Jaroslav Seifert – Ta­va­szi ron­dó

Ar­cod hal­vány, mint a hó­vi­rág,                                             
de ró­zsák il­la­tát ont­ja szád.
A sze­re­lem hang­ja mo­no­ton,
de mit kezd­jek ve­le, ami­kor

vá­la­szod­ra za­var­tan vá­rok,
s gyors lép­tek­kel elé­be vá­gok.
Ar­cod hal­vány, mint a hó­vi­rág,
de ró­zsák il­la­tát ont­ja szád.

Csak vé­gül ne­hogy meg­csalj en­gem,
a fé­le­lem ár­nya sze­med­ben
tűn­jön el, s le­gyen te­kin­te­ted,
mint a hó, amely ta­valy esett.
Ar­cod hal­vány, mint a hó­vi­rág,
de ró­zsák il­la­tát ont­ja szád.

Bor íze bó­dít csók­ja­id­ban,        
an­nál éde­sebb, mi­nél több van,
de ez ke­vés: csak ve­led jár­nék,
és kí­sér­né­lek, mint az ár­nyék.

Szúrsz, mint a szá­raz sze­der­in­da,
gon­do­lok re­ád, de csak sír­va.  
Bor íze bó­dít csók­ja­id­ban,
an­nál éde­sebb, mi­nél több van.

Bús fe­je­met tedd az öled­be,
pu­ha, lágy, mint a ma­dár pely­he.
Gyor­san el­űz­zük gond­ja­i­dat,
rád ne­he­ze­dő szár­nya­i­kat.

Bor íze bó­dít csók­ja­id­ban,
an­nál éde­sebb, mi­nél több van.
Tu­dom már, hogy mi­ért ér­ke­zett
oly ko­rán a nyug­ta­lan ta­vasz:
ha a bim­bót ke­zed­be ve­szed,
csen­de­sen új vi­rág­gá fa­kad.

Fé­lén­ken, de el­mon­dom ne­ked,
utol­já­ra, ha időm ma­rad:
tu­dom már, hogy mi­ért ér­ke­zett
oly ko­rán a nyug­ta­lan ta­vasz.

Szár­nya­lás volt, nem a lét csu­pán,
ó, if­jú­ság! De tá­vol esett!
Bár vis­­sza­jön­ne a dél­után
az orlojnál, hol le­ül­he­tek.
A nyug­ta­lan ta­vasz oly ko­rán,
tu­dom már, hogy mi­ért ér­ke­zett.

Kér­dez­lek, de te bi­zo­nyá­ra
el­uta­sítsz fe­je­det ráz­va,
amíg a ta­vasz tel­jes dísz­ben
ha­lad fel­fe­lé a Petøínen.

Az ép­pen írott vers­re vár­va,
hogy be­fe­jez­ze vég­re Mácha,
kér­dez­lek, de te bi­zo­nyá­ra
el­uta­sítsz fe­je­det ráz­va.

Bár­sony­ra ír­tam a ver­se­ket,
le­tö­röl­he­ti bár­ki játsz­va,
aki né­hány sort be­lé­le­gez
mint pity­pang­pely­het me­zőt jár­va.
Kér­dez­lek, de te bi­zo­nyá­ra
el­uta­sítsz fe­je­det ráz­va.

Ha ol­vas­hat­nék a sze­med­ben,
úgy mint a könyv­ben, a zsol­tár­ban,
la­poz­nék ben­ne egyet bát­ran,
s nem úsz­na ar­cod fé­le­lem­ben.

Bár­csak biz­tos le­het­nék ben­ne,
hogy sze­me­id­ben égő vágy van,
bár­csak ol­vas­hat­nék a sze­med­ben,
úgy mint a könyv­ben, a zsol­tár­ban.

Ágak kö­zött, fé­szek csend­jé­ben,
me­lyet sze­münk csak ku­tat láz­ban,
ma­dár­fütty szó­lal meg fé­lén­ken;
mi­ért ha­zudsz, ta­vasz, hogy nyár van.
Bár­csak ol­vas­hat­nék a sze­med­ben,
úgy mint a könyv­ben, a zsol­tár­ban.

Uj­jam he­gyé­ről kül­döm csend­ben
csó­ko­mat, mely bá­nat­tól ter­hes,
hogy le­csor­dul­jon a mel­led­hez,
s ol­vad­jon, mint hó a me­leg­ben.

Né­mán tar­tot­tam a ke­zem­ben,
a té­boly, gyö­nyör meg­té­vesz­tett,
uj­jam he­gyé­ről kül­döm csend­ben
csó­ko­mat, amely bá­nat­ból épül.

Pi­rulsz, hogy a bűnt el­kö­vet­tem,
meg­ér­dem­lem, hogy meg­rój vé­gül,
add a ke­zem­be; a sze­mem­ben
kön­­nyek lesz­nek majd bá­nat nél­kül.
Uj­jam he­gyé­ről kül­döm csend­ben
csó­ko­mat, mely bá­nat­ból épül.

Hidd el ne­kem, örö­met okoz,
ha mo­solyt lá­tok sze­me­id­ben,
ami­kor es­te var­ro­ga­tod,
amit el­tép­tem ke­ze­im­mel.

Resz­ke­tő, üres ke­ze­im­mel;
keb­led nél­kül üre­sek vol­tak.
Örö­met szer­zel, hidd el ne­kem,
ha a sze­me­id mo­so­lyog­nak.

Ha al­szol és ki­si­mul ar­cod,
ál­modd a győz­tes ki­rály ál­mát,
aki csa­tát nyert, ádáz har­cot,
s meg­véd­te szik­lán ál­ló vá­rát.
És hidd el, én ün­ne­pet tar­tok,
ha lá­tom sze­med ra­gyo­gá­sát.

Ta­vasz, ne si­ess, itt va­gyok,
ta­lán ma lát­lak utol­já­ra.
Szo­mo­rún né­zek a bar­ká­ra,
amely friss fest­mény­ként ra­gyog.

A ham­va­zószer­da ke­reszt­jét
ken­dőd­del tö­röld le tisz­tá­ra.
Ta­vasz, állj meg egy perc­re még,
ta­lán ma lát­lak utol­já­ra.

De vi­gyázz jól az ibo­lyá­ra,
ne fes­se aj­kad, mely hal­vány még,
hi­szen is­me­red bi­zo­nyá­ra
a ta­va­szi mér­gek ere­jét.
Ne si­ess, ta­vasz, szí­vem tár­va,
ta­lán ma lát­lak utol­já­ra.

Pe­resz­lé­nyi Sán­dor for­dí­tá­sa