Öllős Edit versei

Kény­szer
                „Ma már az al­ko­tás is rám szakadt.”  (Rad­nó­ti M.)
– töp­ren­ge­ni csak­is nem­tö­rő­döm mó­don le­het
azt so­ha nem tud­ni

ös­­sze­fér­celt lé­lek­kel kirakósdit kell-e ját­sza­ni vagy
elég for­ró víz­be mártózni hogy a ma­gány hang­tom­pí­tó­val
jaj­gas­son és per­sze exhumálódjon–

a cso­da be­ál­lít­hat be­je­len­tés nél­kül is
a bo­csá­nat só­hajt­hat il­lú­zi­ók nél­kül is
de ha üt egyet az in­ga­óra azt so­ha nem tu­dom
biz­tos­ra for­dul­jak-e jobb­ra eset­leg bal­ra vagy
ta­pos­sam-e to­vább fa­arc­cal a pe­dált
író­szer nél­kül le­hor­go­nyoz­ni a nem­lét ki­kö­tő­jé­ben
min­dig több mint sza­vak ös­­sze­pré­selt kulcs­cso­mó­já­val
meg­nyit­ni bal­la­dák kezdősorait hi­szen
a mű­vé­szet­hez vért spric­ce­lő ki­tar­tás kel­le­ne meg
gen­­nyes el­ha­tá­ro­zás azt is tud­juk már
a lét esély­te­le­nül is több­esé­lyes a hely­zet­ké­pek
rönt­gen­ké­pei csak­is da­co­sak vagy szo­mo­rú­ak le­het­nek
egy könyv a polc­ról csak­is vé­let­len­sze­rű­en
emel­he­tő le akár a har­ma­dik­ról akár a leg­al­só­ról
bár­me­lyik át­élt vagy has­ra üt­ve kre­ált élet bár­ho­vá
ki­ve­tít­he­tő vagy be­bu­gyo­lál­ha­tó és el­dug­ha­tó
a kö­dös vá­kuum mes­ter­sé­ges íze­in jobb ké­rő­dze­ni mint
bár­me­lyi­ket is ke­reszt­ben le­nyel­ni
az em­ber tü­kör előtt gesz­ti­ku­lál­va úgy­is ki­pró­bál­ja
jól áll-e ne­ki Lu­ci­fer ka­lap­ja az­tán fa­kír­sző­nye­gen
nyúj­tóz­ko­dik iz­ga­tot­tan szu­szog­va mi­köz­ben azt is
meg­tud­ja mi­lyen nagy kár hogy a múlt­ról je­len idő­ben
be­szél­ni le­he­tet­len egyéb­ként sincs ta­pint­ha­tó idő
az írás he­vé­ben csak az ér­tel­mez­he­tő mer­re
má­szik a pók a men­­nye­ze­ten hány han­gya buk­dá­csol
a cse­re­pe­ken de a csend fül­hall­ga­tó­val min­dig hall­gat­ha­tó
min­den ép gon­do­lat sza­va­tos­sá­ga meg­hos­­szab­bít­ha­tó
az ál­la­po­tok al­kal­maz­kod­nak a kur­zi­vál­tan írt ret­te­gé­sek­hez
a ma­gány­nak csú­folt sej­tel­mek fe­szé­lye­zet­le­nek is le­het­nek
az egyik ser­pe­nyő­be a szü­le­té­si rend­el­le­nes­sé­gek ke­rül­nek
a má­sik­ba mind­az amit Is­ten terv­be vett

– töp­ren­ge­ni csak­is nem­tö­rő­döm mó­don le­het
azt so­ha nem tud­ni
hány­fé­le­kép­pen le­het ér­te­ni a ver­set
hány­fé­le le­het a kényszer meg­ír­ni a ver­set –

Za­rán­dok­lat

– mi­kor nap mint nap zsu­go­ro­dom kí­ván­csi­sá­gom
alig tart meg a fo­lyó­par­ton dél­előtt ti­zen­egy­re
több az idő­ben el­he­lyez­he­tet­len sa­lak­anyag ha
négy órá­ja tart is már a za­rán­dok­lat –

a té­nyek odú­juk­ból ilyen­kor elő nem búj­nak
fog­saj­dí­tó­an só­ta­lan ilyen­kor min­den pil­la­nat
az idő­zí­té­sek ilyen­kor a hal­dok­ló rög­esz­mé­kéi ma­rad­nak
az ürügytelenítések ilyen­kor le­dob­ják maszk­ja­i­kat
a bűnbaktalanítások ilyen­kor tü­net­men­tes­sé te­szik lep­rá­i­kat
tör­té­nik egy és más csak
a vas­füg­göny ugyan­az hi­á­ba asz­fal­toz­zák már ba­ke­lit­tal
az uta­kat min­dig van ös­vény mely­re rá­lép­ni nem sza­bad
ott ve­szet­té vál­hat­na min­den gon­do­lat és min­den
be­fe­je­ződ­ne mi­e­lőtt el­ter­ve­ződ­ne az­tán ha még­is
köz­tes­sé vá­lik a lét én csak el­mé­let­ben va­gyok
hűt­len ma­gam­hoz hi­szen mi­e­lőtt ki­ta­lál­nám mi­ért
hoz­zak épp ál­do­za­tot egy pa­tyo­lat­fe­hé­ren iga­zat ha­zu­dok
mond­juk ar­ról hogy
a nap egyik fe­lé­ben hal­dok­lom a má­si­kat át­al­szom az­tán
ezt ad­dig sar­kít­va kó­do­lom míg azt sem szor­gal­ma­zom hogy
a test és a lé­lek ébrenlétlenül vég­re
együtt vi­hán­col­jon de hi­á­ba kap­ko­dok a lég­ből ki­fo­gá­so­kat
hi­á­ba vál­la­lok ma­gam­ra gún­­nyal ost­ro­molt cél­táb­lá­kat
hi­á­ba ál­lok mo­dellt ka­ri­ka­tú­rák­nak nem tud­ha­tom
hall­ha­tók-e lé­leg­zet­vé­te­le­im mi­a­latt a gra­vi­tá­ci­ó­val
da­cos­ko­dom csak azt tu­dom
se ab­ba­hagy­ni se a vé­gé­re pon­tot ten­ni le­he­tet­len csak
a tü­kör­be ka­csint­ha­tok ka­cér őszin­te­ség­gel mi­kor
eről­te­tet­ten dor­bé­zol­nak a tén­fer­gé­sek a vá­lasz­tá­so­kon
struc­cok po­li­ti­kái győ­ze­del­mes­ked­nek

a ka­ba­ré­je­le­ne­tek ere­de­ti­leg úgy­is tüs­kés mo­no­lóg­nak
tervezettek–

Té­li idő­szá­mí­tás

va­la­mi fi­cán­kol ben­nem – kelj­fel­jan­csi mód­já­ra
ké­szen áll az ös­­szes tá­ma­dást ki­vé­de­ni ellenem –
pe­dig
úgy tű­nik pi­káns már­tás­ba már­tó­zik min­den dél­után
meg sem kell szó­lal­ni csak a rí­mek kap­kod­nak le­ve­gő után
pe­dig
se hó se jég se zúz­ma­ra se bal­zsam se üres mo­zsár
se tév­hit se rög­esz­me se kár­tya­vár se na­pi nor­ma
– kivéve mi­kor azt el­ha­lasz­tom holnapra –
pe­dig
ki se csa­pok med­rem­ből ki se lé­pek sod­rom­ból
iksz­szer sem té­rek el iksz va­ri­á­ci­ó­tól
tu­dom mi té­rül meg és mit lesz jobb el­na­pol­nom mi­kor­ra
fagy- és tűz­ál­ló­vá vá­lik a leg­több gon­do­la­tom
úgy­is
jö­het bár­mi­kor egy öt­let ab­ból bár­mi­kor öt le­het
nem is kell el­né­zést kér­ni mert meg­szü­let­tem sem
azért hogy an­nak a vé­gé­re még nem ér­tem
hi­szen
én már leg­fel­jebb sa­tu­ba szo­rí­tom ide­ig-órá­ig lel­kem
nem szé­pí­tem ami már úgy­is vi­lág­szé­pe-esé­lyes de hogy
a túl­élés­hez ke­vés az oxi­gén az nem ké­tes
már csak
jel­ző­ket gyűj­te­ni a múlt­ról és a jö­vő­ről éri meg kü­lön-kü­lön
még­is
mind ös­­sze­ke­ve­red­het zaj­ló pil­la­na­to­kat is be­fe­ke­tít­het

– így bár­mi le­het
szí­vós vagy hul­la­sza­gú­an er­jedt
vi­hán­col­va bú­val bé­lelt vagy ápo­ro­dot­tan kö­dös
bo­szor­kány­jel­me­zes­tül ex­hu­mált vagy té­pő­zá­ras­tul se­lej­tes vagy
csíny­te­vés­sel ní­vó­dí­jas­sá tett vagy
pó­ker­arc­cal eltemetett –

Igaz me­se a hű­ség­ről

A mi­nap vol­tam, hol nem vol­tam,
fog­tam ma­gam, és egy piz­zát va­ní­lia­ön­tet­tel tá­lal­tam.
(Hogy ma­rad­jon va­la­mi ere­de­ti is utá­nam.)
Köz­ben út­ra­va­ló­ul ha­mu­ban po­gá­csát sü­töt­tem, re­szelt
sajt­tal meg­szór­tam.
(Hogy ma­rad­jon még több ere­de­ti utá­nam.)
Az­tán egyet gon­dol­tam (hogy ma­ga­mat fa­kép­nél ne hagy­jam),
az­tán még töb­bet gon­dol­tam (hogy ma­ga­mat ma­gam­hoz szo­rít­sam),
és el már csak el­mé­let­ben in­dul­tam.
(Mert meg­tud­tam, még nem hin­ta­lo­va­gol­tam ele­get,
még nem tet­tem elég za­ma­tos­sá sze­re­pe­met,
még nem ke­rült elég kér­dő­jel he­lyem­re,
még nem sur­rant elég ban­kó per­se­lyem­be,
meg per­sze bár­mit is he­lyi­leg nem ér­zés­te­le­ní­te­ni még
il­let­len­ség len­ne, és bi­zony még
nap­já­ban sok­szor üt­kö­zöm fron­tá­li­san ma­gam­mal,
nap­já­ban sok­szor hen­ce­gek ki­mond­va ál­do­za­ta­im­mal,
nap­já­ban sok­szor nyárspolgáriaskodom jo­ga­im­mal,
nap­já­ban sok­szor mon­dok cső­döt köz­vi­lá­gí­tá­sa­im­mal,
és bi­zony még
a gon­do­lat meg az ér­zés nem jár egy ci­pő­ben,
nem hem­pe­reg egy­fé­le szap­pa­nos vi­zű tek­nő­ben,
még min­dig több az inger mint az út­hen­ger,
még min­dig fé­lünk, így an­nál szű­keb­ben lá­tunk,
és azt his­­szük,
mi­nél ke­ve­seb­bet be­szé­lünk, an­nál szebb­nek lát­szunk.)
Itt is, most is
be­csen­get­nek az el-el­lo­pott öt­ven per­cek,
ün­ne­pet csi­hol­ni itt­hon is le­het.
(És az­óta is hol va­gyok, hol nem va­gyok,
sok­szor a hal­dok­lá­sig, de min­dig a fel­tá­ma­dá­sig.)