Per­ben a ci­vi­li­zá­ci­ó­val

Könyvről könyvre
Csó­ka Fe­renc Tíz go­lyó Is­ten szí­vé­be cí­mű kö­te­té­ről

A pa­ra­bo­la vol­ta­kép­pen ha­son­lat, csak más di­men­zi­ó­ban. Egy jó, ere­de­ti ha­son­la­tot ki­ta­lál­ni nem is olyan egy­sze­rű, egy jó pa­ra­bo­la vi­szont már  rit­ka­ságszám­ba megy. Azért olyan ne­héz ez, mert min­den rész­le­té­ben és ön­ma­gá­ban is helyt­ál­ló­nak kell len­nie, a kép­nek ös­­sze kell áll­nia. Ilyen pél­dá­ul Sü­tő And­rás Egy ló­csi­szár vi­rág­va­sár­nap­ja cí­mű drá­má­ja, amely lát­szó­lag a Münzer-féle lá­za­dás­sal fog­lal­ko­zik,

va­ló­já­ban azon­ban a ha­ta­lom­ról, s az az­zal va­ló vis­­sza­élés­ről szól. Vagy Anatole France An­gya­lok lá­za­dá­sa cí­mű re­gé­nye, amely egy mu­lat­sá­gos „ál­lam­csíny­ről” szól, ho­lott va­ló­já­ban a min­den­ko­ri ha­ta­lom el­le­ni for­ra­da­lom kér­dé­sé­vel, s an­nak ér­tel­mé­vel fog­lal­ko­zik igen ko­mo­lyan.

Ilyen dol­gok jut­nak az em­ber eszé­be Csó­ka Fe­renc  a  Tíz go­lyó Is­ten szí­vé­be, cí­mű köny­vé­nek  ol­va­sá­sa­kor. A fül­szö­veg sze­rint „re­gény­nek ál­cá­zott mű­ve vol­ta­kép­pen pa­ra­bo­la”, s ar­ról szól, hogy „a ci­vi­li­zá­ció tör­té­ne­te nem egyéb, mint egy hely­ben to­po­gás”. Ez­zel mes­­sze­me­nő­en egyet le­het ér­te­ni, bár mű­fa­ji­lag a mű­vet in­kább kis­re­gény­nek mon­da­nám, s olyan ér­te­lem­ben is pon­to­sí­ta­nám, ahogy a ci­vi­li­zá­ció és a kul­tú­ra fo­gal­mát egy­más­sal szem­be­he­lyez­ve ál­ta­lá­ban ért­jük: a kul­tú­ra el­ső­sor­ban a szel­le­mi ja­vak­ról szól, a mű­velt­ség­ről, mű­vé­szet­ről, míg a ci­vi­li­zá­ció in­kább az anya­gi ja­vak­ról, tech­ni­kai jel­le­gű esz­kö­zök­ről (no, meg a bok­ro­so­dó bü­rok­rá­ci­á­ról, meg eh­hez ha­son­ló fon­tos dol­gok­ról). Pél­dá­ul az óko­ri gö­rö­gö­ket szem­lél­ve lát­juk, hogy az ő ide­jük óta a kul­tú­ra mit sem fej­lő­dött, a ci­vi­li­zá­ció an­nál in­kább. Mert sem té­vé­jük, sem an­gol vé­cé­jük nem volt, az em­be­ri lé­lek­ről azon­ban min­dent tud­tak, er­ről mi sem tu­dunk töb­bet – csu­pán a dísz­le­tek vál­toz­tak. És fi­gye­lem­re mél­tó: ami ak­kor jó­nak vagy rossz­nak mi­nő­sült, az má­ig jó és rossz. Ma­gyar ha­gyo­má­nya­ink­ban er­ről elő­ször Szent Ist­ván In­tel­mei szól­nak, majd ké­sőbb kü­lön­bö­ző mű­faj­ban – a mű­vé­szi meg­fo­gal­ma­zás­tól a tör­vény­be ­ik­ta­tá­son ke­resz­tül a köz­er­kölcs igé­nyé­ig – is ki­fe­je­zés­re jut ez. Ke­resz­tény ér­ték­rend­ről van itt ugyan szó, ám az alig kü­lön­bö­zik a po­li­te­is­ta gö­rö­gö­ké­től. Ilyen mond­juk a „ne lopj” vagy „ne ölj” pa­ran­csa/er­köl­csi el­vá­rá­sa is, amely ter­mé­sze­te­sen nem ke­resz­tény ta­lál­mány. Ha­son­ló pél­dá­kat so­ká­ig so­rol­hat­nánk, az ered­mény min­dig ugyan­az len­ne: bár bő­rünk szí­ne, val­lá­sunk, ha­gyo­má­nya­ink, po­li­ti­kai né­ze­te­ink el­té­rő­ek, egy em­be­ri faj va­gyunk, jó­ked­vünk­ben egy­for­mán ne­ve­tünk, s ha va­la­mi fáj, egy­for­mán sí­runk. Egy­for­mák va­gyunk ab­ban is, hogy nagy­ra tö­rők va­gyunk, és min­dig töb­bet sze­ret­nénk, mint amennyink van, s hogy a vi­lág min­den tá­ján min­den idő­ben akad olyan, aki ezt lo­pás­sal (vagy gyil­kos­ság­gal) vé­li el­in­téz­he­tő­nek. A szer­zés­re be­ren­dez­ke­dett egyén­nek ez jó le­het, a tár­sa­da­lom­nak ke­vés­bé – azért vé­de­ke­zik el­le­ne. Ez már ős­idők­től így van, csak az esz­kö­zök és az al­kal­ma­zott szer­ken­tyűk let­tek má­sok. A kul­tú­ra te­hát, s ez­zel együtt ma­ga­tar­tá­sunk tör­té­nel­mi idők óta sem­mit sem vál­to­zott, csu­pán az anya­gi jel­le­gű ci­vi­li­zá­ció fej­lő­dött. Ma már van ugyan di­gi­tá­lis fény­ké­pe­ző­gé­pünk és ma­rok­te­le­fo­nunk, de job­bak, er­köl­csö­seb­bek et­től nem let­tünk. S mi­köz­ben anya­gi dol­ga­in­kat igye­kez­tünk rend­be rak­ni (az­az ja­va­in­kat sok­szo­ro­sí­ta­ni), egyik vég­let­ből a má­sik­ba es­tünk, s még szem­fény­vesz­tő ide­o­ló­gi­át is gyár­tunk hoz­zá, hogy meg­le­gyen a kel­lő ki­fo­gás és ment­ség, és le­gyen, ami­vel be­csap­hat­juk ön­ma­gun­kat (is).

Tu­laj­don­kép­pen er­ről szól Csó­ka Fe­renc köny­ve. A fő­hős két ha­jó­tö­rött, aki el­me­ne­kült Diktatóriából. Szel­le­mes országelnevezés ez: mi er­re­fe­lé eze­ken a tá­ja­kon Szlo­vá­ki­á­ban tud­juk, mit je­lent: már Tri­a­non is amo­lyan sa­já­tos, ránk kényszerített dik­tá­tum volt, ha­son­ló­kép­pen, mint a mün­che­ni egyez­mény, ami­kor az érin­tet­te­ket nem kér­dez­ték, volt itt fa­sisz­ta dik­ta­tú­ra, az­tán hos­­szabb ide­ig kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra, most pe­dig sze­ren­csé­sen át­ver­gőd­tünk a tő­ke dik­ta­tú­rá­já­ba. Ez utób­bit ugyan áhí­tot­tuk, csak nem sej­tet­tük, mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár, s csak­úgy nem lát­juk a vé­gét, mint az előb­bi­ek­nek sem lát­tuk. A me­ne­kü­lő­ket olyan el­kép­ze­lés ve­zér­li, hogy majd de­mok­rá­ci­át te­rem­te­nek, ezt azon­ban a ha­jó­tö­rés lé­nye­gé­ben sem­mi­vé te­szi, hi­szen csu­pán a két fő­hős me­ne­kül meg – egy pisz­tol­­lyal és tíz go­lyó­val. Így avan­zsál­nak az új­ra­kez­dő em­be­ri­ség jel­kép­évé. Aho­va el­jut­nak, egy ab­szurd vi­lág, ahol az em­be­rek nem is­me­rik az erő­sza­kot, még sa­ját ét­ke­zé­sük ér­de­ké­ben sem, hi­szen er­re nincs is szük­ség, ugyan­is nem esz­nek: élet­ener­gi­á­ju­kat fel­töl­tés­sel szer­zik a Nap­ból. Élet­kö­rül­mé­nye­ik is rend­ha­gyó­ak: sa­já­tos kom­mu­nis­ta jel­le­gű kom­mün­re, vagy akár kibucra ha­son­lít élet­kö­zös­sé-g­ük, ahol min­den kö­zös vol­na, ha ugyan vol­ná­nak anya­gi ja­va­ik. Így vi­szont csak az örö­mük kö­zös meg a sze­re­te­tük, s mi­u­tán en­ni­ük nem kell, a sem­mit­te­vés­ük. Meg (rész­ben) az as­­szo­nya­ik, aki­ket ma­gá­nyos fér­fi­ak­nak köl­csö­nöz­nek meg­ha­tá­ro­zott idő­re a fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet és meg­ér­tés je­gyé­ben. A két ha­jó­tö­rött te­hát az anya­gi vi­lá­got kép­vi­se­li, s min­den­áron – fel­leng­zős ide­ál­ja­ik ne­vé­ben – ci­vi­li­zál­ni akar­ják a szi­ge­ten ta­lált tör­zset, amely meg­íté­lé­sük sze­rint pri­mi­tív, míg ez a „pri­mi­tív törzs” a szel­le­mi ér­té­ket jel­ké­pe­zi, s nem kér a ci­vi­li­zá­to­rok „ér­té­ke­i­ből”, bár azo­kat nem­igen tud­ja föl­fog­ni, ho­lott tu­laj­don­kép­pen ma­ga­sabb fo­kon áll. Az el­len­tét te­hát ad­va van, több­szö­rö­sen is, e két­faj­ta ér­ték nem is fér el egy­más mel­lett ös­­sze­tű­zés nél­kül. A benn­szü­löt­tek ugyan­is – bár ők a szel­lem kép­vi­se­lői – va­ló­ban pri­mi­tí­vek. A konf­lik­tus, per­sze ab­ból ered, hogy nem ér­tik meg egy­mást, ám eb­ben nem is a nyel­vi aka­dály­nak van fő­sze­re­pe. A „jó” min­den­ki­nek jó ugyan, csak ép­pen mást ér­te­nek e fo­ga­lom alatt – ez a lé­nyeg. A meg­ér­tés fő aka­dá­lya te­hát a fo­gal­mak el­té­rő ér­tel­me­zé­se, az el­té­rő föl­fo­gás. S mi­ként min­dig akadt olyan, aki lo­pás­sal (em­ber­ölés­sel) akar­ta meg­ol­da­ni a va­gyon­szer­zést, és olyan is, aki ez­zel szem­be­sze­gült, úgy akadt min­dig olyan is, aki a kö­zös­ség meg­vál­tá­sa ürü­gyén min­den­ha­tó­nak kép­zel­te ma­gát, aki min­dent job­ban tud, s el­kép­ze­lé­sét erő­szak­kal  rá akar­ta kény­sze­rí­te­ni má­sok­ra, te­hát a jó­ról és a rossz­ról al­ko­tott föl­fo­gá­sát is. Ez már vi­szont más di­men­zió, ez már nem eti­kai, ha­nem ha­tal­mi kér­dés, s itt na­gyon bi­zony­ta­lan a ha­tár, kön­­nyen esünk a ló má­sik ol­da­lá­ra, ha nem vi­gyá­zunk. Már­pe­dig az em­ber haj­la­mos nem vi­gyáz­ni er­re, olyan té­nye­ző ez, amely min­den­kor ké­pes volt meg­va­dí­ta­ni az em­bert, még a jó­zan gon­dol­ko­dá­sút is, ez nyil­ván gén­je­ink­be kó­dolt koc­ká­za­ti té­nye­ző. Er­re haj­la­mos egyé­nek min­dig akad­nak, s az il­le­tő kor­tól és tár­sa­dal­mi föl­té­te­lek­től, té­nye­zők­től függ, men­­nyi­re ké­pe­sek „meg­vál­tó-komp­le­xu­su­kat” ki­bon­ta­koz­tat­ni. Hugh Trevor-Roper Hit­ler utol­só nap­jai cí­mű köny­vé­ben re­me­kül ír­ja le a dik­tá­to­rok egy­más után kö­vet­ke­ző fá­zi­sa­it: „For­ra­dal­mi esz­mé­ken ala­pu­ló ha­ta­lom­mal kez­dik, amely a nép gon­dol­ko­dá­sá­nak szim­bo­li­kus ki­fe­je­ző­je; a for­ra­dal­mi ha­tal­mat az­tán ka­to­nai si­ke­rek­re ala­po­zott ha­ta­lom­ra vál­toz­tat­ják, s amint a for­ra­dal­mi ígé­re­te­ket kez­dik el­árul­ni s a si­ke­rek hal­vá­nyod­nak, már csak a pusz­ta ha­ta­lom ma­rad, ame­lyet po­li­ti­kai esz­kö­zök­kel és tit­kos­rend­őr­ség­gel tar­ta­nak fenn; ám ezt is csak kor­lá­to­zott ide­ig le­het ten­ni, s a rend­szer ös­­sze­om­lik, vagy el­ve­tik.” Mert min­dig ez tör­té­nik: va­la­mi­lyen mó­don meg­sze­rez­ni a ha­tal­mat, va­gyis meg­buk­tat­ni azo­kat, akik­nek ha­tal­ma nem tet­szik – a for­ra­dal­már szem­szö­gé­ből a ha­ta­lom­mal vis­­sza­élő­ket, igaz­ság­ta­la­no­kat, te­hát a rosz­­sza­kat és bű­nö­sö­ket, s egy új, szebb vi­lá­got te­rem­te­ni. A ki­fo­gás (vagy fel­leng­ző­seb­ben: a fi­lo­zó­fia) eh­hez sok­fé­le le­het, min­dig adó­dik va­la­mi. Csó­ka Fe­renc köny­vé­ben a vé­let­len szál­lít­ja az okot: a szi­ge­tet, ahol hő­se­ink hajótöröttek, szá­muk­ra tel­je­sen pri­mi­tív lé­nyek lak­ják, s ha már egy­szer el­in­dul­tak egy szebb, de­mok­ra­ti­kus vi­lá­got te­rem­te­ni, kap­va kap­nak az al­kal­mon, s itt fog­ná­nak hoz­zá – ha ugyan vol­na mi­vel. Mert min­den tu­laj­do­nuk egy pisz­toly és a hoz­zá va­ló tíz go­lyó, va­la­mint elég­gé za­va­ros el­kép­ze­lé­sük ar­ról, ho­gyan hajt­sák ezt vég­re. Meg per­sze az  em­pá­tia tel­jes hiánya… A hely­be­li­ek ugyan­is elé­ge­det­tek, a szük­ség sem­mi je­lét nem mu­tat­ják, ám ezt az ön­je­lölt de­mok­ra­ták nem ve­szik ész­re. És van még ben­nük jócs­kán a Diktatóriából szár­ma­zó be­ideg­ző­dé­se­ik­ből, ame­lyek­től kép­te­le­nek sza­ba­dul­ni.

A kis­re­gény a tíz go­lyó­nak meg­fe­le­lő­en tíz fe­je­zet­re osz­lik, ezen be­lül az el­ső és utol­só ki­vé­te­lé­vel to­váb­bi két rész­re: az el­ső rész a ci­vi­li­zá­to­rok szem­pont­já­ból, a má­so­dik a szi­get­la­kók szem­pont­já­ból mond­ja el a tör­tén­te­ket, míg az el­ső fe­je­zet csak az előb­bi­ek, az utol­só (ti­ze­dik) pe­dig csak az utób­bi­ak szem­szö­gé­ből. Így tu­laj­don­kép­pen egy és ugyan­azon tör­té­net pár­hu­za­mos, egy­más­tól el­té­rő, de egy­mást ki­egé­szí­tő elő­adá­sát kap­juk, sa­já­tos ma­gya­rá­zó fi­lo­zó­fi­ai ré­szek­kel, meg­ka­pó ter­mé­szet­le­írá­sok­kal. Kár, hogy a két fő­hős ma­gasz­tos nyel­ve­ze­tű pár­be­széd­ét föl­ve­ze­tő mon­da­tok­ba oda nem il­lő szleng ki­fe­je­zé­sek ke­ve­red­tek. A szer­ző nyil­ván az ab­szur­du­mot kí­ván­ta ez­zel hang­sú­lyoz­ni, ám er­re más esz­kö­zök is lé­tez­nek. Ér­de­ke­sek a fi­lo­zó­fi­ai ki­té­rők: a szer­ző itt ál­lít­ja szem­be egy­más­sal a ci­vi­li­zá­ció „vív­má­nya­it” és a kul­tú­rát, mi­köz­ben azon­ban több fi­gyel­met is szen­tel­he­tett vol­na a tet­tek mo­ti­vá­ci­ó­já­ra és el­fo­gad­ha­tó­sá­gá­ra. Van ugyan­is egy prob­le­ma­ti­kus el­len­tét: a szel­le­met kép­vi­se­lő lé­nyek pri­mi­tí­vek, csak van­nak; bol­do­gok ugyan, de ezen­kí­vül semmilyük sincs, még kul­tú­rá­juk sem, val­lá­suk pe­dig in­kább ha­son­lít a kez­det­le­ges na­tu­ris­ta el­kép­ze­lé­sek­re, mint pan­te­iz­mus­ra. Elé­ge­dett­sé­gük an­nak ter­mé­sze­té­nél fog­va szta­ti­kus, s csak ak­kor moz­dul­nak, ami­kor ez ve­szély­be ke­rül. Ez­zel szem­ben a ha­jó­tö­röt­tek­nek in­do­kol­tabb a motívációjuk: ne­kik sincs ugyan semmilyük (a pisz­to­lyon kí­vül), de tud­ják, hogy lé­te­zik egy cso­mó do­log, amely nél­kül el sem tud­ják kép­zel­ni az éle­tü­ket. Ilyen tu­dat a szi­get­la­kók­ban nincs, csak a ve­ze­tő­jük­ben – ami bi­zo­nyos ér­te­lem­ben el­len­tmon­dás, mert hon­nét az a ki­vé­te­les mély­ség, amely a töb­bi­ben nin­csen meg, s nem is té­te­lez­he­tő föl, hi­szen gon­dol­ko­dá­sá­val, föl­fo­gá­sá­val egy­ér­tel­mű­en ki­ma­gas­lik tár­sai kö­zül, s csak így le­het a ci­vi­li­zá­to­rok mél­tó part­ne­re (ami egyút­tal bu­ká­sá­nak föl­té­te­le is). Min­den­ki te­hát a sa­ját tu­da­ta sze­rint kí­ván él­ni, sa­ját élet­mód­ját sze­ret­né ér­vé­nye­sí­te­ni, to­vább­vin­ni. S bár a ha­jó­tö­röt­tek pál­for­du­lá­sa sem elég meg­győ­ző, még­is ért­he­tő: a dek­la­rált de­mok­ra­ták­ból ugyan­is elég gyor­san dik­tá­to­rok lesz­nek – pon­to­san olyan ütem­ben, ahogy azt előbb Hugh Trevor-Roper meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban lát­hat­tuk. Meg sem kí­sér­lik, hogy meg­ért­sék új kör­nye­ze­tü­ket, azon­nal kész me­net­ren­det rög­tö­nöz­nek té­ved­he­tet­le­nül ar­ról (mind­ez jel­leg­ze­tes dik­tá­tortu­laj­don­ság), ho­gyan fog­nak ci­vi­li­zál­ni. A benn­szü­löt­tek tel­je­sen erő­szak­men­tes jel­le­me egy­sze­rű­en nem ad fo­gó­dzót, al­kal­mat az erő­szak­ra, az csak­is a „de­mok­ra­ták­ból” fa­kad: a be­le­kó­dolt erő­szak a ci­vi­li­zá­ció át­ka. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben te­hát el­len­mon­dá­sos ez az egész, ugyan­ak­kor fö­löt­tébb re­á­lis, mert hi­szen ilyen az em­ber: te­le van el­len­té­tek­kel. A ha­jó­tö­röt­tek pálfordulását a szer­ző kel­lő mér­ték­ben ugyan nem in­do­kol­ja és nem motíválja, ugyan­ak­kor pon­to­san azt te­szik a fő­sze­rep­lők, amit a ha­ta­lom­tól meg­má­mo­ro­so­dott em­ber tesz: előbb még a de­mok­rá­ci­á­ról szó­no­kol­nak (sőt, még az ön­ké­nyes­ke­dé­sük ide­jén is!), az­tán „ag­gá­lyos” meg­gon­do­lá­sok mi­att „pe­da­gó­gi­ai” szem­pont­ok ál­tal ve­zérel­ve már egé­szen más­ról. Im­már fel­sőbb­ren­dű lény­nek tart­ják ma­gu­kat, úgy gon­dol­ják, cél­juk ér­de­ké­ben a leg­jobb, ha is­ten­ként lép­nek föl, de vé­gül csak ők hi­szik ezt el, és nem a szi­get­la­kók. Sze­rin­tük az egyet­len jár­ha­tó út a min­den meg­al­ku­vást mel­lő­ző ke­mény ma­ga­tar­tás, ma­gya­rán: az erő­szak.

Min­dent, per­sze más­képp is lát­ha­tunk. A benn­szü­löt­tek nem esz­nek, ők „töl­te­kez­nek”, szá­muk­ra „a Nap és a min­dent át­já­ró élet­erő a leg­tisz­tább erő­for­rás, me­lyet a hit ala­kít izom­má, moz­du­lat­tá, gon­do­lat­tá”. Ez a ci­vi­li­zá­to­rok – és  az ol­va­só szá­má­ra is – an­­nyi­ra ab­szurd, s an­­nyi­ra kö­vet­ke­zet­len, hogy ne­he­zen kö­vet­he­tő. Egy sci-fi­ben bár­mi el­kép­zel­he­tő, ha meg­fe­le­lő­en in­do­kolt kör­nye­zet­be van ágyaz­va. Itt vi­szont nem er­ről van szó, mi­vel egy sci-fi hely­zet egy re­á­lis­sal ke­ve­re­dik. A szel­le­mi szín­vo­na­lat ugyan­is anya­gi jel­le­gű tü­net jel­ké­pe­zi. Ám ép­pen ez a re­á­lis rész a leg­ér­de­ke­sebb, mi­vel egyút­tal ez a „meg­vál­tó” el­mé­let ki­gú­nyo­lá­sa is. Mert va­ló­já­ban ilyen az em­ber: a ki­gú­nyo­lás­ra fö­löt­tébb mél­tó. A szi­get­la­kók ki­vé­te­les hely­zet­be ke­rül­nek ugyan, ké­pe­sek a Nap él­te­tő ere­jé­ből meg­él­ni, vi­szont nem ez a ke­vés­bé in­do­kolt rész­let a könyv lé­nye­ge, ha­nem az a kér­dés, med­dig ké­pe­sek ezek a pri­mi­tív, bár a szer­ző szá­ja íze sze­rint ma­ga­sabb szin­ten ál­ló em­be­rek el­len­áll­ni a ci­vi­li­zá­ció (új­bó­li) tér­hó­dí­tá­sá­nak. Hi­á­ba va­gyunk per­ben a ci­vi­li­zá­ci­ó­val, a ci­vi­li­zá­ció vis­­sza­üt. Mert min­den cik­li­kus, min­den vis­­sza­tér, né­mi­leg más for­má­ban, de vis­­sza­tér. Úgy ala­kul ugyan­is az egész, hogy vé­gül a benn­szü­löt­tek fő­nö­ké­ben is fel­éb­red­nek a dik­ta­tó­ri­kus haj­la­mok, s az utol­só töl­tén­­nyel a trón­kö­ve­te­lőt gyil­kol­ja meg – és in­nen­től kez­dőd­het min­den elölről.
(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2007)

Aich Pé­ter