Duray Miklós – Tavasszá lett a telünk, ősszé vált a nyarunk
A tavasz előhírnöke a télutó, ezért talán nem véletlen, hogy a Prágai Tavasz, kissé sietősen, nehogy valaki idejekorán megállítsa, már a tél derekán, 1968. január 5-én kezdődött, a keményvonalú sztálinista Antonín Novotný lemondatásával Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkári tisztségéről.
Egyik fontos előjátéka ennek az eseménynek az előtte való őszön zajlott, a Csehszlovákiai Írók Szövetségének kongresszusán, ami politikai tüntetéssé alakult át, mert néhány felszólaló, civil kurázsival bíró író, nyíltan bírálta az ország hivatalos politikáját, főleg a csehszlovák pártvezetést, mert vakon követi a Szovjetunió vezetőinek utasításait. Ebből azonban szapora pengeváltás lett, mert akadt néhány más író, aki viszont a hivatalos pártvonalat védelmezte. Ennek a rendhagyó párbajnak a következménye a nagy népszerűségnek örvendő, reformista, cseh nyelven megjelenő, de az egész országban olvasott Literární noviny (Irodalmi Újság) betiltása lett, ami elsősorban a cseh értelmiség körében általános felháborodást váltott ki. De már 1965 decemberében az egyetemisták és főiskolások prágai tanácskozásán is ’68 előszele fújt. Ott a másként gondolkodó prágai és brünni műegyetemisták az egyöntetű Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetséget akarták átalakítani, „emberarcúvá” tenni – szlovákiai kollégáiktól vajmi kevés támogatást kapva. Az ott fellépő cseh reformista fiatalokat kizárták az egyetemről, és azonnal elvitték sorkatonai szolgálatra. Ez akkor volt, amikor a szlovák nyelvészek még azt gondolták, hogy a „műszaki egyetem” kifejezés a szlovák nyelvben nyelvhiba, hiszen Szlovákiában addig csak „technikai főiskola” létezett.
Ebben az időben Csehszlovákiában a világtörténelmi eseményeken túl, valamint a cseh és a szlovák történelem zajlása mellett, a magyar történelem is íródott. Nem arra utalok, hogy augusztus 21-én a kádári Magyar Népköztársaság néphadserege bevonult Csehszlovákiába, karöltve a szovjet hadsereggel – ez csak a kommunisták Magyarországának, illetve az idegenek magyarországi uralmának a történelme. Hanem arra gondolok, hogy 1968-ban az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaság szlovákiai részében és Prágában is a felvidéki magyarságnak egy egészen sajátos önrendelkezési nemzeti küzdelme folyt, melyhez a Prágai Tavasz teremtett megfelelő körülményeket.
Aki csehként vagy szlovákként élte meg az 1968-as esztendőt, hasonló fűtöttséggel emlékezhet az eseményekre, mint egy magyar ’56-ra, vagy egy lengyel a gdañski felkelésre vagy a Solidarnoœæra, bár jelentős különbség volt közöttük. A felvidéki magyarokban azonban 1968 egy sokkal összetettebb emlékképként maradt meg, mert csak részben idézi a kommunizmus, illetve a szocializmus demokratizálási lehetőségének a hiú ábrándját, az „emberarcú szocializmus” megteremthetőségébe vetett hamis hitet, vagy egy korai rendszerváltozásnak a remélt, de csalóka lehetőségét. A felvidéki magyarok közemlékezetébe legalább ennyire befészkelte magát a szlovák szélsőséges nacionalizmusnak a megjelenése és a tőle való rettegés.
Ebben az időben szinte egyszerre jelent meg a kommunista vagy inkább sztálinista köntösbe öltözött cseh Novotnýtól elszenvedett szlovák sérelmek sorozata, a sértett szlovákok uralta helyi hatalom által eredményesen működtetett szlovákiai magyarellenesség, a csehek kételyei a beneši és a gottwaldi politikával kapcsolatban, valamint a cseh írótársadalom egy részének Izrael állammal való, ezért szovjetellenesként értelmezhető szolidaritási tüntetése.
Arról, hogy mi váltotta ki a Prágai Tavaszt, két rágalomszerű híresztelés kapott lábra annak idején és egy máig fel-felbukkanó áltudományos magyarázat.
A rágalmazásnak is minősíthető híresztelések még 1969 vége felé bukkantak föl, az akkori „normalizáció” és „konszolidáció”, a politikai újraszabványosítás és az egypárti hatalom újraszilárdításának kezdeti időszakában. Ebből a legendáriumból nyilvánvaló, hogy a husáki pártközpont – a „marskommander” vagy inkább „tamburmajor” ekkor már Gustáv Husák volt – helyzetismerő propagandistái szorosan működtek együtt a szovjet szakemberekkel, mert aligha merték volna a szovjet politika céljait vagy az antiszemitizmust felhasználni meggyőző érvként – noha ez utóbbi Husáktól nem állt messze. Barátját, a fasiszta Szlovák Köztársaság propagandaminiszterét állítólag – Husák közbenjárásának köszönhetően – azért nem ítélte halálra a Szlovák Nemzeti Bíróság, mivel védelme arra hivatkozott, hogy a zsidóellenesség tulajdonképpen a magyarok elleni védekezésből keletkezett, mert a zsidók a magyarosítás terjesztői voltak. Ezúttal is a pozsonyi és a prágai pártközpont által kiadott brosúrákban sűrűn utaltak a cionista veszélyre.
Az egyik híresztelés arról szólt, hogy a Prágai Tavasz a szovjet titkosszolgálat tervei szerint zajlott, és az egész eseménysort előre megtervezték. A reform-kommunisták nem voltak mások, mint a szovjet titkosszolgálat ügynökei, akik azért készítették elő a tavaszi eseményeket, hogy a kommunista nemzetköziséget talpra állítsák, azaz megteremtsék a megszállás ideológiai okát. A Szovjetunió hatalmi politikájában ekkor élte virágkorát a brezsnyevi doktrína, ami arról szólt, hogy a hatalmi és a befolyási övezetet totálisan és fel nem adhatóan kell elfoglalni. A doktrína működtetése érdekében a bolsevista kornak megfelelő szellemiségben a kommunista rendszer nemzetközi védelmére kellett megteremteni az összefogást. A testvérpártok figyelmeztetései 1968 májusától pont arra utaltak, hogy Csehszlovákiában veszélybe került a néphatalom, ezért résen kell lenniük a szocialista országoknak, és ha más megoldás nem marad, segítséget kell nyújtani a csehszlovák elvtársaknak a néphatalom megtartásához. A gondolatmenetbe épített logikai csavar szerint minderre azért volt szükség, hogy a Szovjetunió állandó jelleggel szállhassa meg Csehszlovákiát, az egyetlen, Nyugattal határos szocialista országot, ahol a szovjet hadsereg egységei még nem állomásoztak. Csehszlovákia lakosságának arra a részére akartak ezzel lélektani hatást gyakorolni, akik annyiban azonosultak a kommunista hatalmi renddel, hogy tudatosították, a csehszlovák államot a Szovjetunió támogatása nélkül a létező keretek között nem állíthatták volna helyre, ugyanakkor nem tudták elfogadni a szovjet megszállást, mert még mindig abban a tévhitben éltek, hogy a Szovjetunió a cseh/szlovák nemzet szövetségese. A Prágai Tavasz iránt rokonszenvező tömegekkel tehát azt kellett elhitetni, hogy az események tulajdonképpen ellenük irányultak, a reformkommunisták elárulták őket. A helyreállított néphatalom új képviselőinek emiatt kell kiszolgálniuk a Szovjetuniót. A túlerővel szemben – ha a nép érdekeit akarják képviselni – nincs is más választásuk.
A másik rágalmat – a jól értesültség látszatát keltve – a suttogó propaganda eszközével akarták elhinteni a lakosság között, miszerint a Prágai Tavasz tulajdonképpen a cionisták műve volt, akik azért esküdtek össze a szocialista rendszer ellen, mert a Szovjetunió az arabok oldalára állt a történelmi jogra hivatkozó és területfoglaló Izraellel szemben. Jól átgondolva célozták meg ezzel a cseheket és a szlovákokat. Hiszen csak harminc év telt el a csehországi németek szülőföldjének, a Szudéta-vidéknek a birodalmi németek általi bekebelezése, vagy a magyarlakta területnek a Magyarországhoz való visszacsatolása óta. Ne felejtsük, ennek a hírkeltésnek az időszerűségét az teremtette meg, hogy nem sokkal a Prágai Tavaszt megelőzően zajlott az 1967-es egyiptomi–izraeli hatnapos háború, amit akár egy kicsinyített szovjet–amerikai háborúként is lehetett értelmezni, hiszen akkor ott szembesült a világunk hatalmi kettéosztottsága – mint 1956-ban a szuezi válság idején. Elsőként éppen Csehszlovákia szakította meg Izraellel a diplomáciai kapcsolatokat, és azon év őszén Prágában a Csehszlovákiai Írók Szövetségének IV. kongresszusán indult egy Izraellel rokonszenvező kezdeményezés. Az írók szövetségének ez a kongresszusa, mint említettem, egyéb vonatkozásai miatt is a Prágai Tavasz egyik előjátékának tekinthető. Ebben az összefüggésben ezt a hírkeltést úgy kell/kellett értelmezni, hogy a cionisták Csehszlovákiát akarták ütközőzónaként felhasználni a Szovjetunió felé a Prágai Tavasz rendszerfelforgató eseményeivel. Ha tehát nincsenek (a szudétanémet területeket elfoglaló németekhez vagy a magyarlakta területeket elfoglaló magyarországiakhoz hasonlítható) cionisták, nyugalom van az országban és nincs szovjet megszállás.
A harmadik híresztelés vagy inkább áltudományos magyarázat, miszerint a Prágai Tavasz és a csehszlovákiai események beilleszthetők lennének az 1968-as párizsi és nyugat-berlini zavargások, tüntetések sorába, inkább a helyzet ismerete nélküli tudálékosságnak tekinthető. Az akkori hivatalos csehszlovák propaganda sem merészkedett addig, hogy ilyen párhuzamokat keressen. Ezzel ugyanis teljesen hiteltelenné vált volna, hiszen senki sem értette volna, hol itt az összefüggés. Ez a párhuzam azonban azért is kerülendő volt, mert a belgiumi zavargások hasonló okokban – a flamand–vallon ellentétben – gyökereztek, mint Csehszlovákiában a szlovák–cseh feszültség, amit a husáki pártvezetés éppen belga mintára, föderációval kívánt rendezni. Tény és való, hogy 1968 tavaszán – a brüsszelitől eltérő okokból – lázongások és utcai zavargások törtek ki Nyugat-Európa számos nagyvárosában. Ezek az ideológiailag többnyire zavaros, céljaikban szerteágazó mozgalmak – a szélsőbaltól kezdve a maoizmuson és a szexuális szabadságnak vagy inkább gátlástalanságnak a hirdetésén át a céltalanságig – azonban csak Nyugat-Európában jelentek meg. A volt szovjet blokkban semmilyen társadalmi mozgósító hatást nem váltottak ki. Negyven év távlatából ismét ilyen párhuzamokat keresni a Prágai Tavasz és az akkori nyugat-európai lázongások között – a brüsszelitől eltekintve – enyhén szólva szakszerűtlenség. Hiszen 1945 és 1989 között minden lázadás, felkelés és forradalomkísérlet a Szovjetunió által megszállt vagy felügyelt területen az ottani sajátos hatalmi, politikai, parancsuralmi és társadalmi körülményekből fakadt. A keleti blokkban nem az apák és a fiaik társadalma között dúlt a harc – még ha létezett is generációs szemléleti és ennek következtében magatartásbeli különbség is –, hanem az elnyomó rendszerrel álltak szemben az emberek, korosztályra való tekintet nélkül. A barikád ugyanazon oldalán érezhette magát sok nyugdíjas és sok egyetemista. Paradicsomi állapotnak tűnik ez, nemde? Akkor annak hittük. Később kiderült, hogy a fiatalabb nemzedék abban különbözik az apákétól, hogy köny-nyebben megvehető. Az apák a családjukat vetették latba – ha ellenálltak, a családjukat hozták veszélybe, ha együttműködtek a hatalommal, védelmezték. Az utánuk következő generáció azonban a jövőt tette kockára – akik ellenálltak, saját és gyermekeik jövőjét veszélyeztették, akik együttműködtek, mindnyájunkét.
A vízválasztó 1968 volt, illetve azzá lett. ’68-ról a negyven évvel későbbi, a valamikori csehszlovákiaiak köztudatában vajmi keveset fedezhetünk fel, csakúgy, mint ’56-ról a magyar köztudatban. Az oka azonos: a kommunista rendszerben a hatalom megtett mindent annak érdekében, hogy kisöpörje az események emlékeit az emberek agyából. A furcsa az, hogy sem a szlovákok, sem a csehek emlékezetében nem is igyekeznek felfrissíteni a történéseket és megtartani az emlékeket, mintha egy nem létező múltról lenne szó. Ezért kell tudományos és közszolgálati tettként értékelni Kun Miklós „A Prágai Tavasz titkos története” című könyvét, mert amellett, hogy feleleveníti az akkori eseményeket, érthetővé is teszi. Nemcsak azáltal, hogy az elmondott történelem az oral history eszközével megszólaltatja a Prágai Tavasz jeles szereplőit és hírhedt „normalizálóit”, hanem számos, eddig ismeretlen levéltári dokumentum révén derít fényt az eddigi szóbeszéd helyett a valóságra. Kun Miklós a tőle megszokott hitelességgel és alapossággal tárja elénk közös közép-európai történelmünknek ezt a fejezetét.
A Prágai Tavasznak mintegy kilencéves előjátéka volt. Az 1948 után különböző koncepciós perekben elítélt főbűnösöket és a szlovák „burzsoá nacionalistákat” 1959-ben kezdték szabadlábra helyezni, majd 1963-ban megkezdődtek a rehabilitálások. Ezt követően ezeknek a kommunista hatalom által korábban nem kívánatos vagy ellenségként nyilvántartott értelmiségieknek egy része publikálni kezdett.
Szlovákiában és Csehországban eltérő erővonalak találkozásából alakultak ki az erjedés gócai. Míg Csehországban inkább a liberális vagy nemzeti liberális szépírók, közírók, hozzájuk közelálló szociáldemokrata, polgári jobboldali és baloldali demokrata közgondolkodók és a velük rokonszenvezők körében jöttek létre a gyújtópontok, Szlovákiában a szabadon bocsátott és rehabilitált nemzeti kommunisták körül.
Csehországban az említett körök tudatalattijában leginkább Jan Masaryk moszkvai tapasztalatainak lecsapódása munkálkodott, miszerint a Csehszlovák Köztársaság újraalkotása érdekében folytatott ottani tárgyalásokon utolsó cselédként érezte magát („Cítil sem se jak paholek”). Amit úgy kell érteni, hogy a csehek a többi szlávval szemben érzett felsőbbrendűségükből a csehszlovák nemzeteszme érdekében túl sokat áldoztak fel – Sztálin a saját hatalmi érdekének szolgálatába állította őket, és a cseheket is csak felmosórongynak tartotta.
Szlovákiában azonban egy másfajta sérelem sűrűsödött: a csehek (korábban T. G. Masaryk, majd Edvard Beneš és Klement Gottwald) által a szlovákokra – az alsóbbrendű szláv testvérre – mért övön aluli ütések, a szlovákok egyenjogú államalkotói státusának elutasítása, az amerikai szlovák emigráció és masarykék között 1916-ban Pittsburghban megkötött egyezmény be nem tartása miatt. Kútba esett a II. világháború végén az egyik oldalon a moszkvai szlovák kommunista emigráció, másik részről a londoni csehszlovák kormány közötti, de a cseh kommunisták által is elfogadott megegyezés, hogy az újra és újjá alakuló Csehszlovákiában Szlovákia és Csehország között egyenrangú partneri viszony jön létre. A szlovák „burzsoá nacionalistákat”, azaz nemzeti kommunistákat 1948 után amiatt zárták börtönbe, hogy ezt az egyezséget számon kérték.
Mindezen sérelem és kudarc ugyan elégséges lett volna egy-egy, országon belüli regionális lázadozáshoz, de önmagában egyik sem volt elegendő ahhoz, hogy országos eseményt váltson ki. A különböző sérelmeknek egészen 1967 őszéig nem volt közös nevezőjük, ezért nem válthattak ki együttes (synergikus) hatást.
A Prágai Tavasz előzményeiben tehát megtalálható a csehszlovák államalkotás addigi ötven évének szinte mindegyik buktatója. Új elemként azonban, a csehek és a szlovákok első közös, egységesítő negatív élményeként Antonín Novotný bunkó kommunistasága, cseh nemzeti érzéketlensége és szlovákellenessége jelenik meg.
Ha Novotný 1967-ben Turócszentmártonban és Kassán nem sértette volna vérig a szlovákokat és ezért személye a párt élén a szlovákok számára nem vált volna elfogadhatatlanná, és ugyanebben az időben nem szegült volna szembe a cseh értelmiséggel, valamint a reformpárti kommunistákkal, a pártvezetés cseh részének többségével, nem következik be a Prágai Tavasz. E két energia összeadhatóságának köszönhetően indult el az az országos eseménysorozat, amelynek első lépése volt Antonín Novotný lemondatása a párt éléről, majd két hónap múlva az állam éléről. Tudatosítanunk kell a csehszlovák ’68 kapcsán, hogy a gyutacsot a szlovákok sértettsége jelentette, de az általános sérelmek orvoslására a párt szlovákiai első titkára tette meg az első lépéseket. Ezért kerülhetett a csehszlovák párt élére először a történelemben egy szlovák, Alexander Dubèek. De az eseményeket – ennek ellenére – szellemileg a cseh reformkommunista és reformista értelmiség irányította, legalábbis ’68 tavaszától, a Ludvík Vaculík által fogalmazott „2000 szó” c. kiáltványtól számítva, ami magyarázatot ad arra is, miért kapta ez a történelmi eseménysorozat a Prágai Tavasz elnevezést. Az eseményeknek ez a felvonása azonban a dubèeki pártvezetés kezéből már kicsúszott.
Hogyan viselkedtek ilyen körülmények között a csehszlovákiai magyarok? Kisebbségi (nemzetiségi) voltukat tudatosító másodrendű állampolgárként vagy öntudatos polgárként?
A felvidéki magyarság ebben az időben nemzeti érzéseiben szinte egységes volt, még túl közeliek voltak a háború utáni hosszan tartó üldözés emlékei. Ennek ellenére politikailag ketté volt szakadva, ami a kommunista rendszernek a társadalmat – egyik oldalon az öntudatos proletariátusra, a másik oldalon klerikális, burzsuj és kulák osztályellenségre, megtévesztett, éppen ezért veszélyes középosztályra, kispolgárokra és nyárspolgárokra – felosztó taktikájának volt a következménye. Viselkedésében azonban három részre szakadt a felvidéki magyarság. Egyik része a nemzetet szolgálta, szinte szolga módon végezve a munkát. Ezek voltak azok, akik 1945 után nem „reszlovakizáltak”, 1948 után nem váltak a kommunista párt tagjává és templomba járók voltak. A másik része ugyancsak a nemzetet szolgálta, de figyelembe vette a felsőbb elvárásokat, részt vett az ideológiai oktatásokon, templomba nem járt vagy csak titokban, gyerekeit még magyar iskolába járatta, de hittanra már nem, fontolgatta, hogy belépjen-e a pártba vagy már be is lépett, viszont jelen volt az akkori magyar kulturális közéletben, amitől hősnek érezte magát. A harmadik része opportunista volt, csak azt végezte el a nemzet érdekében, amire engedélyt vagy utasítást kapott a kommunista párt helyi vagy felsőbb vezetésétől, ritkán lépve túl ezt a határvonalat.
Vizsgáljuk meg, jelentett-e társadalmi – netán nyomásgyakorlási – erőt a felvidéki magyarság 1968-ban a Prágai Tavasz idején?
Válaszunk elszomorító lesz: semmilyen társadalmi nyomásgyakorlást nem tudott kifejteni, mert önállótlan és társadalmilag szervezetlen volt. Ekkorra eszmélt fel az üldöztetése okozta tetszhalálból. Egyetlen egyesülete volt, a Csemadok, amelynek viszont kiterjedt szervezeti hálózata felölelt minden, magyarok és részben a szlovák reformátusok által lakott települést. A szervezési feladatokat egy kevéssé képzett, de hivatásos, és a hivatalnoki és szervezési feladatokra alkalmas titkári hálózat látta el. A hivatalos hatalomnak a Csemadok volt a „csinált” partnere (a pártutasításokat leosztó szervezete), nem véletlenül, hiszen 1949-ben Szlovákia Kommunista Pártja hozta létre a „Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szervezete”-ként. Szerkezeti felépítése ezért volt pártszerű, ami 1968-ban előnyére vált. A Csemadok segítségével – ami a sztálinizmus legsötétebb közép-európai időszakában két úr, a hatalom és a nemzet szolgája volt – az 1960-as évek közepére a magyar ifjúsági klubokból kialakulhatott a felvidéki magyar fiatalok nem hivatalos szervezete, ami 1968-ban önállóvá és legitimmé vált, és az 1969 őszén bekövetkezett betiltásáig részt vett a felvidéki magyarság jogteremtő, valamint önvédelmi harcában. Ha beszélhetünk ebben az időben a felvidéki magyarság köreiben megnyilvánuló reformtörekvésről, akkor ez éppen maga a Magyar Ifjúsági Szervezet létrejötte és tevékenysége volt. Nem kötődött semmilyen korábbi politikai kapcsolathoz, viszont új, és új típusú kapcsolatokat hozott létre. Vezetőinek nagy része pártonkívüli volt, néhányukat beválasztották a Csemadok országos szerveibe, akik ott kikényszerítették a pártonkívüliek csoportosulását, szemben a hagyományosan működő párttagok csoportjával.
A felvidéki magyarok társadalmára az 1968-ban tanúsított magatartása miatt is a felülről irányítottság volt jellemző. Ennek azonban nem szabad kizárólagosan egy időszerű politikai értelmét keresni, okát nagyrészt a közelmúlt történelmi eseményeiben találjuk. A felvidéki magyarok közössége 1945 után, az üldöztetések miatt elvesztette társadalomvezető rétegét. Részben ennek a pótlására hozta létre a kommunista párt a Csemadokot, hogy a már semmiben sem hívő magyarokat megszerveztesse a kommunizmus építésére. Az akkori rendszer hivatalos szóhasználatát alkalmazva: a szocialista csehszlovák nemzet magyarul beszélő tagjainak a Csemadok volt a vezető ereje. Vitathatatlan tény, hogy a Prágai Tavasz idején is a Csemadok országos elnöke, aki mindaddig az SZLKP KB Elnökségének a tagja volt, ügyelt arra, hogy a magyarok elképzelései semmiben se haladják meg a párt által megfogalmazott reformokat, nehogy zavart keltsenek és veszélyeztessék a párt elképzeléseit. De hozta a híreket is a pártközpontból, többek között arról, hogy 1968 februárjában a szlovákok Csehszlovákia föderációvá való átalakítását fogják kezdeményezni. Ez a hír elsősorban azt jelentette, hogy Gustáv Husák előretör, és ez rossz jel volt. Husákot a felvidéki magyarok nem ok nélkül tartották esküdt ellenségüknek. Szlovákiában a II. világháború után ő irányította Beneš elnök magyarellenes jogfosztó rendeleteinek a végrehajtását, a Szlovák Nemzeti Tanács ezekkel összefüggő határozatainak megvalósítását és őt terheli lemoshatatlanul Esterházy János letartóztatásának a bűne 1945 áprilisában. A Csemadok elnöke azt is előrevetítette, hogy erősödni fog a szlovák nacionalizmus, azaz kilép a pártközpontból az utcára. Ezekből a hírekből azt a határozott üzenetet lehetett kiolvasni, hogy a magyaroknak, azaz a Csemadoknak is papírra kell vetni a követeléseit, egyúttal hitet kell tennie a párt által megfogalmazott reformok mellett. Ennek következtében láthatott napvilágot 1968. március 12-én a Csemadok elképzelése a felvidéki magyarok helyzetének a rendezésére. Ez volt a Trianonban elszakított felvidéki magyarság részéről, a rákényszerített új állam keretei közötti helyzetének és jogállásának a javítására vonatkozó, első, átfogó elképzelés. Ezt, akkor csak a magyar „nómenklatúra” tudta megfogalmazni.
A Prágai Tavasz a magyarok számára valóban tavasszal, márciusban kezdődött.
Azzal, hogy napirendre került a cseh–szlovák szövetségi állam kialakítása, valamint megjelentek a magyar kívánságlisták, mert a Csemadokén kívül nyilvánosságot kapott a Szlovák Írók Szövetsége magyar szekciójának, többek között a magyar kőszínházra igényt tartó követelése is, valamint megalakítottuk az önálló (de nem független) Magyar Ifjúsági Szervezetet, aminek következtében megkezdődött a vég nélküli szlovák–magyar huzavona az ifjúsági mozgalomban is, érezhetően kezdett ismét szétválni az események sora Csehország és Szlovákia között.
Csehországban a demokratizálás és a kommunista párt korábbi vezető szerepének a fokozatos leépítése került előtérbe. Egyre kevesebb szó esett a kommunista pártról, egyre több elmélkedés látott napvilágot a többpártrendszerről, a demokráciáról, a cseh nemzeti hagyományokról, az első Csehszlovák Köztársaságról és megjelentek a nosztalgikus eszmefuttatások arról, hogy miért nem az amerikaiak szabadították fel az egész országot, miért csak Pilsent és környékét, valamint sajtóvita kerekedett arról, hogy Jan Masaryk öngyilkos lett-e vagy a szovjet titkosszolgálat dobta ki őt az ablakon – nyár elejére rendszerváltoztató hangulat kezdett uralkodni.
Szlovákiában az „emberarcú szocializmus” lényegét a szlovák nemzeti célok, elsősorban a föderáció, a csehek szószegéseinek felhánytorgatása és az elemi erővel kitörő magyarellenesség jelentette. A szlovák nyelvű sajtó uszított a magyarok ellen, a szlovák neofasiszták magyarellenes meneteléseket rendeztek a magyar falvakon át, a magyarok pedig sok helyen félelmükben deszkákkal szögezték be házaik ablakát és ajtaját. A politikai rendszert érintő kérdések mintha háttérbe szorultak volna.
Csehszlovákia államjogi átalakításáról és az ún. nemzetiségi alkotmánytörvényről kezdetben Prágában, majd Pozsonyban és Prágában folytak a viták. Pozsonyban a szlovákok és magyarok közötti küzdelem tétje elsősorban az volt, hogy benne foglaltassék-e a törvényben a nemzetiségi önkormányzásra való jog. Prágában pedig elsősorban a szlovákok és a csehek folytattak jogköri és hatásköri vitákat a föderációról. Ekkor még az eldöntetlen szlovák–magyar vitákban Prágában igyekeztek dönteni, és nemegyszer a magyarok javára billent a mérleg nyelve.
Nyáron az a hír járta be az országot, hogy a Szovjetunió elzárja a Csehszlovákiába vezető Barátság Gáz- és Kőolajvezeték csapjait, ezzel kényszerítve ki a pártvezetés visszatérését a kemény vonalhoz – ezt szinte mindenki csak vaklármának tartotta. A lapok arról számoltak be, hogy Dubèek a Lévához közeli Szántó strandjára jár fürdeni. A vérre menő viták csendesülni látszottak, a sajtóban a vélemények sokszínűsége jelent meg, állandósulni látszott a szabadság. Úgy tűnt, hogy a testvérpártok pozsonyi találkozója, majd az ágcsernői tárgyalások a csehszlovák és a szovjet pártvezetők között sikeresek voltak. Sokan így értelmezték Brezsnyev és Dubèek csókváltását a pozsonyi pályaudvaron. A prágai televízióban nyíltan elmondták, hogy a pártvezetésből kinek nem hisznek – Švestka, Bi¾ak, Kapek… sorolták a neveket. Augusztus a nyugalom hónapjának tűnt. A „csehszlovákok” ellepték a romániai és a jugoszláviai tengerpartot meg a Balatont. Az országutakon pöfögtek a trabantok és a wartburgok, „repesztettek” az MB 1000-sek és szántottak a moszkvicsok. A budapesti alkotmánynapi ünnepi tűzijátékot a Bocskai úti piaccal szemközti oldalról néztem barátaimmal. Este tizenegy tájban bandukoltunk hazafelé Lőrincze Lajosékhoz. Nem tudhattuk, hogy a szovjet vadászgépek és a csapatszállítók éppen akkor foglalták el a prágai repülőtereket és kezdtek dübörögni Csehszlovákiába befelé a baráti segítségnyújtás tankjai.
A nyarunk hirtelen őszbe fordult.
Mit tehettünk ebben a helyzetben? Falragaszokat és röplapokat írtunk, hogy legyen magyar nyelvű tiltakozás is. Tüntettünk a megszállók ellen és a vágyálmainkért. A néhány hónapnyi szabadságérzet elegendő volt arra, hogy valóban szabadnak érezhessük magunkat. A szlovák neonácik hőbörgéseit mulandónak tartottuk, a szabadság vadhajtásának. A helyzet azonban sokkal komolyabb volt, ezt a megszállás kezdetekor még sokan nem tudatosították.
Augusztus 21-edikét követően egyértelművé vált, hogy sem a kommunizmus, sem a szocializmus nem reformálható, mert nincs emberi arculata. Sem a kommunisták, sem a szocialisták nem alkalmasak a változásra – ezt csak hazudják. Aki megváltozik és képes a változtatásra, az soha sem tartozott közéjük, még ha közöttük is volt. Ez a felismerés sokak számára a teljes kilátástalanságot jelentette, akik egyetlen lehetséges megoldásként az emigrációt választották – nem az életüket mentették, hanem a jövőjüket.
Augusztus végén Pozsonyban a párt szlovákiai első titkárává választották Gustáv Husákot, aki szeptember vége felé bőralámászó beszédet mondott a Csemadok Központi Bizottságában: emberek, ez van, mit lehet tenni?! A jelenlegi helyzetben a szlovák dolgozó nép nincs felkészülve arra, hogy a korábbi elképzeléseknek megfelelő nemzetiségi alkotmánytörvényt fogadjunk el.
A szlovákok nagy részét csak az érdekelte, hogy meglesz-e a föderáció. Annak is örültek, hogy ősszel Husák lett a CSKP KB főtitkára. „Végre szlovák irányítja a csehszlovák politikát. Ha más hasznunk nem lesz, legalább ennyi.” A szlovákok érezték, hogy egyedül ők húztak hasznot a Prágai Tavaszból, hiszen létrejött a szövetségi állam. Elégedettségük jele a népesedési mutatókban is mérhető volt – 1970 és 1977 között 11,4 %-kal nőtt a szlovák nemzetiségűek száma Szlovákiában. Csaknem tízszer nagyobb volt a szlovákok szaporulata a magyarokénál. A nemzetiségi önkormányzást az utolsó pillanatban, október 28-ára virradóra kivették az alkotmányból. A Nemzetgyűlés képviselői nem is tudtak erről, amikor szavaztak az új alkotmányról.
Számomra a felvidéki magyarok magatartása volt a váratlan, talán megdöbbentő, de érthető is. Több csallóközi településen a helyi vezetők lakomával fogadták, vagy vendégségbe hívták a szovjet hadsereg tisztjeit. De a több mint két