Alabán Ferenc – Az értékek perspektívája
(Szempontok a közép-európai régió integrációjának és változó irodalmi kommunikációjának értelmezéséhez )
A közép-európai irodalmi integrációs törekvések alapja
A közép-európai régió integrációjának, illetve a vele járó egész térség regiona-lizációjának egyik legfontosabb hatóereje a kultúra, amely a nemzeti identitás meghatározó eleme és a rendszeres érintkezés és együttműködés területe, hordozója.
A kultúra szerteágazó és sokszínű lehetőségein belül elsősorban az irodalomnak van a legnagyobb kisugárzó szerepe a nemzeti önazonosság és a művészi, nyelvi értékközvetítés színterén. Ebből adódóan egy szélesebb körben a régió nemzeti irodalmainak, egy szűkebb körben pedig (a nemzeti irodalmak keretén és szintjén belül) a kisebbségi irodalmaknak szükséges egy olyan stratégiai értékű programot választaniuk és létrehozniuk, amely hatékonyan és egyben hitelesen segíti elő az integrációs szintek megvalósítását.
A közép-európai régió fogalma az irodalomban és a történelemben, pontosabban az összehasonlító irodalomtudományban, a nemzeti irodalmak és a világirodalom között található irodalomközi együtteseinek a megnevezése. A történelemtudományban az azonos vagy hasonló fejlődési típusba sorolható népek és nemzetek gyűjtőfogalma, egy nagyvonalakban geográfiailag is meghatározható területen. A közép-európai idea és a hozzátapadó gondolati – emotív – töltet (Zentral-Europa, Mittel-Europa…) elsősorban tehát irodalmi és szellemi fogantatású volt és nem politikai kezdeményezésre jött létre, bár áttételekkel a napi politikában is megjelent. A politika valójában – az említett szellemi genezisnél fogva – sohasem tudott a maga számára elfogadható indokokat és érveket kovácsolni a kultúra által felszínre hozott mozzanatokból és motívumokból, holott e régió művelődési és szellemi kapcsolatainak a következetes kiépítése mindenekelőtt politikai rendezést igényelt volna. Ezáltal teremtődhetett volna meg a szellemi környezet intézményesített hálózata, amelyben a közép-európai térség hat és működik. A politikai realitások e vonatkozásban, beleértve az állami és kormánykezdeményezéseket, mindig elmaradtak a szellemtől, s ennélfogva a közép-európaiság sose kapta meg a politika támogatását. Így szinte tünetszerűvé vált, hogy a Közép-Európa-problémát ismételten a kultúra, a tudomány és a szépirodalom különböző műfajai vetették fel és időszerűsítették
Az irodalmi kommunikáció változása
Az egyetemes magyar irodalom részeinek egyik fontos létmódja az egymással folytatott dialógus. A kisebbségi magyar irodalmakban lényegében a hetvenes években történt meg az a kettőződés, amely – az individuális szabadság jegyében – az „önálló nyelvteremtés” igényével paradigmatikus változást indított el. A nyelviség gondolati alaphelyzetéből kiinduló esztétikai felfogás néhány évtized alatt (de az ezredvégre mindenképp) az alkotói szándékot és megvalósulást alaposan átértelmezte. Ezzel megváltozott az alkotásban megnyilvánuló szabadságeszmény felfogása is. A szabadság morális értékként való értelmezhetősége feltételezi, hogy a pluralista értékfelfogás nem jelentheti a szabadság határtalanságát. Másrészt: ameddig a társadalmiság interakciós terében funkciót kap az irodalom, addig a művészi (esztétikai) szándékú nyelvi cselekvés mindig etikai kategória is lesz. Példának okáért: ha a költészetet a világban funkcionáló művészi formájú emberi kommunikációs rendszerként értelmezzük, akkor mint ilyet, nem kizárólag csak a „szépség” szempontjából fogjuk értékelni, hanem ezen túlmenően történetileg, gondolatilag és erkölcsileg meghatározott nyelvi (és egyéb percepciós) megnyilvánulásként is interpretáljuk. A kisebbségi magyar alkotóknál mindez hangsúlyos evidenciaként jelenik meg, mely értékképviselő fenomén. Ez az alkotói attitűd nem alakít ki külön értelmezhető hierarchikus viszonyt esztétikum és morális magatartás között, hanem éppen ellenkezőleg: az etikai vetületet az esztétikai minőség nélkülözhetetlen összetevőjének tartja.
A kommunikációs mozgást – az egyes kisebbségi magyar irodalmokon belül is – a szellemi és esztétikai kibontakozás elősegítőjeként értékelhetjük, az esetleg szembenálló „beszédmódok” egymásnak való feszülésének szintjén. A kisebbségi nyelvközpontúság és szövegelvűség eszméiben – a modern és posztmodern irodalomkoncepciókban – a nyelviség önmagára utaló értelme egzisztenciális önértékké emelkedhet, s a nyelv meghaladott eszközszerepének helyét a létszerep töltheti ki maradéktalanul. Így jöhet létre az, hogy a kisebbségi nyelvben-lét virtuális teljessége a kisebbségi lét valóságát képezi le. Ez pedig nemhogy nem áll ellentétben a nemzeti nyelv sorsáért aggódó erkölcsiség irodalmi vetületeivel, hanem – akaratlanul is – megtámogatja az etnikai-nyelvi leépülésből következő felismeréseket. Egyes példák arról győzhetnek meg, hogy hiteltelenül hangzik minden nemzetféltő ethosz lekicsinylése és lebecsülése: a legkülönfélébb irányultságokat követő kisebbségi irodalmi művek – ha művésziek, árnyaltak és jelentékenyek –, a nyelvi játékok újfajta kísérletező formái, az irónia és a groteszk közegéből sem iktathatják ki a közösségi léttapasztalat és a sorskérdések jelentésrétegeit. Mindez értéktöbbletet jelent, mely gazdagítja az egyetemes magyar irodalmat is.
Az önazonosság érdekeltsége
A felerősödő integrációs folyamatok következményeként egyre gyakrabban bukkan fel és különböző szempontok alapján értelmeződik és értékelődik az identitás fogalma és az identifikáció terminológiája. Nem teljesen új jelenségről van szó, de a szemlélet és esetleges vizsgálódás szempontjai és módozatai eltérnek egymástól. Néhány évtizeddel ezelőtt a vizsgálódások elsősorban azokra a jelenségekre irányultak, amelyek a népek, népcsoportok közötti eltéréseket, jellegzetességeket és különbözőségeket tekintették meghatározónak. Erre az attitűdre a kívülről való szemlélet felerősödése volt a jellemző. Jelenünkben viszont a dimenzionált, a belülről való látás és láttatás vizsgálatának és módszerének ideje jött el, s elsősorban az a kérdés foglalkoztatja a téma iránt érdeklődőket, hogy hogyan módosul, változik az egyén, egy csoport a saját közösségével, kultúrájával és minden meghatározójával. Ennélfogva az identitás kategóriájának előfordulása és alkalmazása rendkívül szerteágazó és a társadalmi, valamint politikai élet frazeológiájában a legkülönfélébb összefüggésben szerepel. Az is igaz azonban, hogy a mindennapi szóhasználatban legtöbbször a nemzeti öntudat kifejezéseként alkalmazzák.
A nyelv (anyanyelv), a kultúra és a származás az ún. etnikai identitás három fontos kérdésköre. Az eddigi kutatások tapasztalatai szerint ezek az összetevők – mint objektív meghatározó tényezők – az identitás megnyilvánulásának valós és konkrét elemei. A nyelv (anyanyelv) és a kultúra megnyilvánulásai értékrendbe állíthatók és az önazonosságra vonatkozó formai jellemző jegyei megállapíthatók. A származás- vagy eredettudat vizsgálata során viszont rendkívül fontos szerephez jut a szubjektív elemek sora, s ez befolyásolhatja az etnikai identitás értelmezését. Általában igaz, hogy jellegénél fogva az etnikai identitáson belül leginkább megfogalmazható és felismerhető a kulturális identitás.
Az egyén azonosulása saját etnikai csoportjával elsősorban a kulturális hagyomány elfogadásán és közvetítésén alapszik. Egy etnikai csoport, különösképpen pedig egy kisebbségi (nemzetiségi) közösség, elsősorban a hagyományaiban fejezi ki önazonosságát. Amit fontosnak tartunk külön hangsúlyozni (!) – azok számára is, akik kétségbe vonják, ill. tagadják a szlovákiai magyar irodalom és kultúra létét –, nem a kultúra szintje, illetve milyensége az értékhatározó és fontos, hanem az ahhoz való viszonyulás és az azzal való azonosulás, amely ezáltal az egyénnek a csoportjával, a közösség tagjaival való identitását nyilvánítja ki.
E kiválasztott néhány szempont is kellően kifejezésre juttatja, hogy az identitással összefüggő kérdések és tisztázandó problémák összetettek. Ahhoz, hogy igazságosak és korrektek maradjunk, csak nagy vonásokban lehet általánosabb érvényű megállapításokat tenni. Szinte mindig külön-külön, saját meghatározó jellegzetességük közegében szükséges megvizsgálni és értelmezni az egyes etnikumokat, kisebbségi csoportokat, vagy éppen a legkisebb közösségeket. Más és más problémák vetődhetnek fel az anyaországhoz tartozó néprajzi csoportokkal és ismét más kérdések és megállapítások kaphatnak hangsúlyt az idegen államban nemzetiségként élő csoportokkal kapcsolatban. A csoportidentitásban jelentős szerepet kapnak a szokások, különösen a társadalmi élet szokásai, amelyekben az egyén és a közösség egymáshoz való viszonya is kifejeződik. Ebben a kontextusban szükséges megemlíteni még a vallást, mely a hagyományok szintjén is nagy hatóerővel bír. A vallásos hagyományok a kisebbségi lét megőrzésének alapjait képezhetik, mivel a kisebbségi identitás a vallási élet ritmusában újból és újból megerősödik és megújul.
A hagyományos magyar nemzeti stratégiának – a téma szakértői szerint – a kisebbségi helyzetben élő magyarság miatt kell kiegészülnie. A közép-európai régió és benne a magyarság európai uniós integrációja, amelynek az adott történelmi keretekben kell közvetetten elősegítenie a Kárpát-medencében kisebbségi sorsban élő magyarok nemzeti integrációját, fontos részét képezi ennek a stratégiának. Pomogáts Béla nem véletlenül utal az önazonosság meghatározó szerepére és funkciójára: „A közép-európai térséget valójában a regionális identitásoknak az újjáalakítása és intézményesítése által lehetne új keretek közé fogni. Elsősorban a Kárpát-medencére, Romániára és az egykori Jugoszlávia utódállamaira gondolok…” Amikor Pomogáts Béla geopolitikai pozíciókra utal, akkor is a nemzetek és országok identitásának sajátosságaival támasztja alá gondolatát: „Lengyelország identitását tulajdonképpen egy Németország és Oroszország közötti zóna sajátos helyzete szabja meg, Csehország pedig igazából hátat fordított a közép-európai régiónak, és nem érdeklődik egy közép-európai regionális stratégia felépítése iránt.” Ez a megállapítás is azt sejteti, hogy fokozatosan átrajzolódik Közép-Európa térképe. A történelmi keretek széthullottak, a regionalitásnak azzal a szellemiségével és identitásával, amelynek formát az első világháború végéig tartó államalakulat adott, már nem lehet számítani. Az európai integrációs lehetőségekkel – ebben a kontextusban – a régió országai nem a szűkebb közép-európai térségben, hanem a nagyobb perspektívát jelentő, tágasabb európai térben próbálják megtalálni a saját helyüket. Mindennek ellenére – éppen az önazonosság természetes igényének tisztázásával – a közeli és távolabbi jövőben is reálisak lesznek a közép-európai stratégiai integrációs feladatok, különösképpen a kisebbségi magyar közösségek magyar nemzeti integrációjának megvalósítása érdekében.
Kisebbségi irodalom – nemzeti irodalom
A kisebbségi irodalmak és a hozzájuk tartozó nemzeti irodalom közti kapcsolat meghatározó abban a rendszerben, amelyben a kisebbségi irodalmak léteznek és működnek. A határon túli magyar irodalmak és a magyarországi magyar irodalom közti viszony is – a nyelvazonosság alapján – a legerősebb és legtermékenyebb a saját viszonyrendszerén belül. Vonatkozik ez az erdélyi, a szlovákiai, a délvidéki és a Kárpát-ukrajnai kisebbségi magyar irodalmakra, de ugyanúgy érvényes a nyugati országokban működő és a tengerentúli magyar irodalmakra egyaránt. Ezért is van az, hogy a kisebbségi magyar irodalmak fejlődési jellegzetességei és szakaszai stílusirányzatokban, irodalmi áramlatokban, műfaji aktualitásokban és más kísérletezésekben sokszor (ha némi késéssel és fáziseltolódással is) megegyeznek a magyarországi magyar irodalom tendenciáival, vagy hozzá jelentős hasonlóságokat mutatnak. A hatás azonban nem csupán egyirányú, mivel a kisebbségi magyar irodalmak is hatnak az anyaországi irodalomra. Ez a hatás kisebb, pontosabban fokozatosan erősödő, mert az új társadalmi és politikai feltételeknek megfelelően egyre határozottabbá válik a magyar kultúra és irodalom integrációs törekvéseinek megvalósulása, ami mindenképpen kétirányú építést igényel. Ahogy a határon túli magyar irodalmak fejlődése határozottabbá válik az anyaországbeli magyar irodalom impulzusaitól, úgy a magyarországi nemzeti irodalom is gazdagabb lesz a határon túli magyar irodalmak sajátosságaival, az ábrázolt kisebbségi sors és világ élményeivel, pszichikájának művészi kifejezésével. Az összetartozás tudatát a közös nyelven túl a történelmi múlt és események determinálják, néhány esetben az adott környezet és földrajziság egyediségével teremtve meg a helyi színek eredetiségét, genius loci szellemiségét.
A történelem folyamán már volt rá példa, hogy kisebbségi magyar irodalom – különböző okoknál fogva – különbözni kívánt a magyarországi nemzeti irodalomtól anélkül, hogy minden általános jegyet az egyeshez és a különlegeshez idomított volna. Az ilyen törekvéseknek az okai általában társadalmi-politikai különbségekre vezethetők vissza, melyekre az írók, költők mindig érzékenyen reagáltak. Az irodalmi-esztétikai törekvésekből eredeztethető különállás, ill. különbözni akarás perspektíváját mindig az határozta meg, hogy a szándék milyen mértékben akarta túllépni az „elviselhetőség” határát és hogy az irodalmi emancipáció fejlődésének fokozatai és pólusai milyen egyensúlyban voltak egymással.
Egész – centrális — globális
Rész – periferiális — lokális
A szlovák szakirodalomban is találunk fejtegetéseket a nemzetiségi, kisebbségi, regionális irodalom és a hozzátartozó nemzeti irodalom problematikájáról, továbbá az egész adott viszonyrendszer értelmezéséről, ami nem csak látszólag tanulságos.
Ján Bakoš (a szlovák orientalisztika megalapítója, aki többek között magyar filológiát is előadott a pozsonyi egyetemen a múlt század ötvenes éveiben) volt az, aki többször is hangsúlyozta azt a nézetet, hogy a kisebbségi és a regionális irodalmakat sosem szabad elszigetelten, csak önmaga paraméterei között szemlélni, kezelni és kutatni. Szorgalmazta, hogy ha igazak és szakszerűek akarunk maradni, ezeket az irodalmakat mindig a nagyobb irodalmak rendszerében szükséges lokalizálni és vizsgálni. Egyértelműen elutasította az ún. „centrisztikusan abszolutizáló”, továbbá az ún. „regionalisztikusan szeparáló” koncepciókat, melyek értelmezése szerint a regionális és kisebbségi irodalmak lényegének meghatározó és jellemző vonásainak szerepköre ok nélkül beszűkül. Oskár Èepan esszéiben és elméleti fejtegetéseiben tovább jutott Bakoš tételeinél és két fontos momentumot emelt ki. Az addig jórészt „helyrajzi” kérdésként kezelt problémakört értékmeghatározó jellemző sajátosságokkal ruházta fel, s ezáltal a „centrum–periféria” ellentétre épülő beállítás és problémakezelés átalakult. Oskár Èepan elsősorban mennyiségi tényezőket, s bizonyos szinten alárendeltséget figyelembe vevő és jelző összetevőket tart fontosnak a viszony kifejezésében, s ennek a szellemében hozza létre a „rész–egész” által fémjelzett elképzelést. Ennek értelmében a kisebbségi és regionális irodalom minden vonatkozásban „résznek” számít az „egészet” megtestesítő nemzeti irodalommal szemben, s ennek megfelelően alakul egymáshoz való viszonyuk is.
Egy további szlovák irodalmár, Peter Zajac rendszert kialakítva az irodalmi régiók meghatározó jellegzetességeiről és sajátosságairól a centrális és periferiális vonatkozásokat átalakítja a „lokális és globális” közti viszonyrendszerré. Zajac szerint a lokális – mint regionális – az egész rendszer alkotói közegében az ún. „energetikai forrást” jelenti, s ennek megfelelően az egész rendszer globalitását az egyes lokális alkotói források kölcsönös egymásra való hatásával tartja mérhetőnek. Idézzük gondolatát: „A globális csak a lokális által létezhet … A lokális, a helyi, a regionális, a szinguláris az alkotói rendszerekről való elmélkedések koncepciós magva, mivel a rendszerek mozgásának és alkotóképességének energetikai forrását képezi. A problémakör központjává ily módon a lokális (helyi, szinguláris) koncepciójának kérdése válik.”
A tömören vázolt elképzelések és fejtegetések lényegéhez tesszük hozzá: ennek a problémakörnek nemcsak külső, hanem belső paraméterei és minőségei is vannak. A kisebbségi nemzeti irodalmak művészeti, esztétikai „normalizációja” szoros összefüggésben van az alkotói individualitás változásaival és a művészeti alkotás minőségeivel. Általános szinten megállapítható, hogy a kisebbségi írók és költők alkotói életművében a fejlődés útja a valóság felfedezésétől, a morál és az identitás keresésétől fokozatokon át az esztétikum megtalálásáig vezet. Közben tudatosíthatjuk, hogy az esztétikai érték (mint a műalkotás belső, meghatározó értéke) nem „keresi” identitását vagy annak megokolását, mivel nincs rá szüksége. Az esztétikai élménynek objektív alapja és jellege van abban az értelemben, hogy ugyanaz a műalkotás hasonló (vagy ugyanolyan) élményeket vált ki az olvasók, mint befogadók nagy részében.
Az identitást (mely konkrét alkotóhoz, műhöz és annak körülményeihez kapcsolódik) elsősorban az irodalmi mű további értékei, értékszférái (morális, történelmi, társadalmi, intellektuális és más értékek) formálják meg és bontakoztatják ki a műben. A nemzeti kisebbségek, s általuk a kisebbségi alkotók – hasonlóan a társadalom más csoportjaihoz – fejlődésük bizonyos szintjén szükségét érzik annak, hogy irodalmi művekben (művészi kifejező eszközökkel) fogalmazzák meg identitásukat. A kulturális önazonosság tisztázása lehetővé teszi a múlt megismerését (genézis), a történelemhez, az anyanyelvhez, a kultúrához, a művészetekhez stb. való viszony tisztázását, a meghatározó specifikus jegyek felismerését és azonosítását. A kisebbségi író valósághoz, identitásához és művészi elképzeléseinek megvalósításához való viszonyát így szemléltethetjük:
Részleges felismerés eredményeként megállapíthatjuk, hogy a nemzeti kisebbségek kulturális identitása és az esztétikai (művészi) érték közötti viszony közvetlen, a kisebbségek részéről joggal feltételezett és bizonyított. Mivel a nemzeti kisebbségeknek létfontosságú szükségük van a kulturális önazonosság felmutatására, a kulturális önazonosság irodalmi (művészi) kifejezéséhez szükség van esztétikumra. Ily módon az esztétikai (művészi) kifejezési forma (és érték!) hatékonyan elősegítheti a kisebbségek kulturális identitásának meghatározását és felmutatását. A kapcsolódások és viszonyok ily módon kauzálisan és funkcionálisan „normalizálódnak”, a kör részlegesen bezárul és nyilvánvalóvá válik a kérdés (és a kérdésre adott válasz) hitele: miért vezet a kisebbségi alkotók fejlődési útja a valóság, az erkölcs, az identitás és további irodalmi értékek keresésétől az esztétikum (művészi kísérletezés és kifejezésmód) megtalálásáig? Ez a fejlődési vonal általában nemcsak az egyes alkotói pályák ívét jelzi, hanem a kisebbségi magyar irodalmak történetének fejlődését is tükrözi a kezdetektől napjainkig. A fejlődési vonal ugyan nem lineáris, de mindenképpen evidens, részlegesen csupán az alkotói személyiség sajátosságai és pozíciója, másrészt a kisebbségi magyar irodalmakban esetlegesen bekövetkező nagyobb (tehát társadalmi szintű) változások befolyásolhatják.
Érték a regionalizmusban
Az irodalmi regionalizmus és sajátosság értékei részben megegyeznek az ún. nem regionális értékek rendszerével, másrészt részben különböznek attól. Az esetek túlnyomó többségében egy regionális közegben képződő, létrejött irodalmi és művészi értékélmény egyúttal közösségteremtő energiával és hatásértékkel bír. Ez egyik alapvető jellemző sajátossága. További ismertető jegye, hogy (részben eltérően a modern művészetek értelmezésétől) a regionális műérték bizonyos szinten és mértékben levezethető a korábbiakhoz való viszonyából, sajátosságai révén kapcsolatban áll az előzményekkel. A regionáis közegben létrejött műérték – akárcsak általános értelemben – nem vezethető le a műfaji előírások és formák teljesítéséből (vagy tagadásából). Hangsúlyozottan érvényes ebben a közegben is, hogy minden egyes mű magának teremti meg formaelveit, amelyeket „önerőből” kell beteljesítenie. Eleget kell tennie annak az igénynek, hogy önmagát konstituálja a befogadóban.
A leginkább hagyományokból megszülető regionális érték az új történelmi és társadalmi változások és kihívások következtében dialektikusan kapcsolódik a fejlődés, majd a perspektíva azonosítható vonalaihoz és irányzataihoz. Mondhatnánk azt is, hogy a regionális érték létrejöttét elősegítő (irodalmi) hagyományok az idő előrehaladtával meghatározzák azok fejlődési, változási irányait, legfontosabb nembeli orientáltságát. Ebben az esetben figyelembe kell venniük a genezis által adott sajátosságokat, valamint a jelen, illetve a későbbiek számára jelentőséget és értelmet biztosító perspektivikus lehetőségeket. Ebbe ugyanúgy beletartozik a regionális tájékozódáson túl (pl. a szülőföld közösségi tapasztalatainak és élményeinek világa) mint az egyetemes szintű tájékozódás (pl. a nemzeti kisebbségi magyar irodalmak esetében az összmagyar irodalomba való integrálódás iránya). Nyilvánvalóan ez a történetileg kialakult többirányú orientáltság genetikusan is kódolt, s a magyar irodalom kontextusán belül meghatározó jelentőségű a regionális irodalmi érték kialakulásában.
Az irodalmi alkotásban levő érték feltételezi a szerzőhöz (alkotóhoz) fűződő genetikus viszonyt, s az értéket képviselő sajátosság helyzeténél fogva is érintett helyzete által és részese az alkotó gondolati-emocionális viszonylatainak és dimenzióinak. A regionális érték célközönsége elsősorban saját regionális (kisebbségi) közege, s azon keresztül az azonos nyelvű és kultúrájú befogadói réteg, magyar kontextusban beleértve az összmagyar irodalom befogadó közönséget, egy további szinten pedig, minden magyarul olvasó befogadót. A műalkotás értéke és hitelessége is függ a szerző (alkotó) kompetenciájától, s attól, hogy az mennyire képes saját élményeit esztétikailag értékessé tenni. Ez a sajátos viszony egyik meghatározó jellemzője az alkotói autentikusság, melynek segítségével definiálható a regionális szerző műve, s melynek létrejöttekor az alkotói attitűd, az alapeszme és érzelmi töltet valójában egy forrásból fakad. Az alkotó és műve a regionális közegben így tehát már genezisénél fogva sajátos szimbiózist alkot, minden külön- és kívülállási viszonyt felszámol és egyúttal egyedi kommunikációs módot és nyelvi stílusközeget hoz létre. A regionális írói és költői magatartás elkülönítő jegye az is, hogy nem elsősorban a szövegközpontú és kísérletező motiváción alapszik, hanem jóval inkább ún. tapasztalati indíttatású, mely kedveli a mimetikus értékteremtést. Ennélfogva nagyrészt üzenetközvetítő szándékot és gondolatot hordoz, amit hitelesen akkor képes kiteljesíteni, ha kevésbé kísérletezik és leginkább a szokványosnak tartott narratív technikákat alkalmazza. Talán azért is valószínű, hogy az irodalmi formákkal való kísérletezés regionális kontextusban kevésbé gyakori, minek következtében a kritika körében figyelmet vált ki. S ez igaz azokban az esetekben is, ha a kísérletezés nem több más nemzeti irodalmakból átmentett szövegalkotási módnál, kollázsnál vagy montázsnál.
A regionális irodalmakra általában jellemző még az az elbeszélői és asszociatív stílus, annak sajátos gondolkodási jellegzetességeivel és hangsúlyaival, sémáival és érzékenységi területeivel. A szövegen túlmenően a nyelvileg ki nem fejezett jelentéstartalom, kommunikációs mód is árnyalja a regionális szövegkontextust. A regionális kultúráknak ismertetői továbbá azok a nonverbális utalásoknak és gesztusoknak a sorai, amelyeknek természetes használata jellemzője a regionális szövegeknek. Ennek egyik fontos eleme és összetevője lehet a multikulturalizmus, melynek szintén megvannak a vizsgálódási eljárásai és a maga esztétikája.
Új irodalomtörténeti korszak
1990 után – a jelek és tények alapján – új irodalomtörténeti korszak kezdődik a közép-európai nemzeti és nemzeti kisebbségi irodalmak életében. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egy-egy új irodalmi korszak kijelölésével (NB: az irodalomtörténeti periodizációval) meggondoltan kell bánni, mivel lényegének meghatározásakor figyelembe kell venni az alkotás folyamatának öntörvényű sajátosságait és meg kell különböztetni az alkotás folyamatában a művekben jelentkező változásokat, valamint magának az intézményrendszernek a változásait is szükséges feltérképezni. A szlovákiai magyar irodalmi és szellemi életnek ezeken a területeken is törlesztendő adósságai vannak. Szükséges újra értelmezni azt a kérdést, hogy a (kisebbségi) közösség és szabadság esztétikája között miért van feszültség, tudatosítva azt, hogy ebben a kisebbségi irodalomban is folyamatosan és hagyományosan valójában két alapvető irányzat jelenléte, olykor (elhallgatott, esetenként felszínre kerülő) konfrontációja észlelhető. Egyfelől egy olyan irányzaté, amelynek értékrendje központjában a nemzeti kisebbség, a közösség sorsa a meghatározó, másfelől egy olyan irányzaté, amely a személyiséget helyezi a centrumba. Nyilvánvalóan az óhajtott irodalmi harmónia csak akkor lehet igazi, ha az esztétikai többszólamúság maradéktalanul bontakozhat ki az egyes műfajokban, s tisztázódhat több nyitott kérdés, többek között az: vajon mindaz, ami újólag kezdődik jelenünkben – az összetartozás tudatának felerősödése –, milyen helyet kaphat a szlovákiai magyar irodalomban és magában az egyetemes magyar irodalomban. Vita alakulhatna ki arról a feltevésről is, hogy a kisebbségi irodalom az anyaországihoz képest jóval egyneműbb, hiányzik belőle az értékek többszólamúsága és színessége. Külön – még az előző észrevételhez kapcsolódó – elemzés és értelmezés tárgya lehetne, hogy a kisebbségi, regionális eszmények (felvidékiség, kisebbségi messianizmus, transzszilvanizmus…) pozitív, a megmaradást szolgáló morális hatásuk mellett, hogyan kerültek szembe olykor a kollektív érdek, az irányzatosság „kötelező” érvényét el nem ismerő esztétikai szempontokkal, az ún. szabadelvű és személyiségközpontú irodalmi törekvésekkel. Másfelől: vajon a szabadságesztétika valóban kizárta és kizárja-e azt, amit nemzeti kisebbségi etikának vagy esztétikának szoktak mondani, vagyis egyfajta kötöttségeket?
Hiányát érezzük, hogy nem íródnak a szlovákiai magyar irodalom és szellemiség jelenlegi létállapotát és viszonyrendszerét fejtegető és jellemző tanulmányok. Alig akadnak szakmai szemlék az utóbbi évtized szlovákiai magyar irodalmi élet eredményes íróiról, kezdeményezéseiről és legjobb műveiről. Hiába van az új könyvek, az új költők, prózaírók jelentkezése, ha mindez túlzottan nagy csöndben történik. Mire figyelnek a szerkesztők, miért nincs több recenzió, esszé és kritika a hazai magyar irodalom terméséről? Miért hiányzik a rendszeres önzetlen szervezői és szerkesztői kezdeményezés és motiválás? Vajon igazuk lehet azoknak, akik azt állítják: ebből a szempontból bizonyíthatóan kedvezőbb volt a helyzet néhány évtizeddel ezelőtt, mivel az irodalmi rovatok szerkesztői (tisztelet a kivételnek) nagyobb odaadással figyeltek a hazai magyar irodalomra és ügyeltek arra, hogy minél több kiadványról jelenjen meg ismertető írás és vélemény.
Szükségét érezzük egy nemzetközi szintű szakmai tanácskozás megrendezésének, melyen hazai és külfö