Gyüre Lajos – Az Új Magyar Museum
Adósságaink! Akár így is kezdhetném írásomat az „Új Magyar Museum”-mal kapcsolatban. Mert büntetnivaló módon elherdáljuk múltunk egy-egy darabját, a nem mindig jótékony feledés homályában hagyjuk eltűnni olyan megélt dolgainkat, amelyre méltán lehetnénk büszkék ma is.
Ilyen például sok minden más mellett az 1942 és 1944 között Kassán megjelenő „Új Magyar Museum” című tudományos, irodalmi és művészeti folyóirat is. Sokan, még a beavatottak is, összetévesztik az „Új Magyar Museumot” az ugyancsak Kassán, Kazinczy által 1788. júniusában indított „Magyar Museum”-mal, az első önálló magyar nyelvű folyóirattal. S ez nem véletlen, mivel a Sziklay László szerkesztette lap indulásában elődjének tekinti, programadó bevezetőjében Kazinczyra, mint elődre hagyatkozik. Bár azt sem szabad elhallgatni, hogy az „Új Magyar Museum” ismertetését az 1997-ben kiadott A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona szócikke eléggé mostohán kezeli, sőt azt is mondhatjuk, hogy szövege bizonyos mértékben pontatlan. Ebből eredhet az a tény, amit már az előljáróban is felvetettem, hogy még a beavatottabbak sem nagyon ismerik, inkább hallgatásba burolóznak, ha a lapról esik szó.
Tudott dolog, a Batsányi János, Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid által megindított kassai „Magyar Museum” alig néhány évi élete alatt (a folyóirat 1788. júliusa és 1893 júliusa között jelent meg) olyan pezsgést indított el a századforduló magyar irodalmában, amely számokkal, tapintható mércével fel nem mérhető. De nyugodtan állíthatjuk, hogy hatása a 19. század egészében kimutatható, mi több, Kassa életében még a 20. század első felében is érezteti a hatását. Túl a 19. század nagy erőpróbáin, a szabadságharc romantikával teljes nemzeti megújhodásán s törvényszerű bukásán. A kiegyezés után meginduló ipari fellendülés magával hozza a Budapest-központúságot, mind az iparban, mind a kereskedelemben, de hozzátehetjük: az irodalomban is. Különösen elmondható ez ma, a Nyugat megindulásának a centenáriuma idején. A költészet, a próza, a festőművészet és szobrászat soha nem látott magasságokba emelkedik, bár az utóbbiak Pest-központúsága erősen vitatható, s ezen még a szerencsétlenül végződő első világháború borzalmai sem változtatottak. A Nyugat első nemzedéke mellé felnőnek az új irányzatok emlőin nevelkedő impresszionisták, az avantgárd hívei, és nem utolsósorban a népi írók mozgalma. Ez a centralizáció bizonyos fokig háttérbe szorította a vidéki városokat, s kialakult valamiféle Pest-ellenesség. Bár a megváltozott politikai helyzet, de különösen a trianoni határok megvonása új helyzetet teremtett a határon kívül rekedt magyarság körében nemcsak politikai és gazdasági vonatkozásban, hanem az irodalmi életben is. Fábry mondja egy helyütt: „a semmiből kellett indulnunk”. S ez így igaz.
A Pest-központúság tehát nem mai keletű. Úgy is mondhatnánk: a vidék és a világvárossá fejlődő Budapest szembekerülése. Az „Új Magyar Museum” programadó beköszöntőjében Sziklay László is így nyilatkozik: „Decentralizációs munkánk tehát nem fakad merev Budapest-ellenességből. Budapestnek kulturális központnak kell megmaradnia, Isten is erre a szerepre teremtette. A mi kötelességünk az, hogy kiműveljük a magunk parlagját, felszínre hozzuk tájunk magyarságának sajátos értékeit, s így, a többi magyar tájegységgel kezet fogva az egyetemes európai lélek forrongásának e drámai pillanataiban megmentsük magyarságunkat az elszíntelenedéstől… Budapest ma jóformán egyetlen irodalmi és tudományos fórumunk. Ha nem kallódik el egy-egy tehetségünk a parlagiasság homokjában, Budapest szívja föl. Ami Budapesten kívül van: egy-két kivételtől eltekintve vagy egyszerű utánzása a fővárosnak, vagy pedig félénk kezdeményezés, amelynek »írói és olvasói készületlenek«… …Ezzel elmondtuk programunk lényegét”– írja Sziklay László. És még valami, ami ha nem is az irodalomra, de Kazinczy szellemére, működési területére utal: Kazinczy iskolai felügyelőként II. József rendelete alapján Egertől a Kárpátokig terjedt. Nézzük meg, az Új Magyar Museum hatáskörét: (az „Új Magyar Museum”) megjelenik évente két kötetben, négy füzetben az érsekújvári, komáromi, lévai, ipolysági, losonci, rimaszobati, rozsnyói, miskolci, salgótarjáni, egri, sárospataki, sátoraljaújhelyi, ungvári, beregszászi, munkácsi, huszti és máramarosszigeti irodalmi, tudományos és művészeti egyesületek együttműkö-désével”… Hogy ez a területi egyezség tudatos volt-e Sziklay részéről, vagy csak a véletlen műve, ma már nehezen megmondható. A tény azonban tény marad. Megtaláljuk a lapban az egri Wongrey Gusztávot, Gulyás Pált Debrecenből, a sátoraljaújhelyi Meskó Lajos kegyesrendi tanárt, Lajos Árpádot Miskolcról, Kálmán Béla középiskolai tanárt Érsekújvárból, Scherer Lajos gimnázumi tanárt Losoncról, Nyíresi Tichy Kálmán múzeumigazgatót Rozsnyóról, Mécs Lászlót Királyhelmecről, Újszászy Kálmán teológiai igazgatót Sárospatakról, és még sorolhatnám a neveket, szinte a régió minden tájáról. Ez az a gárda, amellyel Sziklay lapot indít, s a már elhangzott programadó cikkében fel akarja emelni a „pallérozatlan” vidéket a „pallérozott” Budapest szintjére. „Kazinczy jegyében”, a Kazinczy Társaság égisze alatt. Szlovákiában 1918-tól 1938-ig felnőtt egy új generáció, amelyre már támaszkodni lehetett, s ebben a növekedésben, emberré válásban oroszlánrészük volt az emigrációba huzódó irodalmároknak, az anyaországban némaságra kárhoztatott íróknak, a kurzuspolitikusok által az irodalmi kataszterből kiszorított alkotóknak, mint például Móricz Zsigmondnak, Ignotusnak, Barta Lajosnak. De említhetném József Attilát, Juhász Gyulát, a Tátrában betegségét gyógyítgató Tóth Árpádot, a Kassai Naplóban sűrűn megjelenő Karinthy Frigyest.
A Kassai Naplóban otthont találó írók mellett felnövő hazai alkotók így válnak méltó versenytársakká, egyenrangú partnerekké a magyar vidéki írókkal, még akkor is, ha történetesen nem áll mögöttük egy irodalmi lap, egy mindenki felett álló szervező, mint a Nyugat mögött Osvát Ernő, Fenyő Miksa vagy a hatvani cukorgyár tulajdonosa a maga tőkéjével, Hatvany Lajos. Voltak ugyan próbálkozások, mint például a Nyitrai Írók Antológiája, a KN (Kassai Napló) mellett Szöllős Gyula próbálkozása, de valamennyi tiszavirág-életűnek bizonyult. A harmincas évek gazdasági válsága virágjában sorra mind elhamvasztotta.
Ám az 1938-as visszacsatolás sem hozta meg a felvidéki irodalmi fellendülést. Sőt, bizonyos értelemben inkább visszaesés jellemző az említett időszakra. Mik voltak ezek a visszaesések? Elsősorban, hogy az alkotók egy része a Tiso-féle Szlovenszkón ragadt. Így például Győry Dezső, Egri Viktor, Szabó Béla, Ásguthy Erzsébet, Fábry Zoltán Stószon, Tamás Mihály Ausztráliába vándorol, Mécs Lászlót a felsőbb egyházi hatóságok regulázzák meg versei miatt. (Most derült ki, Erdélyi Lia vizsgálódása nyomán, hogy a hatóságok minden ürügyet felhasználtak arra, hogy megtagadhassák tőle az útlevelet, s ne utazhasson Pestre, vagy egyáltalán sehova külföldre.)
A másik ok: a már említett Pest-központúság. Ennek hatására kerül Pestre Sziklay Ferenc, Jócsik Lajos, Szombathy Viktor, Komlós Aladár, Kovács Endre, Féja Géza, Palotai Boris és mások. Az eddig úgy-ahogy, de működő könyvkiadás stagnál, a németországi Voggenreiter Verlag Kiadó megszüntette a felvidéki könyvek kiadását, s a vidéki könyvkiadás nem rendelkezett olyan anyagi háttérrel, amely versenyképes pozícióba kerülhetett volna a pesti már meglévő és működő könyvkiadással. Ezért, s a számtalan jól megszervezett előadásért, illetve az 1923-tól új alapszabállyal működő Kazinczy Irodalmi Társaság nem kis nehézségek árán felvállalta a szlovenszkói magyar könyvkiadást, majd 1942-ben az „Új Magyar Museum” megjelentetését is. És van még egy harmadik vetületük is az 1938 utáni éveknek. Ez pedig nem más, mint az az idegenkedés, amely a visszacsatolás után érte a szlovenszkói értelmiséget, beleértve az írókat, alkotókat is. Az a pöffeszkedő magatartás, amely egyes politikai pártok részéről érte a felvidékieket – valljuk be: sok esetben a szociális érzékenységben, a jó értelemben vett polgári demokrácián felnőtt magyarság – nem tudta elfogadni, mi több: megélni az anyaországban még mindig reneszánszát élő, a nemesi kiváltságokat visszakívánó magatartást. „Anyások”. Így nevezték azt a hivatalnokréteget, amely a visszacsatoláskor helyet cserélt a távozó cseh, illetve szlovák vezetőkkel.
A vidéki vársok, Kassa, Losonc, Rimaszombat, Komárom, Ungvár elveszítik eddigi – bár vidéki, de mégiscsak bizonyos irodalmi múlttal rendelkező – helyzetüket. Kováts Dániel úgy találja Kazinczy folyóiratainak abaúji és zempléni öröksége című cikkében: „…Az 1938-as fordulat Kassát Magyarországhoz csatolta visz-sza, de meg tudott maradni regionális irodalmi centrumnak”. Ez is egyik ösztönzője lehetett annak a kezdeményezésnek, amely létrehozta a Kazinczy Társaság jelentős anyagi és erkölcsi támogatásával, kassai székhellyel, 1942-ben az „Új Magyar Museum”-ot, mintegy felvállalva a nagy elődök hagyatékát, bizonyos mértékben visszacsatolva az elődök szerkesztői elképzeléseihez, a lap belső felépítéséhez. A Kazinczy által használt „folyóírás” megmarad az Új Magyar Museum esetében is, mert „esztendőn által négyszer kisebb, vagy nagyobb darabokban (mert szakaszainak vastagságát előre meghatároznunk nem lehet) évente két kötetben és négy füzetben jelenik meg, majd alkalomszerűen az egyes évfolyamoknál kibővül az almanachszerű kiadvány a kassai fiatal jogakadémiai tanár, író, Sziklay László főszerkesztésében. Írói a már említett városok gazdasági, tudományos szakemberei, tanárok, és természetesen írók, képzőművészek, akik vállalták a vidéki kisvárosi életet a maga negatívumával, bizonyos mértékig a betokosodás, a fővárosban zajló irodalmi, művészeti bezárkózástól való elmaradás veszélyét. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg róla: 1942-t írunk. Már létezik az ún. zsidótörvény, közéleti tevékenységet nem folytathatnak és már megindulnak a „harci szekerek”. Bombázzák Kassát – máig titok, hogy honnan indultak s hová tértek vissza a repülők, kik dobták a városra a szovjet gyártmányú bombát a főposta épületére –, ami ürügyül szolgált a magyar kardcsörtető főtiszteknek a már javában folyó II.világháborúba való belépésre. A Móriczot gyászoló ország hangját elnyomja a rádió győzelemről harsogó indulója, miközben Sztálingrádnál 1942 telén elpusztult kétszázezer fiatal magyar élet. Micsoda fonák helyzet! A lapban nem találunk egy sor utalást sem a II. vi-lágháború borzalmaira. Vajon mi az oka? A napi politikától való menekülés? Hová? Vegyük úgy, hogy ez nem más, mint egyfajta elzárkózás a magyarországi politikai gyakorlattól, s részben talán a kibontakozó fasiszta-nyilaskeresztes mozgalomtól? Vajon el lehet-e zárkózni a tudomány, a képzőművészet világába anélkül, hogy ne vennénk észre a körülöttünk élő, létező világ borzalmait? Bizonyára munkálkodott a szerkesztőkben a „Vox humana” Győry Dezső által megfogalmazott gondolata: „…Én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém”, amely a szlovenszkói magyarságnak már ekkor a sajátja. Meg lehet ezt magyarázni ezzel? Aligha. Hacsak azzal nem, hogy ezt a csatározástól való idegenkedést Sziklay László a szülői házból hozta magával. És még valami, ami az akkori időben nem volt mindennapos dolog! Az 1938 után kialakult szlovák–magyar politikai elhidegülés ellenére a lapnak van szlovák melléklete, illetve a tudományos-ismeretterjesztő cikkeket szlovák nyelven is közli a lap.Továbbá, vajon melyik pesti „folyóírás” engedhette meg magának, hogy a lapjában zsidó származású írtóktól közöljenek írásokat? Nem vizsgáltam e területet, de nyugodt szívvel elmondhatom, hogy az Új Magyar Museum még 1942-ben is megtartotta írói kataszterében őket. Így például megtaláljuk Pozsonyi (Wimberger) Annát.
Mondanom sem kell, a lapnak széles körű külső munkatársi gárdája volt Munkácstól Beregszászon, Ungváron keresztül egészen Somorjáig. De megtaláljuk a Kassa vonzáskörébe tartozó miskolci, salgótarjáni, egri, sárospataki, sátoraljaújhelyi írókat ugyanúgy, mint a beregszászi, huszti és más városok tudományos irodalmát művelő szerzői között a sárospataki Újszászi Kálmán református lelkészt vagy a miskolci múzeum igazgatóját, a kassai Szent Erzsébet-dóm történetének leghitelesebb ismertetőjét, Wick Béla szerzetespapot.
Újszászy Kálmán „Mi bennünk a magyar” című cikkében nem kis bátorsággal veti fel a kérdést a faji elmélet virágzásakor, az „árja eredet” hangzatos jelszavaiban tobzódó politikai hőzöngések közepette. Józan egyszerűséggel mérlegre teszi: mi is a magyar bennünk, milyen az a „magyar” mentalitás, hogyan nyilvánul meg egzisztenciális kérdésekben. Megállapításai máig érőek, mintha csak most, frissiben hangzottak volna el. Figyeljünk csak: „…a magyar embernek mindig egzisztenciális ügye a sorsa, s vele szemben mindig negatív jellegű a magatar-tása.Világosan szemlélhető ez abban a sokak által megállapított tényben, hogy a magyar minden korban, minden vonatkozásban, továbbá akár mint egyes, akár mint nép, elégedetlen sorsával, ezért lázong, sőt ha teheti, egyenesen fellázad ellene… Ha a magyar múltjára néz, elégedetlen vele, ha jelenét éli, azaz jelen sorsához viszonyul, kesereg. Ha pedig jövőjére gondol, ha nem is kétségbeesett, de szkeptikus. A Kárpát-medencére gondolva, ahol nagy költőnk szerint élni, s halni kell, sohasem azt látja, hogy milyen előnyei származnak abból, hogy épp itt él, vagyis hogy milyen előnyei vannak sorsának, hanem mindig az kínozza, hogy milyen hátrányai vannak ennek. A Kárpátok sorsa így nem elsősorban bástya a magyar ember számára, amely megvéd, hanem fal, amely bezár”…
És említenék még egy idézetet, mert szemléletében semmiképp nem lehet gondolkodás nélkül elmenni mellette, pedig ez akkor hangzott el – 1942-ben, amikor már füstölögni kezdtek Auschwitz kéményei! Ezt olvashatjuk: „…A magyar és a zsidó ember nem mint faj és faj állanak egymással szemben, hanem mint két homlokegyenest különböző magatartás… Ezért nem tud a magyar ember ebben a harcban embertelen, kegyetlen lenni.( Újszászy 1942-ben még nem láthatta a később bekövetkező magyar zsidótragédiát.) Tény azonban az, hogy ebben a vonatkozásban ma ilyen, eddig ilyen volt, s mivel a magatartás nem nevelés dolga, hanem gyökerei metafizikai mélytalajból táplálkoznak, a jövőben is ilyen lesz.”…
Az Új Magyar Museum irodalmi rovata – annak ellenére, hogy a nagy elődökre hivatkozik – valljuk meg, a legszegényebb része a „folyóírás”-nak. A költők közül messze kiemelkedik Mécs László, akit egyes kritikusai Ady mellett emlegetnek, s irodalmi felolvasásaira zsúfolásig megtelt a Schalk-ház nagyterme, de még a Munkásotthon is, és más vidéki városoknak is szívesen látott vendége volt. A lapban közölt versei – érthetetlen okból nem kerültek be egyetlen kötetébe sem, valószínűleg ennek az lehet a magyarázata, hogy a már teljes dühében zajló II. vi-lágháború lehetetlenné tette a könyvbe való versek összegyűjtését, a háború utáni meghurcoltatása a költőnek pedig már nem kedvezett a versek kiadásának. Emellett közrejátszhatott az a tény is, hogy az „Új Magyar Museum”-hoz való hozzájutás útja is bezárult a költő előtt. Tehát úgy is felfoghatjuk – mint ahogy Fábry mondta Adyval kapcsolatban – mindig lesznek ismeretlen Ady-versek, mint ahogy az be is bizonyosodott kutatásaim során. Például ilyen a Mécs Pórasszonya, melynek sorai a papköltő mélyen humanista beállítottságáról adnak hírt. Hallgassuk csak:
„Mezítelen lába visszeres
és melltelen és csupa csont,
sosem pihen s míg pénzt keres,
kiszívja gyermek, munka, gond.
Még harmincéves sincs talán
s úgy jár, mint vasorrú banya
mesék napfényes oldalán,
mégis szép, dicsfényt hord: anya!
. . .
A Föld, a munka, a gyerek
hogy összeforr itt bibliás
törvény szerint mint szív s erek!
Tudok szagos kaméliás
dámákat, kiknek eltelik
szórakozásban életük
s nem érnek rá, hogy estelig
megcsókolhassák gyermekük!!
Soroljuk hát az „Új Magyar Museum”- ban található, de másutt meg nem jelent verseit. Ezek a következők: az említett Pórasszony, A hullámvasút tetején, Tavaszi vihar, A tündéri lány balladája, Kassai kőkereszt, Mint egy tündér, Parity-tya, Rózsák közt jár a vendég, Hajnali négy, Ellibegett tündérien, Lovak beszélgetnek.
A Gölnicbányáról származó Kassai (Nikl) Zoltán Rilke-fordításokkal jelentkezik, és jelen van a lapban a jó nevű szlovák költő E. B. Lukáč is, Petneházi (Pohl) Ferenc magyarra átültetett magas szintű verseivel. Az ekkor még versekkel jelentkező Hosszú Ferenc egészíti ki a sort. (Kassai Zoltán és Hosszú Ferenc a II. világháború után a meghurcoltatások elől a zöld határon Magyarországra távozik, de ott Kassai Zoltán már verseket nem ír, terészettudományi folyóiratoknál dolgozik. Hosszú Ferencnek pedig egy elég nagy érdeklődést kiváltó életrajzi töltetű regénye jelent meg: Hegytetőn három fenyő címmel, melyben a családi krónika mellett, vagy azzal egy időben az 1938-as visszacsatolás idejét, a magyar katonaság kassai bevonulásának a körülményeit tűzi tollhegyre.Több szlovák és cseh írótól fordít magyarra, többek között čapek és Hrabal műveit. A régebbi verselők közül az eperjesi Ásguthy Erzsébetet, Tamás Lajost, a kassai Domokos Istvánt, aki egyedül közöl olyan verset, amelyben felismerhető a hiányolt II.világháború vetülete a lapban (Háborús esti altató). A pozsonyi Hevessy Sárit, Sziklay Ferencet Kassáról, Gulyás Pált Debrecenből, ki kedves, üde versével köszönti az induló Új Magyar Museum-ot: …
„Legyetek újak, s mindig óak,
mint hullámai a folyónak,
amely mindig új célra vágyik
s nem áll meg az egy – óhazáig!”
(Debrecen, 1943. július 8. csütörtök d.u.)
Merényi Gyulát, Molnár J. Jenőt, Bodor Aladárt, Apor Elemért találjuk még említésre méltónak a lapban. A prózát Darkó István, Szombathy Viktor, Rácz Pál, Mezőssy Mária képviseli. (Nem tárgyalom az itt felsorolt írók regényeit, például Darkó Istvánnak A deszkaváros című, Sziklay Ferencnek A jöttment című regényét, mivel azokról csak recenzió van a lapban – tehát értékelésük nem lehet feladatom.) Sajnos, az itt szereplő novelláiknak nincs egyéni hangjuk, nem haladják meg az átlagos színvonalat, inkább valamiféle móriczi, mikszáthi utánérzés érezhető rajtuk.
A tudományos irodalomból föltétlenül ide kívánkozik a már említett Újszászy Kálmán cikkén kívül a csak három csillaggal jelölt szerző (szignóját feloldani ma már szinte a képtelenséggel határos), aki Báró Berzeviczy Vince kassai színházszervezői munkásságát méltatja.Vagy az érsekújvári tanárt Kálmán Bélát Naszvad, Imely és Martos életéről szóló írása okán, a miskolci leánygimnáziumi tanárt, Lajos Árpádot a Magyar népi gyermekjátékok című cikkéért, Nyíresi Tichy Kálmán rozsnyói múzeumigazgató cikkeit a város múzeumügyeiről, Gulyás József: Kazinczy Gábor töredékes levele a pataki könyvtároshoz érdemel többek között említést. De a pálmát minden esetre a tudományos cikkek között az egri ny. főjegyző Wongrey Gusztáv által közzétett „A tállyai törvények”-re című cikke vinné el. Ma már derűt fakasztó például a X. cikkely, mely így szól:… „Szőlőnek újonnan való építéséről és annak szabadságáról. Az mi eleink szokták és rendelték volt azt, hogy valamely ember szöllőt épít, tizenkét esztendeig dézsmát ne adjon belőle. Mi is javallhatjuk, mivel sok költséggel, munkával és fáradtsággal építik…” A XXVI. se különb ennél: „…Hogy minden ember, kinek udvarán kívül puszta pincéje vagy búza verme vagyon, búzáját kiszedvén belőle vagy pusztán hagyja, becsinálja, nyitva ne hagyja, mert az bíró egy frtot veszen rajta: Annak felette az kinek az barma bele esik azt is böcs szerint való árát meg(fizesse).”
Ma, amikor ezeket a megsárgult leveleket forgatjuk, önkéntelenül is felmerül a kérdés: Vajon honnan vették ezek az emberek azt a heroikus erőt, azt a közösségért kifejtett energiát, amit munkájukba fektettek, sokszor még a dicséretet, az elvégzett munkáért járó nem anyagi, de erkölcsi jutalmat sem kapták meg. Sőt mi több, a mindenkori szálkakeresők nem azt értékelik, ami bennük van, hanem inkább azt – íróknak, a közügyeket előmozdítóknak, akik letettek az asztalra elénk valamit –, ami talán egész népünk javát szolgálták akkor, és tanulság a ma élő utódoknak.
Végezetül elmondhatjuk: ha e munkám által csak azt értük el, hogy az érdemtelenül meghurcolt Mécs László néhány eddig fel nem lelt versére bukkantunk rá, vagy a feledésbe merült vagy tudatosan elhallgattatot névre leltünk, már akkor is megérte a fáradozásunkat.
Nem dolgoztunk hiába. Eltüntettünk egy fehér foltot a szlovenszói magyar irodalom kataszteréről.