Csehy Zoltán – Ne­künk nyolc?

(Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők – öt­ven év táv­la­tá­ból)
„És mért nem je­len­ti ki Czine Mi­hály ta­nár úr, hogy én jó köl­tő va­gyok?” (Zs. Nagy La­jos)
Csel­len­gé­sek vi­rá­gos ré­te­ken
Az an­to­ló­gia szó, mint köz­tu­dott, vi­rág­sze­dést je­lent: az iro­da­lom e me­ta­fo­ra­rend­szer­ben nyil­ván egy ha­tal­mas, el­len­őriz­he­tet­le­nül bur­ján­zó rét, a több­szer­zős könyv pe­dig a sze­lek­ció ré­vén be­gyűj­tött vi­rá­gok el­ren­de­zett együt­te­se.

„Ha az 1945 utá­ni iro­dal­mi éle­tünk­ben va­la­mit di­csér­ni, ki­emel­ni aka­runk, ak­kor a ki­adott szép­iro­dal­mi an­to­ló­gi­ák te­kin­té­lyes szá­mát és cse­kély ki­vé­tel­től el­te­kint­ve jó szín­vo­na­lát hoz­hat­juk fel egyik példaként”– ír­ja Turczel La­jos 1990-ben.1 Ma, cse­kély ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, ko­ránt­sem oszt­va Turczel op­ti­miz­mu­sát, in­kább azt mond­hat­nánk: értékheterogén, ér­ték­ös­­sze­mo­só vagy sok­szor egye­ne­sen esz­té­ti­kai ér­te­lem­ben mi­nő­sít­he­tet­len a szín­vo­na­luk. És így van ez, saj­nos, a Turczel ál­tal szer­kesz­tett, unal­ma­san tár­gyi­la­gos cí­mű, Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők antológiájával2 is. A vi­rág­sze­dés nem csak itt nem si­ke­rült. Az ér­ték­ös­­sze­mo­sást eb­ben az eset­ben sem le­het kontextuális vagy kül­ső okok­ra fog­ni, hi­szen az itt ta­pasz­talt hi­á­nyos­sá­gok zö­me igaz a még ke­vés­bé kon­cep­ci­ó­zus 1993-as Ka­pu­fa a Par­nas­­szu­son vagy a 2001-ben meg­je­len­te­tett, ki­fe­je­zet­ten je­len­ték­te­len ArtFALatok cí­mű gyűj­te­mé­nyek­re is. A be­mu­tat­ko­zó an­to­ló­gia tá­ja­in­kon, saj­ná­la­tos mó­don, az egyik leg­le­já­ra­tot­tabb könyv­mű­faj­já vált.

A ju­bi­lá­ló, pon­to­sab­ban szól­va szá­mom­ra nem tel­je­sen vi­lá­gos szer­kesz­tői meg­gon­do­lá­sok­ból ün­nep­len­dő Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ját ma pusz­tán esz­té­ti­kai gyö­nyör­vágy­ból ki­fo­lyó­lag ától cet­tig vé­gig­ol­vas­ni egy­sze­rű­en – ker­te­lés nél­kül ki­mon­dom – már-már per­verz pas­­szió vagy egye­ne­sen idő­po­csé­ko­lás. Itt már csak az iro­da­lom­tör­té­né­szi el­hi­va­tott­ság ma­kacs­sá­ga se­gít­het: a könyv­nek csak ilyen te­kin­tet­ben van iga­zán ér­vé­nyes po­zi­tív ol­va­sa­ta. Kor­ér­zé­keny­ség és a tör­té­net­té szer­ve­zett iro­da­lom­tör­té­ne­ti be­széd­mód­ok fi­gye­lem­bevé­te­le nél­kül a kö­tet meg­nyi­lat­ko­zá­sai ér­vé­nyü­ket vesz­tik. Egy be­szű­kült tér eman­ci­pá­ci­ós gesz­tu­sa­i­nak őszin­te két­ség­beesett­sé­ge és poszt­ro­man­ti­kus ex­hi­bi­ci­o­niz­mu­sa raj­zo­ló­dik ki előt­tünk, még­hoz­zá egy­szer­re.

A szak­iro­da­lom gya­ko­ri, una­lo­mig is­mé­telt pas­­szu­sa, a kontextushangsúlyos meg­kö­ze­lí­té­si mó­dok alap­ja a kö­rül­mé­nyek köz­pon­ti je­len­tő­sé­gű­vé eme­lé­se, mely a struk­tú­ra ter­mé­sze­té­ből adó­dó­an üveg­há­zi vi­rág­zá­sok so­rá­val és arany­kor-jö­ven­dö­lések­kel igyek­szik táv­la­tot te­rem­te­ni ön­ma­gá­nak, mi­köz­ben esz­té­ti­ka spe­ci­fi­ku­mok ki­mun­ká­lá­sá­ra és re­giszt­rá­lá­sá­ra nem vagy csak cse­kély mér­ték­ben ké­pes.3 E kér­dés­kör sar­ka­la­tos pont­ja az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ba ve­tett hit és bi­za­lom po­li­ti­kai kény­szer­hely­zet­ből fa­ka­dó rész­le­ges vagy tel­jes (és buz­gó) meg­ta­ga­dá­sa, mely­re 1945 után a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lomkon­cep­ci­ók gát­lás­ta­la­nul tö­re­ked­tek. Szin­te mind­egyik kon­cep­ció ne­héz kez­det­ről, a nul­lá­ról va­ló kez­dés­ről be­szél. Ez azon­ban több szem­pont­ból is meg­té­vesz­tő: ré­szint azért, mert a ma­gyar­ság egy ré­szé­nek be­le­kény­sze­rí­té­se egy új tör­té­nel­mi sze­rep­be e kon­cep­ci­ók szá­má­ra azon­nal (pe­dig men­­nyi­re nem tör­vény­sze­rű ez!) kul­tu­rá­lis sze­pa­rá­ci­ót is je­len­tett. A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom mát­ri­xa mint ki­töl­ten­dő űr tá­ton­gott, s mi­köz­ben a fi­gye­lem ar­ra irá­nyult, hogy ha­gyo­mányt te­remt­se­nek vagy a meg­lé­vő ha­gyo­mány­ból sze­lek­tál­ja­nak, a prog­ram szó­szó­lói meg­fe­led­kez­tek ar­ról, hogy va­ló­já­ban nem te­rem­te­nek, ha­nem rom­bol­nak, hi­szen meg­foszt­ják a ma­gyar iro­da­lom egé­szé­nek kul­tu­rá­lis ki­egyen­sú­lyo­zott­ság-ér­ze­té­től mind­azo­kat, akik kény­te­le­nek vol­tak el­fo­gad­ni az in­téz­mé­nye­sült el­kép­ze­lést. Zárt foly­to­nos­ság kép­ze­tét kel­tet­ték ott, ahol a kon­ven­ció mi­ni­mu­ma alap­ján ös­­sze­ga­ba­lyít­ha­tó­nak lát­szot­tak a szá­lak, s ma már az egész te­rem­tő igye­ke­zet úgy tű­nik, mint egy te­het­ség­te­len ope­ra­éne­kes me­lo­di­kus­nak vélt ágá­lá­sa a na­gyok mel­lett. A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom, mo­der­nebb ha­son­lat­tal él­ve, karaoke.  Után­zá­sa va­la­mi­nek, amik len­ni sze­ret­nénk, azt a lát­sza­tot kelt­ve, hogy azo­no­sak va­gyunk áb­ránd­ja­ink­kal.

Nem igaz, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a nul­lá­ról in­dul, mert min­den ma­gyar író­nak (ke­rül­jön po­li­ti­kai kény­sze­rű­ség­ből vagy ön­szán­tá­ból bár­ho­vá) meg kell küz­de­nie a min­den­ko­ri ma­gyar iro­da­lom tra­dí­ci­ó­já­val, apát és anyát kell vá­lasz­ta­nia, akik­nek el­ta­nul­ja nyel­vét, és aki­ket meg­ta­gad vagy to­vább­örö­kít. A ha­gyo­mány nem lé­te­ző va­ló­ság, ha­nem – ahogy Eliot tar­tot­ta – ki­tar­tó in­tel­lek­tu­á­lis mun­ka gyü­möl­cse. Iro­dal­mi ha­gyo­mány­ta­lan­sá­ga csak a di­let­táns­nak van, aki a le­szű­kí­tett tér­ben re­mél he­lyet ön­ma­gá­nak is.

A má­sik kar­di­ná­lis té­nye­ző a mar­xis­ta–le­ni­nis­ta ide­o­ló­gi­á­nak va­ló tel­jes be­hó­do­lás, il­let­ve fő­ként az e kon­cep­ci­ó­ból fa­ka­dó né­ze­tek­től va­ló meg­sza­ba­du­lás má­ig tar­tó hi­á­nya. Az Új haj­tá­sok cí­mű sematista (sőt: sztá­li­nis­ta) an­to­ló­gia köl­té­szet- és iro­da­lom­esz­té­ti­kai csö­kött­sé­ge és íz­lés­ter­ror­ja mind­ezt jól pél­dáz­za. Ezért ne­vez­he­tő eman­ci­pá­ci­ós gesz­tus­nak a rá­kö­vet­ke­ző nyol­cak gyűj­te­mé­nyé­nek köz­zé­té­te­le.

Az úgy­ne­ve­zett pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus je­gyé­ben meg­hir­de­tett elnemzetleniesítés se­gí­tett az anya­or­szág­tól va­ló tel­jes el­ha­tá­ro­ló­dás­ban, s a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom így kö­tőd­he­tett az utód­ál­lam iro­dal­mi rend­sze­ré­hez. Va­gyis itt, 1945 után már nem egy új ma­gyar iro­dal­mi köz­pont ki­épí­té­se zaj­lott esz­té­ti­kai ér­te­lem­ben, de nem is a meg­ma­ra­dás a tét, ha­nem egy az el­mé­le­tek­ben ra­di­ká­li­san le­egy­sze­rű­sí­tett múlt­tal le­szá­mo­ló si­ke­res át­iga­zo­lás a pro­le­tár nem­zet­kö­zi­ség il­lu­zó­ri­ku­san nem­zet- és nyelv­fe­let­ti tá­bo­rá­hoz. Ezt jól pél­dáz­za, ahogy Sző­ke Jó­zsef az Új haj­tá­sok cí­mű an­to­ló­gia elő­sza­vá­ban fe­lü­le­te­sen le­szá­mol az el­ső köz­tár­sa­ság tra­dí­ci­ó­já­val is, s meg­hir­de­ti az új vi­lá­got: „El­tűn­tek a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom po­rond­já­ról az úri ren­det hű­en ki­szol­gá­ló és a fa­siz­mus­sal cim­bo­rá­ló ha­zug toll­for­ga­tók, el­tűn­tek a szlo­vák és a ma­gyar dol­go­zó nép egy­más­ra uszí­tá­sán mes­ter­ke­dő na­ci­o­na­lis­ta bér­toll­nok­ok, el­tűn­tek a „ki­sebb­sé­gi kér­dé­sen”, a „ma­gyar faj pusz­tu­lá­sán” rá­gó­dó fir­ká­szok. El­sö­pör­te őket a tör­té­ne­lem sze­le és meg­ol­dot­ta mind­azo­kat a kér­dé­se­ket, ame­lyek több év­ti­ze­des meg­re­ke­dést okoz­tak a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­da­lom éle­té­ben és gá­tol­ták né­pünk egész­sé­ges kul­tú­rá­já­nak kibontakozását.”4 Sző­ke har­sány­sá­gát még Fábry is zo­kon vet­te, nyil­ván a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus maszk­já­ban meg­szó­lal­va is érez­te, hogy e kol­lek­ti­vis­ta, pri­mi­tí­ven egy­sze­rű­sí­tő kon­cep­ció iszo­nya­tos kárt okoz a nemzeti(ségi) tudatban.5  Bá­bi Ti­bor e fel­szí­nes kon­cep­ci­ó­hoz mar­xis­ta köl­tői han­got is adott: „Itt van, ez itt a te ha­zád! / hol min­den fű­szál is­mer té­ged, / s a nép – bár­mi nyel­ven be­szél – / még­is, még­is, ez a te néped….!”

A kol­lek­tív ide­o­ló­gi­ák ki­mun­ká­lá­sá­ra épü­lő gesz­tu­sok csőd­je ab­ban is meg­mu­tat­ko­zott, hogy a di­let­tan­tiz­mus­hoz és a pro­vin­ci­a­liz­mus­hoz nyúj­tott men­le­ve­let, még­hoz­zá hol cse­kély, hol bő­vebb frá­zis­men­­nyi­ség ös­­sze­kö­tő ere­je ré­vén. Ér­de­mes idéz­ni Fábry vé­le­mé­nyét a már em­le­ge­tett Új haj­tá­sok cí­mű an­to­ló­gi­á­ról, az ér­ték­íté­le­tet te­kint­ve ön­ma­gá­ért be­szél: „Ez az an­to­ló­gia kol­lek­tív tett: ho­mo­gén, egy­cé­lú erők, egy­for­ma aka­rat je­lent­ke­zé­se. Ha név nél­kül ös­­sze­ke­ver­nők ez írá­sok nagy ré­szét, nem tud­nók meg­mon­da­ni, me­lyik kit il­let.”

A mun­ka eré­nyei kö­zé so­rol­ja to­váb­bá a ta­pint­ha­tó di­dak­ti­kus szán­dé­kot, a „pon­tos és fel­tét­len pár­tos­sá­got”, a nép­sze­re­te­tet, osz­tály­hű­sé­get, a lel­ke­se­dést a szov­jet em­be­rért stb. A tel­jes könyv va­la­men­­nyi szö­ve­ge mai szem­mel néz­ve mély­pont, a di­let­tan­tiz­mus is­ko­la­pél­dá­ja. Eb­ben a kon­tex­tus­ban ér­de­kes le­het iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból meg­vizs­gál­ni a Turczel La­jos ál­tal szer­kesz­tett an­to­ló­gia je­len­tő­sé­gét, hi­szen he­lyen­ként egé­szen ha­tá­ro­zott a szem­be­sze­gü­lés e med­dő, má­ra tel­je­sen ko­mi­kus­sá, ké­nyel­met­len­né, he­lyen­ként pe­dig ide­o­ló­gi­ai szél­ső­sé­gei mi­att egye­ne­sen bot­rán­­nyá vált „ha­gyo­mán­­nyal”.

Fábry, mint köz­tu­dott, a vox humana nép­ének tar­tot­ta a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got (a kol­lek­tív szem­lé­let­től nem tu­dott sza­ba­dul­ni), Harmadvirágzás cí­mű ta­nul­má­nyá­ban így ki­ált fel Győry De­zsőt ol­vas­va: „A szlo­vá­ki­ai ma­gyar vox humana egy­sé­ge, tö­ret­len­sé­ge, foly­to­nos­sá­ga – kétségtelen!”6  Ilyes­faj­ta ün­nep­lés ké­sőbb már csak Tő­zsér Ár­pád­nak jár ki, ahogy Fábry im­már a Nyol­cak an­to­ló­gi­á­ját mél­tat­va mond­ja: „a vox humana sta­fé­ta­bot­ja – lé­nyeg­je­gyünk – biz­tos ke­zek­be ke­rült!”.7 A vox humana te­hát egy­szer­re kol­lek­tív lé­nyeg­jegy, és egy­szer­re a ki­vá­lasz­tot­tak sta­fé­ta­bot­ja, a foly­to­nos­ság zá­lo­ga.

A vox humana ket­tős­sé­ge, ne le­gye­nek il­lú­zi­ó­ink, a pro­vin­ci­a­liz­mus el­len fel­lé­pő Fábrynál is gya­kor­ta az ide­o­ló­gi­a­i­lag de­ter­mi­nált pro­vin­ci­a­liz­mus fel­men­té­se­ként funk­ci­o­nál, ám el­hi­bá­zott­ság te­kin­te­té­ben fo­ko­za­ti­lag még­is­csak ba­rát­sá­go­sabb­nak mi­nő­sít­he­tő, mint pl. Sző­ke Jó­zsef el­ké­pesz­tő, sze­ren­csé­re csak ti­sza­vi­rág-éle­tű kon­cep­ci­ó­ja. Fábry szá­má­ra, ahogy Sző­ke szá­má­ra is a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom lé­te és önál­ló esz­té­ti­kum­mal va­ló fel­töl­té­sé­nek szük­sé­ges­sé­ge evi­den­cia, ám míg Fábry az el­ső köz­tár­sa­ság ha­gyo­má­nya­it is szor­gal­maz­za (lásd pl. Márai re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ját), és né­met ori­en­tá­ci­ó­jú, je­len­tős vi­lág­iro­dal­mi tá­jé­ko­zott­sá­ga is pre­desz­ti­nál­ja a ma­ga­sabb ren­dű esz­té­ti­kai cé­lok fe­lé (még Gottfried Bennt is em­le­ge­ti!), ad­dig Sző­ke op­por­tu­nis­ta re­to­ri­ká­ja a szov­jet iro­da­lom­ra fó­ku­szál­va meg­ta­gad­ja a ko­ráb­bi ha­gyo­mány­nak tart­ha­tó uni­ver­zum egé­szét.

„A ma­gyar vers kül­de­té­ses sze­re­pe két­ség­te­len! A köl­té­szet­nek Szlo­vá­ki­á­ban sem le­he­tett más szerepe”– har­sog­ja Fábry, de Adyt, Pe­tő­fit és Jó­zsef At­ti­lát em­le­ge­ti pl. a Sző­ke ál­tal ki­emelt szov­jet írók­kal szemben,8 no­ha vég­ered­mény­ben a kül­de­tést ő is a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus esz­té­ti­ká­já­nak ren­de­li alá. A szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus meg­nye­se­ge­té­sé­ben, frázistalanításában, be­lak­ha­tó­vá té­te­lé­ben lát esz­té­ti­kai (és esz­mei) ki­bon­ta­ko­zá­si le­he­tő­sé­get a szlo­vá­ki­ai ma­gyar írás­be­li­ség szá­má­ra, s ilyen szel­lem­ben íté­li meg a Nyol­cak fel­lé­pé­sé­nek el­ső iro­dal­mi gesz­tu­sa­it. Ki ne tud­ná, hogy a cso­port­szel­lem sport­lel­kü­le­te nem mű­kö­dik egész­sé­ge­sen az iro­da­lom­ban: a nemzedékesdi leg­lé­nye­ge­sebb buk­ta­tó­ja nem a szük­ség­sze­rű diverzifikálódásból adó­dik, ha­nem a hang­sú­lyos ön­rep­re­zen­tá­ci­ó­nak kö­szön­he­tő kon­zer­vá­lásból. Mi­vel az ún. szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom be­szű­kült tér, meg­szám­lál­ha­tó elem­ap­pa­rá­tus­sal bír, s kép­te­len a jó­té­kony elem­vesz­tés­re, il­let­ve fe­le­dés­re. A vi­rág­zá­sok részt­ve­vői nem hul­la­nak ki az esz­té­ti­kai ros­tán, a nem­ze­dé­ki vagy cso­port­iden­ti­tás bű­vö­le­té­ben mű­kö­dő ka­ran­tén-iro­da­lom­tu­do­mány sa­ját diszkurzusában ment­he­tet­le­nül át­örö­kí­tő ka­rak­te­rű. A tu­dás in­téz­mé­nye­sü­lé­se ré­vén je­len­ték­te­len ese­mé­nyek lép­nek elő tu­dás­anyag­gá, mi­köz­ben az ele­mek hát­tér­anya­ga el­hal­vá­nyul, köd­be vész. Míg pl. a ma­gyar­or­szá­gi se­ma­ti­kus köl­tők szé­pen ki­hull­tak a ká­non­ból, ná­lunk pl. Tö­rök Elem­ér vagy Gyüre La­jos kö­vet­ke­ze­te­sen szín­vo­nal­ta­lan lí­rá­ja a ki­sebb­sé­gi­vé deg­ra­dált tu­dás át­örö­kí­ten­dő anya­ga ma­rad­ha­tott. Va­jon med­dig tart­ha­tó még fenn ez az ál­la­pot? Fábry sze­lek­ci­ó­ja is min­dig a meg­őriz­ve kri­ti­zá­lá­son ala­pult, az­az lát­szó­la­gos ma­radt: a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­já­nak is szin­te min­den so­rát pe­da­gó­gu­si el­szánt­ság­gal vet­te gór­cső alá, kép­te­len volt a di­let­tan­tiz­mus evi­dens je­len­lé­té­re le­saj­ná­ló kéz­le­gyin­tés­sel vagy egy­ér­tel­mű el­ha­tá­ro­ló­dás­sal re­a­gál­ni. A kis­seb­sé­gi ön­is­me­ret egész­ség­te­le­nül ku­mu­lá­ló jel­le­ge (a sze­lek­ci­ós elv­vel szem­ben) ered­mé­nyez­te azt, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom be­széd­mód­já­ra kap­cso­ló­dó kri­ti­ku­sok és iro­da­lom­tör­té­né­szek esz­té­ti­kai kér­dé­sek tag­la­lá­sa he­lyett gya­kor­la­ti­lag leltárosi funk­ci­ó­ba kény­sze­rül­tek, s já­té­kuk­ba úgy be­le­fe­led­kez­tek, hogy kon­cep­ci­ó­i­kat csak a sze­ren­csét­le­nül ki­ala­kí­tott in­téz­mé­nyi struk­tú­rák kény­szer­hely­zet­be ho­zá­sá­val tud­ták élet­ben tar­ta­ni. Az ér­vé­nyes iro­da­lom nem iga­zán lé­leg­zett együtt ezek­kel a kon­cep­ci­ók­kal, min­den nem­ze­dék a ma­ga ma­gyar­or­szá­gi vélt vagy va­lós ká­non­ja­i­hoz iga­zo­dott, az iro­da­lom­tör­té­ne­ti foly­to­nos­ság ha­tás­me­cha­niz­mu­sai így a le­szű­kí­tett fron­ton el­le­he­tet­le­ned­tek, il­le­tő­leg a má­sod- il­let­ve harmadvonal téb­lá­bo­lá­sa­i­ra kor­lá­to­zód­tak. Az ag­res­­szív vi­rág­zás­pa­ra­dig­mák még a fi­a­tal, élet­mű­vét gya­kor­la­ti­lag mind­vé­gig a ma­gyar­or­szá­gi po­é­ti­kák men­tén szer­ve­ző Tő­zsért is meg­za­var­ták, aki még 1979-ben is kar­dos­ko­dott az önál­ló szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kon­cep­ció meg­ide­o­lo­gi­zá­lá­sa mel­lett, Balla Kál­mán ak­kor for­ra­dal­mi­nak ha­tó egye­te­mes és egy­sé­ges ma­gyar iro­da­lom­ról al­ko­tott né­ze­te­it bí­rál­va. Tő­zsér ket­tős ér­tel­met pró­bált ad­ni a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­nak, s meg­kí­sé­rel­te (vé­le­mé­nyem sze­rint tel­je­sen ered­mény­te­le­nül) po­zi­tív tar­ta­lom­mal meg­töl­te­ni, és egy­faj­ta kü­lön­le­ges nyi­tott­ság­gal fel­ru­ház­ni: „(…) az is nyil­ván­va­ló, hogy a Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in tú­li ma­gyar iro­dal­mak kö­zül ép­pen a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom áll leg­kö­ze­lebb az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­hoz. De én en­nek a kö­zel­ség­nek nem örül­nék olyan na­gyon. Mert va­ló­szí­nű­leg a sok új­ra­kez­dés, a kény­sze­rű vis­­sza-vis­­sza­té­ré­sek a törzs­höz okoz­ták, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom hat­van­éves fenn­ál­lá­sa el­le­né­re sem adott még az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­nak Bartalis Já­nos­hoz, Dsida Je­nő­höz vagy Ta­má­si Áron­hoz fog­ha­tó nagy­sá­got. S ha ad­ni akar, tö­rek­vé­se nem ak­kor lesz ered­mé­nyes, ha az »egyetemeshez« va­ló vis­­sza­té­rés szük­sé­ges­sé­gét hir­de­ti, ha­nem ak­kor, ha – ha­gyo­má­nya­it meg­tart­va – a vi­lág­ra nyi­tott­sá­got tart­ja vezérelvének.”9 Márai vis­­sza­té­ré­se az „egye­te­mes­hez” min­den­eset­re mai szem­mel néz­ve pél­daér­té­kű írói gesz­tus­nak bi­zo­nyult. Ki is esett a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ká­non­ból.

Va­jon mi­lyen vi­lág­ra nyi­tott ha­gyo­má­nyok­ra gon­dol­ha­tott Tő­zsér? A cseh és szlo­vák ho­ri­zont­tal va­ló ös­­sze­ol­va­dás­ra? A ki­sebb­sé­gi iro­da­lom egyik kulcs­prob­lé­má­ja a híd­sze­rep ide­o­ló­gi­á­ja, ám e sze­rep kor­lá­to­zott mű­kö­dé­sé­nek több oka is van: egy­részt az, hogy gya­kor­la­ti­lag egy­irá­nyú te­vé­keny­ség, szin­te vi­szon­zat­lan sze­re­lem (a kö­zép­sze­rű szlo­vák szer­zők prog­ram­sze­rű rá­zú­dí­tá­sa a ma­gyar iro­da­lom­ra saj­ná­la­to­san azt ered­mé­nyez­te, hogy a szlo­vák iro­da­lom so­kak szá­má­ra ér­dek­te­len­né vált). Más­részt az, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi hely­ze­te nem ön­ként vá­lasz­tott szi­tu­á­ció, ha­nem kény­szer­hely­zet, s a má­sik kul­tú­ra irán­ti lel­ke­se­dés de­ter­mi­nált­sá­gát von­hat­ja ma­ga után. Ma­gya­rán: a hídsze­rep nem húz­ha­tó rá ál­ta­lá­nos ér­vén­­nyel a – ne­vez­zük így – szlo­vá­ki­ai ma­gyar kul­tú­ra egé­szé­re. A szla­vis­ta le­gyen szla­vis­ta, a klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus, a ger­ma­nis­ta ger­ma­nis­ta, ahogy nor­má­lis vi­szo­nyok kö­zött il­lő és üd­vös, és ahogy 1989 után ez ter­mé­sze­tes mó­don mű­köd­ni is kez­dett, a kö­zös­sé­gi iden­ti­tás épp­úgy egyé­ni el­ha­tá­ro­zá­sok be­széd­mód­dá kris­tá­lyo­so­dá­sa, mint az én ki­tel­je­sí­té­se.  A Tő­zsér-mon­dat nagy el­lent­mon­dá­sa igen­csak jel­lem­ző e kor­szak gon­dol­ko­dá­sá­ra: kö­ve­te­li, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom le­gyen nyi­tott és ha­gyo­má­nya­i­ra büsz­ke, meg­őr­zen­dő en­ti­tás, ám ugyan­ak­kor adóz­zon egy-egy nagy te­het­ség­gel az összmagyar iro­da­lom­nak. Va­gyis: a pi­e­desz­tál­ra emelt vi­lág­ra nyi­tott­ság még­is­csak alá­ren­delt­je a „más­faj­ta el­szi­ge­telt­ség­nek” (Tő­zsér ki­fe­je­zé­se), az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­nak…

A Nyol­cak nem­ze­dé­ke né­ven is­mert cso­port leg­ko­ráb­bi tel­je­sít­mé­nye, ha a fent vá­zolt kon­tex­tust ves­­szük ala­pul, szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben hang­sú­lyo­zot­tan je­len­tős. Görömbei And­rás ne­ve­ze­tes iro­da­lom­tör­té­ne­te, mely egyéb­ként a tárgy­ban írt el­ső, va­ló­ban iro­da­lom­tör­té­né­szi len­dü­let­tel és tu­do­má­nyos és kri­ti­kai igé­nyes­ség­gel meg­írt mun­ka (ez utób­bit jól pél­dáz­za, hogy az an­to­ló­gia di­let­táns szer­ző­it dip­lo­ma­ti­ku­san mel­lőz­te) így fo­gal­maz­za meg a Nyol­cak je­len­tő­sé­gét: „A Nyol­cak­kal új lí­ri­kus nem­ze­dék je­lent­ke­zett a min­den­ség igé­nyét hir­de­tő köl­tői prog­ram­mal, s az ad­di­gi se­ma­tiz­mus szimp­li­fi­ká­ló szem­lé­le­tét meg­ta­ga­dó, ös­­sze­tet­tebb, re­á­li­sabb lá­tás­mód­dal, de nem men­te­sen né­mi na­gyot aka­ró ro­man­ti­ká­tól sem.”10 Alabán Fe­renc vé­le­ke­dé­se sza­kasz­tott má­sa Görömbeiének, ám a ro­man­ti­kus jel­leg mel­lé fur­csa és meg­ma­gya­rá­zat­lan mó­don oda­ren­de­li a nosz­tal­gi­át is: „Új lí­ri­ku­si nem­ze­dék je­lent­ke­zett eb­ben az an­to­ló­gi­á­ban a min­den­ség igé­nyét hir­de­tő köl­tői prog­ram­mal, az egy­sze­rű­sí­tő szem­lé­le­tet meg­ta­ga­dó ös­­sze­tet­tebb, va­ló­sá­gon ala­pu­ló, de egy sa­já­tos nosz­tal­gi­á­tól és ro­man­ti­ká­tól sem men­tes költészettel.”11

Pé­csi Györ­gyi mind­ezt így fo­gal­maz­za meg Tő­zsér-mo­nog­rá­fi­á­já­ban: „A Nyol­cak­kal – nem túl­zás ki­je­len­te­ni – nemcsak egy új nem­ze­dék, ha­nem a sza­ba­dabb, ön­tu­dat­ra éb­re­dő szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­lág kezd­te for­mál­ni ön­ma­gát. Tő­zsér­ék a ki­sebb­sé­gi pro­vin­ci­a­liz­mus­sal és egy­ál­ta­lán min­den­faj­ta kon­zer­va­ti­viz­mus­sal (ak­kor és ott: a szimp­li­fi­kált né­pi­ség­gel) szem­be­for­dul­va, a je­len el­le­né­ben a jö­vő és a múlt fe­lé nyúj­tot­ták ki ta­po­ga­tó csápjaikat.”12 Saj­nos, e vé­le­ke­dé­sek­kel nem ért­he­tek tel­je­sen egyet. Egy­részt azért, mert az an­to­ló­gia szö­ve­gei a fen­ti­e­ket nem tá­maszt­ják alá ma­ra­dék­ta­la­nul. A szimp­li­fi­kált né­pi­ség ra­di­ká­lis je­len­lé­te ugyan­is a kö­tet egyik han­ga­dó szó­la­ma, de jócs­kán akad ben­ne a pro­vin­ci­a­liz­mus ho­ri­zont­ta­lan­sá­gá­ra uta­ló vers­be­széd, sőt ki­fe­je­zet­ten se­ma­ti­kus al­ko­tás is. A Nyol­cak­nak tu­laj­do­ní­tott he­ro­iz­mus va­ló­já­ban két, leg­fel­jebb há­rom em­ber mű­ve: Tő­zsé­ré, Cselényié és – le­het, so­kak szá­má­ra meg­le­pő mó­don – Simkó Ti­bo­ré.

Az an­to­ló­gia köl­tői két cso­port­ra kü­lö­nül­nek. Fecsó Pál, Gyüre La­jos, Petrik Jó­zsef és rész­ben Kul­csár Ti­bor csak pár lé­pés­nyi­re áll az Új haj­tá­sok és a harmadvirágzásnak ne­ve­zett konst­ruk­ció köl­té­szet­esz­té­ti­ká­já­tól, az önál­ló és ér­vé­nyes köl­tői nyel­vért va­ló küz­de­lem­ben alul­ma­rad­nak, s nagy­részt a szimp­li­fi­kált né­pi­ség eset­len­sé­gé­vel a ko­ráb­bi nem­ze­dék tö­rek­vé­se­it foly­tat­ják, egy­faj­ta pri­mi­tív kul­túr­ház­lí­rát mű­vel­nek, mely esz­té­ti­kai zsák­ut­cá­nak bi­zo­nyult. Ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy Görömbei bölcs mel­lő­zé­sei a ké­sőb­bi ér­tel­me­ző­ket, mint pl. Alabán Fe­ren­cet, vagy még in­kább Szeberényi Zol­tánt, nem jó­vá­ha­gyás­ra ösz­tö­nöz­ték, ha­nem hely­re­ál­lí­tot­ták a „tel­jes­sé­get”, s vis­­sza­csem­pész­ték a Nyol­cak le­vá­lasz­tott tag­ja­it is az iro­dal­mi rend­szer­be. Ez in­do­kol­ja, hogy szól­junk ró­luk is.

Tő­zsér Ár­pád, Cselényi Lász­ló, Zs. Nagy La­jos (Tő­zsé­ré­i­hez vagy Cselényiéi-hez vi­szo­nyít­va  meg­le­he­tő­sen gyen­ge szö­ve­gei el­le­né­re) és a so­kat tá­ma­dott, re­ha­bi­li­tá­lás­ra ér­de­mes Simkó Ti­bor vi­szont ha­tá­ro­zot­tabb, va­ló­ban mo­dern arc­élt mu­tat. Simkó kon­zer­va­tív, te­hát rá nem ér­vé­nyes Pé­csi meg­ha­tá­ro­zá­sa, ám kon­zer­va­ti­viz­mu­sa va­ló­sá­gos (és sem a kor­ban, sem ké­sőbb meg nem ér­tett) lá­za­dás az el­ső cso­port és nem­ze­dék iszo­nya­tos antiintellektualizmusa el­len. Cél­sze­rű­nek lá­tom te­hát le­szá­mol­ni a Nyol­cak-mí­tosz­­szal, és meg­von­ni azok­tól a kez­de­mé­nye­ző, in­no­va­tív hé­rosz sze­re­pét, akik tel­je­sít­mé­nyük, te­het­sé­gük alap­ján mél­tat­la­nok rá. Ha ugyan egy­ál­ta­lán szük­ség van e hé­ro­szok­ra.
De hát a köl­té­szet amúgy sem le­het kol­lek­tív tel­je­sít­mény, in­kább arisz­tok­ra­ti­kus el­me­já­ték és ko­moly in­tel­lek­tu­á­lis erő­fe­szí­tés, mely­nek egyet­len kül­de­té­se a nyelv tit­ka­i­nak fel­tá­rá­sa és ki­apad­ha­tat­lan mély­sé­ge­i­nek lát­ta­tá­sa: a nyelv­be ol­tott lé­te­zés nyelv ál­tal va­ló meg­je­le­ní­té­se, be­le­sé­tá­lás ab­ba a csap­dá­ba, mely eg­zisz­ten­ci­á­lis tén­­nyé tud­ja vál­toz­tat­ni a nyel­vi va­ló­sá­got, mi­köz­ben fel­őr­li azt.

Al­gé­ri­á­ban for­ró a ho­mok
„To­vább,
to­vább    
a kom­mu­niz­mus
fény­lő csú­csá­ig,
elv­társ!”
(Tö­rök Elem­ér)

Ha fe­led­jük, Fecsó Pál, Gyüre La­jos vagy Petrik Jó­zsef egy­ér­tel­mű­en di­let­táns vers­nyel­vé­nek meg­fe­le­lé­si kény­sze­re­it, gyer­me­teg, le­egy­sze­rű­sí­tett vi­lág­kép­ét, né­pi­es rig­mu­sa­it vagy pro­pa­gan­disz­ti­kus-ide­o­ló­gi­a­i­lag de­ter­mi­nált élet­ké­pe­it, és meg­pró­bál­ko­zunk pa­ró­di­a­ként kö­ze­lí­te­ni szö­ve­ge­ik­hez, nem várt „él­mé­nyek­kel” gya­ra­pod­ha­tunk. Nemegy­szer fi­gyel­he­tő meg a szö­ve­gek ra­di­ká­lis ki­sik­lá­sa: hasz­ná­la­ti kö­rük meg­vál­to­zik, a ko­ra­be­li el­vá­rá­si ho­ri­zont jel­le­gé­ből adó­dó­an a ma­gas köl­té­szet­ből a je­len­le­gi ol­va­sá­si stra­té­gi­ák vagy túl­in­terp­re­tá­ló gesz­tu­sok mű­kö­dés­be lé­pé­se­kor pa­ró­dia szü­le­tik. A je­lö­lők ilyen át­szer­ve­ző­dé­se iz­gal­mas ki­hí­vás, és akár ér­ték­kép­ző rend­szer­ként is mű­kö­dés­be lép­het. A hit­hű kom­mu­nis­ta re­to­ri­kát hasz­ná­ló Gyüre ki­ok­tat­ja a Sza­bad Eu­ró­pát hall­ga­tó pa­rasz­tot, „föld­éhes job­bá­gyok cse­léd uno­ká­ját”, aki­nek sze­me (!!!!!) a „rá­di­ó­ra ta­pad”, mél­tó ver­seny­tár­sa az Új haj­tá­sok (ez a kö­tet is ju­bi­lál!) sztá­li­nis­ta-se­ma­ti­kus vo­nu­la­tá­nak. „A nagy kor, mit an­­nyin éne­kel­tek, / el­jött” – zen­gi Gyüre, s él­mun­kás­hoz mél­tón mun­kál­ja meg a nagy ma­té­ri­át. A nyelv­nek szá­má­ra anya­gi­sá­ga nincs, a ver­sek­ben meg­kép­ző­dő én a „bo­hém rím­le­gé­nyek” uni­ver­zu­má­val szem­ben ha­tá­roz­za meg és iz­zad­ja za­va­rok­kal te­li rig­mu­sok­ba vagy atyás­ko­dó pla­kát­ver­sek­be se­ma­ti­ku­san szá­nal­mas ön­ma­gát. A mot­tó­ul vá­lasz­tott Tö­rök Elem­ér-vers­rész­let az Új haj­tá­sok egyik da­rab­ja: lát­ha­tó, hogy a cél kö­zös, ám a meg­for­má­lás esz­mei la­pos­sá­ga he­lyett im­már a köz­na­pi va­ló­ság esz­mé­vé transz­for­má­lá­sá­nak la­pos­sá­ga ke­rül elő­tér­be. Ez akár po­é­ti­kai for­du­lat­nak is el­köny­vel­he­tő.
Kér­dés, hogy az ilyen jel­le­gű szö­ve­gek in­ver­ze nem kelt-e esz­té­ti­kai él­ve­ze­tet a ko­mi­kum, a tra­gi­ko­mi­kum vagy a gro­teszk tér­fe­lén?  Vas Ist­ván ki­ka­csin­tó sze­mé­nek kö­szön­he­tő­en pl. Scsipacsov köl­té­sze­te is ér­vé­nyes szö­veg­ként kezd el mű­köd­ni. Vas a szo­ci­a­lis­ta élet lí­rai mi­ni­a­tűr­je­it meg­ver­se­lő di­let­táns szov­jet vers­fa­ra­gó szö­ve­ge­it olyan iró­ni­á­val ma­gya­rí­tot­ta, hogy azok ere­den­dő pri­mi­ti­viz­mu­sa az át­ül­te­tés rej­tett po­én­ja­i­nak kö­szön­he­tő­en fer­ge­te­ges hu­mor­ral te­lí­tő­dött. Vas gyak­ran ma­lac cél­zá­so­kkal vagy el­túl­zot­tan re­a­lisz­ti­kus­nak tet­sző „né­pi” evi­den­ci­ák­kal tűz­del­te te­le Scsipacsov egy­ügyű­sé­ge­it, s így él­vez­he­tő ízt kap­tak. Ma, eb­ben az in­verz ol­va­sat­ban pa­zar hu­mo­ros lí­ra­ként ta­rol­nak. A szuraháni olaj­ku­tak vagy a jó­ko­ra ju­har­fa ves­­sze­jé­vel a bok­ro­kat ver­de­ső, a szov­hoz fe­lé tar­tó ta­ní­tó ero­ti­kus ka­land­jai ele­ven szo­ci­a­lis­ta va­ló­ság­gá tud vál­ni, s ahogy Vas heroizálni tud­ta Scsipacsov ta­ka­rí­tó­nő­jét, aki le­mos­ta az egy éve nem mo­sott ab­la­kot, vagy ahogy vá­rat­lan be­le­ér­zés­sel oda tud vet­ni va­la­mi egé­szen bi­zal­ma­sat,  olyas­mit, hogy „Bi­zony, az is meg­es­he­tik ve­led, / ha ülsz a párt­bi­zott­ság­ban, ba­rá­tom…”. Vér­be­li op­po­zí­ci­ós já­ték, kép­ze­lem, men­­nyit ka­ca­gott ma­gá­ban eze­ken a kor­ban te­kin­té­lyes szö­ve­ge­ken az örök cso­kor­nyak­ken­dős, szi­va­ros örök pol­gár. Ér­de­kes mó­don, más ál­tal for­dí­tott Scsipacsov-szövegek ol­vas­tán ef­fé­le gesz­tu­sok­kal nem ta­lál­koz­tam… Iro­da­lom­tör­té­ne­ti ki­hí­vás le­nne az iro­ni­kus for­dí­tás jel­le­gé­nek és ered­mé­nye­i­nek fel­tá­rá­sa. Az in­verz ol­va­sás al­kal­maz­ha­tó az Új haj­tá­sok egyes szö­ve­ge­i­nél is, bár ott le­han­go­lóbb az ered­mény. De pl. Dé­nes György olyan plasz­ti­ku­san ra­gad­ta meg sze­mé­lyes él­mén­­nyé, még­is kö­zös­sé­gi­vé transz­po­nált ag­go­dal­mát Gottwald elv­társ be­teg­sé­ge mi­att, hogy szö­ve­ge ma is mű­kö­dő­ké­pes:

„Mint szik­la­tömb, ha le­zú­dul a hegy­ről
oly vá­rat­la­nul ér­te szí­vün­ket a hír:
Gottwald elv­társ be­teg, na­gyon be­teg,
ta­lán a reg­gelt sem éri meg,
s kön­­nyes lett ke­zünk­ben az új­ság­pa­pír.”

Gyüre La­jost nem csó­kol­ta meg elég he­ve­sen sem él­mun­kás bá­nyász­lány­ként elé­be lib­ben­ve, sem egy eman­ci­pált szlo­vá­ki­ai ma­gyar trak­to­ris­ta­nő ké­pé­ben a vis­­szás Mú­zsa, és a Vas Ist­ván-fé­le iró­ni­át sem is­mer­te, a szél­ső­ba­los nyel­vi meg­nyil­vá­nu­lá­sok­ra erő­tel­je­sen haj­la­mos  Dé­nes Györ­gyöt pe­dig nem tud­ta túl­szár­nyal­ni. Gyüre leg­jobb ver­se – ter­mé­sze­te­sen ilyen in­verz vagy per­verz ol­va­sat­ban – a kö­nyör­gés­sel zá­ru­ló Bal­la­da egy al­gé­ri­ai le­ány­ról, mely­nek na­iv, együtt­ér­zést gye­re­ke­sen mí­me­lő rig­mu­sai el­játs­­szák a be­le­he­lyez­ke­dés re­to­ri­ká­já­nak min­den le­het­sé­ges hi­te­les­ség­moz­za­na­tát, s épp ez a ke­re­set­len ke­re­sett­ség („Uram, add, hogy a fran­cia / ne kí­noz­zon an­­nyi­ra”) te­szi sze­gény „bar­na lány­ka”, konk­ré­tan Dzsamil Buhired szen­ve­dé­se­it a szer­zői szán­dék­kal nyil­ván szö­ges el­len­tét­ben a ko­mi­kum for­rá­sá­vá. „Al­gé­ri­á­ban for­ró a ho­mok.” – a fel­ütés re­mek, kár, hogy a di­let­táns ne­ki­buz­du­lás ere­je nem iga­zán tart ki, és a mű zár­la­ta már egy ilyen in­verz ol­va­sat­ban is (Fábry Zol­tán és nyo­má­ban Alabán Fe­renc di­csé­re­te el­le­né­re!) el­vi­sel­he­tet­le­nül pri­mi­tív.

„S add: e ha­rag­nak
per­zse­lő láng­ja
éges­se ha­lál­ra
min­den el­len­sé­günk.
Add, hogy e harc­ban csak mi,
egye­dül mi győz­zünk.”

Már Sző­ke is le­szö­gez­te, hogy „Kez­dő író­ink a szov­jet iro­da­lom­ban lát­ják pél­da­ké­pü­ket, azt a magasszínvonalú iro­dal­mat, amely fe­lé mun­ká­juk köz­ben nap mint nap tö­re­ked­ni­ük kell.”13  Ta­lán a pol­gá­ri­nak bé­lyeg­zett iro­da­lom, de a múlt meg­ta­ga­dá­sa és el­len­pon­to­zá­si kí­sér­le­te ma­gya­ráz­za a kö­tet egé­szé­re jel­lem­ző nagy­fo­kú köl­té­szet­esz­té­ti­kai mo­no­to­ni­tást és tá­jé­ko­zat­lan­sá­got. Lát­ha­tó, Gyüre és Dé­nes har­sány­sá­ga közt nincs iga­zán esz­té­ti­kai kü­lönb­ség, eb­ből ki­fo­lyó­lag köl­té­sze­te nem le­het ré­sze­se a Nyol­cak­hoz kö­tött esz­té­ti­kai vál­to­zás­nak sem.  Gyüre má­ig ma­ka­csul ki­tart köl­tői el­hi­va­tott­sá­gá­ban, ám iga­zán ér­vé­nyes vers­nyel­vet  má­ig nem tu­dott lét­reigéz­ni. Boj­tár­nak len­ni cí­mű, 2001-ben ki­adott vá­lo­ga­tott kö­te­tét el­ol­vas­va is el­mond­ha­tó: köl­té­sze­té­nek ma is ugyan­azok a leg­főbb hi­bái, mint e kö­tet ese­té­ben: a frá­zis, a köz­hely ural­ma és unal­ma, a té­tel­sze­rű, se­ké­lye­sen po­zí­ci­o­nált ide­o­lo­gi­kus vagy a na­i­van mo­ra­li­zá­ló épít­ke­zés (ta­ná­ros, ki­ok­ta­tó hang), a gya­ko­ri kép­za­var­ok és min­de­nek­előtt a vers kí­vá­nal­ma­i­hoz mér­ten hi­tel­te­len hely­zet­ké­pek. Tel­je­sen mind­egy, hogy a rend­szer­vál­tás utá­ni élet­ké­pek vagy a szo­ci­a­lis­ta épí­tés ké­pei lesz­nek mű­ve tár­gyai, hogy az al­gé­ri­ai ese­mé­nyek vagy az ira­ki, ne­tán a cse­csen konf­lik­tus ráz­za-e meg, sze­ren­csés eset­ben mó­kás fe­lü­le­tes­sé­ge örök ér­vé­nyű. Íme egy egé­szen friss po­li­ti­kai óda­rész­let a tol­lá­ból:

„Most már min­den csen­des,
aludj, kis le­ven­te.
Ha­rag­ja múl­tán
vi­gyáz rád a Nagy Test­vér,
ne sírj, kis csecsenke.”

A szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­be ve­tett szin­te val­lá­sos buz­ga­lom re­to­ri­ká­ját át­men­tet­te a val­lá­sos, il­let­ve ma­gyar­ság­ver­sek nyel­vi fe­lü­le­tes­sé­gé­be. Te­hát ese­té­ben nem mi­nő­sé­gi, pusz­tán te­ma­ti­kus vál­to­zás­ról van csak szó. Mun­kás­sá­ga ál­do­za­ta a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ments­vár-kon­cep­ci­ó­já­nak, Gyüre ré­sze e prog­ram bel­te­nyé­szet­é-nek. Szeberényi Zol­tán sem mel­lőz­he­ti őt port­ré­so­ro­za­tok­ból ös­­sze­ál­ló irodalomtörténetéből14: új­ra meg­pró­bál­ja vis­­sza­csem­pész­ni a lel­tár­ba. A Gyüre-kötethez  írt elő­sza­va sem ad újabb szem­pon­to­kat Gyüre meg­íté­lé­sé­hez, hi­szen szö­ve­ge gya­kor­la­ti­lag iro­da­lom­tör­té­net­ének né­mi­leg mó­do­sí­tott fe­je­zet­ké­je csu­pán, igaz, meg­pró­bál több po­zi­tí­vu­mot ki­ma­zso­láz­ni Fábry am­bi­va­lens kri­ti­ká­já­ból, Tóth Lász­ló és Zalabai Zsig­mond szi­go­rú ér­ték­íté­le­te­it pe­dig itt is, ott is elhallgatta.15

Fecsó Pál Fa­lu­si kró­ni­ka est­idő­ben cí­mű rig­mu­sa Fábrynak tet­szett. S va­ló­ban, egy ilyen in­verz ol­va­sat­ban (de csak­is ab­ban) szó­ra­koz­ta­tó le­het. A vers élet­kép a gör­gői le­gé­nyek­ről, akik a ki­csi szer­tár­szo­bá­ban szel­le­mi or­gi­á­ra gyü­le­kez­nek a ta­nár úr­nál. Ha a szer­zői szán­dék­nak meg­fe­le­lő­en ol­vas­suk, a vers bos­­szan­tó gü­gyö­gés, pri­mi­tív vi­lág­szem­lé­le­tű pla­kát­szö­veg. Ám, ha pl. bur­kolt homoerotikus köl­te­mény­ként ol­vas­suk, a fi­nom cél­zá­sok egész­sé­ges ko­mi­ku­ma már­is meg­dol­goz­tat­ja a ne­ve­tő­iz­mo­kat. „Iz­mos pa­raszt­le­gé­nyek jön­nek, /  sze­re­tői a bú­za­mag­nak”, akik meg­töl­tik a szer­tárt, „Ha­tan az ágy­ra fér­nek,  /  ket­tő az ab­la­kon tró­nol”,  s kez­de­tét ve­szi a „nép­mű­ve­lés”. Az an­tik­vi­tás­ban bir­kó­zó­edzés­nek ne­vez­ték az ilyes­mit. Ám egye­sek csa­ló­dot­tak ma­rad­nak, mert az él­ve­zet­ből ne­kik meg­le­he­tő­sen ke­vés jut: „a pad­lón ül, aki­nek már / egy csepp­nyi sem ju­tott a jó­ból”. Az ér­zé­keny bú­csú val­lo­más­ra kész­te­ti a köl­tőt: „nem mon­dom, de tud­ják, ér­zik, /  hogy őket na­gyon sze­re­tem”. Mi­nő kultúrifjak ezek Ver­laine bu­sa pa­raszt­ja­i­hoz, mun­kás­köly­ke­i­hez ké­pest (lásd a Mille e tre cí­mű ver­sét), akik­nek csak­is tes­tük van, s né­mi esé­lyük az alan­tas vá­gyak ki­elé­gí­té­sé­ben fel­ma­gasz­to­sul­ni. Fél­re­té­ve a ke­gyet­len tré­fát: Fecsó szö­ve­ge­i­nek nincs po­é­ti­kai tét­jük, ön­ma­guk se­ké­lyes je­len­té­se­in túl­ra nem mu­tat­nak, s nem nyit­nak te­ret az ér­tel­me­zés ti­tok­fej­tő mun­ká­já­nak. Kü­lö­nö­sen kí­no­sak Fecsó gnómának szánt okos­ko­dá­sai, pl.: „Most csak azt ér­zem: él­ni jó /s a mun­ka itt az élet, /a mun­ka az a nagy erő, /melytől az élet szép lett. Fecsó Pál lí­rá­ja mind­vé­gig kon­ven­ci­o­ná­lis ma­radt, no­ha Nyug­ta­lan­ság cí­mű önál­ló kö­te­té­ben ro­ha­mos és kény­sze­re­dett intellektualizálódási szán­dék fi­gyel­he­tő meg, ki­vált a köl­tői esz­köz­tá­rat il­le­tő­en, ám Fecsó nem ura el­kép­ze­lé­se­i­nek, szimp­li­fi­kált né­pi­es köl­te­mé­nyei mes­ter­kélt­té vál­nak (A vén ko­vács), kör­mön­font szó­ké­pei pe­dig a leg­több­ször egye­ne­sen ko­mi­kus­sá da­ga­dó, szin­té át­lát­ha­tat­lan kép­za­var­rá sű­rű­söd­nek, pl.:
„Ma­ni­fesz­tál­tak sejt­je­ink­ben
pi­ci­ke kis
alá­va­lók,
ezek lesz­nek a
vér­rel csi­szolt ékek,
bri­li­áns­sá fel­fújt
lé­gi­ók.”
(Vi­gasz)

Petrik Jó­zse­fet Fábry a kö­tet mo­ra­lis­tá­já­nak ne­vez­te, ám ez köl­té­szet­esz­té­ti­kai ér­ték­kép­zés szem­pont­já­ból sem­mit nem je­lent: Petrik köl­té­sze­te la­pos, ügyet­len, mint­ha va­la­mi­fé­le fur­csa, hi­he­tet­len na­i­vi­tás­ból vagy egye­ne­sen antiintellektuális be­ál­lí­tó­dás­ból bon­ta­koz­na ki. Sze­rel­mes ver­sei egye­ne­sen gü­gyö­gő rig­mu­sok, s no­ha pl. a Nem csu­pán ma­ga­dért cí­mű vers­ben a szo­nett­for­má­val kí­sér­le­te­zik,  kí­nos ró­zsa­szín­be haj­ló álnépies ügyet­len­sé­ge csak el­mé­lyí­ti a vá­lasz­tott for­ma és az egy­ügyű köz­len­dő sza­ka­dé­kát. Petrik sze­rel­mi at­ti­tűd­jét Fábry cso­dá­nak ne­ve­zi, mond­ván: „Ez a sze­rel­mi at­ti­tűd szin­te cso­da egy kor­ban, ahol az if­jú­ság nagy át­la­ga csak a sze­xust lát­ja, és té­vely­gé­se­it fe­le­lőt­len anar­chiz­mus­ban éli ki.”16 Eszem ágá­ban sincs ös­­sze­mos­ni a referenciális ént a szö­veg­ben meg­kép­ző­dő be­szé­lő­vel, ám a vers­hez több anar­chiz­mus­ra van szük­ség. Petrik hol nyu­ga­tos ku­lis­­szák mö­gött meg­hú­zó­dó szen­ti­men­tá­lis giccs­em­ber (Két szür­ke szem­nek, elé­gia), hol ne­vet­sé­ge­sen ágá­ló poszt­ro­man­ti­kus vá­tesz, aki ver­sek­re bí­zott sor­sát uni­ver­zá­lis ér­vé­nyű jel­ként kép­ze­li el:
„A te sza­vad mun­kád­dal rí­mel,
ne félj hát s ne hagyd ma­ga­dat!
Hi­á­ba fe­cseg, aki tét­len,
az Élet nagy tör­vé­nye­kép­pen
csak ne­ked le­het iga­zad.”

Petrik önál­ló kö­te­te, a Szín­vál­to­zás szin­tén fe­led­he­tő ol­vas­mány, ne­vet­sé­ges al­le­gó­ri­ái (Fur­csa vi­rág, Par­ki sztrip­tíz), el­vi­sel­he­tet­len mo­do­ros­sá­ga („én szomj­ra és dal­ra ítél­ve / él­tünk sze­rel­me­se va­gyok!”), se­ké­lyes­ség­be fu­tó, kla­pan­ci­ás sze­rel­mes ver­sei, és bő kép­za­va­rai (pl. „Ke­zed úgy for­mál, si­mo­gat, / hogy hol­nap már tég­la­ként rak­hass / sze­szé­lye­id fa­lá­ba.” ) el­le­he­tet­le­ní­tik szö­veg­vi­lá­gá­nak hi­te­les­sé­gét és a di­let­tan­tiz­mus kö­ré­be utal­ják. Szeberényi in­do­ko­lat­la­nul ki­je­len­ti, hogy gye­rek­versköl­tő­ként, a Nyolc­szí­nű szi­vár­vány köl­tő­je­ként „szá­mot­te­vőbb si­kert ara­tott”.17 E szá­mot­te­vőbb si­kert hadd je­lez­zék Zalabai Zsig­mond pon­tos sza­vai, aki Az erkölcsködés fog­sá­gá­ban al­cím­mel írt a kö­tet­ről: „Petrik le­írá­sai sem mu­tat­nak túl ön­ma­gu­kon, meg­je­le­ní­té­sei erőt­le­nek, a nyel­vi le­le­ményt pró­zá­ba haj­ló ter­jen­gős­ség­gel, me­rev kla­pan­ci­ák­kal igyek­szik pótolni.”18
Kul­csár Ti­bor ese­te Petrikénél biz­ta­tóbb, de med­dő szö­ve­ge­in még a több­ré­te­gű nyu­ga­tos máz sem tud se­gí­te­ni: köz­he­lyes me­ta­fo­rái még a né­pi­es fris­ses­sé­get is el­la­po­sít­ják, köl­te­mé­nyei vér­be­li iro­dal­mi gic­­csek, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet mű­anyag ker­ti tör­péi, plasz­tik vi­rág­csok­rai, pl.:
„Bol­dog volt s ka­ca­gott a lány­ka,
csil­lo­gott ten­ger­mély sze­me.
Mé­hek száll­tak az or­go­nák­ra
s sze­rel­mes ri­gók éne­ke
szállt szi­la­jul, fel, az egek­be.
Mily tisz­ta, mily kék volt az ég!
Tán­cot lej­tett száz tar­ka lep­ke,
vi­rá­gok nyíl­tak szer­te­szét.”

Kul­csár önál­ló kö­te­te­i­ben a nyu­ga­tos giccs­ára­dat né­mi­képp csök­kent, s a hang­köl­csön­zés gesz­tu­sa (szin­te va­la­men­­nyi ver­se mö­gül ki­lóg egy-egy Kosz­to­lá­nyi-, Ady- vagy Ju­hász Gyu­la-szö­veg) itt-ott már a sze­rep­vers irá­nyá­ba mu­ta­tott, ám a köl­tő hol a túl­írt­ság, hol a té­te­les­ség csap­dá­já­ba zu­hant. Má­so­lat­jel­le­gű szö­ve­ge­in alig-alig süt át né­hány au­ten­ti­kus gesz­tus.

„a kék olasz ég­bolt vá­gya­sa”

Simkó Ti­bor köl­té­sze­te egé­szen kü­lö­nös szín­folt­ja az an­to­ló­gi­á­nak, né­mi túl­zás­sal szól­va az „il miglior fabbro”. Fábry for­ma­mű­vész­nek tar­tot­ta, s eb­ben lát­ta mun­ká­i­nak prob­le­ma­ti­kus­sá­gát is, me­lyet igen­csak el­lent­mon­dá­so­san fo­gal­ma­zott meg: „A for­ma, a mér­ték, az ütem hajt­ja és vi­szi el­sőd­le­ge­sen, a he­xa­me­ter kö­tött­sé­gi já­té­ka csá­bít­ja, és az ol­va­só még­is el­ne­he­ze­dés­re esz­mél: a for­ma és tar­ta­lom egy­más­ba ol­va­dón, egy­mást ol­dón és még­is egy­mást erő­sí­tőn nem találkoztak”.19 Fábry a lí­rát az ego szö­veg­be öm­lé­se­ként kép­zel­te, a sze­rep­vers le­he­tő­sé­ge­i­vel, a köl­tői én tö­ré­se­i­vel és a nyelv ön­moz­gá­sa­i­val nem ve­tett szá­mot, il­let­ve a referenciális és a szövegesült én azo­nos­sá­gát val­lot­ta: ez a poszt­ro­man­ti­kus at­ti­tűd tár­sult a kül­de­té­ses nép­mű­ve­lő köl­tő ide­ál­já­val, s így még a leg­egyé­nibb tel­je­sít­ményt is kol­lek­tív szem­mel tud­ta csak vizs­gál­ni. Simkó vers­vi­lá­ga hang­sú­lyo­zot­tan ze­nei: a mo­der­nis­ta klasz­­szi­ciz­mus po­é­ti­ká­já­hoz iga­zo­dó. Simkót a szó ér­zé­ki­sé­ge, hang­tes­te iz­gat­ja, s az an­to­ló­gia va­la­men­­nyi köl­tő­jé­nél erő­tel­jes­eb­ben fó­ku­szál a tex­tus meg­al­ko­tott­sá­gá­nak har­mo­ni­kus­sá­gá­ra. Valse triste cí­mű Sibelius-emlékverse Weörest idé­zi fel: a gon­do­lat hor­do­zó­ja a szó­ból ki­hü­ve­lye­zett szó, a szó ön­mű­kö­dő as­­szo­ci­a­ti­vi­tá­sa, mely­nek szer­ve­ző­dé­se ze­nei szi­gor­ral vált­ja ki az ér­tel­mi kom­po­ná­lás eset­le­ges gyen­gé­it. Sibelius poszt­ro­man­ti­kus, ér­zel­mes stí­lu­sát, és ti­pi­ku­san nem­ze­ti-né­pi­es, balladisztikus ka­rak­te­rét és ra­fi­nált mes­ter­kélt­sé­ge­it ki­vá­ló­an  han­gol­ta ös­­sze a natúra au­toch­ton hang­ja­i­nak és a natúrában a ma­ga hang­zó he­lyét ke­re­ső szim­bo­li­kus em­ber prob­lé­má­já­val. A nyír­fa Janus man­du­la­fá­ját meg­idéz­ve vá­lik a Sibelius-féle stí­lus­szin­té­zis­ben, a sze­ces­­szi­ós és a né­pi re­gisz­ter össz­já­té­ká­ban fel­ol­dód­va bal­la­dai sors­szim­bó­lum­má. Janus mint Simkó lí­rá­já­nak gyak­ran, job­bá­ra köz­ve­tet­ten meg­idé­zett alak­ja je­le­nik meg A teg­nap elé­gi­á­já­ban is: „Hol Janusunk, hol a kék olasz ég­bolt vá­gya­sa, hol van?”

A teg­nap elé­gi­á­ját Fábry a leg­szebb Du­na-val­lo­má­sok­kal ro­ko­nít­ja. Kri­ti­zál­ja vi­szont a köl­te­mény tra­gi­kus vég­ki­csen­gé­sét, mely e har­sány an­to­ló­gi­á­ban va­ló­sá­gos uni­kum, s ta­lán a leg­re­a­lisz­ti­ku­sabb szín, mely a kor­han­gu­la­tot meg­ra­gad­ja: „Mi hoz­ta, mi ad­ta e vers­ben az el­sik­lást? Az elé­gia mű­fa­ji adott­sá­ga, lég­kö­re, flu­i­du­ma. Köl­tőn­ket a formaelsődlegesség csá­bí­tot­ta ez idil­li­kus katasztrófa-ájultságra.”20  Idil­li­kus ka­taszt­ró­fa­ájult­ság?  Fábry ez­után a Tóth Árpád-i „em­ber-utá­ni csend” nyo­mán ki­fej­ti, hogy mit is várt vol­na: „…Simkó el­jö­ven­dő vészt idé­zett és bor­zon­gott, és így pon­to­san kell tud­nia, hogy az „em­ber-utá­ni csend”-nek ma re­á­lis alap­ja, gyil­kos va­ló­sá­ga és ne­ve van: az atombomba!”21 Ta­lán e kri­ti­ka ha­tá­sá­ra vál­toz­tat­ta meg a köl­tő a vers cí­mét a Pó­lu­sok cí­mű kö­te­té­ben Re­mé­nyek elé­gi­á­já­ra. A disz­ti­chon­ban írt köl­te­mény köl­té­szet­esz­té­ti­kai és mű­fa­ji kon­zer­va­ti­viz­mu­sa Simkó kri­ti­ku­sai szá­má­ra al­kal­mat adott a for­mai kon­zer­va­ti­viz­mus­ra hi­vat­ko­zó meg­bé­lyeg­ző mel­lő­zés­re. A köl­te­mény a Du­na-táj tör­té­nel­mé­nek fel­vil­lan­tó új­ra­mon­dá­sa, ám ez a leg­ke­vés­bé ér­de­kes ben­ne. Simkó itt is allúziójátékot ját­szik, intertextuális meg­idé­zé­sei mö­gött egy hip­no­ti­kus köl­csön­szim­bó­lum áll: ne­ve­ze­te­sen Poe hol­ló­ja mint a tör­té­ne­lem­be ve­tett egyén eg­zisz­ten­ci­á­lis lét­szo­ron­ga­tott­sá­gá­nak kí­sér­te­te.

Meg­jegy­zen­dő to­váb­bá, hogy Simkó ver­se­i­nek erő­tel­jes sa­ját­sá­ga az is, hogy meg­idé­zé­sei, rá­ját­szá­sai rá­fo­gá­sok­ká is vál­nak, s nem res­tel­li elénk tár­ni azt a fo­lya­ma­tot, mely a ha­gyo­mány meg­szer­zé­sét ma­gát mu­tat­ja be. Ná­la a nyu­ga­tos gesz­tu­sok új­ra­ex­po­ná­lá­sa nem epi­gon­iz­mus, mint Kul­csár Ti­bor szö­ve­ge­i­nek zö­mé­ben, ha­nem az iro­ni­kus pár­be­széd ki­hí­vá­sa. Pa­zar rí­mek so­ka­sá­gát le­het­ne idéz­ni, me­lyek ezt a tu­da­to­san ger­jesz­tett mes­ter­kélt­sé­get ele­ven köl­té­szet­té for­dít­ják át az intertextuális és al­lú­zi­ós já­té­kok nyil­ván­va­ló­sá­gá­nak dra­ma­tur­gi­a­i­lag jól elő­ké­szí­tett pont­ja­in.
Né­hány rím meg­ol­dá­sát ta­lán még a neomanierista Ko­vács And­rás Fe­renc is meg­iri­gyel­né, pl.: „gyász­ra int­ve – Darjeelingbe, élet-Háry– lá­ri­fá­ri, feb­ru­á­ri éj – Montcorbier, Jeanne d’Arc – zsan­dár”, vagy:
„S fü­led­be zúg a Ha­lál kon­fe­ran­sza:
Lasciat’ ogni speranza!”

Simkó Ti­bor gya­kor­ta ki­fe­je­zet­ten sze­rep­lí­rát mű­velt, még­hoz­zá az ese­tek dön­tő há­nya­dá­ban egé­szen ki­tű­nő­en: masz­kos já­té­kai a vi­lág­iro­da­lom for­ma- és köz­hely­kul­tú­rá­já­ra vo­nat­koz­tat­va te­rem­te­nek köl­tői fe­szült­sé­get. Koncsol Lász­ló a Pó­lu­sok utó­sza­vá­ban ezt az alak­vál­to­ga­tást így fo­gal­maz­za meg: „Akár Vil­lon, akár a fran­cia par­nas­­szis­ták vagy Baude­laire, Tóth Ár­pád for­má­i­val kí­sér­le­te­zik, a pá­rat­la­nul haj­lé­kony for­ma mö­gött, sok­szor at­tól füg­get­le­nül is, a sza­vak mé­lyén min­dig ott fe­szül az az el­ke­se­re­dett, hu­mor­ta­lan, ber­zse­nyis vad erő, amely – úgy érez­zük – min­den perc­ben ki­tör­ni ké­szül a szo­ron­ga­tó for­mák közül”22.  Koncsol vé­le­ke­dé­sé­vel el­len­tét­ben „az el­ke­se­re­dett, hu­mor­ta­lan, ber­zse­nyis vad erő” nem ér­ző­dik Simkó köl­té­sze­tén, sőt el­len­ke­ző­leg, egy­faj­ta erő­tel­je­sen in­tel­lek­tu­á­lis hu­mo­rú já­té­kos­ság bon­ta­ko­zik ki, mely a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus szó­szó­lói ál­tal meg­ta­ga­dott ar­tisz­ti­kus ha­gyo­mány kre­a­tív új­ra­írá­sá­ban ér­de­kelt. A fenn idé­zett ma­ni­e­ris­ta rí­mek mel­lett a hu­mor je­len­lét­ét fo­ko­zot­tan meg­tes­te­sí­tik Simkó műfajparodisztikus gesz­tu­sai, pl. a Bal­la­da a szü­le­té­sem je­gye­i­ről cí­mű szö­ve­ge, de a Wa­ter­loo 1958 (a cím és a köl­te­mény refe-renciálisan és hu­mo­ro­san va­jon nem ép­pen ön­nön, a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja utá­ni mar­gi­na­li­zá­ló­dá­sá­ra, esz­té­ti­kai szám­űze­té­sé­re utal­hat?) is jó pél­da er­re, a Lao-ce és a pat­kány cí­mű re­mek, gör­dü­lé­keny fi­lo­zo­fi­kus tan­me­se vagy a Két Ti­bor-na­pi vers, me­lyek a köl­tői ro­kon­ság és ha­gyo­mány­vá­lasz­tás in­tel­lek­tu­á­lis gesz­tu­sa­it pa­ro­di­zál­ják Tiburtius és Ti­borc alak­ja­i­nak meg­idé­zé­sé­vel.
Simkó Ti­bor a la­ti­nos ha­gyo­mány örö­kö­se­ként is fi­gyel­met ér­de­mel, s ez nem az imi­tá­ci­ós gesz­tu­sok szem­pont­já­ból ér­de­kes (Szob­rok), ha­nem azért, mert egy ilyen tra­dí­ció fel­vál­la­lá­sa a vá­zolt kör­nye­zet­ben egy ér­vé­nye­sü­lés­re vá­gyó köl­tő ese­té­ben kész ön­gyil­kos­ság. Az Odi profanum vulgus arisz­tok­ra­tiz­mu­sát (Simkónál: „Gyű­lö­löm a száj­tá­ti tö­me­get”) a bár­do­lat­lan szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus ké­pé­be vág­ni több mint bá­tor­ság.

Simkó gye­rek­köl­té­sze­ti bra­vúr­jai köz­is­mer­tek, a ma már ért­he­tet­len szer­kesz­tő­sé­gi meg­hur­col­ta­tást meg­ért, Weöres igé­ze­té­ben ke­let­ke­zett Tikirikitakarakja az egye­te­mes ma­gyar gye­rek­iro­da­lom ré­sze, ezt szá­mos meg­ze­né­sí­tés, új­ra­ki­adás és el­is­me­rő bí­rá­lat jel­zi. Ha el­ké­szül egy­szer egy fi­lo­ló­gi­ai ala­pos­ság­gal meg­al­ko­tott Simkó-összes, vél­he­tő­leg egé­szen más ké­pet fog ad­ni köl­té­sze­té­ről.

„ke­rí­tünk né­ked égő csip­ke­bok­rot”

Zs. Nagy La­jos ké­sőb­bi, nagy for­má­tu­mú, je­len­té­keny köl­té­sze­té­re csak alig-alig le­het kö­vet­kez­tet­ni an­to­ló­gi­a­be­li ver­sei alap­ján.  Jó­zsef At­ti­la Tisz­ta szívveljéből csak szen­ti­men­tá­lis gü­gyö­gés­sel öt­vö­zött híg­ro­man­ti­kus váteszkedés ma­rad:
„Ver­set csak a szív te­rem­het
szik­rá­zót és szé­pet,
köl­te­mén­­nyé csak a szív­ben
ol­vad­hat az élet.”
Zs. Nagy lé­nye­gé­ben csak a Tér­iszony cí­mű kö­tet­tel szü­le­tik meg: a poszt­ro­man­ti­kus épít­ke­zést hir­te­len ra­di­ká­lis dest­ruk­ció kö­ve­ti, de nem át­lát­szó meg­ta­ga­dá­si gesz­tu­sok dek­la­rá­lá­sa ré­vén, ha­nem a hu­mor szám­ta­lan vál­fa­já­nak ki­ak­ná­zá­sá­val. Az (ön)irónia, a sza­ti­ri­kus hang, a gro­teszk meg­erő­sö­dé­se új pa­ra­dig­mát te­rem­tett a ko­mor, mo­gor­va kö­zeg köl­té­szet­esz­té­ti­kai el­vá­rá­sa­i­val szem­be­ál­lít­va. Zs. Nagy egy hal­lat­la­nul au­ten­ti­kus han­got tu­dott ki­kí­sér­le­tez­ni, mely ké­sőbb, leg­jobb pil­la­na­ta­i­ban már-már Kálnoky Lász­ló gesz­tu­sa­i­ra em­lé­kez­tet. A kép­gaz­dag at­mosz­fé­rát fel­vált­ja az ára­dó, gyak­ran kont­rol­lá­lat­lan mo­no­lóg, az el­mond­ha­tó­sá­got a fel­idéz­he­tő­ség, a bi­zo­nyos­sá­got a ho­mály. A gon­do­lat út­ját a tri­vi­á­lis­ból az el­mé­lyü­lés irá­nyá­ba a nyelv fi­cán­ko­ló moz­gá­sa és vá­rat­lan ki­sü­lé­se ga­ran­tál­ja, il­let­ve a rá­ko­pí­ro­zás tech­ni­ká­ja, mely a ka­no­ni­kus­ra, a szent­re vagy a ki­kezd­he­tet­len­re vi­szi fel a vers­ben meg­kép­ző­dő én sze­mé­lyi­ség­je­gye­it.

A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tő gro­teszk kreálmányként meg­je­le­ní­tett iden­ti­tá­sát maszk­ként hasz­nál­ja. Az 1969-ben írt Cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tő fo­há­sza az Úr­hoz a re­mény­vesz­tett be­zárt­ság eg­zisz­ten­ci­á­lis sö­tét­sé­ge és a transz­cen­den­cia hi­á­nya mel­lett a szlo­vá­ki­ai ma­gyar és az összmagyar iro­da­lom köz­ti kom­mu­ni­ká­ció hi­á­nyá­ra is utal, még­hoz­zá a fo­hász parodisztikus re­to­ri­kai rend­sze­rét ma­xi­má­lis le­le­mé­nyes­ség­gel ki­ak­náz­va. Zs. Nagy le­szá­mol a me­ta­fo­ri­kus köl­tői nyelv­vel is, s je­len­té­ke­nyen ak­náz­za ki a köz­nyel­ven ala­pu­ló köl­té­szet le­he­tő­sé­ge­it: szin­te el­ké­pesz­tő in­tel­lek­tu­á­lis le­szá­mo­lás ez a ko­ráb­bi ego­cent­ri­kus né­pi ro­man­ti­ká­val és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus zsá­ner­ké­pe­i­vel, ám épp ez a le­szá­mo­lás szol­gál nagy­részt alap­anya­gul a ké­sőb­bi Zs. Nagy-nyelv­nek. A szub­jek­tív lé­nye­gi­ség he­lyé­re egy hol iden­ti­tás­vál­ság­ban (Isapur pa­na­sza), hol énmegsokszorozódásban meg­szó­la­ló en­ti­tás ke­rül, és az is tu­da­to­sul­ni lát­szik, hogy a szub­jek­tív meg­nyi­lat­ko­zás csak egy-egy köl­te­mény ere­jé­ig au­ten­ti­kus, egy-egy nyelv ki­ára­dá­sa nem árad­hat struk­tu­rál­ha­tat­la­nul, hi­szen előbb-utóbb Zs. Nagy va­la­mely mű­faj sé­ma­rend­sze­ré­vel szem­be­sí­ti, hogy ez a szem­be­sü­lés fe­szült­ség­ki­sü­lé­se­ket ered­mé­nyez­zen. Az ima, a fo­hász és a szak­rá­lis tér­ben mű­kö­dő cse­lek­mé­nyek foly­ton vis­­sza-vis­­sza­té­rő im­már ve­szett vagy vesz­ni lát­szó, ám oly­kor ext­rém parodisztikus be­ál­lí­tott­sá­gá­ban is re­mény­kel­tő transz­cen­den­ci­á­ja ki­vált al­kal­mas er­re a já­ték­ra (Nagy­pén­tek 1964, Ha­rang­zú­gás­ban). A vá­te­szi po­zí­ció önreflexív ki­fi­gu­rá­zá­sa is evi­den­sen adó­dik a szak­rá­lis ha­gyo­mány gro­teszk­ké ala­kí­tott cso­dá­já­ból:
„Ó most a rég ta­nult pas­si­ót ének­li
gyász­ba bo­rul­tan,
sört iszik,
s csak ne­he­zen tud le­mon­da­ni
a vi­lág­meg­vál­tás­ról.”
A Vers a för­tel­mes ka­szá­ló­gép­ről nagy ívű élet­lá­to­má­sa egy ön­élet­raj­zi sum­má­zat a li­tur­gia nyo­mán kre­ált ma­gán­hasz­ná­la­tú szer­tar­tás­le­írás, mely gro­teszk mó­don ref­lek­tál a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom esz­té­ti­kai kri­té­ri­um­rend­szer­ként va­ló fel­fo­gá­sá­nak ko­mi­kus csőd­jé­re is:
„Ő CSAK JÖN
ő csak jön a Nagy
és För­tel­mes Ka­szá­ló­gép
jó na­pot Ka­szá­ló­gép
nem lá­tod hogy itt van
a csemadok
a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar
köl­té­szet
azt mond­ja nem lát­ja”
Zs. Nagy köl­té­sze­te szá­mom­ra mint­ha G. Bataille lét­esz­té­ti­ká­já­nak egyik alap­té­tel­ét va­ri­ál­ná vers­sé: „A szabadszájú tré­fál­ko­zás, a ha­ho­tá­zás azt ta­kar­ja el elő­lünk, hogy a vég­ső gyö­nyör és a vég­ső fáj­da­lom azo­nos: hogy lét és ha­lál, a ra­gyo­gó táv­lat­ra nyí­ló tu­dás és a vég­le­tes ho­mály egy és ugyan­az.” Ez te­szi le­he­tő­vé, hogy a ha­lál­lal va­ló szem­be­né­zés egy­szer­smind a tes­ti lét korlátaiból fa­ka­dó, idő­ről idő­re megszövegesülő tra­gi­ko­mé­dia le­hes­sen. Sür­ge­tő fi­lo­ló­gi­ai fel­adat a kri­ti­kai igé­nyű Zs. Nagy-ös­­szes el­ké­szí­té­se.

„Iz­mo­so­dik a csend”
„Álom volt-e vagy va­ló­ság,
ki mond­ja meg ma már?
Az ál­mok só­lyom­szár­nya­kon száll­nak,
tűn­nek, és nincs to­vább.”
A rész­let az an­to­ló­gia nyi­tó­ver­sé­ből szár­ma­zik. Alig­ha ta­lál­nánk el, hogy Cselényi Lász­ló ír­ta. Cselényi Lász­ló szin­tén je­len­tős mér­ték­ben vál­tott, bár ta­lán nem tá­tong ak­ko­ra sza­ka­dék an­to­ló­gi­a­be­li mű­vei és ké­sőb­bi ön­ma­ga kö­zött, mint el­ső lá­tás­ra hin­nénk. Val­lo­má­sos lí­rá­ja ugyan­is ké­sőbb be­ta­go­zó­dott szö­veg­mon­tá­zsa­i­ba, kol­lá­zsa­i­ba, s e sok­szó­la­mú szö­veg­uni­ver­zum­ban egy kon­zer­va­tív szá­lat szőtt meg, nem biz­tos, hogy min­dig elő­nyös mó­don, ám a „Mallarmé-projekt” ki­tel­je­se­dé­se­ként er­re ta­lán szük­ség is volt. Ha az Aleatória (1998) szö­ve­ge­it a su­gallt mó­don szét­sze­rel­jük, akár meg­le­pő mó­don derviválható szen­ti­men­ta­liz­mus­ba is jut­ha­tunk. Kér­dés, hogy egy ilyen sze­mély­te­len­né ku­mu­lált, szin­te ön­ger­jesz­tő­en gé­pi­es köl­té­szet­ben en­nek mi­lyen funk­ció tu­laj­do­nít­ha­tó. A fi­a­tal Cselényi Ju­hász Fe­renc és Nagy Lász­ló ( és ta­lán Ben­já­min Lász­ló, Garai Gá­bor) bű­vö­le­té­ben al­kot, de Il­­lyés is elő­tér­ben áll, ahogy Tő­zsér ese­té­ben is. Hat­vá­nyo­zott a kö­zös­sé­gi én-ek együt­te­se­ként fel­fo­gott új tu­dat tör­té­nel­mi ra­ci­o­na­li­tá­sá­ba ve­tett hit meg­je­le­né­se és a vá­te­szi pozicionáltság ro­man­ti­kus gesz­tu­sá­nak el­túl­zá­sa (ez egyéb­ként a kö­tet va­la­men­­nyi szer­ző­jé­re néz­ve igaz).
„Mert ha a rész tö­ké­let­len is – té­ged idéz­lek, köl­tő
Il­­lyés, ha az egy bu­kik is, de a tö­meg, az egész, az öm­lő
nagy fo­lyam­má iz­mo­so­dik s fén­­nyel áraszt­ja a vi­lá­got.”
Cselényi ára­dó nyel­ve, ké­pe­i­nek ki­mun­kált­sá­ga („Iz­mo­so­dik a csend.”), konvenciótlansága mes­­sze ki­rí a kö­tet szür­ke­sé­gé­ből, még ak­kor is, ha lé­nye­gé­ben egyik ver­sét se ne­vez­ném tel­jes egé­szé­ben hi­bát­lan­nak. Mű­vé­sze­té­nek csúcs­pont­ja vi­szont a neoavantgárd (struk­tu­ra­lis­ta) kom­po­ná­lá­si el­já­rá­sok­hoz va­ló oda­for­du­lá­sá­val meg­kép­ző­dő írás- és iden­ti­táskrí­zis tu­da­to­sí­tá­sa. A ba­rok­kos, plasz­ti­kus lá­to­má­sos­ság né­pi szür­re­a­liz­mu­sát fel­vál­tot­ta a tu­da­tos el­ide­ge­ní­tő ef­fek­tu­sok­kal dol­go­zó kom­bi­na­to­ri­kus, va­ri­á­ci­ós tech­ni­kán ala­pu­ló szö­veg­ge­ne­rá­lás, mely a köz­pon­ti, metaforikusan óri­á­si­ra na­gyí­tott én ki­kap­cso­lá­sát ered­mé­nyez­te, a fragmentáltság len­dü­le­te azon­ban pa­ra­dox mó­don je­len­tős mér­ték­ben meg­na­gyob­bí­tot­ta és nem le­csök­ken­tet­te a szö­veg­men­­nyi­sé­get, s ez ki­lá­tás­ta­lan vég­te­len­uni­ver­zum­má mo­del­lez­te a szö­veg te­re­it és ide­jét. Hermetizmus és re­duk­ció he­lyett a sor­ren­di­ség meg-meg­vál­toz­ta­tá­sán ala­pu­ló ato­ná­lis ze­nei struk­tú­rá­kat ka­punk, me­lyek egyes elem­zők ol­va­sa­tá­ban jog­gal ered­mé­nyez­tek egy kre­a­tív ös­­sze­füg­gés­há­lózat ki­ala­ku­lá­sa he­lyett bán­tó mo­no­to­ni­tást. Mű he­lyett a par­ti­tú­ra. Sylvano Bussotti vagy Luciano Berio ze­ne­mű­vei szem­be­sí­te­nek ha­son­ló szen­ve­dél­­lyel a nyelv ijesz­tő ural­má­val: ám mind­ket­te­jük­nél a szó ana­lí­zi­se do­mi­nál, kü­lön­fé­le hang­kom­bi­ná­ci­ók, fosz­lá­nyok hang­za­nak el, s már-már az az ér­zé­sünk tá­mad a mű egyik katartikus góc­pont­já­ban, hogy bár­mely nyel­vi kom­bi­ná­ci­ót hoz­zuk lét­re, az meg­ta­lál­ja az em­be­ri nyel­vek uni­ver­zu­má­ban a je­len­tést. Va­gyis je­len­tés vagy je­len­tés ki­csi­ka­rá­sá­ra irá­nyu­ló igye­ke­zet nél­kül nincs is em­be­ri lé­te­zés. Az em­ber ösz­tö­nös ér­tel­me­ző, a nyel­vi je­lek lé­te, hang­zós­sá­ga, hang­zá­sa csu­pán kom­bi­na­to­ri­kus já­ték, s úgy lép­he­tünk át egy-egy ide­gen nyel­vi je­len­tés­tar­to­mány­ba, hogy er­ről nem is min­dig tu­dunk. Cselényi nyelv­ana­lí­zi­se nem en­­nyi­re mély, ez irá­nyú tö­rek­vé­se­it a szö­ve­gek­ben ha­tá­ro­zot­tan je­len­le­vő, fo­lya­ma­tos önreflexív vo­ná­sok te­szik le­he­tet­len­né, mely a ke­vés­bé si­ke­rült szö­ve­gek foly­to­nos új­ra­fel­hasz­ná­lá­sá­ból fa­kad­hat. 
A Cselényi-szöveg csak lát­szat­ra ala­poz­ta ön­nön lé­tét a tel­jes vé­let­len po­é­ti­ká­já­ra, kü­lön­fé­le be­tű­tí­pus­ok­kal ol­va­sá­si irá­nyo­kat je­lölt, oly­kor pe­dig azo­nos alak­za­tok lo­gi­ká­ja sze­rin­ti elő­re­ha­la­dást su­gall. Az aleatória buolez-i fo­gal­mát ab­ban az ér­te­lem­ben vé­lem al­kal­maz­ha­tó­nak itt, hogy Cselényinél is egy vagy több pa­ra­mé­ter szab­vá­nyos meg­ol­dá­sa nyit­va ma­rad, a re­cep­ci­ó­ra van bíz­va, bár tám­pont­ok min­dig akad­nak. A szö­veg a chance music ide­ál­já­ig nem jut el, bi­zo­nyos fo­kig meg­ma­rad az el­len­őr­zött­ség szint­jén. A mű ze­nei struk­tú­rá­ja el­ső­sor­ban a nyel­vi anyag ma­te­ri­á­lis lé­té­ből fa­ka­dó anya­gi­ság gyü­möl­cse, a repetitív me­cha­niz­mu­sok ki­ak­ná­zá­sa vi­szont in­kább csak stra­té­gi­ai pa­ne­lek­ben mű­kö­dik, nin­cse­nek ve­zér­mo­tí­vum­ok, csak sza­bály­ta­la­nul is­mét­lő­dő vagy épp­hogy szá­mo­zás­sal meg­re­gu­lá­zott ma­te­ma­ti­kai struk­tú­rák. Az ol­va­sás a pil­la­nat­nyi szö­veg­kon­fi­gu­rá­ci­ó­ból fa­kad,  egye­di­sé­ge vi­tat­ha­tat­lan, de nem an­­nyi­ra el­len­őri­zet­len, mint egy szá­mí­tó­gé­pes szö­veg­ge­ne­rá­ló prog­ram ese­té­ben. A ze­nei meg­kö­ze­lí­tés­mód ezért sze­ren­csé­sebb a me­cha­ni­kus materalizmussal szem­ben: Pierre Boulez Pli selon Pli cí­mű ze­ne­kar­ra és szó­ló­ra Mallarme nyi­tott köny­vé­nek öt­le­té­ből kom­po­nált al­ko­tá­sát rend­sze­re­sen át­kom­po­nál­ja, de­fi­ni­tív alak­vál­to­zat te­hát nincs: az ön­azo­nos­ság el­tű­né­se Cselényi szö­ve­gét is a kap­cso­ló­dás és az eb­ből fa­ka­dó ér­te­lem­struk­tu­rá­ló erők be­lát­ha­tat­lan te­ré­vé te­szi. Mű­ve te­hát egy lap­ja­i­ra sze­dett, be­ke­vert par­ti­tú­rá­hoz ha­son­lít, ám míg a ze­né­ben a re­a­li­zá­ló­dás az elő­adás­mód­ban be­kö­vet­ke­zik, a hall­ga­tó pe­dig pusz­tán a vá­lasz­tást el­vég­ző ze­nész in­terp­re­tá­ci­ó­já­val szem­be­sül a műegész he­lyett, itt a be­fo­ga­dó szö­veg­ge­ne­rá­ló sze­rep­be kény­sze­rül, s ez a fe­le­lős­ség nagy­ban fe­szé­lyez­he­ti őt. Boulez-hez vis­­sza­tér­ve ta­nul­sá­gos le­het az aláb­bi pél­da: Éclats cí­mű ze­ne­mű­vé­ben ere­de­ti­leg je­len­tős mér­té­kű sza­bad­sá­got adott a 15 ze­nész­nek a ze­nei anyag meg­vá­lasz­tá­sá­ban, ám az elő­adá­sok nem győz­ték meg e lé­pé­se he­lyes­sé­gé­ről, ezért a par­ti­tú­rá­ból fo­ko­za­to­san el­tá­vo­lí­tot­ta a sza­bad­ság­gesz­tu­so­kat, és pusz­tán a kar­mes­ter­re bíz­ta a társ­al­ko­tói fel­ada­to­kat. Cage már ab­ban sem volt biz­tos, hogy a vé­let­len tech­ni­kák so­ro­za­ta va­ló­ban tör­vény­sze­rű­en meg­szü­li-e a mű­vet az elő­adás so­rán, vagy csak kí­sér­let tör­té­nik a sze­ren­csés rá­ta­lá­lás­ra. A ze­nét eb­ben az ér­te­lem­ben in­tel­lek­tu­á­lis ta­pasz­ta­lat­ként fog­ják fel, a lét köz­na­pi­sá­gá­ban fel­buk­ka­nó vá­rat­lan szép­ség­ta­pasz­ta­lat­ként és a meg­ér­tést mo­del­lá­ló fo­lya­mat­ként kép­ze­lik el.  Ez­zel szá­mol­ni kell Cselényinél is: mű­vé­nek alap­anyagjel­le­ge nem min­den pon­ton és nem min­den be­fo­ga­dói kí­sér­let so­rán for­dul át mű­be, mely­ben a já­ték­elem és a csend­kom­po­nens hat­vá­nyo­zott je­len­lé­te, az ir­ri­tá­ció, a fó­ku­szá­lat­lan­ság, a ze­nei egy­ség­nek te­kint­he­tő frá­zi­sok ön­el­vű­sé­gé­nek meg­őr­zé­se, a per­mu­tá­ció, il­let­ve a nyelv to­tá­lis kon­fi­gu­rá­ci­ó­ként va­ló fel­fo­gá­sa ural­ko­dik.

„Mint egy ke­reszt­rejt­vény, olyan a táj”

Tő­zsér Ár­pád két­ség­te­le­nül a kö­tet leg­jobb tel­je­sít­mé­nye­it nyúj­tot­ta, ver­sei közt szá­mos köz­is­mert da­rab is van, töb­bek közt a kri­ti­ku­sok sze­rin­ti nem­ze­dé­ki ars po­e­ti­cát (tel­jes­ség­esz­mény, vi­lág­igény) meg­tes­te­sí­tő Fér­fi­kor, így jöjj!, mely­nek ér­tel­me­zé­se a po­li­ti­kai al­le­gó­ri­á­tól kez­dő­dő­en (Tő­zsér ön­be­val­lá­sa sze­rint a vers az 1956-os ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek ha­tá­sá­ra író­dott, Koncsol a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ön­tu­dat­ra esz­mé­lé­sé­nek do­ku­men­tu­ma­ként is ér­tel­me­zi) az in­tel­lek­tus és az ösz­tön te­rem­tő ko­he­ren­ci­á­já­nak meg­fo­gal­ma­zó­dá­sá­ig ter­jed.  A dra­ma­tur­gi­a­i­lag pá­rat­la­nul len­dü­le­tes szö­veg a szó­ló fér­fi­tánc kör­tánc­cá ala­ku­lá­sá­nak lá­zá­ban bont­ja ki a szin­te misz­ti­fi­ká­ló­dó ős­erő ag­res­­szív ra­di­ka­liz­mu­sát le­tö­rő har­mó­ni­át. Az in­tel­lek­tus­nak, a sza­bá­lyos­nak, a rend­nek a fé­lel­me­tes­ből ki­bom­ló vá­rat­lan szép­sé­ge szin­te ri­tu­á­lis jel­le­get ad a kö­zös­sé­gi­vé vá­ló meg­nyil­vá­nu­lás­nak (kör­tánc – „meg­vál­tó tánc”). A vad ostinatók len­dü­le­te Sztra­vinsz­kij Ta­va­szi ál­do­za­tát idé­zik meg, a kol­lek­tív tu­dat­ba épü­lő egyé­ni aka­rat szakralizálódása és a nép­dal­sze­rű­en tisz­ta rit­mus át­lát­ha­tó­sá­ga ha­son­ló­kép­pen. Nagy Lász­ló, Ju­hász Fe­renc, Ady End­re mind-mind ott ka­va­rog­nak a lét (és az eset­le­ges meg­vál­tó, szim­bo­li­kus ha­lál) tom­bo­lá­sá­ban, mely eg­zisz­ten­ci­á­lis va­ló­ság­gá te­szi ma­gát a mű­vé­sze­tét, s ez­ál­tal le­li meg ér­tel­mét és he­lyét a vi­lág­ban. A so­kat idé­zett „Anyám ké­pén a / vi­lág a rá­ma” az egye­te­mes­ség­gel va­ló szem­be­né­zés so­rán ma­té­ria kér­dé­sét ve­ti fel: hogy az anya anya­gi­sá­ga, a test­be­ve­tett­ség és test­be­zárt­ság va­ló­ban de­ter­mi­nál­ja-e a lé­lek vagy az in­tel­lek­tus sza­bad­sá­gát, hogy men­­nyi­re játsz­ha­tó egy­be a nyelv anya­gi­sá­ga a test materialitásával (pl.: „Tor­kom­ba buk­jon / szó he­lyett sós vér”).  Az idő moz­gá­sa nem pusz­tán a tánc ide­jé­ben nyil­vá­nul meg, ha­nem a bel­ső idő bör­tö­né­ben, ne­ve­ze­te­sen az ele­ve el­ren­delt te­rek és a lét­hez fel­hasz­nált anyag­men­­nyi­ség és az ab­ba be­le­kó­dolt, ön­mű­kö­dő ge­ne­ti­kai-bi­o­ló­gi­ai prog­ram ret­te­ne­té­nek kény­sze­rű tu­da­to­sí­tá­sá­ban: „ha bim­bót lá­tok, / vi­rág­gá lás­sam”.
Kü­lön ki­eme­len­dők Tő­zsér epig­ram­mái, vagy job­ban mond­va kép­te­rem­tő emb­lé­mái. Kép­te­rem­tő emb­lé­mák­nak ne­ve­zem eze­ket a kis re­mek­lé­se­ket, mert mű­fa­ji­lag az emb­lé­ma egy lé­te­ző kép le­írá­sa, al­le­go­ri­kus ma­gya­rá­za­ta. Tő­zsér ké­pe­it ne­künk kell el­kép­zel­nünk a le­írás alap­ján: mint­ha egy ver­ses fo­tó­al­bu­mot la­poz­gat­nánk. A Gya­log Péterfala ha­tá­rá­ban no­ha el­ső lá­tás­ra Il­­lyés tech­ni­ká­it idé­zi, a vers esz­té­ti­ká­ját még­sem tar­ta­nám egé­szen il­­lyé­si­nek. Sok­kal in­kább ta­lán a tár­gyi­as­ság­gal ka­cér­ko­dó szem­lé­let ko­rai meg­je­le­né­sé­nek, mely a fo­gal­mi­sá­got gya­kor­ta egy kül­ső szem ész­re­vé­te­le­ző mun­ká­já­nak ren­de­li alá, s még az önreflexívként retorizálódott én is szö­veg­sze­rű­vé vá­lik.

„Mint egy ke­reszt­rejt­vény, olyan a táj.
Meg­fej­tés­ként ver­sem írom be­le.
Vagy csak ír­nám? – Olyan sok a sza­bály,
hogy nem tu­dom, meg­bí­rok-e ve­le.”

A tá­jat ír­ja a vers vagy a ver­set a táj? A lé­te­zés be­le­írá­sa a lét­te­len­be vagy az egy­más­ra­utalt­ság paradoxona?
Tő­zsér köl­té­sze­te kö­tet­ről kö­tet­re vál­to­zott, intellektualizálódott, mé­lyült, a sze­mé­lyes és sze­mély­te­len köz­ti osz­cil­lá­lás avant­gárd gesz­tu­sa­i­tól kez­dő­dő­en a poszt­mo­dern sze­rep­ver­se­ken át a fi­lo­zó­fi­ai té­tel­ver­se­kig sok szó­lam meg­ta­lál­ha­tó eb­ben a ki­apad­ha­tat­lan ener­gi­á­kat moz­gó­sí­tó szö­veg­vi­lág­ban. Em­lé­ke­ze­tes énte­rem­tés­ként Mittel urat ér­de­mes ki­emel­ni, aki a kö­zép-eu­ró­pa­i­sá­got mint lét­esz­té­ti­kát rep­re­zen­tál­ja a ma­ga gro­teszk­be haj­ló eg­zisz­ten­ci­á­lis szo­ron­ga­tott­sá­gá­ban. Tő­zsér az énkiárasz-tástól fo­ko­za­to­san ju­tott el az elioti elv tu­da­to­sí­tá­sá­ig, mely sze­rint az ér­ze­lem nem a köl­tő, ha­nem a köl­te­mény sa­ját­ja: „Az ér­ze­lem mű­vé­szi ki­fe­je­zé­sé­nek egyet­len mód­ja, ha a mű­vész ta­lál egy »objektív korellatívot« – vall­ja Eliot –, más szó­val, tár­gyak egy so­rát, egy hely­ze­tet, egy ese­mény­sort, mely egy adott ér­ze­lem kép­le­té­ül szol­gál, oly mó­don, hogy mi­helyt az ér­zé­ki ta­pasz­ta­la­tot ki­vál­tó kül­ső té­nyek fenn­áll­nak, a szó­ban for­gó ér­ze­lem azon­nal fel­idé­ző­dik.”  Hos­­szú ide­ig ez az „ob­jek­tív korellatív” iz­gat­ja Tő­zsért, il­le­tő­leg a ha­gyo­mány jelenidejűségének tu­da­to­su­lá­sa. Ez a ket­tős­ség ve­ze­ti el őt az em­lé­ke­zés jelenidejűsítéséig, s a ma­gán­mi­to­ló­gia ki­ala­kí­tá­sá­ra al­kal­mas vers­nyel­vig. A szö­veg hi­te­les­sé­ge nagy­részt a ha­gyo­mány­meg­élés mér­té­ké­nek függ­vé­nye lesz, s e té­ren Tő­zsér hos­­szú ide­ig a ké­ső mo­dern po­é­ti­ka meg­szál­lott­ja­ként mu­tat­ko­zik, szi­go­rú új­ra- és át­írá­sai a tö­ké­le­tes szö­veg el­nye­ré­sé­re irá­nyul­nak, szin­te az al­ki­mis­ta meg­szál­lott­sá­gá­val pró­bál ara­nyat csi­nál­ni a ha­gyo­mány kü­lön­fé­le szeg­men­se­i­ből. A nyelv anya­ga iránt ké­sei írás­mű­vé­sze­té­ben kezd el iga­zán ér­dek­lőd­ni, s a nyelv­ként meg­élt esz­té­ti­kai ta­pasz­ta­la­tok (nem komp­lex al­te­re­góte­rem­tő, ha­nem ének tu­cat­ja­i­ra for­gá­cso­ló­dó) sze­rep­ját­szó me­cha­niz­mu­sa­it is ek­kor ak­náz­za ki. Tő­zsér egész lí­rá­ja jog­gal ol­vas­ha­tó akár a ma­gyar­or­szá­gi ká­no­nok mar­gó­já­ra írt köl­tői kom­men­tár­ként, de az ál­ta­la meg­ala­po­zott kö­zép-eu­ró­pai katasztrofizmus lé­te­zés­esz­té­ti­ká­ja sa­já­tos vi­lág­iro­dal­mi di­men­zi­ót is ad szö­ve­ge­i­nek. Tő­zsér je­len­tő­sé­ge nem pusz­tán a nyi­tott­ság és befogadókészség sti­lá­ris nagy­sze­rű­ség­ében van, ha­nem ab­ban a nagy ívű, szin­te­ti­zá­ló esz­té­ti­kai kon­cep­ci­ó­ban, mely­ben a szeg­men­sek ké­pe­sek meg­ta­lál­ni a ma­guk au­ten­ti­kus he­lyét. Két­ség­te­len, hogy sze­mély sze­rint Tő­zsér leg­au­ten­ti­ku­sabb hang­ját szo­ci­og­ra­fi­kus mély­sé­gű, a kö­zöt­ti­ség ál­la­po­ta­it meg­je­le­ní­tő, dur­ván és szív­szo­rí­tó­an ana­li­ti­kus ön­elem­zé­se­i­ből vé­lem ki­hal­la­ni, és nem an­­nyi­ra a je­len­né tett ha­gyo­mány mú­ze­um­sza­gú te­re­i­ben meg­szó­lal­ta­tott úgy­mond böl­cse­le­tei ka­rak­te­rű szö­ve­ge­i­ből, vagy ki­fe­je­zőbb ter­mi­nus­sal él­ve, böl­cse­le­ti té­tel­ver­se­i­ből.

Mun­ká­i­ról ér­tel­me­zé­sek, ér­té­ke­lé­sek tu­cat­jai szü­let­tek, e ta­nul­mány ke­re­tei közt nincs le­he­tő­ség és nem is le­het cél át­fo­gó élet­pá­lya­kép­pel elő­ruk­kol­ni, de ta­lán e pár vo­nás is vi­lá­gos­sá te­szi, mi­ért ér­de­mes még­is rö­vid idő­re fel­üt­ni a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők cí­mű, 50 esz­ten­dős, ju­bi­lá­ló ki­ad­ványt.

JEGY­ZE­TEK

1 TURCZEL La­jos, A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet át­fo­gó an­to­ló­gi­á­ja, ISZ, 33 (1990 / 9), 986.
2 Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők, szerk. TURCZEL La­jos, Po­zsony, Szlo­vá­ki­ai Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1958.
3 Vö. CSŰ­RÖS Mik­lós, Jegy­ze­tek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar lí­ra negy­ven évé­ről, Kon­tex­tus, 1988/3, 20–36.
4 SZŐ­KE Jó­zsef, Új haj­tá­sok (elő­szó) = Új haj­tá­sok. Szlo­vá­ki­ai ma­gyar írók és köl­tők an­to­ló­gi­á­ja, Bratislava, Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Könyv­ki­adó, 1953, 5.
5 FÁBRY Zotán, Fi­a­ta­lok an­to­ló­gi­á­ja = Uő, Ös­­sze­gyűj­tött Írá­sai 7, Po­zsony, Ma­dách,  32.
6 FÁBRY Zotán, Harmadvirágzás = Uő, Ös­­sze­gyűj­tött Írá­sai 7, Po­zsony, Ma­dách,  112.
7 FÁBRY ZOL­TÁN, Res po­e­ti­ca = Mű és ér­ték. A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar kri­ti­ka 25 éve, szerk.  SZEBERÉNYI Zol­tán, Bratislava, Ma­dách, 1976, 146. (A ha­nya­gul szer­kesz­tett kö­tet­ben a ta­nul­mány hi­bá­san az ér­tel­met­len Resodetica cí­men sze­re­pel!)
8 Uo., 95.
9 TŐ­ZSÉR Ár­pád, Ha­gyo­mány és nyi­tott­ság = Uő, Sza­vak bar­lang­já­ban, Bratislava, Ma­dách, 1980, 259.
10 GÖRÖMBEI And­rás, A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom 1945–1980, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, MTA IB, 1982, 164. (Iro­da­lom­tör­té­ne­ti könyv­tár 37.)
11 ALABÁN Fe­renc, Két köl­tő nyo­má­ban, Nitra, Vysoká škola pedagogická, 1995, 25.
12 PÉ­CSI Györ­gyi, Tő­zsér Ár­pád, Po­zsony, Kalligram, 1995, 25.
13 SZŐ­KE Jó­zsef, Új haj­tá­sok (elő­szó) = Új haj­tá­sok. Szlo­vá­ki­ai ma­gyar írók és köl­tők an­to­ló­gi­á­ja, i. m, 1953, 7.
14 SZEBERÉNYI Zol­tán, Ma­gyar iro­da­lom Szlo­vá­ki­á­ban (1945–1999) I., Bratislava, AB-ART, 2000.
15 SZEBERÉNYI Zol­tán, Alá­zat = GYÜRE LA­JOS, Boj­tár­nak len­ni, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2001, 5–6.
16 FÁBRY ZOL­TÁN, Res po­e­ti­ca, i. m., 127.
17 SZEBERÉNYI Zol­tán, Ma­gyar iro­da­lom Szlo­vá­ki­á­ban (1945–1999) I., i. m., 231.
18 ZALABAI Zsig­mond, „A ját­szó­tár­sam, mondd, akarsz-e len­ni…” = Uő, Mér­leg­pró­ba, Bratislava, Ma­dách, 1978, 114.
19 FÁBRY Zol­tán,  Res po­e­ti­ca, i. m., 134.
20 FÁBRY Zol­tán,  Res po­e­ti­ca, i. m. 136.
21 FÁBRY Zol­tán,  Res po­e­ti­ca, i. m. 137.
22 SIMKÓ Ti­bor, Pó­lu­sok, Bratislava, Tatran Könyv­ki­adó Ma­gyar Üze­me, 1967, 117.