Grendel Lajos – Magyar líra és epika a 20. században (24)
Juhász Ferenc (1928)
Maradiság és eredetiség viszonya még Nagy Lászlóénál is élesebben vetődik föl Juhász Ferenc művei kapcsán, az el(be)fogadásnak és elutasításának még szélsőségesebb végletei között, mint Nagy László esetében. A hatvanas években a Juhász Ferenc költészetét ért támadások főként politikai-ideológiai indíttatásúk voltak (szubjektivizmus, dekadencia stb.), mások ma azt nehezményezik, hogy Juhász Ferenc a hetvenes s a nyolcvanas években egyszeriben a hatalom, úgymond „kegyelt” költője lett.
Az ötvenes évek közepe óta visszatérő vád Juhásszal szemben biológiai irracionalizmusa, kozmikus misztikája, az ökonómia teljes hiánya, lírájának parttalansága(24). A költészetének érthetetlenségéről és olvashatatlanságáról szóló bíráló megjegyzésekre pedig kár is szót vesztegetni: ezekből a szemrehányásokból bőven kijutott a maga korában Adynak, Kassáknak és másoknak is. A legutóbbi években, évtizedben viszont költészeteszményének anakronizmusa a bírálat tárgya. „A teljesség romantikus eszménye Juhász Ferenc verseiben egyre inkább olyan üres sémává változik, amellyel szemben az egyes műveknek semmit sem kell bizonyítaniuk, sőt a mű egyszerisége minden alkalommal le is leplezi a szubjektivitás végtelen kiterjesztésének önkényességét […] A 90-es évek kritikáiban több alkalommal megfogalmazódott a kérdés, van-e bármi e folytonos kiterjesztésen, a totalitás eszméjén kívül, amit Juhász Ferenc verseiben az olvasónak meg kell értenie.”(25) Ezekkel a fenntartásokkal kapcsolatban az a probléma vetődik fel, hogy nem differenciálnak az életmű különböző periódusai és a fontos vagy kevésbé sikerült művek között, hanem az életművet egyetlen monolitikus tömbnek tekintik, amelynek ennélfogva nincsenek hegycsúcsai és völgyei, hanem az egész mintha egyetlen lapály (vagy fennsík?) lenne. Juhász Ferenc költészetének teljesebb befogadását alighanem az is nehezíti, hogy Szentkuthy Miklós vagy Határ Győző mindenféle szabályt és előzetes esztétikai elvárást felrúgó életművéhez hasonlóan, Juhász Ferencé is képtelen megfelelni az éppen kurrens elméleti-esztétikai doktrínáknak.
A fiatal Juhász Ferenc élményvilága Nagy Lászlóéval rokon, nemkülönben témaválasztása (falu, szegénység stb.) vagy verspoétikája. Leegyszerűsített világkép, tiszta, egyszerű és áttekinthető érzésvilág. Költészetét éppúgy nem érintették meg a modern kor „mérgei”, ahogy Nagy Lászlóét és a többi vele egy ivású, faluról származó fiatal költőét sem. „Lobogónk Petőfi!” – hirdette a kommunista irodalompolitika, s a fiatal Juhász Ferenc lírája egy darabig mintha csak illusztrációja lett volna ennek a jelszónak.
Apám vért köp és mosolyog,
nem ismeri a bánatot,
tüdejét kőpor ette meg.
Anyám akár az őszi alkonyok.
Ülnek a padon, öregek,
két hulló vadrózsaszirom.
Sziporkázó fényességben
Üldögélnek, mint egy csillagon.
(Öregek)
A kommunista fordulatot követően Juhász Ferenc pályája meredeken ívelt fölfelé, vérlázítóan fiatalon Kossuth-díjjal jutalmazták, s úgy tűnhetett, nemcsak párthűségének, hanem tehetségének köszönhetően is, az elnémított vagy félreállított tehetséges fiatalok ellenében ő lesz az a pozitív példa, aki mindenben megfelel a kommunista irodalompolitika ideológiai kívánalmainak. A Sántha család (1950) és az Apám (1950) c. eposza ezeket a várakozásokat annyiban alátámasztotta, hogy költőjük igazolta, képes nagy ívű művek alkotására is, éppen olyanokra, amilyeneket az irodalompolitika a fiatal tehetségektől elvárt. A fiatal Juhász Ferenc naivságát és lelkes optimizmusát felróni ma, főként az életmű magaslatainak ismeretében, nem volna elegáns dolog. Juhász Ferencnél a bódító optimizmust nagyon hamar követte a másnapos kijózanodás. Mai szemmel nézve mindkét eposz inkább csak kordokumentumnak tűnik, mintsem korszakos műnek, amilyennek a megjelenése idején sokan láttatni próbálták; az életmű egésze felől nézve azonban mégsem elhanyagolható alkotások. A két korai eposz nyelvében ugyanis érlelődik már a hatalmasan áradó, erőteljesen vizuális, összetéveszthetetlen Juhász Ferenc-i stílus. Mint ezekben a sorokban, például:
Lapockától a csípőig
Rózsaszínű sebhely-páfrány,
Fekete fogsorú fésű
Nőtt a horpadás határán.
Ó, iszonyú fogsor-nyomok,
Ó, elmetszett tollú bordák,
Mint fogatlan száj az a hát,
Mint egy lápba-süllyedt ország!
Féltüdejű viasz-virág,
Kétéltű ős. Ült, mint akit
Krokodilus harapott át:
Ragadozó-Magyarország!
Krokodilus-Magyarország!
Tékozló ország. Juhász Ferenc költészetében az Apámat követően már érlelődött a fordulat, amelynek első látványos eredménye a Templom Bulgáriában c. hosszúvers, amely mementó és gyászbeszéd a törökök által a 19. század végén lemészárolt bolgár falu lakosaiért. Juhász Ferenc költészetének horizontja a múlt, a történelem felé nyílik ki, verspoétikája a szabad vers és az avantgárd magabiztos birtokba vételéről tanúskodik, vagyis egyre nyilvánvalóbb eltávolodásról a népi formák és a 19. századi verses epika tradícióitól, nyelvében pedig a látvány és látomásosság térhódításáról.
Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók,
Kardokba döntött szűzek, márvány-asszonytestek,
Rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek,
bemocskolt liliomok,
lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek
Úgy vonúltok már egy későbbi század gyermeke előtt,
mint csillámaival a végtelen tejút.
S most itt csontok, csigolyák, koponyák halomban,
szent emlékeztető és tanúlság
e kővé iszonyodott templomban előttem.
Még tovább megy, még radikálisabb szemléleti és nyelvi fordulatot hajt végre A tékozló ország (1954) c. eposzban, amely az ötvenes évek magyar lírájának, Weöres hosszúversei és Pilinszky Apokrifje mellett, legkiemelkedőbb teljesítménye. A rövid életű első Nagy Imre-kormány idején számos, a hatalom által kegyelt költő és író fogott önvizsgálatba, ám közülük Juhász Ferenc az egyetlen, akinél ez az önvizsgálat költészetének alapjaiig hatol, vagyis nemcsak a szocialista realizmus ideológiáját veti el, hanem azokat a formai és nyelvi kliséket is, amelyekben a sematikus versek realizálódtak.
A tékozló ország témája a Dózsa-féle parasztlázadás fölött érzett mély fájdalom – egy hatalmas, véget érni nem akaró jeremiáda. Az eposz narrátora egy ismeretlen vándor költő, aki a bukás jelen idejéből, mintegy krónikásként, felidézi a parasztfelkelés néhány fontosabb epizódját, s apokaliptikus képekben a bukást követő pusztulás látványát. Maga az eposz azonban messze meghaladja a krónikamondás szabta kereteket. Eposzában Juhász Ferenc a történelmi eseményt kozmikus távlatból nézi, másfelől a korabeli olvasó joggal láthatta bele a nagyon is földi, nagyon is e világi Rákosi-korszak burkolt elutasítását is. De hogy ez az eposz ennél jóval többet mond, üzenete ennél egyetemesebb, bizonyíthatja az a tény is, hogy míg mára az aktualizált olvasata jócskán elhalványult, maga a szöveg mit sem veszített megdöbbentő művészi erejéből.
Meghalt? És mi, kik ettük húsát, élünk tovább örök iszonyban?
Mert ettem én is, elárúlva hitét, s testének minden falatja
égeti szerveim, s megüli szívemet kopáran, mint a láva kihűlt habja.
Nélküle élhetünk? Az árulás nem oszlik el a lélekben és gyomorban.
Juhász Ferenc újszerű versbeszédének három fontos karakterjegyét emeli ki Bodnár György, a költő életművének talán legavatottabb ismerője. Ezek: „a költői jelzés felcserélése a természettudományi ihletésű részletes megjelenítéssel”. „A mikroszkopikusan részletező látás leíró képet tükröz, de a leírt mikrovilág olyan szokatlan és ismeretlen, hogy víziónak tetszik.” Továbbá, hogy „A tékozló ország igazi stílus meghatározója az önállósult költői kép.”(26)
A tékozló ország mérföldkő Juhász Ferenc pályáján, a benne megteremtett áradó (bírálói szerint burjánzó), látomásos stílus meghatározza a költő versbeszédét nemcsak a következő években, hanem évtizedekben is. Nemkülönben kozmikus létszemlélete, a világ mikro- és makrokozmoszának egybejátszása. „…nem a belső folyamatok eredményét közli, hanem magát a folyamatot” – írja Bodnár György(27). S alighanem ez a körülmény a magyarázata a Juhász Ferenc költészete körüli félreértéseknek (s itt nem elsősorban a politikai-ideológiai természetű gáncsoskodásra gondolok). Ez a költészeti stratégia nem közelíthető meg sem a képviseleti líra, sem a folklór, de az elvont tárgyiasság esztétikája felől sem. Amikor Németh László Szentkuthy Prae-jét méltatva arról beszél, hogy benne az író a formával viaskodik, akkor ez részben elmondható Juhász Ferencnek A tékozló országot követő lírájáról is. Mert A tékozló ország inkább csak kezdet, elrugaszkodási pont ebben a lírában, ahonnan azonban nincsen visszaút, hiába könyörög a költő maga is „középszerért”.
Hallgasd meg végre panaszom:
e terhet én már nem birom.
Bennem a mindenség delel,
az űr csöndjével és fényivel.
És én már úgy érzem magam,
mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!
De nem jön meg a fájdalom
és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.
(Könyörgés középszerért egy éposz írása közben)
De ez a vers már a költő következő kötetéből, A virágok hatalmából (1955) való, amely számos más emlékezetes verset is tartalmaz (Rezi bordal; A halottak éposza; Krisztus lépesméze stb.) „Bennem a mindenség delel” – írja, s ennél pontosabban talán nem is határozhatná meg költői helyét, szerepét, attitűdjét. Rímel ez a sor József Attila híres sorára „a mindenséggel mérd magad”-ra, de eltér is attól, hiszen nála a mindenség nem kívül, hanem belül van. Vagyis újfent: nem az eredmény, hanem a folyamat! Juhász Ferenc lírája ettől kezdve a vers keletkezését is magában foglalja, ahogy Szentkuthy Prae-je is a Prae keletkezését. Talán ez a legfontosabb ismérve Juhász Ferenc költészeti forradalmának, ez váltotta ki az értetlenkedést lírája körül. Embertelennek is nevezték ezt a lírát, ami szalonköltők sznob nyafogásának tűnhet leginkább, hiszen Juhász Ferencnél a makro- és mikrokozmosz metszéspontjában éppen hogy az ember áll. S mindig szemközt az emberi lét nagy 20. századi kihívásaival: az elidegenedéssel, dehumanizálódással, az embert létében fenyegető civilizációs kataklizmákkal, az atomháború rémével stb. (A Szent Tűzözön regéi, 1970). „Az eposzban tehát nem a műforma vonzza, hanem a teljes világkép kifejezése.”(28)
Harc a fehér báránnyal. Az 1956-os forradalom leverését követően, Nagy Lászlóhoz hasonlóan, Juhász Ferenc is hosszú időre elhallgatott, hogy aztán 1965-ben ő is előrukkoljon az évtized egyik legnagyobb hatású verseskötetével (Harc a fehér báránnyal), melyben, Kulcsár Szabó Ernőt idézve, „a nyelvi magatartássá lett belső drámaisággal hozta meg az 1945 utáni magyar líra egyik legjelentékenyebb fordulatát”.(29) Ebben a kötetben olvasható a tíz évvel korábban, Bartók Béla halálának tizedik évfordulójára írt hosszúverse, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, amelyet a költő a Cantata profana irodalmi párdarabjának szánt. Ez a román népballadára épülő, párbeszédes, polifon szöveg, az archaikus és modern világ szembeállításával, a kiszakadás/elszakadás drámáját beszéli el, egy örök történet 20. századi változatát teremtve meg. Hiába az édesanya könyörgő-hívó szava, a gyerekkor elveszett édenébe nem lehetséges a visszatérés, bármennyire fájdalmas is ezt tudomásul venni.
Anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,
száz sebem kiforr színarannyal,
naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,
naponta fölkelek, százszor teljesebben,
naponta meghalok három-milliárdszor
szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,
szarvam minden ága magasfeszültségű-áramvezeték,
szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,
fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel hemzsegő tengerek
minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kőbárka a lépem,
minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,
heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,
az űr minden pontja testem egy-egy része,
galaktika-fürtök agyam egy sejtése.
Ebben a rövid részletben a Juhász Ferenc-i versnyelvet mintegy a formálódása folyamatában figyelhetjük meg. Nevezetesen, hogyan tágítja-növeli egyetemessé, az emberiség, a világmindenség mítoszává az ősi balladai alaptörténetet, a kiszakadást visszafordíthatatlan történéssé. A drámát nem elmeséli, hanem hatalmas látomásokkal mintegy lejátssza az olvasó előtt, az ember és a világmindenség sorsdrámáját elválaszthatatlan egységgé forrasztja össze, merítve az avantgárd örökségéből is.
A kötet másik emlékezetes, fontos hosszúverse a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. Az esős, neonfényben úszó budapesti Oktogonon magányosan ácsorgó költő számvetést készít sorsával, elszámol magányával. Az egymásra torlódó képzuhatagokat hol rövid kijelentő mondatok, hol tanácstalanságról árulkodó kérdések vagy a magányos lélek mélyéről felfakadó felkiáltások szakítják meg – s teszik ily módon a költemény egészét zaklatottá, drámaivá. A vers önvallomás is, lelkiismeret-vizsgálat is, a háttérben az 1956-os forradalom tragédiájára utaló jelzésekkel. Vajon mire utalhat a refrénszerűen visszatérő „harmadik napon”? A feltámadásra, mint Pilinszkynél? Vagy inkább a feltámadás elmaradására? Hiszen a verset, a némiképp semleges kijelentő mondattal záró költő beszédét újra meg újra átjárja a szkepszis.
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rám folyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Juhász Ferenc apokaliptikus látomásai mégis mintegy látens oppozícióban vannak a 20. század nagy szkeptikusainak vagy anarchista lázadóinak poémáival, Eliot Átokföldjével vagy Pound Cantóival, hogy a 20. századi világlíra csupán két korpuszára utaljak. Aligha van még egy költő a világirodalomban, aki olyan töményen, olyan megszámlálhatatlan mennyiségben zúdítaná olvasóira apokaliptikus látomásait, amint azt Juhász Ferenc teszi. Szinte betemeti velük olvasóit – talán egy ponton az elviselhetőség és befogadhatóság határait is túllépve. Juhász Ferenc lírájában az elidegenedés, az ember elveszettsége mégsem olyan teljes, mint nagy nyugat-európai kortársainál és elődeinél. Juhász Ferenc nagy látomásai is a katasztrófa árnyékában születnek, de a katasztrófa elháríthatóságának reményében. Noha a Juhász Ferenc költészetében megjelenő emberi sorsképlet vigasztalannak tűnik, a túlélés, a Rossz legyőzésének reménye az ő lírájában nem hal meg.
Elhallgatás és megújulás. A magyar lírában a hetvenes évek elején és derekán bekövetkezett fordulat Juhász Ferenc költészetének megítélését kedvezőtlenül érintette. A Juhász-recepcióban ennek az évtizednek a végén és a nyolcvanas években felerősödtek a kritikus hangok. Modorosságot, szemléleti-tartalmi kiüresedést vetettek a költő szemére. Nem mindig alaptalanul. Az alkotói válság tünetének tekinthető az a körülmény is, hogy a korábban oly termékeny költő a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján hat évre elhallgatott. Másfelől, kevés kivételtől eltekintve, a kritikusok figyelmét elkerülte, hogy, különösen a Halott feketerigó (1985) c. kötetével kezdődően Juhász Ferenc lírája újabb lendületet vett, s bár versbeszédének karakterében nem következett be lényeges változás, hangja, tematikája személyesebbé és bensőségesebbé vált.
Íme hát az Ördög-Vásár
Mint döghúsra zöld légy rászáll
S ott bozsog páncél-kupacban,
Zöld ribizli-szemű nyájban.
Szegény vagyok. Így is lehet
Nem adom el a lelkemet
Nem adom el az árnyamat
Csak árnyammal vagyok szabad
Mert árny nélkül a fény sincsen.
Árnytalan fény csak az Isten
Úgy vagyok csak a lét lángja
Ha létre hull létem árnya
(A Költő és a Sátán)
A Fekete saskirály (1988), A tízmilliárd éves szív (1989), a Világtűz (1994), a Pupillák (1995), a Pipacsok a pokol fölött (1996) c. kötetek a megújuló juhászi lírának további fontos állomásai. A rendszerváltást követő évtizedben, nem kis mértékben az irodalmi életben dúló belháború következményeként, a Juhász Ferenc lírája iránti figyelem megcsappant, a nemrég még ünnepelt költő Vajda János-i magányba szorult. „…az a költői látásmód, amely továbbra is életigenlés és kétely két-osztatú rendszerében értelmezi a világot, az ezredévhez közeledvén kevésbé kínál releváns művészi válaszokat a kor megváltozott kérdéseire” – írta irodalomtörténe-tében Kulcsár Szabó Ernő(30). A kiváló irodalomtörténész ítéletével nyilván lehet és talán szükséges is vitatkozni, hiszen az igazán jelentős, az emberi lét nagy kérdéseit nagy művészi erővel kifejező művek sosem kor- és időfüggőek. Márpedig Juhász Ferencnek a rendszerváltás után írott művei között is akad nem kevés ilyen mű. Nyilvánvaló, hogy a Juhász Ferenc-i líraszemlélet inkább tartozik a magyar költészet közelmúltjához, mint jelenéhez, amint azt Bedecs László a legújabb Juhász-kötetről (Pacsirta a szívben, 2008) írt kritikájában leszögezi. Ám elfogultságra, egyoldalúságra és szűklátókörűségre vallana, ha nem vennénk észre, amit néhány sorral ezután ekképpen fogalmaz meg a fiatal irodalomkritikus: „De […] beléphetünk egy valóban varázslatos nyelvi és költői világba, mely hasonlatait a növényvilág mikrorezdüléseiből és a csillagok életéből egyszerre veszi, mely egyetlen mondaton belül képes átszelni a világegyetemet, avagy felforgatni a magyar nyelv szótárait.”(31)
Jegyzetek
24. Id.: Fülöp László: Élő költészet. Bp. 1976. 277. o.
25. Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története. Pécs. 2007. 553–554. o.
26. Bodnár György: Törvénykeresők. Bp. 1976. 592–593. o.
27. I.m. 594. o.
28. Bodnár György: I.m. 619. o.
29. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 67. o.
30. I.m. 67. o.
31. Bedecs László: Galaktika-dörgés. Élet és Irodalom. Bp. 2008. 23. sz.