ki­vé­ve – nyi­tot­tak és ru­gal­ma­sak, s nem kor­lá­toz­zák az ef­fé­le szö­veg­já­té­kok ki­bon­ta­ko­zá­sát, te­ret en­ged­nek a to­vább­gon­do­lás­nak, újabb és újabb va­ri­á­ci­ók szü­le­té­sé­nek.
(Madách-Posonium, Po­zsony, 2007)

Szalay Zol­tán