Grendel La­jos – Csak Ró­meó és Jú­lia sze­rel­me örök

Déry Ti­bor, aki­nek A ki­kö­zö­sí­tő (Milánsky exkomunikátor) cí­mű re­gé­nye a mai na­pig a leg­ked­vel­tebb köny­ve­im kö­zé tar­to­zik, ír­ta egyik idős­ko­ri pub­li­cisz­ti­ká­já­ban, hogy va­la­me­lyik bu­da­pes­ti iro­dal­mi lap szer­kesz­tő­sé­gé­ben ös­­sze­fu­tott egy idős hölg­­gyel, és na­gyon jól el­be­szél­get­tek.

A höl­gyet is­mer­te va­la­hon­nan, még a ré­gi szép idők­ből, és so­ká­ig tör­te a fe­jét, va­jon ki le­het az il­le­tő. A meg­vi­lá­go­so­dás pil­la­na­ta csak nagy so­ká­ra jött el, s bi­zo­nyá­ra le­súj­tot­ta az írót. Az is­me­rős ar­cú hölgy nem más volt, mint az ő má­so­dik fe­le­sé­ge.
Ne­kem ez a tör­té­net ak­kor, ami­kor ol­vas­tam, hi­he­tet­len­nek tűnt, in­kább fik­ci­ó­nak, sem­mint olyan­nak, ami a va­ló­ság­ban is meg­es­het az em­ber­rel. Igaz, ak­kor én nem vol­tam még har­minc­éves sem, Déry pe­dig jócs­kán túl a het­ve­nen. Va­gyis még nem volt iga­zán ki­fej­lőd­ve a „bel­ső időm”. Zöld­fü­lű vol­tam, és még so­ká­ig az is ma­rad­tam. Egy má­sik író­nak, Krúdy Gyu­lá­nak a Szindbádja, va­la­hány­szor út­ra kel, hogy meg­ke­res­se if­jú­ko­ri sze­rel­me­it, s tár­sa­sá­guk­ban új­ra át­él­je a haj­da­ni bol­dog per­ce­ket, szép kis­as­­szony­ok he­lyett több­nyi­re csak fon­­nyadt ba­nyá­kat, vas­or­rú bá­bá­kat ta­lál. En­nek kö­szön­he­tő­en vi­szont ne­ki szé­pen ki­fej­lő­dött a bel­ső ide­je.
Ne­kem vi­szont, az öreg­kor kü­szö­bén, már egé­szen fej­lett, szin­te túl­fej­lett bel­ső időm van. Nem olyan na­gyon rég, va­gyis min­den­kép­pen már eb­ben az év­ti­zed­ben, ös­­sze­fu­tot­tam a po­zso­nyi bel­vá­ros­ban egy idős hölg­­gyel. Õ szó­lí­tott meg, s ne­kem va­la­hon­nan na­gyon is­me­rős­nek tűnt az ar­ca. Egy tá­vo­li vi­dé­ki vá­ros­ban la­kott, s va­la­mi­lyen nyug­díjügyek mi­att jött Po­zsony­ba. El­mond­ta, hogy meg­öz­ve­gyült, hogy van há­rom uno­ká­ja, meg hogy a ve­je ren­des em­ber, jól ke­res és nem iszá­kos, ami nagy szó, mert ar­ra­fe­lé, ke­le­ten, isz­nak ám ren­de­sen a fér­fi­ak, de még az as­­szo­nyok is. Amint lát­ha­tó, bi­zal­mas dol­go­kat árult el az éle­té­ről, és én nem ér­tet­tem, mi­vel szol­gál­tam rá a bi­zal­má­ra. Egy idő után de­ren­ge­ni kezd­he­tett ne­ki, hogy nem tu­dom ki­vel azo­no­sí­ta­ni az is­me­rő­se­im kö­zül. Ak­kor föl­fed­te a ki­lét­ét. Meg­mond­ta a lány­ko­ri ne­vét… Hű­ha! Igen, igen, mo­tyog­tam, szé­gyen­szem­re ta­lán még el is pi­rul­tam. Az egyik nagy, ha­lá­los, di­ák­ko­ri sze­rel­mem volt a hölgy, aki­vel sok bol­dog meg per­sze jó né­hány ke­ser­ves órát töl­töt­tem, amíg ő is Po­zsony­ban ta­nult. En­nek majd­nem negy­ven éve, s ez ­alatt a rop­pant hos­­szú idő alatt még csak le­ve­let sem vál­tot­tunk. Mert mind­ket­tőnk éle­té­ben jöt­tek az újabb, és ter­mé­sze­te­sen megint csak ha­lá­los sze­rel­mek.
Hát igen, be kell lát­nom, hogy Shakes­peare­-nek iga­za volt, ami­kor a Ró­meó és Jú­li­át úgy fe­jez­te be, ahogy be­fe­jez­te. Ró­meó és Jú­lia ép­pen a kel­lő idő­ben hal­tak meg, mind­ket­ten és szó sze­rint is ha­lá­los sze­rel­me­sen egy­más­ba. Bi­zo­nyá­ra Shakes­peare is úgy gon­dol­ta, ki­áb­rán­dí­tó len­ne lát­ni őket húsz év­vel ké­sőbb.