Tóth László ver­sei

Kis­ded ér­te­ke­zés Ádám­ról,
avagy
A Ki­űze­tés va­ló­di tör­té­ne­te

Ádám el­ha­tá­roz­ta egy­szer: író lesz.
Hogy sem­mi más nem le­het, csak író.

Egy­szer csak érez­te, mi­lyen kény­sze­rí­tő erő­vel tör fel be­lő­le az írás vá­gya.
A mon­da­ni­va­ló, úgy­mond, a mon­da­ni­va­ló nem tud hall­gat­ni ben­ne töb­bé.
S egy­sze­ri­ben szent ré­vü­let su­hant át az ar­cán –
Leg­jobb, ha mind­járt a fő­mű­vé­vel kez­di.
A fő­mű az olyan, ami­lyet csak egy­szer,
s ami­vel úgy is­ten­iga­zá­ból be­le­tra­fál,
ami­vel csak úgy be­le az em­ber.
Mi­ként az Úr is.
Ve­le, meg az egész te­rem­tés­sel.
Hi­szen az Úr is ön­ma­gá­ban sen­ki s sem­mi ma­radt vol­na,
ha nincs  a Te­rem­tés ideája, s ha nincs a te­rem­tett vi­lág,
mely­ben el­he­lyez­he­ti ma­gát.
Mond­hat­ni hát, az Úr ma­gát te­rem­tet­te meg a te­rem­tés­sel,
s szelíd ál­lat­kái meg Ádám csak az as­­szisz­ten­ci­át
ké­pez­te mind­eh­hez.
Mi­ként te­hát az Urat a vi­lág,
ak­ként fog­ja má­sod­szor is meg­te­rem­te­ni Ádá­mot
a fő­mű­ve.
Jó, jó,
de mi le­het­ne az? –    
töp­ren­ke­dett ma­gá­ban, va­la­hány­szor a Tu­dás Fá­já­nak tö­vé­ben    
mú­lat­ta az időt, amely per­sze ak­kor még nem volt fel­ta­lál­va.
Mert az idő, ugye, az el­mú­lás mé­rő­esz­kö­ze,
és ha nincs mú­lás, nincs mit mér­ni  se.
S így csen­des meg lá­zas es­ték so­ra után
mint­egy is­te­ni meg­vi­lá­go­so­dás­ként csa­pott be­le a gon­do­lat:
Meg­van!
Igen, meg­van.
Meg­van a fő­mű!
S szent ré­vü­let­tel fel­tet­te ma­gá­ban,
hogy ő majd meg­ír­ja,
hogy ő majd meg­ír­ja
a te­le­fon­köny­vet!
Eb­ben ben­ne lesz majd min­den,
mi irányt s táv­la­tot ad­hat a vi­lág­nak,
s min­den­ki – ezer meg ezer pom­pás
ne­vek­be kó­dolt ka­rak­ter.
Már ne­ki is állt vol­na tüs­tént,
ami­kor rá­jött:
mind­ez pom­pás –    
egy a hi­ba csak­.
A te­le­fon.
Hi­szen a te­le­fon még nin­csen fel­ta­lál­va!
A Pa­ra­di­csom­kert­ben is ket­tecs­kén él­de­gél egy­elő­re Évá­val,
hol van még Bell
s hol Pus­kás, és hol van­nak,
kik mi­att a tör­té­ne­ti fej­lő­dés adott fo­kán
szük­ség­sze­rű­en fel­ta­lál­ják majd ta­lá­nyos szer­ken­tyű­jü­ket.    
De Ádám na­iv volt még,
s egy­ál­ta­lán nem tud­ta, hogy men­nek ezek a dol­gok,
s egy­ál­ta­lán a dol­gok hogy men­nek majd.
Mert csak ez­zel az an­gya­li na­i­vi­tá­sá­val ma­gya­ráz­ha­tó,
hogy egy szép na­pon az­zal állt az Úr elé,
kép­le­te­sen per­sze,
mert mint tud­juk,
akár­hol volt,
min­dig a sze­me előtt volt,
hogy te­le­font sze­ret­ne.
Az Úr elő­ször nem akart hin­ni a fü­lé­nek,
s ar­ra gon­dolt, sze­gény bá­rány­ká­já­nál egy­sze­rű­en nin­cse­nek ott­hon.
Ám ami­kor az ma­ka­csul is­mé­tel­get­te mon­dó­ká­ját egy­re,
rá­jött, hogy egy­sze­rű­en csak meg­té­ve­lye­dett.
Éva is meg­ret­tent kis­sé,
hogy ezen­túl éle­te pár­ja nap­hos­­szat
csak te­le­fo­nál­gat­ni fog,
eset­leg ná­la is be­éri
a pusz­ta te­le­fo­ná­lás­sal.
Az Úr azon­ban fel­há­bo­ro­dott te­rem­tett­je
te­rem­tői am­bí­ci­ó­in,
s tüs­tént hí­vat­ta Gáb­ri­elt,
és ha­mar­já­ban fel­ta­lál­va a tü­zet,
láng­pal­lost adott a ke­zé­be,
hogy el­haj­tas­sa ve­le a kö­ze­lé­ből
a po­kol­faj­za­tot.
A töb­bit már is­mer­jük.
Ádám ki­űze­té­sé­vel az óra – mint­ha ön­ma­gá­tól –
azon­nal ke­tyeg­ni kez­dett,
s ő azon­mód ne­ki­lá­tott ter­ve meg­va­ló­sí­tá­sá­nak,
és hos­­szú év­ez­re­dek alatt sem ha­gyott fel ve­le.
S meg kell mon­da­ni, köny­vé­nek je­len­tős fe­je­ze­te­i­vel
már jó­val a te­le­fon fel­ta­lá­lá­sa előtt el­ké­szült.
Ami­kor pe­dig a fen­tebb már meg­ne­ve­zett urak jó­vol­tá­ból
idő­szá­mí­tás­ok múl­tán fel­cser­dült az el­ső ketyere,            
már ezer meg ezer ne­vek­be kó­dolt ka­rak­ter hem­zse­gett
fő­mű­ve sű­rűn te­le­írt lap­ja­in.
Ma már más dol­ga sincs,
mint azok te­le­fo­nos jó­kí­ván­sá­ga­it fo­gad­ni
– ha két éle­te vol­na, az is ke­vés len­ne rá –,
aki­ket mű­vé­nek ol­va­sá­sá­val, akár na­pon­ta több­ször is,
a ka­tar­zis él­mé­nyé­vel aján­dé­ko­zott meg.
Szá­má­ra most a te­le­fon­csen­gés je­len­ti a szfé­rák ze­né­jét,
s már leg­újabb mű­ve,
a mo­bil­tu­laj­do­no­sok egye­sí­tett jegy­zé­ké­nek
meg­al­ko­tá­sa kö­ti le min­den ide­jét.
A Pa­ra­di­csom­ra, ki­űze­tés­re
rég nem gon­dol már,
s Te­rem­tő­jé­nek is meg­bo­csá­tott –
ki ne­ki he­ten­ként te­le­fo­nál.

Kis­ded ér­te­ke­zés a múlt szá­za­di kis köl­tők­ről

A múlt szá­za­di kis köl­tők
nem mind ele­ve köl­tő­nek szü­let­tek,
de ha már vi­lág­ra jöt­tek,
sor­ra fel­nőt­tek mind,
ta­ná­rok, szer­kesz­tők, vas­úti pá­lya­mun­kás­ok,
er­dé­szek, pin­cé­rek, hi­va­tal­no­kok let­tek,
meg­nő­sül­tek,
gye­re­ke­ket nem­zet­tek,
és kis köl­tők ma­rad­tak a múlt szá­za­di kis köl­tők
eb­ben az új szá­zad­ban is,
már ame­lyi­kük nem lett nagy kö­zü­lük,
vagy ép­pen­ség­gel meg nem halt.

A múlt szá­za­di kis köl­tő­ket
ugyan­azok a pusz­tí­tó tör­té­nel­mi vi­ha­rok
és ugyan­azok a tár­sa­dal­mi ka­tak­liz­mák ne­vel­ték,
mi­ként a na­gyo­kat is.

Fő­ne­vek­kel, igék­kel,
gye­re­kek­kel bí­be­lőd­tek,
a meg­él­he­té­sért küsz­köd­tek,
de­gesz­re tö­mött cek­ke­re­ket ci­pel­ve is
az egyet­len meg­fe­le­lő jel­zőn
tör­ték a fe­jü­ket.

A múlt szá­za­di kis köl­tők
só­vár szem­mel fi­gyel­ték
a múlt szá­za­di
s még ko­ráb­bi nagy köl­tő­ket,
már ame­lyi­kük nem ma­gát hit­te nagy­nak
és nem a nagy­ra né­zett le­ki­csiny­lő­en.

A múlt szá­za­di kis köl­tők
ra­gasz­kod­tak a be­vett for­mák­hoz
vagy épp for­mát bon­tot­tak,
ját­szot­tak a sza­vak­kal,
az éle­tük­kel,
s egye­dül csak a já­té­kot vet­ték ko­mo­lyan.

A múlt szá­za­di kis köl­tők
tit­kon ma is ar­ról ál­mod­nak,
már ame­lyi­kük él még egy­ál­ta­lán,
hogy egy­szer úgy­is nag­­gyá ál­mod­ják őket bi­zo­nyos ko­rok,
me­lyek a múlt szá­za­di s még ko­ráb­bi nagy köl­tő­ket
fog­ják tán épp ki­csi­nek lát­ni,
mi­köz­ben jól tud­ják, hogy „az em­ber ugyan­olyan
ha­mar el­vész az élet út­já­ról, akár a Sza­ha­ra
ho­mok­já­ban járt volna”.*
–––––––              
* Tö­rök Sophie