Koncsol László – Csepp­ben a ten­ger

(Csáky Pál Har­ma­tos reg­ge­lek ál­mai cí­mű do­ku­men­tum­re­gényé­ről)
A könyv né­mi­leg rej­tett, be­lül­re vitt al­cí­me: Do­ku­men­tum­re­gény: egy ta­ní­tó éle­te 1968-ban és utá­na. A ta­ní­tó, Új­vá­ry Lász­ló, a könyv hő­se ma is él. A ma­gya­rá­zó al­cí­met, ha szer­kesz­tő va­gyok, így mó­do­sí­tot­tam vol­na: Egy ta­ní­tó éle­te 1968-ig és utá­na. Új­vá­ry igaz­ga­tó úr 1930-ban szü­le­tett Lé­ván, s a könyv 158 ol­da­lán egész éle­tét föl­mond­ja. Éle­te pe­dig nem más, mint az érin­tett tör­té­nel­mi fo­lya­ma­tok le­kép­ző­dé­se sor­sá­ban. Egy vál­to­zat a mil­li­ók kö­zül, Csáky Pál le­jegy­zé­sé­ben.

A kom­mu­nis­ták két lép­cső­ben ter­vez­ték meg örö­kös­nek, glo­bá­lis­nak s a vi­lág vé­ge­ze­té­ig tar­tó­nak szánt ha­ta­lom­gya­kor­lá­su­kat. Az el­ső lép­cső a meg­ka­pa­rin­tott or­szá­gok tár­sa­dal­má­nak szét­ve­ré­se volt. Ezt vég­re is haj­tot­ták, „a múl­tat vég­képp el­tö­röl­ni” jel­sza­vá­val hó­na­pok alatt szi­lán­kok­ra zúz­ták és mély sír­göd­rök­be la­pá­tol­ták a tör­té­nel­mi­leg ki­ala­kult osz­tá­lyo­kat és ré­te­ge­ket. Egye­de­i­ket po­li­ti­ka­i­lag, va­gyo­ni­lag, jo­gi úton, ha úgy jött, és gyak­ran jött úgy, tes­ti­leg is lik­vi­dál­ták, s egy ala­csony szin­ten az egész tár­sa­dal­mat egyneműsítették. Il­­lyés Gyu­la 1934-ben ta­lál­ko­zott elő­ször Moszk­va szür­ke, ho­mo­ge­ni­zált em­ber­tö­me­gé­vel; ez a szo­mo­rú ho­mok­szín az­tán a ved­lő há­zak fa­lá­ra, a gé­pek­re és gép­ko­csik­ra is szét­szi­vár­gott, s egész éle­tün­ket be­lep­te. A vi­lág­bi­ro­da­lom­nak a vö­rös szín kü­lön­bö­ző ár­nya­la­ta­i­ból ki­ra­kott országmozaikját le­szag­gat­ták a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ci­ó­ról, a le­ni­ni–sztá­li­ni re­ak­ci­ót militánsan ter­jesz­tő-vé­del­me­ző szov­jet törzs ér­rend­sze­ré­re kap­csol­ták, a bel­ső vas­füg­gö­nyök há­ló­za­tát pe­dig ak­na­me­zők, vil­lany­áram­mal dú­sí­tott szö­ges­drót sö­vé­nyek és gya­log­sá­gi gyors­tü­ze­lő fegy­ve­rek át­lát­szó, de át­jár­ha­tat­lan, mo­dern kí­nai fa­la vé­del­mez­te.

A má­so­dik lép­cső, egy mes­­sze magasabbrendűvé, ab­szo­lút­tá el­gon­dolt, osz­tály­nél­kü­li, min­den ed­di­gi­nél sza­ba­dabb, ha­la­dóbb, di­na­mi­ku­sabb tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi szer­ke­zet, egy ki­zsák­má­nyo­lás­tól men­tes tár­sa­da­lom föl­épí­té­se a moszk­vai köz­pont­ból irá­nyí­tott ha­tal­mi há­ló­zat­nak het­ven év alatt sem si­ke­rült. Egy in­ter­jú­já­ban Luk­ács György azt fo­gal­maz­ta meg, hogy a leg­ros­­szabb szo­ci­a­liz­mus is jobb a leg­fej­let­tebb ka­pi­ta­liz­mus­nál: ez volt az el­mé­le­ti konst­ruk­ció, ame­lyet a gya­kor­lat kép­te­len volt iga­zol­ni, a pró­bán a pu­ding el­bu­kott. Rend­sze­rük­be kó­dol­ták az erő­sza­kot, amely­ből nem en­ged­het­tek. Ha oly­kor ilyen-olyan ok­ból la­zult a dik­ta­tú­ra szo­rí­tá­sa, s a tár­sa­da­lom a több le­ve­gő­től meg­pezs­dült, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom min­dig a dik­ta­tú­rák ref­le­xe sze­rint vá­la­szolt, va­lós vagy csak vélt el­len­fe­le­i­re meg­sem­mi­sí­tő csa­pá­so­kat mért. Rend­sze­rint csa­lád­tag­ja­ik sor­sát is vak­vá­gány­ok-­ra lök­te-rug­dos­ta. A rend­szer gro­teszk, tra­gi­ko­mi­kus paradoxona volt, hogy idő­vel már nem is az osz­tály­harc je­gyé­ben szá­mol­tak le az em­be­rek szá­zez­re­i­vel és tíz­mil­li­ó­i­val, ha­nem a már nem is lé­te­ző osz­tály­el­len­sé­get, ha­nem sa­ját em­be­re­i­ket, ne­velt­je­i­ket, elv­tár­sa­i­kat pa­ran­csol­ták le tár­sa­dal­mi pá­lyá­juk­ról, fosz­tot­ták meg ta­nult hi­va­tá­suk te­re­pé­től. Jöt­tek rá­juk a harc­ko­csik, a ro­tyo­gó-for­tyo­gó ro­ba­jú óri­ás­he­li­kop­te­rek, a va­dász­bom­bá­zók. Ma­guk­ra, ma­guk el­len jöt­tek.

Em­lék­szem egy ré­gi vicc­re. Egy el­me­ba­jos fi­a­tal­em­ber a gu­mi­pus­ká­já­val min­den ab­la­kot szét­lő. In­té­zet­be zár­ják, s a fő­or­vos szexterápiára fog­ja. Éj­jel-nap­pal csik­lan­doz­zák ér­zé­ke­it látványossabbnál lát­vá­nyo­sabb szí­nes por­nó­fil­mek­kel, s ez he­te­kig így megy. Az­tán a fő­or­vos kér­dő­re ve­szi: mit tesz, ha sza­ba­dul. Ki­megy az ut­cá­ra, mond­ja, fog egy nőt, ha­za­vi­szi, szé­pen, mód­sze­re­sen le­vet­kőz­te­ti, míg el nem jut a kis­nad­rág­hoz. Na és? – kér­di aj­zot­tan a fő­or­vos. Azt is le­hú­zom ró­la, jön a vá­lasz. És ak­kor? – te­szi föl a lé­lek­idom­ár a dön­tő kér­dést, amely te­rá­pi­á­ját hi­va­tott iga­zol­ni. „Ak­kor ki­sze­dem be­lő­le a gu­mi­t, gu­mi­pus­kát csi­ná­lok be­lő­le, és ki­lö­vöm az ab­la­kot.” – Be­teg, gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg fi­a­tal­em­be­rünk­nek a gyö­nyö­rű­sé­ges vi­lág­te­rem­tő ak­tus erő­te­ré­ben is a pri­mi­tív rom­bo­lás esz­kö­ze, a gu­mi­pus­ka jut eszé­be, mint a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ve­zé­re­i­nek a jobb­író esz­mék erő­te­ré­ben a tan­kok, az óri­ás­he­li­kop­te­rek és a va­dász­bom­bá­zók.
A vi­lág­rend­szer ve­zé­rei ta­lán már a ber­li­ni lá­za­dás ide­jén, de a len­gyel és a ma­gyar 1956 és kü­lö­nö­sen a cseh­szlo­vák 1968 után min­den bi­zon­­nyal lát­ták, hogy a rend­szer be­lül­ről tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai vo­na­lon, kí­vül­ről pe­dig civilizatórikusan nem tart­ha­tó fenn to­vább, el­lo­pott vagy asz­tal alá hullt mor­zsá­i­ból él, s hogy a vi­lág­ré­szek ver­se­nyé­ben ment­he­tet­le­nül le­ma­rad, de a meg­ol­dást nem a rend­szer fel­la­zí­tá­sá­ban, egy szo­ci­ál­de­mok­ra­ta át­fej­lő­dé­si irány kö­ve­té­sé­ben, az ál­la­mi va­gyon át­gon­dolt, fo­ko­za­tos magánosításában, ha­nem a dik­ta­tú­ra szi­go­rí­tá­sá­ban vél­te meg­ta­lál­ni. A több vi­lág­részt ura­ló rend­szer fegy­ve­re­i­ben, az ál­lam­rend­őr­ség­ben s az em­be­rek eg­zisz­ten­ci­á­lis fe­nye­ge­tett­ség­ből sar­ja­dó ret­te­gé­sé­ben bí­zott. Ez már egy ci­ni­kus párt- és ál­la­mi gé­pe­zet ré­mült ural­mi vég­já­té­ka volt. Tud­ták, hogy or­szá­ga­i­kat sza­ka­dék­ba kor­má­nyoz­zák, de a mű­szer­fal elé sen­kit sem ül­tet­het­tek, mert prog­res­­szív bel­ső el­len­zé­kü­ket el­le­he­tet­le­ní­tet­ték, s fél­tek az el­len­csa­pás­tól, amely sze­rin­tük több év­ti­ze­des ter­ror­juk­ra vá­la­szolt vol­na. Nem lesz több hat­van­nyolc, mon­do­gat­ták, és iga­zuk lett. Jött vi­szont egy év, 1989, amely­nek he­lyé­be bol­do­gan fo­gad­tak vol­na el egy új hat­van­nyol­cat, mert az az esz­ten­dő a rend­szer vil­lám­gyors szét­hul­lá­sát és az erős nyu­ga­ti ma­gán­tő­ke meg a he­lyi vad­ka­pi­ta­liz­mus be- és fel­tö­ré­sét hoz­ta. A pudvas belsejű, üre­ges fát bi­valy­erős acélab­ron­csok mar­kol­ták ösz­­sze, de a fa ma­gá­ba ros­kadt, s a ren­ge­teg ab­roncs (fegy­ver, szö­ges­drót) ócs­ka­vas­ba ke­rült. Be­ol­vasz­tot­ták. Eb­be a tör­té­net­be, a fo­lya­mat cseh­szlo­vá­ki­ai, ezen be­lül szlo­vá­ki­ai, még ezen be­lül is szlo­vá­ki­ai ma­gyar, sőt Ga­ram men­ti ág­bo­ga­i­ba fo­nó­dott be­le Új­vá­ry Lász­ló igaz­ga­tóta­ní­tó­nak, az élet­raj­zi do­ku­men­tum hő­sé­nek a sor­sa, aki a re­gény­ben Új­vá­ri Sán­dor né­ven sze­re­pel. A könyv szer­ző­je Csáky Pál ve­gyész­mér­nök, író, po­li­ti­kus. Bi­zo­nyos je­lek sze­rint Lé­ván, a szer­ző ot­ta­ni tex­til­gyá­ri mér­nök­sé­ge és ma­gyar if­jú­sá­gi szer­ve­ző mun­ká­ja so­rán ke­rül­tek egy­más­sal meg­hitt em­be­ri kap­cso­lat­ba, így is­mer­te meg Csáky a ná­lá­nál hu­szon­hat év­vel öre­gebb, so­kat meg­élt, min­den jót és szin­te min­den ros­­szat meg­ta­pasz­talt, vi­lá­gos fe­jű fér­fi éle­tét.

Eöt­vös Jó­zsef 1851–54-ben ír­ta A XIX. szá­zad ural­ko­dó esz­mé­i­nek be­fo­lyá­sa az ál­lam­ra cí­mű köny­vét. A ma­gyar re­form­kor és az ad­di­gi eu­ró­pai for­ra­dal­mak ta­pasz­ta­la­ta­in is okult szer­ző a re­mek szin­té­zis­ben a kom­mu­nis­ták prog­ram­ját is be­mu­tat­ja, s hig­gadt, ér­dek­fe­szí­tő tu­do­má­nyos ös­­sze­ha­son­lí­tó tör­té­nel­mi és ál­lam­böl­cse­le­ti elem­zés­sel mu­tat­ja ki, mi­lyen ka­taszt­ró­fá­ba so­dor­hat­ja ez a terv, ha győz, a tár­sa­dal­ma­kat. „A lé­nyeg, mi­re néz­ve a communismus min­den kö­ve­tő­je egyet­ért, ab­ban áll, mi­sze­rint az ál­lam czéljául a tel­jes egyen­lő­sé­get, s esz­kö­zül e czélra az egyén föl­tét­len alá­ren­de­lé­sét az ál­lam­nak te­kin­tik. S mi­u­tán az egyén tel­jes alá­ve­té­se az ál­lam ha­tal­má­nak csak úgy le­het­sé­ges, ha az ál­la­mot kor­lát­lan ha­ta­lom­mal ru­ház­zuk fel, és mi­vel az átalános egyen­lő­ség el­vét ak­kor le­het leg­in­kább meg­kö­ze­lí­te­ni, ha az alól csu­pán egy sze­mély van ki­vé­ve, kö­vet­ke­zik: hogy a despotismus nem­csak el­len­tét­ben nincs a communismus el­ve­i­vel, sőt szük­sé­ges ered­mé­nye en­nek, s oly for­ma, mely­nek el­vei an­nak leg­in­kább meg­fe­lel­nek. Nem a communista el­vek győ­zel­me, ha­nem csu­pán az lehetlen, hogy ezen el­ve­ket va­la­ha más va­ló­sít­sa, mint az absolutismus. S azért a communismus győ­zel­me min­den­kor egy­szer­smind a despotismusé leend…” – Ezt ír­ta lát­no­ki tu­dá­sá­val Eöt­vös Jó­zsef, mint a kom­mu­niz­mus meg­elő­le­ge­zett kri­ti­ká­ját.

Amit jó­solt, az jó het­ven év múl­va meg is je­lent a gló­bu­szon. Száz­mil­li­ók sor­sát ha­tá­roz­ta meg így vagy amúgy, s az egyik ilyen élet, ame­lyet hul­lám­ve­ré­sé­vel emelt és a mély­be ej­tett, ame­lyen a des­po­tiz­mus egész ter­mé­szet­raj­zát de­monst­rál­ni le­het, ép­pen Csáky Pál köny­vé­nek fa­lu­si igaz­ga­tóta­ní­tó hő­séé. A zsar­nok­ság föl­emel­te, majd el­dob­ta, mond­va­csi­nált in­dok­kal, hogy kör­nye­ze­té­ben fé­lel­met ger­jes­­szen, mint egy szük­ség­te­len­né vált, még hord­ha­tó, csak ép­pen di­vat­ja­múlt ka­ca­tot. Igaz­ga­tóta­ní­tó­ból, ki­vá­ló, si­ke­res szak­em­ber­ből ben­zin­ku­tast csi­nált. „Igen, mert min­dig szék­lá­bat csi­nál­tam / És azt is a leg­hit­vá­nyabb alak­ra” – pa­na­szol­ja Mi­che­lan­ge­lo Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak XII. szí­né­ben, a fa­lansz­ter­ben. Egyenszéket, egyenbútort, egyenházat, egyen­ru­hát. „So­ká könyörgtem, hagy­ják mó­do­sít­nom, / En­ged­jék, hogy vés­sek rá hol­mi díszt, / Nem engedék. Kí­ván­tam vál­to­zá­sul / A szék tám­lá­ját, min­dent hasz­ta­lan. / Meg­őrü­lés­hez vol­tam már kö­zel, / S ott hagy­tam a kínt, ott a mű­he­lyet.” Az ag­gas­tyán, a mun­ka­fel­ügye­lő a re­ne­szánsz óri­á­sát szo­bá­já­ba kül­di, ami­ért pa­nasz­ko­dott, hogy ne él­vez­ze a „szép, me­leg na­pot”. Mi­re Ádám: „Mi­che­lan­ge­lo, mily po­kol le­het / Szűd is­te­né­nek, hogy nem bír te­rem­te­ni. – Oh men­­nyi is­me­rős min­den­fe­lé, / És men­­nyi szel­lem, men­­nyi ős­erő. / Ez vé­lem har­colt – az már­tír­ha­lált halt, / Ez szűk­nek érzé a vi­lág­te­két, / S mi egy­for­má­ra, mily tör­pé­re szűr­te / Az ál­lam…”

Mint a mi Garam menti, lévai Mic­he­lan­ge­lón­kat, igaz­ga­tóta­ní­tón­kat, nép­mű­ve­lőn­ket, mű­ked­ve­lő szín­ház­ren­de­zőn­ket, kis hí­ján MATESZ-igazgatónkat, CSEMADOK-vezetőnket, Új­vá­ry Lász­lót. Jó ez a do­ku­men­tum, mert ál­ta­lá­nos ér­vén­­nyel is bír. Ha hő­sé­nek út­ját pont­ról pont­ra jól meg­fi­gyel­jük, mind­járt ki­de­rül, hogy csepp­ben a ten­ger, az egész fel­vi­dé­ki ma­gyar tör­té­ne­lem le­ját­szó­dik ben­ne. Az im­pé­ri­um- és hi­va­ta­li nyelv­vál­tá­sok dur­va, sza­ka­dé­kos ha­tár­vo­na­la­in bukdácsoló, hivatáscserékre kényszerített apa, a kü­lön­bö­ző in­téz­mé­nyek ál­tal fenn­tar­tott, kü­lön­bö­ző ok­ta­tá­si nyel­vű is­ko­lák, ame­lyek­be hő­sünk jár­ni kény­sze­rült, akár ér­tet­te a ta­ná­rok nyel­vét, akár nem, a há­bo­rú­ba ve­zé­nyelt csa­lád­fő, a front és a me­ne­kü­lés a tá­vo­li Hor­vá­ti­ba, Felsőszemeréd alá, ha­son­ló­an egye­bek közt a hontfüzesgyar-mati Duba családhoz, ame­lyet ki­vá­ló pró­za­írónk több mű­faj­ban is bő­ven do­ku­men­tált, el­ha­gyott la­ká­suk ki­fosz­tá­sa, a ma­gyar­ül­dö­zés kü­lön­bö­ző for­mái, a la­kos­ság­cse­re ré­me, a szlo­vák is­ko­la fe­le­más, ele­ve táv­lat­ta­lan kény­sze­re, hisz ez­zel a ma­gyar csa­lád­név­vel, mond­ja hő­sünk­nek a szlo­vák ta­nár­nő, gim­ná­zi­um­ban nem bol­do­gul­hat, s rév­be ér­ke­zé­se a kom­mu­nis­ta for­du­lat utá­ni esz­ten­dők­ben, ami­kor el­ren­delt hi­va­tá­sá­ra ta­lál. Húsz­éve­sen, fél­kész pe­da­gó­gus­ként már ta­nít, sőt mind­járt is­ko­lá­kat igaz­gat, csa­lá­dot ala­pít, kul­tú­rát szer­vez, úgy ér­zi, övé lett a vi­lág. A ha­ta­lom hul­lá­ma eme­li, s ő gya­nút­lan és bol­dog. Bol­dog és te­vé­keny, a la­kos­ság­cse­ré­vel erő­sen csor­bult Ga­ram men­ti ma­gyar mun­ká­sok és föld­mű­ve­sek gyer­me­ke­it se­gí­ti föl az őt is eme­lő hul­lám há­tá­ra. Köz­ben, per­sze gőz­erő­vel zaj­lik a szö­vet­ke­ze­te­sí­tés, az egy­há­zak vis­­sza­szo­rí­tá­sa, a mun­ka­erő-fö­lös­leg el­szí­vá­sa, a szlo­vák is­ko­la­ala­pí­tás rész­ben a ma­gyar in­téz­mé­nyek ro­vá­sá­ra, pél­dá­ul kö­zös szlo­vák igaz­ga­tás­sal – min­den, ami idő­vel a vi­dék ki­ürü­lé­sét hoz­ta ma­gá­val. Így sor­vasz­tot­ták el pél­dá­ul haj­dan erős lé­vai vég­vá­ro­sunk ma­gyar kö­zép­is­ko­lá­it.

A terv­gaz­dál­ko­dás sem kis-, sem kö­zép­vál­lal­ko­zá­so­kat nem szült, min­den al­ko­tó ösz­tönt a nagy­ipar ko­hói és gé­pei kö­zé szo­rí­tott. Mic­he­lan­ge­lót a fa­lansz­ter mű­he­lyé­be, pa­nel­gyá­rak ön­tő­for­mái kö­zé, pa­nel­há­zak ös­­sze­ra­ká­sá­ra. A tü­ne­te­ket ész­re­vet­tük, író­ink, köl­tő­ink, publicisztáink ír­tak is ró­luk. Hir­te­len Cselényi két ver­sét, a Gömör né­pét és a bod­rog­kö­zi szél­ről írt rap­szó­di­á­ját tud­nám em­lí­te­ni, de a fo­lya­mat vég­ered­mény­ét, a ma­gyar vi­dé­kek ki­ürü­lé­sét még nem mer­tük vol­na meg­jó­sol­ni, ér­tel­münk vis­­sza­ri­adt a lá­to­más­tól. A jö­vő min­dig a je­len­ben ké­szül; ép­pen Eöt­vös Jó­zsef fi­gyel­mez­tet ar­ra, hogy egy-egy esz­me, gon­do­lat, prog­ram meg­hir­de­té­se­kor még sen­ki sem sej­ti, mi­be so­dor­ja ve­le a vi­lá­got. Lu­ther nem akart egy­ház­sza­ka­dást, mond­ja, csak re­for­mo­kat sür­ge­tett, a fran­cia for­ra­da­lom esz­mei elő­ké­szí­tői sem or­szá­gos vér­on­tást, csak re­for­mo­kat sze­ret­tek vol­na.

A szov­jet tá­bor (mi­lyen jó szó ez: tá­bor – ka­to­nai tá­bor, kon­cent­rá­ci­ós tá­bor, mun­ka­tá­bor, át­ne­ve­lő tá­bor, kény­szer­mun­ka­tá­bor stb.) kö­zép-eu­ró­pai nem­ze­tei a cá­ri Oro­szor­szá­gé­tól di­a­met­rá­li­san kü­lön­bö­ző tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nyok­kal, a de­mok­rá­cia és az ön­kor­mány­zat­ok em­lé­ke­i­vel él­ték meg a dik­ta­tú­rát, s lá­zong­tak el­le­ne. Gyak­ran ta­lál­koz­tunk olyan idős kom­mu­nis­ta moz­gal­mi em­be­rek­kel, akik már 1945 és ké­sőbb, 1948 után vis­­sza­ri­ad­tak a ha­ta­lom­gya­kor­lás na­pi ta­pasz­ta­la­ta­i­tól, és meg­ha­son­lot­tak a vi­lág­gal. 1956 ok­tó­be­ré­nek ma­gyar üvöl­té­sét már az egész vi­lág meg­hal­lot­ta, ha­tá­sa pe­dig iro­dal­munk­ban is szö­ve­ge­ket szült. Tő­zsér hí­res 1958-as Fér­fi­kor cí­mű ver­se a dik­ta­tú­ra ál­tal meg­seb­zett sza­bad szel­lem vad til­ta­ko­zá­sa a ha­ta­lom in­zul­tu­sai el­len: „Szú­rok, ha szúr­nak, / rú­gok, ha rúg­nak, / nem haj­lok se új, / se ré­gi úr­nak…” – s pár év múl­va meg­szü­let­nek azok a cseh és szlo­vák iro­dal­mi alap­szö­ve­gek, ame­lyek az 1968 fe­lé ve­ze­tő uta­kat cö­ve­ke­lik ki. Tatarka két bri­li­áns pamf­let­jét, ame­lyet A bó­lo­ga­tás dé­mo­ná­ról és Fi­gu­ra fe­je­de­lem­ről írt, a Ma­dách 1969-ben hoz­ta ki, de mind­járt be is von­ták és bezúzták, s csak a szer­ző ha­lá­la és az 1989-es de­mok­ra­ti­kus for­du­lat után je­len­he­tett meg kö­vet­kez­mé­nyek nél­kül.

Csáky Pál köny­ve ezt az idő­sza­kot a Cse­ma­dok és a köz­pon­ti ha­ta­lom di­a­ló­gu­sá­ra fó­ku­szál­ja, mert hő­se fő­képp eb­ben a pár­be­széd­ben volt ér­de­kelt. Ma­gam is úgy lá­tom, he­lye­sen be­szél az egész 1968-as fo­lya­mat, ál­ta­lá­ban a lé­te­zett szo­ci­a­liz­mus tör­té­ne­té­nek két­ar­cú­sá­gá­ról. Volt a ha­ta­lom­nak egy de­rűs, biz­ta­tó, ün­ne­pi, in­ter­na­ci­o­na­lis­ta, épít­ke­ző, a zász­ló­ten­ge­rek­ből szé­le­sen ki­mo­soly­gó, min­den dol­go­zó­nak, s mi­u­tán a tá­bort csak dol­go­zók né­pe­sí­tet­ték be, ki­vé­tel nél­kül min­den be­csü­le­tes, szor­gal­mas ál­lam­pol­gár­nak za­var­ta­lan, fé­nyes jö­vőt ígérő nyil­vá­nos és egy sö­tét, fe­nye­ge­tő, gya­nak­vó, a gon­dol­ko­dást, bí­rá­la­tot, tá­jé­ko­zó­dást, moz­gást és min­den­fé­le jo­go­kat ti­lal­ma­zó, sőt bün­te­tő ar­ca. Egy so­vi­nisz­ta ar­ca is volt. Nap­fé­nyes in­ter­na­ci­o­na­lis­ta áb­rá­zat kül­ső, nem­zet­kö­zi, sö­tét so­vi­nisz­ta bel­ső, nem­zet­po­li­ti­kai hasz­ná­lat­ra. Az 1968-as re­form­kí­sér­let gyá­szos ku­dar­cá­ból lát­hat­tuk, hogy a kom­mu­niz­mus szov­jet kon­cep­ci­ó­ja ment­he­tet­le­nül ki­égett, a fa pud­vás, csak az acél ab­ron­csok tart­hat­ják ös­­sze ide­ig-órá­ig. Ak­kor mon­do­gat­tam né­hány ba­rá­tom­nak, hogy ha a tá­bor­ban akadnának em­be­rek, akik­nek va­ló­ban fon­tos még a szo­ci­a­liz­mus, ös­­sze­fog­ná­nak, és fegy­ve­res of­fen­zí­vát in­dí­ta­ná­nak a bi­ro­dal­mi köz­pont el­len. Ra­bul ej­te­nék a Kreml­ben kártékonykodó ge­ron­to­ló­gi­ai köz­pont félhülye vé­ne­it, s ül­tet­né­nek a he­lyük­re olya­no­kat, akik a tá­bort át­ve­ze­tik az oszt­rák, svéd, nor­vég, finn, nyu­gatné­met szo­ci­ál­de­mok­rá­cia sza­bad vi­lá­gá­ba. Vo­nul­junk már egy­szer mi is Moszkvába, ne csak ők mi­hoz­zánk, s va­ló­ban ment­sük meg a szo­ci­a­liz­must, de őtő­lük.
Az­tán hő­sünk éle­té­ben is be­kö­vet­ke­zett, ami a tá­bor mil­li­ó­i­nak sor­sát ha­son­ló mó­don vagy még go­no­szab­bul pe­csé­tel­te meg. Va­la­ki­ket bün­tet­ni kel­lett; ha egy­szer el­len­for­ra­da­lom dúlt az or­szág­ban, el­len­for­ra­dal­má­ro­kat kel­lett ke­res­ni­ük és bün­tet­ni­ük. Bí­bor­ban szü­le­tett Kons­tan­tin bi­zán­ci csá­szár ír­ta a bi­ro­dal­mi po­li­ti­ka ku­lis­­sza­tit­ka­it le­lep­le­ző nagy­es­­szé­jé­ben, hogy ide­ge­sí­tet­te a bi­ro­da­lom ha­tá­rai kö­ze­lé­ben iz­gő-moz­gó két nagy nép, a be­se­nyők és a ma­gya­rok kö­zel­sé­ge, meg­kér­te hát a ma­gya­ro­kat, hogy szá­mol­ná­nak le be­se­nyő szom­széd­sá­guk­kal. A ma­gya­rok fél­ve a nagy túl­erő­től, nem vál­lal­ták a meg­tisz­te­lő fel­ada­tot, mi­re a csá­szár a be­se­nyő­ket kér­te meg ugyan­ar­ra a szogálatra a ma­gya­rok el­len. Ők meg­tet­ték, a ma­gyar erő­ket szét­ver­ték, s a ma­ra­dék me­ne­kült be a Kár­pá­tok Is­ten al­kot­ta vé­del­me­ző bérc­gyű­rű­jé­be. 1968-as ma­gyar ve­ze­tő­in­ket, s ezt tő­lük tu­dom, az ural­ko­dó párt új ve­zé­rei meg­kér­ték, vá­dol­nák be el­len­lá­ba­sa­i­kat, és sö­pör­jék ki őket mint el­len­for­ra­dal­má­ro­kat a köz­élet­ből. A meg­szó­lí­tot­tak jel­le­mes em­be­rek lé­vén más­ként lát­ták ugyan a dol­go­kat, mint ama­zok, de ros­­szat nem akar­tak ne­kik. Er­re az il­le­té­ke­sek a má­sik csa­pa­tot idéz­ték szí­nük elé, s a cél­ke­resz­tet ezek­re ál­lí­tot­ták át. A ki­vég­zés rö­vid úton meg­tör­tént. Hul­lot­tak az em­be­rek, azok, aki­ket a ha­tal­mi maf­fia el­len­for­ra­dal­már­ok­ká ne­ve­zett ki. Vit­ték a sok kis Mic­he­lan­ge­lót a fa­lansz­ter­be. Új­vá­ryt sok há­nyat­ta­tás és ver­gő­dés után párt­köz­pon­ti pro­tek­ci­ó­val a lé­vai ben­zin­kút­hoz, kö­zel húsz év­re. Éle­te nagy, ál­do­za­tos ka­land­já­ra há­zas­sá­ga is rá­ment, a ti­lal­mak mi­att gyer­me­ke­i­nek sor­sa is más­ként ala­kult, de túl­él­te, és tett még egy fon­tos, hasz­nos na­pi mun­ká­já­nál mes­­szebb vi­vő lé­pést, ami­kor éle­tét fi­a­tal ba­rát­já­nak, Csáky Pál­nak toll­ba mond­ta.

Szü­let­tek ná­lunk 1945 után az övé­nél sok­kal sö­té­tebb tra­gé­di­ák, de a ha­ta­lom gé­pe­ze­te lé­nye­gé­ben min­dig úgy mű­kö­dött, ahogy Új­vá­ry Lász­ló igaz­ga­tó úr Csáky Pál­nak a ma­ga ese­tét elő­szám­lál­ta. A gé­pe­zet csavarait, transz­mis­­szi­ó­it, fo­gas­ke­re­ke­it, ahogy Sztá­lin egy nagy be­szé­dé­ben ki­fej­tet­te, nem ne­ve­zi ne­vü­kön, vagy köny-­nyen meg­fejt­he­tő ál­né­ven em­lí­ti őket, de nem is ez a fon­tos. Két­ar­cú­ak vol­tak, mint a rend­szer. „Vi­gyázz R.-rel, göm­bö­lyű, gu­rul, mint a lab­da”, mond­ta Do­bos, ami­kor egy ke­ser­ves ügyem­mel na­i­vul R.-hez for­dul­tam se­gít­sé­gért, s ha­son­lót mon­dott ró­la Turczel is. R. min­dent meg­ígért, de más­fe­lé gu­rult, más lő­het­te ve­le a győz­tes gólt, az én ka­pum­ba, el­le­nem. Az ő gurulékony ter­mé­sze­te fe­lelt meg a ha­ta­lom­nak, s be­lá­tom, a tár­sa­dal­mat a nagy bi­ro­dal­mi nyo­más alatt is mű­köd­tet­nie kel­lett va­la­ki­nek. A szo­ci­a­liz­mus két­üte­mű álom-Tra­bant­ja, álom-Wart­burg­ja, négy­üte­mű Škodája és La­dá­ja-Zsi­gu­li­ja sok bü­dös füstjével és a ka­pasz­ko­dó­kon fel­for­tya­nó hű­tő­vi­zé­vel ugyan, de gu­rult, s kor­má­nyo­sai ru­ti­no­san ve­zet­ték a sza­ka­dék fe­lé. Két-há­rom év alatt író­gé­pet is ve­het­tem, ki­vár­tam so­ro­mat a lis­tán, két-há­rom hó­na­pon be­lül gép­sza­lag is ke­rült a bolt­ba, meg­ad­hat­tam, a köl­csön­sza­la­got A Hét tit­kár­nő­jé­nek, aki ne­kem Mácstól kö­nyö­rög­te vis­­sza, sőt pult alól vagy száz géppapírt is csúsz­ta­tott egy ked­ves, bölcs, min­dent ér­tő el­áru­sí­tó­nő a tás­kám­ba, ami­kor csak ket­ten vol­tunk a pa­pír­bolt­ban, s mond­tam ne­ki, hogy író va­gyok. He­te­kig tar­tó sor­ál­lás­ok után to­a­lett­pa­pír is ke­rült va­la­hon­nan a bol­tok­ba, s elő­for­dult, hogy fő­vá­ro­si zöld­sé­ge­sünk­nél fő­sze­zon ide­jén pap­ri­kát és pa­ra­di­cso­mot is kap­tam. Ez volt a lé­te­ző fej­lett szo­ci­a­lis­ta tár­sa­da­lom terv­gaz­da­sá­ga.

Er­ről jut eszem­be egy ko­ra­be­li ma­gyar vicc. XIII. Ramzesz ide­jén ros­­szul áll Egyip­tom szé­ná­ja. A leg­fel­sőbb ud­va­ri ta­nács ös­­sze­ül, és böl­csen úgy dönt, hogy nem a rend­szer, ha­nem Ramzesz a bű­nös, ezért a fá­ra­ót ki kell ik­tat­ni a ha­ta­lom­ból. Köz­lik ve­le, hogy él­ve egy pi­ra­mis­ba falazzák. Ő be­le­nyug­szik, csak egyet kér: ked­venc te­vé­jé­vel kell­jen a nagy kő­töm­bök kö­zé vo­nul­nia. Az íté­le­tet vég­re­hajt­ják, s jön XIV. Ramzesz. A bi­ro­da­lom ál­la­po­ta to­vább rom­lik, s az ud­va­ri ta­nács be­lát­ja, hogy a hi­ba nem a fá­ra­ók­ban, ha­nem a rend­szer­ben van. El­dön­tik, hogy XIII. Ramzeszt új­ra­te­me­tik, és re­ha­bi­li­tál­ják. Ki­sze­dik a kö­ve­ket, s döb­ben­ten lát­ják, hogy húsz év után az élő XIII. Ramzesz s te­vé­je tá­mo­lyog ki hu­nyo­rog­va az üreg­ből. Cso­da tör­tént, Ramzesz va­ló­ban is­ten! Min­den­ki térd­re hull és has­ra ve­tő­dik, de a ta­nács fő­em­be­re megemberli ma­gát, föl­tá­pász­ko­dik, s mé­lyen haj­lott de­rék­kal föl­te­szi a kér­dést: „Ó, is­te­ni fá­raó, mi­ként le­het­sé­ges ez, húsz évig él­ni egy sö­tét üreg­ben, ét­len-szom­jan, egy te­vé­vel?” – „Ez úgy volt, fi­acs­kám, hogy amit a te­vém poty-­­tyan­tott, azt me­get­tem én, amit én pot­­tyan­tot­tam, meget­te a te­vém. Ezt ne­vez­tem én el oda­bent, té­pe­lő­dé­se­im köz­ben a terv­sze­rű egyip­to­mi hi­ány­gaz­da­ság­nak.”

Eöt­vöst idéz­tük, hát ka­nya­rod­junk vis­­sza őhoz­zá. Min­den dik­ta­tú­rá­ra dik­ta­tú­ra vá­la­szol, mond­ja a ki­vá­ló ma­gyar arisz­tok­ra­ta író, po­li­ti­kus, gon­dol­ko­dó. Így volt ez min­dig a vi­lág­tör­té­ne­lem­ben, Kun Béláék után is, Hor­thy el­ső hó­nap­ja­i­ban, és nem cso­da. Ütés­re ütés a vá­lasz. El­gon­dol­ni is ször­nyű, mi lett vol­na az or­szág­ból, ha tag­köz­tár­sa­ság­ként Szamuelyékkel és a Le­nin-fi­úk­kal Sztá­lin ural­ma alá kor­má­nyoz­zák. Hál’istennek 1989 után más­ként for­dult a ke­rék, a fi­a­tal de­mok­rá­cia bölcs volt és meg­bo­csá­tó, s vér­te­len for­ra­dal­mat kí­vánt. Ez­ál­tal ma egy­más mel­lett, egy­mást mo­so­lyog­va kö­szön­tő szom­szé­dok­ként élünk azok­kal, akik ki­nyír­tak, szem­mel tar­tot­tak, le- és ki­hall­gat­tak, je­lent­get­tek ben­nün­ket. Ők kap­ják a na­gyobb nyug­dí­jat, s mi, aki­ket a fa­lansz­ter mű­he­lye­i­be lök­tek, egy szót sem szó­lunk el­le­nük. Is­mer­jük őket, ne­vük lis­tá­kon, tet­te­ik írott em­lé­ke a bu­kott rend­szer in­téz­mé­nyi le­vél­tá­ra­i­ban ol­vas­ha­tó, s be­ér­jük an­­nyi­val, hogy tu­dunk és írunk ró­luk, kó­dolt ne­vek­kel, mert az em­ber ter­mé­sze­te olyan, hogy is­me­re­tek­re vá­gyik. A Ram­zesz-vic­cet egy ma­gyar­or­szá­gi író ba­rá­tom­tól hal­lot­tam, nem is sej­tet­tem ró­la, hogy je­len­té­sek tu­cat­ja­it ír­ta má­sik ki­vá­ló ba­rá­tunk­ra, pá­lya­társ­ára a meg­fe­le­lő ügy­osz­tály­nak. Saj­ná­lom, so­kat kö­szön­he­tek ne­ki, va­ló­szí­nű­leg a ti­tok ki­pat­ta­ná­sa vit­te őt idő előtt a sír­ba. R.-t is saj­ná­lom, te­het­sé­ges em­ber volt, s együtt bu­kott gaz­da­szer­ve­ze­té­vel. Akik túl­él­ték a fa­lansz­te­re­ket, akár úgy, mint Mi­che­lan­ge­lo, akár mint a tá­bor­pa­rancs­nok „ag­gas­tyá­nok”, olyan­for­mán jár­tak, mint a két etel­kö­zi nép­cso­port, a ma­gya­rok és a be­se­nyők: az utób­bi­ak el­pá­hol­ták az előb­bi­e­ket, akik ideme­ne­kül­ve ha­zá­ra ta­lál­tak. A győz­tes be­se­nyő­ket azon­ban száz év múl­va a bi­zán­ci­ak és a ki­je­vi­ek le­ver­ték, s ma­ra­dék né­pes­sé­gük egyet­len me­ne­kü­lé­si út­vo­na­la a Kár­pát-me­den­ce, a ma­gya­rok ha­zá­ja volt. Így zaj­lik a né­pek és az egyé­nek éle­te. Ha Etel­köz­ben a ma­gya­rok győz­nek, ma nem va­gyunk itt, és egyi­künk sem lát­ja 2008 jú­li­u­sá­nak fel­hős-sze­les ég­bolt­ját. S hol van­nak a be­se­nyők? Em­lé­kük a köny­vek­ben, vé­rük egye­bek közt a csal­ló­kö­zi ma­gya­rok vé­ré­ben.

Ren­ge­te­get ös­­sze­lo­csog­tam Csáky Pál do­ku­men­tum­re­gé­nyé­nek ürü­gyén, de re­mé­lem, a lát­szat el­le­né­re sem sza­kad­tam el tő­le. Azt mond­tam, hogy csepp­ben a ten­ger, egész tör­té­nel­münk, a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság tör­té­nel­me ben­ne zúg, s a kép­zet­tár­sí­tás­ok lán­co­la­tán min­den pont­já­ból el­in­dul­ha­tunk va­la­mer­re, akár kö­zös­sé­gi, akár sa­ját múl­tunk dol­gai fe­lé.
Kö­szön­jük Új­vá­ry Lász­ló igaz­ga­tó úr­nak, hogy mind­ezt, mint Mó­ricz Zsig­mond bol­dog em­be­re, el­me­sél­te, és Csáky Pál ve­gyész­mér­nök, író, po­li­ti­kus ba­rá­tunk­nak, hogy le­je­gyez­te, és könyv­be fog­lal­ta. Em­lé­kez­ni és hi­vat­koz­ni fo­gunk rá. (Madách-Posonium, 2008)