N.Tóth Anikó – Triptichon
Mondatok GRENDELtől/ről/nek
1.
(Tószt)
Ha igaz, hogy nem érdemes úgy regényt írni, hogy félszemmel a vélt vagy valós „átlagolvasói” igényekre kacsintgatunk, akkor az is igaz, hogy úgy sem érdemes, ha mindenáron meg akarunk felelni az éppen „menő” irodalomtudományi diskurzusoknak.
Grendel Lajos közel négy évtizedre visszatekintő életműve rendkívül gazdag, hiszen tíz regénye mellett novellagyűjteményeket publikál, esszéköteteket jegyez, művei francia, angol, német, olasz, szlovák fordításban olvashatók. Munkásságát rangos díjak és elismerések értékelik. A kritika gyakorlatilag indulásától fogva kitüntetett figyelemmel kíséri pályáját, aminek oka feltehetően a Grendel-művek nyitottsága, folytonos megújulásra törekvése, a különböző hagyományokkal és beszédmódokkal való párbeszédkészsége.
Grendel Lajos 60 éves.
Isten éltesse, a múzsa csókolja sokáig!
2.
(Levél az archívumból)
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Néhány hónappal ezelőtt kertes házat vásároltam N. H.-ban. A ház évek óta lakatlan volt. Fővárosi tulajdonosa, aki mellesleg külföldön dolgozik, egy távoli rokonától örökölte, de sose tudott időt szakítani (mint ahogy szegény öreg rokona látogatására se), hogy egyáltalán megnézze az ingatlant. Személyesen nem is találkoztunk, az adásvételt telefonon, postán és bankon keresztül bonyolítottuk le. Mindkettőnk örömére szolgált, hogy zökkenőmentesen és gyorsan történt mindez. A ház kulcsai az N.H.-i polgármesternél voltak letétben, a szerződés és a kataszteri hivatal által kiadott tulajdonlap felmutatása ellenében azonnal átvehettem őket. A kapuig elkísért a polgármester is, hogy útközben néhány jó tanáccsal lásson el a N.H.-i életmóddal, szokásokkal kapcsolatban a beilleszkedés nehézségeit elkerülendő. Az udvarba azonban nem követett. Mintha valami titokzatos erő megakadályozta volna ebbéli elhatározásában, holott a polgármesteri hivataltól az én újdonsült portámig megtett sétánk közben éreztem rajta egyfajta különös feszültséget, amit én a házam iránti fokozott kíváncsiságának tulajdonítottam. A kulcsokkal nem kellett sokat bajlódnom, a zárak szinte maguktól engedtek. Az udvar bodzabozótján is sikerrel átjutottam, s némi elfogódottsággal léptem át új otthonom szúevett küszöbét. A szobák kissé dohosak voltak, annak ellenére, hogy a sok helyen kivert ablaküvegek szabad szellőzést biztosítottak a falaknak. Berendezési tárgyakat nem találtam; talán az előző lakók vagy a hosszú ideig lakatlan házat nagy valószínűséggel sűrűn látogató tolvajok vitték őket magukkal. Nem kis meglepetésemre azonban a konyhában egy ütött-kopott kredenc fogadott egy jobb időket is megélt tonettszék társaságában. Az egykor alighanem türkizkék kredenc és a bicegő szék valahogy egyből otthonossá tette a konyhát, sőt az egész házat a vadregényes udvarral együtt; kezdeti ódzkodásom egy csapásra szertefoszlott. Néhány másodpercnyi ünnepélyes várakozás után a kredenchez léptem, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam virágmintás tejüveggel borított jobb felső ajtaját. A látvány rendkívül felizgatott: nem konyhai eszközöket találtam ugyanis a három polcon, hanem pedánsan egymásra rendezett halványlila, az irodai szabványnak megfelelő méretű nagy borítékokat, melyek T.S. monogrammal voltak ellátva a címzett helyén. A felső borítékot óvatosan felbontottam: szálkás, helyenként dülöngélő-táncoló betűkkel teleírt, kissé megsárgult, szélükön töredezésre hajlamos lapokat tartalmazott, melyek olvasás nélkül is melankolikus vagy egyenesen nyomasztó hangulatot árasztottak. Kinyitottam a bal felső ajtót is, mely mögött ugyancsak három polcon hasonló elrendezésű, ám halványzöld borítékokat találtam, P.I. monogrammal a feladó helyén. A felső boríték felnyitása után azonnal észrevettem, hogy a kézírás nem azonos a halványlila borítékban megismerttel: az apró, gömbölyded, izgága betűk ugyanis már az első pillantásra úgy tűntek, mintha valami gyermeki körjátékot játszanának vagy éppen bohóckodnának egymással, szinte az olvashatatlanság határán incselkednének velem. Óvatosan leereszkedtem a tonettszékre, s miután meggyőződtem róla, hogy nem rogy össsze alattam, haladéktalanul nekifogtam a kéziratok olvasásának.
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Bocsássa meg, hogy kérésem tolmácsolását meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető előzi meg, de életem egyik legfontosabb, késeisége ellenére is szép, eleddig ismeretlen örömökkel kecsegtető szakaszának nyitányát szerettem volna ily módon is rögzíteni, és a hozzá fűződő élményt megosztani egy arra alkalmas, méltó és hivatott személlyel, hiszen lehet, hogy a felfedezés körülményeinek a reményeim szerint boldog utókor majd nagy jelentőséget tulajdoníthat. Miután ugyanis végigolvastam a kéziratokat, rá kellett döbbennem, hogy a borítékok, melyek a csodával határos módon őrződtek meg a türkizkék N.H.-i kredencben, páratlan írói életművet rejtegetnek. Ámbár lehet, hogy nem is egyet. Ezt a feltevést támasztja alá a kétféle kézírás, a kétféle kézíráson átsütő kétféle közérzet, illetve a két monogram, melyet hosszas nyomozás után sikerült feloldanom, mögéjük személyiséget találnom, akiknek kilétét felfednem azonban egyelőre nem áll módomban. A kéziratokból ízelítőt küldök, természetesen gondosan gépelt változatban, amit magam végeztem, reményeim szerint tökéletesen, egykori hivatásomból fakadó gyakorlatom, jártasságaim, újra lobogó szenvedélyem birtokában. Tekintettel arra, hogy Szerkesztő Úr az egyik legtekintélyesebb (ha nem a legtekintélyesebb) Kiadó elismert és általam látatlanban is nagyra becsült munkatársa, kérem, olvassa el a mellékelt anyagot. Amennyiben elnyeri tetszését (ebben nemigen kételkedem), és megjelenésre alkalmasnak találja, szívesen a Kiadó és az Ön rendelkezésére bocsátom a kézírásos anyagot teljes terjedelmében. Szent meggyőződéssel állítom, hogy P.I./T.S. hagyatéka a megjelenés évében irodalmi szenzációt jelent majd, mely alaposan felkavarja mind a szakmai kedélyeket, mind közéletünk állóvizét, minek következtében N.H. is elnyeri méltó helyét a literatúrai atlaszban. Nem utolsósorban pedig a ragyogó életmű(vek) felfedezése és közzététele szerény személyünknek is kellő megvilágítást jelent majd, mely biztosítja diadalmas bevonulásunkat az irodalom történetébe, vagyis a vágyott örökkévalóságba. A Jelentés megírásának jogát tehát ünnepélyesen átadom, kéjes feladatát ezennel Szerkesztő Úrra bízom.
Amennyiben azonban úgy ítélkezik (ám ennek a lehetőségnek elenyésző esélyét látom), hogy az írások nemhogy nem zseniálisak, hanem még a középszerű kategóriát is alulmúlják, esetleg egyenesen olvashatatlanok, kérem, a kéziratot ne őrizze meg, és ne küldje vissza!
Maradék tisztelettel:
L.G. nyugalmazott lektor
N.H.-i polgár
Az itt egybegyűjtött eseményekről titokzatoskodva fogunk szólni, hogy magunknak is szerezzünk némi örömöt (kárörömöt).
Kálmán bácsi gyorsan apadó sörhabja fölött ráérősen pipázgatott a Múzsa Habcsókja elnevezésű vendéglátóipari intézményben, mely édeskés nevét meghazudtolva nem cukrászda volt, hanem egy közönséges kifőzde. (Neve az egykori tulajdonos felesége emlékét őrizte, aki művészi szintre fejlesztett habcsókkal kedveskedett a törzsvendégeknek minden hónap első vasárnapján.) Kálmán bácsi nap mint nap itt ebédelt, de csütörtökönként szokásos zónapörköltjét elköltve és egy korsó sört elhörpölgetve nem távozott azonnal, hogy kedvenc pamlagán szendergéssel múlassa a pangó időt; csütörtök délutánjain ugyanis bárki rendelkezésére állt, akinek arra volt szüksége, hogy kiöntse lelkének vödrét, s kérésre akár tanácsot is adott. Kálmán bácsit hivatalos fogadóóráin állandó kuncsaftként megbízható pontossággal Bohuniczky bácsi kereste fel, akinek felesége csütörtökönként kénytelen volt eltérni a bevált gyakorlattól, s nem egy órakor tálalta az ebédet, hanem déli harangszókor, hogy hites ura háromnegyed egykor már Kálmán bácsi asztalánál ülhessen. Társalgásuk akkor volt a legélénkebb, amikor egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Valahogy a pórusaikkal, szempillarezdüléseikkel, gyomruk ebédemésztő morajával csevegtek. Fennhangon csupán elbeszéltek egymás mellett, nagyjából hasonló mondatokban:
– Nekem nem áll hatalmamban megtorolni az idő árulását – jelentette ki egy-szer Bohuniczky bácsi.
– Nincs kegyelem, mi heroizmusra vagyunk ítélve – replikázott Kálmán bácsi, majd miután huncut mosollyal beleszippantott pipájába, így folytatta:
– Sors vagy Isten helyett a véletlen kormányozza ezt a világot, szeszélyesen és kiismerhetetlenül, miközben mindenki görcsösen kapaszkodik a régi formákba, s próbálja erőnek erejével megőrizni a rend látszatát. A világ szétesett színek, hangok, érzetek kaotikus kavargó elemeire, s akit a véletlen szélvédett és meleg zugba sodor, igyekszik berendezkedni ezen a helyen, mert így nyílik csak módja a megmenekülésre.
– Áldott csönd lakik benned – állapította meg erre Bohuniczky bácsi, azután hirtelen témát váltott: – A mi családunkban benne van az egész újkori magyar történelem, a mi családunk olyan régi itt, mint a város körüli dombok vagy a szőlőművelés hagyománya ebben a megyében. Itt mi vagyunk a hagyomány, az állandóság a szakadatlan átalakulásban, a megbízható régi értékek őrzői.
– Jól érzem magam ebben a mozgó világban – sóhajtott fel Kálmán bácsi. – Mindig akad téma, amiről beszélni lehet. Vagy éppen hallgatni kell.
Ebben a pillanatban felpattant a szemközti Illa fodrászat bejárati ajtaja, majd három nő billegett ki rajta frissen tupírozott frizurával: Borbála, Ildi és Maca.
A nap fénypontja – gondolta Bohuniczky bácsi.
Milyen gyorsan lesz mindenből múlt, gondolta melankolikusan Kálmán bácsi.
Ahogy a két öregúr, úgy a három grácia is a csütörtöki rítust gyakorolta, vagyis a (fodrász)szalonbeli órákig tartó csicsergés után egyaránt számítottak egymásra. Így hát Borbála bájosan, Ildi ingerlőn intett, Maca pedig száját csücsörítette (azaz csókbuborékot küldött) a Múzsa Habcsókja felé, bár a légypiszkos üvegen és kékkockás függönyökön át nem láthatták Kálmán bácsit és cimboráját. Minden érzékük jelezte viszont, hogy lesik minden apró moccanásukat.
– Tetten érni az időt – mondta Bohuniczky bácsi, majd feleségére gondolva keserűen hozzátette: – A beszámolás napja legfeljebb csak elodázható.
– Rám vár a feladat, hogy a sok ellentmondás és mendemonda dzsungelében rendet teremtsek. Még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy könyvet írok róluk, és ebben feltárom a teljes igazságot – merengett félhangosan Kálmán bácsi.
Így teltek-múltak a békés, kedélyes fogadóórák. Mígnem egy csütörtökön ismeretlen fiatalember állt meg asztaluknál.
– Páll Imre vagyok – mutatkozott be könnyed eleganciával.
Kálmán bácsi hosszasan vizsgálta a fiatalember arcát, különösen az orrcimpájától a szája sarkai felé keserűen kanyarodó ráncon tűnődött el.
– Szóval te költő vagy? – mutatott az asztal melletti üres székre Kálmán bácsi.
– Igen – mondta önérzetesen Páll Imre, a legkisebb megdöbbenés nélkül
– Hm… – dünnyögte Kálmán bácsi. – Szép hivatás. De egy kicsit archaikus.
Páll Imre, aki mint a legtöbb kisvárosból elszármazott, s az adott viszonyok között meglehetősen vargabetűs életpályát bejárt értelmiségi, kitűnő emberismerő volt, ami látszólag sehogy sem fért meg álmodozásra és önbecsapásra hajlamos természetével, itt mintha egy kicsit zavarba jött volna:
– Igen, de épp most szeretnék váltani, regényt írnék.
– Csak te tudod, hogy az üresség elől menekülsz – mondta nyugodtan Kálmán bácsi.
– Közösségi énem és individualizmusom tartományait egy egész labirintusrendszer köti össze, s míg érzelmeim maguktól eligazodnak benne, értelmem hiába igyekszik bevilágítani e rendszer járatainak a szövevényébe. Ettől úgy érzem magam, mintha nem lennék igazán ura az akaratomnak.
Úgy teszek, mintha valóságban megtörtént vagy megtörténhető eseményeket rekonstruálnék, pedig csak betűket és szavakat írok egymás után. Amit magam előtt látok, csupán egy fényezett üveglap – hadarta kétségbeesetten Páll Imre.
– Senki sem lépheti át büntetlenül a valóság és fikció határait – vigasztalta Kálmán bácsi.
– A tükörben nem a valóság van, hanem csupán irodalom. Ha összetöröm a tükröt, nincs mögötte semmi – lihegte Páll Imre.
– Az elbeszélő soha nincs könnyű helyzetben, mert a valóság rendre szamárfület mutat neki – csitította Kálmán bácsi.
– Meg fogom hódítani New Hontot, meglátják. Úgy, mint Mátyás király a büszke Bécset.De nem fegyverekkel, hanem a szívemmel!
Ekkor Kálmán bácsi és Bohuniczky bácsi arcát pír futotta el, tekintetüket pedig a szemközti fodrászat ajtajára szegezték. Csütörtök volt, gráciajárás ideje. Ismeretlen izgalmuk átragadt Páll Imrére is, ezért követte a két öregúr pillantását. A fodrászatból azonban ezúttal meglepetésszerűen nem három, hanem négy nő lépett ki. Utolsónak egy égővörös hajú bombázó, kétemeletes cipőben, szemlátomást jóval fiatalabb társainál. A három férfi egy ugrással a légypiszkos ablak mellett termett. Még a kockás függönyt is elrántották.
– Ez meg ki az ördög? – hüledezett Bohuniczky bácsi.
– Áts Krisztina, Maca unokahúga – mondta némi malíciával a csapos.
A három másik szokásos intésére az öregurak csak legyintettek, az új nő borzolta a kedélyüket, pattanásig feszítette idegeiket.
– Kevin, gyere már! – kiáltotta a vörös hajú.
A kukkolók kedve némileg lohadt, ám ekkor a fodrászat ajtajában várakozásuk ellenére nem egy kisportolt, kopasz fazon bukkant fel, hanem egy kutya, mégpedig egy valószínűtlenül kicsi kutya, amilyet hőseink még nem is láttak életükben. Odasündörgött a gazdájához, aki tenyerébe vette, aztán látványos csípőmozgással távozott a városháza irányába.
– Ahogy élünk, az az élet látszata csupán – merengett Kálmán bácsi. Aztán visszaültek a helyükre, és órákig arról vitatkoztak, mi az irodalom.
– Másfelől viszont könnyű dolgunk van – szerelte lágyabbra mondanivalója zárszavát Kálmán bácsi. – Valamennyien az idő foglyai vagyunk.
3.
(Fragmentumok Z. Á. memoárjából)
Tizenöt éves koromban ismertem meg Grendel Lajost, személyesen hamarább, mint írásait. Egy diákalkotói pályázat értékelésére és eredményhirdetésére hívtak meg a Nő szerkesztőségébe. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültünk mi, a fiatalok, többnyire gimnazisták, szemben velünk pedig a zsűri tagjai (köztük G. L.): harmincas éveik elején járó öregek. Itt némi/néma feszélyezettségbe csomagolt várakozás és kicsi öröm, ott a be- és szakavatottak spontán szólamai, nem is egészen értettük (egymást) talán. A fanyar dicséretek mögött azért lehetett érezni a törődést, az odafigyelést, a segítő szándékot. Lehetett tegeződni is. Ez tetszett, de azért igyekeztünk kerülni a dolgot.
A pályázatnak köszönhetően nevem felkerült arra a listára, mely alapján ifjú tollforgatókat hívtak össze a következő év tavaszán Érsekújvárba. Ennek az összejövetelnek aztán negyedévi rendszerességgel folytatása lett. Az Iródiának keresztelt találkozók állandó résztvevője volt Grendel is, akit szemlátomást érdekelt az új írógeneráció, olyannyira, hogy mentori szerepet is vállalt, egyrészt szívesen beszélgetett a fiatalokkal, másrészt a beérkező anyagról véleményt mondott/írt. Nem volt pátyolgató biztatás, vállonveregetés, mindenki megkapta a magáét, ha megérdemelte (és hát hogyne érdemeltük volna meg, poétikailag is, emberileg is), de azért porig alázás se. Nyilvános hozzászólásaival szellemi karbantartásunkat végezte, az egyik Iródia-füzetben pedig közzétett egy olvasmánylistát, amolyan alternatív kötelezőket, világirodalmi, magyar irodalmi fontosakat egyaránt, főleg olyasmit, amiről intézményes keretek között, hivatalos irodalomórákon akkoriban nemigen szerezhettünk tudomást. Abban az időben az Áttételeken dolgozott. A könyves megjelenés előtt én a Kortársban olvastam a regényt. Ez volt első találkozásom az írott Grendellel; tizenhét éves fejjel nagyon meglepődtem, hogy merészen, nyíltan beszél olyan dolgokról, melyeket a környezetemben élő felnőttek csak nagy elővigyázatossággal, zárt baráti körben is óvatosan, sőt gyakran virágnyelven tárgyaltak meg.
Egyetemista éveim alatt, különösen az Iródia felfüggesztése után ritkábban futottunk össze, itt-ott a Madách Kiadóban vagy Pesten (akkoriban évente csupán két alkalommal lehetett átmenni a csehszlovák–magyar határon…), nyári művelődési táborokban.
Tárolva egy kocsiút az éjszakában. Rimaszombatból hazafelé. A sofőr Gács-nál rossz útra tért, hosszan bolyongtunk egy végeérhetetlennek tűnő erdőben. Közben ködlovagokról beszélgettünk Lajossal.
Vannak találkozási pontjaink: közös kedvenceink. Mészöly például. Meg Hunyady Sándor. Vagy az ovis Sz. P.
A kilencvenes évek derekán meghívtam Grendelt a New Hont-i állami gimnáziumba. Az éppen aktuális szlovák nemzetiségű, kormányhű igazgató (aki mellesleg Lajos szülővárosában lakott) nem lelkesedett túlságosan a rendhagyó irodalomóráért, csak tanítás után engedte, de félő volt, hogy az utolsó pillanatban leállítja gyanús üzelmeinket. Lajos korán érkezett, s mivel minden magyar szakosnak tanítania kellett, a jeles vendég a találkozóig kénytelen volt magányban elütni az időt. Föltalálta magát persze, a szomszédban két vendéglátóipari központ is volt. Ám nem a restibe ment be, a szoci külső és újkapitalistán eklektikus belső ellenére békebeli vendéglőbe, ahol a pincér felismerte volna (!), hanem a mellette levő söntésbe, ahol inkognitóban figyelhette a lét vándorait. A találkozó jól sikerült, a gimnazisták sokan eljöttek, pedig nem volt kötelező (ráadásul tanítás után), vették a lapot, és mint kiderült, korábban Grendel könyveit is, mert sokan dedikáltattak. Én pedig debütáltam, először vezettem ugyanis irodalmi beszélgetést nyilvánosan. Négyszemközt pedig feltettem a közhelyes min dolgozol most kérdést, amit amúgy szeméremből vagy udvariasságból – rámenősebb kollégáktól vagy erőszakosan kíváncsi olvasóktól eltérően – nemigen szoktam feltenni. (Meg Lajos amúgy sem ömleng a saját dolgairól, nem pakolja ki az írói műhely berendezését közszemlére.) Meglepetésemre szívesen és nagy vehemenciával beszélt – mint később kiderült – a Tömegsír előmunkálatairól. Majd rajongók kisebb csoportja kísérte ki a vasútállomásra. Nagyon megdöbbent, hogy erről az állomásról csak az egyik irányba indulnak a vonatok. A másik oldalon a sínek egy óvatlan pillanatban megszakadnak. New Hont már csak ilyen, mondtuk búcsúzóul, és hosszan integettünk az alkonyi narancsszín párába olvadó motoros vonat után.
2007. december 20-án az éppen megszűnő schengeni határon álltunk, a sajátos eufóriával átfűtött tömegben véletlenül egymás mellé sodródtunk Grendellel, majd éjfél és himnuszéneklés után átsétáltunk a Börzsöny lábaihoz.
Bizonyos értelemben realista vagyok.