Ódor László* – Regionalizmus és az Eu­ró­pai Unió

Az Eu­ró­pai Unió az­zal, hogy megszületett, sza­vai és szán­dé­kai sze­rint vis­­sza­tért kon­ti­nen­sünk egész­sé­ges bázisához és meg­ha­tá­ro­zó lét­ele­me­i­hez. Bá­zis­tar­tal­ma ré­vén ré­gi fo­gal­mak ke­rül­tek is­mét az eu­ró­pai gon­dol­ko­dás ten­ge­lyé­be. Ré­gi, kö­zép­ko­ri tár­sa­da­lom­gya­kor­lat vált meg­ne­ve­zett lét­té. Az, ami Eu­ró­pa leg­több ré­szé­ben köz­ben sem tűnt el, sõt csön­des mű­kö­dé­sé­ben meg­ma­radt, az vált most, az uni­ó­ban ki­mon­dott elvvé.1

Ös­­sze­függ ez per­sze sok min­den­nel, ami az uni­ó­vá vá­lás me­ne­té­ben tör­tént. Hogy a né­met–olasz s per­sze a brit vo­nal fe­lé hú­zott el az in­teg­rá­ció (amit még a spa­nyo­lok se bán­tak), hogy a fran­cia nem­zet­ál­la­mi­ság­tól, a „nem­ze­tek, ál­la­mok Eu­ró­pá­já”-tól a „fö­de­ra­tív, re­gi­o­ná­lis Eu­ró­pa” irá­nyá­ban ka­nya­ro­dott el az egye­sü­lés, ös­­sze­függ az­zal, hogy a kö­zös pénz még­sem l’euro lett, ha­nem euro. Az­zal pe­dig, hogy az ál­lam­ha­tár­ok so­rom­pói meg­le­põ­en bá­tor kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel emel­ked­nek fel, s vál­nak a ko­ráb­bi ka­to­nai, rendőri, ad­mi­niszt­ra­tív szi­gor­ral õr­zött ha­tár­vo­na­lak át­jár­ha­tó­vá, megint csak ki­eme­lik azon ki­csiny egy­sé­gek­nek a fon­tos és je­les ös­­sze­tar­to­zá­sát, ame­lyek egy­kor a szü­le­tõ Eu­ró­pa alap­kö­vei, oly­kor alap­kö­vecs­kéi vol­tak.

És ki­emel­ke­dik ez­zel per­sze mar­kán­san az, ami Eu­ró­pá­nak el­sõ­ren­dű­en egye­sü­lõ kö­ze­ge volt. El­sõ­ren­dű­en, mert a gaz­da­ság is min­dig lé­nye­ges meg­tar­tó bá­zis, a ha­da­ko­zás is min­dig fon­tos erõ­fel­mé­rõ volt. Ám iga­zán fon­tos té­nye­zõ­je a fenn­ma­ra­dás­nak, te­hát ami Eu­ró­pá­ban va­ló­di lét­kér­dés volt: az a kul­tú­ra. A kul­tú­ra, ami a lé­te­zés ref­le­xe­i­nek ös­­szes­sé­ge, s ami­nek a ki­fe­je­zé­se se­hol a vi­lá­gon, a Föld más ré­sze­in nem ta­lált olyan komp­lex és kom­pakt, an­­nyi­ra sok­ré­tű és sok­fé­le ki­fe­je­zés­re, és olyan ha­tá­so­san és tar­tó­san nem ha­tá­roz­ta meg a transz­cen­den­ci­á­val érint­ke­zõ föl­di lé­tet, mint a mi Eu­ró­pánk­ban.

Eu­ró­pa min­dig is kul­tu­rá­lis ta­lál­ko­zó kö­zeg volt, s ad­dig ma­rad Eu­ró­pa, amíg kul­tu­rá­lis ta­lál­ko­zó­hely lesz. A kul­tú­rák kö­zös­sé­ge itt, Eu­ró­pá­ban nem okoz­hat egy­sí­nű­sé­get, a kul­tú­rák ta­lál­ko­zá­sa egye­di­en szinergikus. Az egy­ség itt nem sab­lo­nos egy­be­han­golt­sá­got, ha­nem a kü­lön­bö­zõ­sé­gek egy­mást fel­té­te­le­zõ és ki­egyen­lí­tõ kö­zös­sé­gét je­len­ti. Az eu­ró­pai kul­tú­rá­ban ter­mé­sze­tes do­log más­nak len­ni, kí­vá­na­tos el­lent­mon­da­ni s el­vár­ni, hogy a kü­lön­bö­zé­sek­bõl, akár az el­vek, fel­fo­gá­sok, vi­lág­lá­tá­sok, íz­lé­sek üt­kö­zé­sé­bõl szin­té­zis le­gyen. Ezt ne­vez­te a mar­xiz­mus – elõ­ze­tes fi­lo­zó­fi­ai ala­pok­ra épít­ve – di­a­lek­ti­ká­nak, s er­re ír­ta Il­­lyés Gyu­la a Pusz­ták né­pé­ben, hogy „a ma­gyar pa­raszt min­dig is így gon­dol­ko­dott: az el­len­té­tek egy­sé­gé­ben”, s er­re von­ta rá az eu­ró­pai gon­dol­ko­dást ki­fej­tõ kor­sza­kos mű­vé­ben a fran­cia­or­szá­gi tu­dós es­­szé­is­ta, Edgar Morin, hogy „dia­lo­gi­ka”. Va­gyis az el­len­té­tek ös­­sze­tar­to­zá­sá­nak tu­da­ta. És igé­nye.

Er­re épül az eu­ró­pai de­mok­ra­ti­kus gon­dol­ko­dás, az eu­ró­pai po­li­ti­kai rend is. Ez a bi­po­lá­ris rend­szer is ha­tal­mas át­ál­lás­ra kény­sze­rül a föl­bom­ló nem­zet­ál­la­mi Eu­ró­pá­ban: a fö­de­ra­tív Eu­ró­pá­ban vis­­sza kell száll­nia a föld­re. A nagy te­rű ál­la­mi po­li­ti­ká­ból vis­­sza kell tér­nie sok-sok dön­tés­nek a lo­ká­lis tér­be: for­ma­li­zált­sá­gá­ból va­ló­sá­gos­sá kell vál­nia a köz­élet­nek. (Ezt hív­ják szubszidiaritásnak, ami vé­le­mé­nyem sze­rint a meg­úju­ló eu­ró­pa­i­ság­nak, a ma­gá­ra – fo­lya­ma­tos múlt­já­ra – ta­lá­ló Eu­ró­pai Uni­ó­nak a kulcs­fo­gal­ma, s itt több­ször is ek­ként fo­gom em­le­get­ni!)
Nem le­vin­ni kell a dön­té­se­ket az „al­sóbb (a le­he­tõ leg­al­sóbb) szint­re”, aho­gyan ezt ma Ma­gyar­or­szág egye­te­me­in ta­nít­ják, ha­nem vis­­sza kell vin­ni a dön­té­se­ket ar­ra a szint­re, amely meg­il­le­ti õket! A 20. szá­zad ször­nyű el­tor­zu­lá­sa­i­nak egyik oka az a be­te­ges köz­pon­to­sí­tás, mond­juk nem­zet­kö­zi ret­te­ne­tű szó­val: cent­ra­li­zá­ció volt, ami­kor a dön­tés­ho­za­tal – szint­je „emel­ke­dé­sé­vel” – rend­sze­re­sen olya­nok ke­zé­be ke­rült, akik már nem ér­tet­ték a dön­té­sek va­ló­di ér­tel­mét, és nem vol­tak tisz­tá­ban a dön­té­sek sú­lyá­val. Két­fe­lõl je­len­tet­te ez egy fon­tos fo­ga­lom el­tű­né­sét: a fe­le­lõs­sé­gét. Nem­csak a dön­té­se­ket ho­zók nem érez­tek fe­le­lõs­sé­get, ha­nem azok is le­szok­tak ró­la, akik­nek a dön­té­se­ket meg kel­lett vol­na hoz­ni­uk!
Ezért fon­tos, új vis­­sza­té­rõ szó és fo­ga­lom a kom­pe­ten­cia. Hogy a dön­tés­re il­le­té­kes szin­ten a dön­té­se­ket meg­ho­zó­nak le­gyen il­le­té­kes­sé­ge a dön­tés vég­re­haj­tá­sá­ra. Ami azt is je­len­ti, hogy – jó ma­gya­rul szól­va – le­gyen hoz­zá te­het­sé­ge. Va­gyis a te­he­tés­nek, cse­lek­vés­nek meg­le­gye­nek az esz­kö­zei. A tu­dá­son, a sok ág­ból egye­sü­lõ cse­lek­võ­ké­pes­sé­gen kí­vül a fe­le­lõs­ség­tu­dat­ra is csak így és ek­kor le­het szá­mí­ta­ni. Sza­bad­ság és fe­le­lõs­ség csak így kap­cso­lód­hat egy­be.
Er­re mond­ta egy­kor Bibó Ist­ván, hogy a „de­mok­rá­cia kis kö­rei”. Csak ha vis­z-­sza­áll a föl­di re­a­lis­ta rend, csak ha a ki­csi be­csü­le­te és cse­lek­võ­ké­pes­sé­ge hely­re­áll, ak­kor szá­mít­ha­tunk az Eu­ró­pai Unió mű­kö­dé­sé­nek tar­tós­sá­gá­ra. Eu­ró­pa föl­di meg­ma­ra­dá­sá­ra.
(Van per­sze elõ­ze­tes pél­da is: Svájc, amely geopszichikai hely­ze­té­bõl adó­dó­an min­dig is a hely­sé­gi, lo­ká­lis „ural­mak” ha­zá­ja volt. A dön­té­si kom­pe­ten­ci­á­kat itt min­dig csak ak­kor ad­ták fel­jebb­re, ha en­nek gya­kor­la­ti ér­tel­me volt. Ami­kor a Maastricht 2-vel 1992-ben meg­je­lent az Eu­ró­pai Unió gon­do­lat­tá­rá­ban a szubszidiaritás mint mérv­adó fo­ga­lom, Adolf Ogi, az évi sváj­ci szö­vet­sé­gi kor­mány- és ál­lam­el­nök kön­­nyed ter­mé­sze­tes­ség­gel ki­je­len­tet­te egy fo­ga­dá­son: „Wir haben das immer schon so gemacht.” Eb­ben nem volt egy sze­mer­nyi nagy­ké­pű­ség sem. Csak re­a­liz­mus.)
Re­mény­ked­he­tünk: az eu­ró­pai uni­ós vál­to­zá­sok­kal erõ­tel­je­sen nö­vek­szik és jó­té­ko­nyan ér­vé­nye­sül ez a ten­den­cia. Az egyik vá­gat az Eu­ró­pai Unió gé­pe­ze­té­ben és az uni­ós üveg­pa­lo­ták­ban ülõ hi­va­tal­no­kok, a tech­nok­ra­ták fe­jé­ben va­ló gon­do­lat rend­vál­tás el­éré­se. Hogy a de­mok­rá­cia lent­rõl épül, s fel­fe­lé nyújt­ja azt, ami egyé­ni­leg, a szubszidiér sej­tek­ben, „alul” ne­he­zen meg­old­ha­tó. A má­sik te­rep, ahol az át­ala­ku­lás­nak vég­be kell men­nie: ma­guk az unió aktorai. Aki­ké az unió: az or­szá­gok, a ré­gi­ók és a te­le­pü­lé­sek s ben­nük a köz­sze­rep­lõk és ál­ta­lá­ban az emberek.2 Ne­kik kell át­ér­té­kel­ni a már meg­lé­võ fo­gal­ma­kat és meg­ta­nul­ni az úja­kat. Ben­nük kell hogy lét­re­jöj­jön az új vi­lág­rend. A gon­dol­ko­dás­nak a 21. szá­zad­dal kez­dõ­dõ új rend­je, amely – ezt igye­kez­tünk a ko­ráb­bi­ak­ban bi­zo­nyí­ta­ni – tá­vol­ról sem új. In­kább vis­­sza­té­rés a ré­gi mo­dell­hez, egy ma­ga­sabb lét­szá­mú és bo­nyo­lul­tabb Eu­ró­pá­ban – az alap­sé­má­hoz. A kul­tu­rá­lis ala­pok­hoz. Ah­hoz a gon­dol­ko­dá­si rend­hez, amit ma an­go­lo­san bottom-up tár­sa­dal­mi­ság­nak ne­vez­nek, ho­lott nem más ez, mint az iga­zi, mű­kö­dõ­ké­pes eu­ró­pai de­mok­rá­cia.
En­nek az eu­ró­pai fej­le­mény­nek a kez­de­tei már a het­ve­nes évek­ben meg­mu­tat­koz­tak. A 20. szá­zad tör­té­nel­mi sokk­jai után – hi­á­ba fog­lal­ta ös­­sze Chur­chill már köz­vet­le­nül a há­bo­rú után, még a ro­mok fö­lött té­to­vá­zó Eu­ró­pá­ban, 1946 szep­tem­be­ré­ben a zü­ric­hi egye­te­men el­mon­dott be­szé­dé­ben – csak ek­kor, a húsz év­vel ké­sõbb kez­dõ­dõ ki­jó­za­no­dás hoz­ta meg a de­cent­ra­li­zá­ció gon­do­la­tát. Ak­kor esz­mél­tek rá és kezd­ték nyil­vá­no­san is em­le­get­ni (elõ­ször írók és tu­dó­sok, az­tán po­li­ti­ku­sok) azt, ami a leg­több – re­gi­o­ná­lis ha­gyo­má­nyok­kal ren­del­ke­zõ – eu­ró­pai or­szág­ban az ál­la­mi mű­kö­dés al­fá­ja és óme­gá­ja volt, hogy tud­ni­il­lik „a re­gi­o­ná­lis és he­lyi ön­kor­mány­zat­ok ha­tás­kör­ének a meg­erõ­sí­té­se ha­tal­mi egyen­súlyt ké­pez az ál­la­mi köz­pon­ti kor­mány­zat­tal szem­ben”, és a pol­gá­rok­hoz va­ló „kö­zel­sé­ge ga­ran­tál­ja a dön­té­sek átláthatóságát”.3 Tel­jes mér­ték­ben egyet kell ér­te­nünk az idé­zett ta­nul­mány szer­zõ­jé­vel, hogy töb­bek kö­zött az ön­kor­mány­za­ti­ság, a szubszidiaritás és a szo­li­da­ri­tás a mo­dern kor és a jö­võ de­mok­rá­ci­á­já­nak ha­té­kony mű­kö­dé­sét fel­té­te­le­zõ fo­gal­mak. Hoz­zá sza­bad ten­nünk: Eu­ró­pa mél­tó fenn­ma­ra­dá­sát fel­té­te­le­zõ fo­gal­mak.
Az Eu­ró­pai Unió tű­nik ma az egyet­len út­nak Eu­ró­pa ha­té­kony fenn­ma­ra­dá­sá­ra. Eu­ró­pá­nak foly­ton ha­tal­mas kü­lönb­sé­gek és meg­osz­tott­ság kö­zött la­ví­roz­va kel­lett fenn­ma­rad­nia. Foly­ton gyil­kos há­bo­rúk­kal: mint Fi­ren­ze és Lucca, ké­sõbb a bi­ro­dal­mak, majd a nem­zet­ál­la­mok kö­zött. Két vi­lág­há­bo­rú in­dult ki kul­tu­rá­lis kon­ti­nen­sünk­rõl. Ezt a tényt so­sem sza­bad ki­tö­röl­ni em­lé­ke­ze­tünk­bõl, ami­kor a már élõ, mű­kö­dõ uni­ó­ra do­ho­gunk.
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után az ala­pí­tó atyá­kat fõ­ként a há­bo­rú nél­kü­li Eu­ró­pa vágy­ál­ma nyű­göz­te le. Az ös­­sze­fo­gást, a szö­vet­sé­get ál­lí­tot­ták az eu­ró­pai gon­dol­ko­dás ten­ge­lyé­be. Chur­chill már em­lí­tett zü­ric­hi be­szé­dé­ben azt je­löl­te meg el­sõ lé­pés­nek (1946-ban!), hogy nyújt­son egy­más­nak ba­rá­ti job­bot a két erbfeind, õsi el­len­ség: Né­met­or­szág és Fran­cia­or­szág. A fran­cia dip­lo­má­cia he­ve­sen til­ta­ko­zott: ez be­avat­ko­zás a bel­ügye­ik­be! Õk a nem­ze­ti­szo­ci­a­lis­ta Né­met­or­szág utódlóival so­ha nem fog­nak szö­vet­kez­ni!
Az eu­ró­pai in­teg­rá­ció bá­mu­la­tos utat tud ma­ga mö­gött, s eb­ben a ha­la­dás­ban lé­nye­ges az a fel­is­me­rés volt, hogy Eu­ró­pa-szer­te több­szin­tű kor­mány­za­ti rend­szer­rel le­het csak meg­va­ló­sí­ta­ni a de­mok­rá­ci­át. Olyan több­szin­tű kor­mány­za­ti rend­szer­rel, mely­ben a szupranaconális, a nem­ze­ti-ál­la­mi és a re­gi­o­ná­lis-he­lyi szin­te­ken egy­szer­re, össze­han­gol­tan, ta­gol­tan tör­té­nik a dön­tés­ho­za­tal.
En­nek a több­szin­tű szer­ke­ze­ti mű­kö­dés­nek fo­ko­za­to­san ala­kul­tak ki az uni­ós in­téz­mé­nyi egy­sé­gei. Az Eu­ró­pai Unió in­téz­mé­nyes rend­jé­ben már 1988-ban mű­kö­dött – a Bi­zott­ság mel­lett – az Eu­ró­pai Ré­gi­ók Gyű­lé­se és az Eu­ró­pai Te­le­pü­lé­sek és Ré­gi­ók Ta­ná­csa. Az Eu­ró­pai Ta­nács­ban pe­dig meg­volt mint szer­ve­zet a He­lyi és Re­gi­o­ná­lis Köz­ha­tó­sá­gok Eu­ró­pai Kong­res­­szu­sa.
A he­lyi kormányzatiság fon­tos­sá­gát elõ­ször az Európai Unió 1992-ben meg­újít­va köz­re­a­dott Szer­zõ­dé­se is­mer­te el, s ve­le ke­rült vis­­sza az eu­ró­pai uni­ós gon­dol­ko­dás­ba és cse­lek­vé­si rend­szer­be erõ­tel­je­sen a szubszidiaritás fogalma.4
A de­cent­ra­li­zá­ci­ós gon­dol­ko­dás je­len­tõs ál­lo­má­sa volt a Ré­gi­ók Bi­zott­sá­gá­nak a lét­re­jöt­te 1994-ben. Nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy el­ve­ket le­het ál­la­mi kor­mány­za­ti szin­ten egyez­tet­ni, de meg­va­ló­sí­tá­su­kat – fõ­ként a re­gi­o­ná­lis kor­mány­za­ti ha­gyo­má­nyú or­szá­gok­ban (va­gyis Eu­ró­pa zö­mé­ben) – csak az ala­cso­nyabb szin­tek együtt­mű­kö­dé­sé­vel le­het el­kép­zel­ni. A Ró­mai Szer­zõ­dés­ben le­fekte­tett cé­lo­kat, a gaz­da­sá­gi, mo­ne­tá­ris, szo­ci­á­lis és po­li­ti­kai in­teg­rá­ci­ót va­ló­sá­go­san és iga­zán ha­té­ko­nyan csak a re­gi­o­ná­lis és he­lyi ön­kor­mány­zat­ok köz­re­mű­kö­dé­sé­vel le­het va­ló­ra vál­ta­ni! Ezért nyil­ván­va­ló szük­ség a több­szin­tű Eu­ró­pa mű­kö­dé­se. In­teg­rá­ció a leg­fel­sõbb, nem­zet­ál­la­mi szin­ten leg­fel­jebb dek­la­ra­tív jel­leg­gel hív­ha­tó elõ. Iga­zi, va­ló­di, tény­le­ges meg­va­ló­su­lá­sa csak úgy kép­zel­he­tõ el, ha a ver­ti­ká­lis ha­ta­lom­meg­osz­tás­ban ér­vé­nye­sül a szubszidiaritás el­ve, a ho­ri­zon­tá­lis ha­ta­lom­meg­osz­tás­ban pe­dig mind­in­kább meg­erõ­sö­dik az együtt­mű­kö­dés, a part­ner­ség, a szo­li­da­ri­tás szel­le­me és gya­kor­la­ta.
Ör­ven­de­tes vol­na, ha a fi­a­tal tu­dó­sok és elem­zõk hang­ját job­ban meg­hal­la­nák és meg­szív­lel­nék a po­li­ti­ku­sok. Mert ugyan­ab­ban a kötetben,5 ahol a fi­a­tal tu­dó­sok egyi­ke, Soós Edit a fen­ti­hez ha­son­ló meg­ál­la­pí­tás­ra jut, és – Ma­gya­ror­szág­ra vo­nat­koz­tat­va – egy­ér­tel­mű­en ki­je­len­ti, hogy „a de­cent­ra­li­zált or­szá­gok gya­kor­la­tá­hoz ha­son­ló­an ha­zánk­ban is elõbb-utóbb ki kell ala­kí­ta­ni erõs jo­gi, po­li­ti­kai kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­zõ régiókat”,6 ez­zel el­lent­mon­dó­an – ugyan­ezen kö­tet­ben – egyik va­ló­ban je­les po­li­ti­ku­sunk le­szö­ge­zi, hogy „je­len­leg rossz pá­lyán van az in­teg­rá­ció, vagy leg­alább­is a mainstream-politika sze­rin­ti eu­ró­pai in­teg­rá­ció rossz vá­gá­nyon halad”7.
Ezek után nem cso­dál­ha­tó, ha a re­gi­o­ná­lis in­téz­mé­nyes kor­mány­za­ti ha­gyo­má­nyok­kal nem ren­del­ke­zõ or­szá­gok ko­moly ne­héz­sé­gek­kel – sú­lyos meg­ér­té­si, kom­mu­ni­ká­ci­ós gon­dok­kal – küsz­köd­nek a decentrális eu­ró­pai együtt­mű­kö­dés­ben va­ló rész­vé­tel­ük­kor. Nincs al­sóbb be­já­ra­tott és mű­kö­dõ in­téz­mény­rend­sze­rük, amely erõ­tel­jes­eb­ben elõ­tér­be ke­rül­het­ne, és be­kap­csol­hat­ná õket az eu­ró­pai bottom-up épü­lõ de­mok­ra­ti­kus rend­szer­be. Ezek­ben az or­szá­gok­ban nem tör­tént meg a de­mok­ra­ti­kus de­cent­ra­li­zált rend­szer mű­kö­dé­sé­hez el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges szin­tek kö­zöt­ti ha­ta­lom­meg­osz­tás. Még a re­gi­o­ná­lis egy­sé­gek va­ló­sá­gos ki­ala­kí­tá­sa és mű­kö­dõ­ké­pes in­téz­mé­nyek­kel va­ló ki­épí­té­se is aka­do­zik – oly­kor meg sem in­dult.
Ma­gya­ror­szág­ról is be­szé­lek. Ahol a te­le­pü­lé­sek – vagy te­le­pü­lé­sek szá­zai – nem ké­pe­sek vagy nem akar­nak sze­re­pet vál­lal­ni egy több­szin­tű ha­tal­mi rend­szer ki­épí­té­sé­ben. Ahol még a kis­tér­sé­gi tár­su­lá­sok, ame­lyek köz­vet­len ös­­sze­tar­to­zá­si és együtt­mű­kö­dé­si igén­­nyel és ha­szon­nal jön­nek lét­re, csak las­san és nyög­ve-nyel­ve szü­let­nek meg. Ami­nek (és per­sze sok min­den más­nak) a hát­te­ré­ben a „pénz­te­len­ség áll”, szo­kás mon­da­ni, ho­lott nem a pénz­te­len­ség a va­ló­di ok, ha­nem az, hogy a fi­nan­ci­á­lis esz­kö­zö­ket, va­gyis a meg­va­ló­sí­tás tény­le­ges esz­kö­ze­it a fel­sõbb szin­tek sza­bód­nak de­le­gál­ni az al­sóbb, a meg­va­ló­sí­tás szint­jé­re. Va­ló­sá­gos po­li­ti­kai ha­ta­lom­mal és pénz­ügyi füg­get­len­ség­gel nem ren­del­ke­zõ szint­egy­sé­gek – mint a mai ma­gyar me­gyék – ho­gyan is vál­lal­koz­hat­ná­nak eu­ró­pai re­gi­o­ná­lis funk­ci­ók el­lá­tá­sá­ra? A NUTS 2 egy­sé­gei pe­dig nem má­sok, mint fu­zi­o­nált me­gyék. Köz­tük és ben­nük ke­vés a kö­zös gaz­da­sá­gi ér­dek és a kul­tu­rá­lis ös­­sze­tar­to­zás ta­pasz­tó­anya­ga. Mi­lyen au­to­ma­ti­kus és au­to­nóm mű­kö­dés vár­ha­tó el tõ­lük? Hogy meg­al­kot­nák a sa­ját ma­guk me­gyé­it le­vál­tó kor­sze­rű in­téz­mé­nyes rend­szert? Csak a kí­gyó fal­ja föl sa­ját ma­gát, hogy gyer­me­ke­it él­ni hagy­ja. Vagy az imád­ko­zó sás­ka.
Mi hát a meg­ol­dás? El­sõ­sor­ban: be­hoz­ni ön­ma­gun­kat! A he­lyi ön­kor­mány­zás jo­ga­it, el­ve­it, gya­kor­la­tát, de a kö­tel­me­it is, a fel­té­te­lek­kel együtt – a kom­pe­ten­cia szó tel­jes tar­tal­mi ská­lá­já­val – az ál­la­mi jog­al­ko­tás­ban és az al­kot­mány­ban kell rög­zí­te­ni. Eh­hez já­rul még so­kak vé­le­ke­dé­se sze­rint – én is eh­hez a vé­le­ke­dõ cso­port­hoz tar­to­zom – az az el­ke­rül­he­tet­len in­téz­mé­nyi al­ko­tás, mely a te­rü­le­ti ér­de­ke­ket is ös­­sze­fog­ni kész és ké­pes, s ami a fö­de­ra­tív rend­sze­rű eu­ró­pai or­szá­gok­ban ter­mé­sze­te­sen lé­te­zõ elem. A par­la­men­ti nagy ta­nács mel­lett (oly­kor fe­lül­bí­rá­ló kom­pe­ten­ci­á­val) a re­gi­o­ná­lis kis­ka­ma­ra, a né­met Bundesrat és a sváj­ci Ständerat. Ma­gya­rul – nyel­vi eset­len­ség­gel – fel­sõ­ház­nak ne­ve­zik ezt az or­gá­nu­mot, mely egy­faj­ta ouse of Lordsként va­ló­ban tár­sa­dal­mi bel­sõ kép­vi­se­le­tet is ele­gyí­te­ne a re­gi­o­ná­lis alap­funk­ci­ók­kal. Re­gi­o­ná­lis funk­ci­ó­ja meg­nö­ve­ked­nék az­zal a jö­võ­ben iga­zán meg­mu­tat­ko­zó tén­­nyel, hogy a ma­gyar­or­szá­gi hét EU-régió kö­zül hat EU-interrégió lesz elõbb-utóbb.

Fo­gal­mak ta­nu­lá­sa és a fo­gal­mak tar­tal­mi­sá­gá­nak gya­kor­la­ti be­in­dí­tá­sa len­ne ezek­ben az or­szá­gok­ban –Ma­gya­ror­szá­gon is – a fõ cél. Ezek­ben az or­szá­gok­ban – Ma­gya­ror­szá­gon is – rá kell esz­mél­ni a va­ló­di eu­ró­pai tár­sa­dal­mi, köz­igaz­ga­tás-mű­köd­te­tõ gon­dol­ko­dás lé­nye­gé­re. Ar­ra fõ­ként, hogy az eu­ró­pa­i­ság nem pusz­tán ér­zü­let, esz­me, ha­nem – és el­sõ­sor­ban – gya­kor­lat, tech­ni­ka, szer­ve­zet. Hogy – ért­he­tõb­ben, nem­zet­kö­zi sza­vak­kal mond­juk –: or­ga­ni­zá­ció és funk­ció.

Fo­gal­mi és ér­ték­át­ren­de­zõ­dés­re van szük­ség eh­hez, hogy meg­szok­ják és mond­ják a nagy vagy nagy­ra vá­gyó né­pek fi­ai (bár az iga­zán nagy né­pek, ki­vé­ve a fran­ci­á­kat, fö­de­ra­tív vagy kon­fö­de­ra­tív gon­dol­ko­dás­rend­jük mi­att ép­pen nem me­ga­lo­má­ni­á­sak), hogy a „ki­csi” a nö­vek­võ, ala­ku­ló re­gi­o­ná­lis Eu­ró­pá­ban a leg­fon­to­sabb egy­ség. Erõ­tel­je­sen és ön­tu­da­to­san len­dül szem­be a mas­­szá­val, a te­he­tet­len tö­meg­gel, amely az el­múlt két év­szá­zad ál­la­mi nagy­ha­tal­mú­sá­gá­ban pa­ra­zi­ta­ként szét­rág­ta („szét­ro­hasz­tot­ta”?) a tár­sa­dal­mat, és az­zal fe­nye­get ma is, hogy tönk­re­teszi a demokráciát.8
Most ké­szü­lõ­dik szín­re lép­ni új ru­há­ban a va­ló­di eu­ró­pai „szö­vet­ség”, mely ki­zár­ja a mo­no­lit na­gyot, és ös­­sze­fo­gást ajánl a ki­csik kö­zött (lásd a szak­iro­da­lom en­nek gya­ko­ri pár­ba ál­lí­tá­sát: szubszidiaritás és szolidaritás9). A nem­zet­kö­zi kifejezõtár ré­szé­vé vált, rész­ben ré­gi, de új kör­nye­zet­ben s a 20. szá­za­di meg­té­vedt­sé­gek és tör­té­nel­mi bű­nök után új vo­nat­ko­zá­sok­kal föl­erõ­sö­dõ szó­kincs, olyan sza­vak­kal és fo­gal­mak­kal, mint au­to­nó­mia, fö­de­rá­ció és kon­fö­de­rá­ció, ön­ren­del­ke­zés, mig­rá­ció, in­teg­rá­ció, to­le­ran­cia, szubszidiaritás, regionalizmus.
Ez a gon­do­lat­vál­tás, gon­dol­ko­dá­si rend és rend­szer-át­cso­por­to­sí­tás, ahogy mon­da­ni szo­kás: a pa­ra­dig­ma­vál­tás fo­ko­zott erõ­fe­szí­tés­re kész­te­ti a re­gi­o­ná­lis gya­kor­lat­tal nem ren­del­ke­zõ or­szá­go­kat. A nyi­tott Eu­ró­pá­ban szü­le­tett egyik fo­ga­lom ajánl­ha­tó az át­vé­te­li nyílt­ság­ra rá­szo­ru­ló kö­zös­sé­gek­nek. Ezt az exchange of best practices-t ajánl­ja fi­gyel­münk­be az egyik fi­a­tal elem­zõ az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy „tö­re­ked­ni kell a jó tag­ál­la­mi gya­kor­la­tok cse­ré­jé­nek az elõmozdítására”.10
Az Uni­ót al­ko­tó és ala­kí­tó gaz­da­sá­gi szán­dék­ban ter­mé­sze­te­sen to­vább­ra is lé­nye­ges erõ az, ami a globalizáció lé­nye­ge: a pi­ac, a nye­re­ség, a nem­zet­kö­zi mun­ka- és pi­ac­meg­osz­tás. Er­rõl ke­vés szó esik a kül­ügyi és eu­ró­pai in­teg­rá­ci­ós szak­po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­ban és irány­meg­je­lö­lés­ben. Mi azon­ban itt zá­ró gon­do­lat­ként hadd emel­jük ki mint el­hagy­ha­tat­lan, fon­tos fel­ada­tot: az esz­mei, tár­sa­dal­mi, tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai, szociokulturális-kulturális fo­lya­ma­tok gon­dos elõ­ké­szí­té­sét és be­ágya­zá­sát a gaz­da­sá­gi fo­lya­ma­tok­ba és a tel­jes tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­be.
Csak egyet­len meg­jegy­zés­sel utal­va a meg­va­ló­sí­tás konk­rét­sá­gá­ra: a ki­csi Svájc, amely év­szá­zad­ok óta har­mó­ni­á­ban él a há­rom köz­po­li­ti­kai szin­ten, kö­vet­te és kö­ve­ti eze­ket a szin­te­ket a fo­gal­mi ér­té­kek meg­va­ló­sí­tá­sá­nak gaz­da­sá­gi se­gí­té­sé­vel – pél­dá­ul a szubszidiaritást a he­lyi gaz­da­ság ser­ken­té­sé­vel (vö. MIGROS be­szál­lí­tá­si kör­nye­zet fej­lesz­té­se) és az adó­fi­ze­tés szin­tek sze­rin­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­val,” ami a re­á­lis kom­pe­ten­cia fel­tét­ele­i­nek a meg­te­rem­té­sét cé­loz­za és ered­mé­nye­zi. En­nek tá­gabb kö­rű meg­ha­tá­ro­zá­sa: a szo­ci­á­lis pi­ac­gaz­da­ság el­vi rend­sze­re, a tár­sa­dal­mi­a­sult pi­ac­gaz­da­ság el­ve és gya­kor­la­ti meg­va­ló­su­lá­sa ép­pen ak­kor szü­le­tett meg, ami­kor az eu­ró­pai in­teg­rá­ció, a bé­kés eu­ró­pai együtt­mű­kö­dés ki­ala­kí­tá­sá­nak az igé­nye a meg­va­ló­su­lás fe­lé vet­te út­ját.

Új kor­szak kez­dõ­dött, mely­ben – az új Wertegemeinschaft – az új eu­ró­pai ér­ték­kö­zös­ség most van ki­ala­ku­ló­ban. Is­te­ni ado­mány, hogy en­nek az eu­ró­pai új­já­szü­le­tés­nek, meg­úju­lás­nak a mi nagy­ré­gi­ónk – szlo­vé­nek és ma­gya­rok – al­ko­tó ré­sze­sei le­het.
(Elõ­adás, el­hang­zott Lendván, 2007. no­vem­ber 10-én.)

Jegy­ze­tek

1. Ke­vés­sé le­he­tett meg­ér­te­ni, hogy mű­köd­he­tett a há­bo­rú utá­ni Né­met­or­szág – egy ha­tal­mas, mo­no­li­ti­kus gé­pe­zet – s épül­he­tett új­já 1949-es ket­té­sza­ka­dá­sá­ig, be­in­dít­va a „né­met cso­dát” – a kor­mány nél­kül. A meg­szál­lók ad­mi­niszt­rá­ci­ó­ja nem he­lyet­te­sí­tet­te, leg­fel­jebb el­lenőriz­te – amint ne­vé­ben is meg­je­löl­te – az „Allierter Kontrollrat” – a le­gyõ­zött Né­me­tor­szág­ban be­in­du­ló s zaj­ló köz­fo­lya­ma­to­kat, a köz­igaz­ga­tást. Volt te­hát sa­ját né­met kor­mány­za­ti mű­kö­dés, de er­rõl alig esik szó, a né­met Landokban, a ma­gya­rul hely­te­le­nül tar­to­má­nyok­nak mon­dott – köz­igaz­ga­tá­si egy­sé­gek­ben, amit a né­met nyelv Landnak, va­gyis egy­ség­nyi or­szág­nak mond. Ép­pen úgy, mint Svájc­ban a fran­cia paynek, az olasz pe­dig regiónak.
2. A mi­nap jár­tam Boc­cac­cio vá­ros­ká­já­ban, mely­ben a nagy írót, aki nem biz­tos, hogy ott szü­le­tett, de éle­te egé­szét ott él­te le, certaldoinak ün­nep­li a vá­ros s a he­lyi mú­ze­um ki­ál­lí­tá­sa (min­den ma­gya­rá­zat ola­szul van ír­va, an­go­lul és né­me­tül csak az ös­­sze­fog­la­lók!) Le­o­nar­do Da Vin­ci vá­ro­sa pe­dig egye­ne­sen a nagy fes­tõ ne­vét vi­se­li.
3. Soós Edit: A szubszidiaritás el­ve a „bottom-up” épü­lõ Eu­ró­pá­ban. In: Szubszidiaritás és szo­li­da­ri­tás az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. OCIPE Ma­gyar­or­szág – Faludi Fe­renc Aka­dé­mia, Bp., 2006.
4. A szubszidiaritás el­ve már az Eu­ró­pai Ta­nács Bor­deaux­-i Nyi­lat­ko­za­tá­ban meg­je­lent. Esze­rint egy fel­sõbb szin­tű kö­zös­ség nem avat­koz­hat be­le ala­cso­nyabb szin­tű kö­zös­sé­gek dön­tés­ho­za­ta­lá­ba. Az 1992-es szer­zõ­dés szö­ve­ge így szól: „Azok­ban a kér­dé­sek­ben, ame­lyek nem tar­toz­nak a Kö­zös­ség ki­zá­ró­la­gos kom­pe­ten­ci­á­já­ba, a szubszidiaritás ér­tel­mé­ben a Kö­zös­ség ak­kor jár­hat el, ha a ter­ve­zett te­vé­keny­ség cél­jai nem va­ló­sít­ha­tók meg ki­elé­gí­tõ­en a tag­ál­lam­ok ál­tal, kö­vet­ke­zés­kép­pen ered­mé­nye­seb­ben meg­old­ha­tó­ak a Kö­zös­ség szint­jén.”
5. Szubszidiaritás és szo­li­da­ri­tás az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. OCIPE Ma­gyar­or­szág – Faludi Fe­renc Aka­dé­mia, Bp., 2006.
6. I. m. 130.
7. Navracsics Ti­bor: A szubszidiaritás és a nem­ze­ti ér­dek az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. In: i. m. 115.
8. Mi ma­gya­rok ezt iga­zán tud­juk, két­sze­res cent­ra­li­zá­ci­ós ter­helt­ség­ben is a tu­da­tunk­ban és az em­lé­ke­ink­ben. Egy­szer a ha­gyo­má­nyos ma­gyar „nagy­fo­lyam­vi­dé­ki, sík­föl­di”, geopszichikailag és tár­sa­da­lom­tech­ni­ka­i­lag, má­sod­szor a re­ál-szo­ci­a­liz­mus me­ga­lo­má­ni­ás po­li­ti­kai cent­ra­li­zá­ci­ó­já­val hoz­zá­szok­va a köz­pon­ti ha­ta­lom böl­cses­sé­gé­hez – ah­hoz, hogy ró­lunk gon­dos­kod­nak a fen­tebb va­lók.
9. Van, aki – tu­dós-po­li­ti­kus – úgy lát­ja, hogy a „szubszidiaritás szük­ség­sze­rű­en szét­ve­ri a szo­li­da­ri­tást”, s hogy „a szubszidiaritás és a szo­li­da­ri­tás – leg­alább­is az eu­ró­pai in­teg­rá­ci­ó­ban – egy­mást ki­ol­tó fo­gal­mak”. Navracsics Ti­bor: A szubszidiaritás és a nem­ze­ti ér­dek az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. Bp., 2006. 125.
10. Ódor Bá­lint: A nem­zet­po­li­ti­kai cé­lok ér­vé­nye­sí­té­se. I. m. 112.
11. Va­gyis adót a sváj­ci­ak a po­li­ti­kai szin­te­ken kü­lön fi­zet­nek! Ez ko­moly s vég­ered­mény­ben kon­fö­de­ra­tív elem!
(Ko­runk, 2008. ja­nu­ár)

* Ódor Lász­ló mű­ve­lõ­dés­tör­té­nész, egye­te­mi ta­nár, Corvinus Egye­tem, Bu­da­pest.