Egy nyel­vész és nyelv­mű­ve­lő (csen­des) di­csé­re­te

Kö­szönt­jük Ja­kab Ist­vánt 80. szü­le­tés­nap­ján
Ja­kab Ist­ván, a po­zso­nyi Comenius Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szék­ének nyu­gal­ma­zott do­cen­se 2008. szep­tem­ber 29-én töl­ti be nyolc­va­na­dik élet­év­ét. Mi­e­lőtt az ün­ne­pelt ed­di­gi – a ma­gyar nyelv­tu­do­mány s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tu­do­má­nyos­ság szem­pont­já­ból ki­emel­ke­dő – mun­kás­sá­gá­nak, több év­ti­ze­des tu­do­má­nyos és ok­ta­tó te­vé­keny­sé­gé­nek mél­ta­tá­sá­ra vál­lal­koz­nék, en­ged­tes­sék meg, hogy volt ta­nít­vá­nya­ként fel­idéz­zek egy ve­le kap­cso­la­tos, meg­ha­tá­ro­zó em­lék­ké­pet.

A nyolc­va­nas évek ele­jén új­don­sült ma­gyar sza­kos böl­csész­ként ke­rül­tem Ja­kab ta­nár úr „ke­ze alá”, aki az egyik törzs­tár­gyat, a ma­gyar le­író nyel­vé­sze­tet ok­tat­ta a tan­szé­ken. Egye­te­mi cso­por­tunk – né­hány meg­eről­te­tő­nek tű­nő, de a lé­pés­tar­tás­hoz fel­tét­le­nül szük­sé­ges ala­po­zó nyelv­tan­óra után – ha­mar el­ké­szült a ta­nár urat rö­vi­den jel­lem­ző mi­nő­sí­tés­sel: szi­go­rú, de igaz­sá­gos és kö­vet­ke­ze­tes. S mi­lyen jól jött ne­künk ké­sőbb ez a kö­vet­ke­ze­tes­ség! Ta­nár­je­lölt­ként, kez­dő pe­da­gó­gus­ként ott volt előt­tünk a kö­vet­he­tő pél­da: mód­sze­res nyelv­tan­ta­ní­tás­sal meg tud­juk győz­ni di­ák­ja­in­kat ar­ról, hogy a köz­tu­dot­tan szá­raz­nak tar­tott le­író nyelv­tan, a szó­faj­ok, szó­ele­mek, szin­tag­mák és mon­da­tok ter­mé­szet­raj­za is sok ér­de­kes­sé­get tar­to­gat szá­muk­ra.

Ja­kab Ist­ván 1928. szep­tem­ber 29-én szü­le­tett a ke­let-szlo­vá­ki­ai Nagyráskán. Ta­nul­má­nya­it az ál­ta­lá­nos is­ko­la be­fe­je­zé­se után a Sá­ros­pa­ta­ki Re­for­má­tus Gim­ná­zi­um­ban foly­tat­ja, 1949-ben ott is érett­sé­gi­zik. Hat év­vel ké­sőbb, 1955-ben a po­zso­nyi Szlo­vák Egye­tem Pe­da­gó­gi­ai Ka­rán sze­rez ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­ná­ri ok­le­ve­let, 1958-ban pe­dig már a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­lán ve­szi át kö­zép­is­ko­lai ta­ná­ri dip­lo­má­ját. Köz­ben dol­goz­ni kezd: az 1951–1952-es tan­év­ben ta­ní­tó­ként, 1955 és 1956 kö­zött az Új Szó szer­kesz­tő­je­ként te­vé­keny­ke­dik. Éle­té­nek kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sa Nagymegyer, ahol 1956-tól 1961-ig előbb in­téz­mény­szer­ve­ző ta­ná­ra, majd igaz­ga­tó­ja is a he­lyi ma­gyar tan­nyel­vű ti­zen­egy éves kö­zép­is­ko­lá­nak. Tu­do­má­nyos pá­lyá­já­nak kez­de­te er­re az idő­szak­ra te­he­tő: 1958-ban Bu­da­pes­ten böl­csész­dok­to­ri dip­lo­mát sze­rez. Az 1961–1962-es aka­dé­mi­ai év egy­ér­tel­mű­en meg­ha­tá­roz­za to­váb­bi élet­út­ját, ek­kor ke­rül ugyan­is a po­zso­nyi Comenius Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­nak Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ké­re. Fel­ső­ok­ta­tá­si pá­lya­fu­tá­sa alatt elő­ször egye­te­mi ad­junk­tus­ként te­vé­keny­ke­dik, majd 1986-ban meg­vé­di kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zé­sét, 1990-ben pe­dig ha­bi­li­tál. 1991-től két évig tan­szék­ve­ze­tő ta­ná­ra a po­zso­nyi Ma­gyar Tan­szék­nek, ahon­nan 1994-ben egye­te­mi do­cens­ként vo­nul nyu­ga­lom­ba.
Ja­kab Ist­ván sok­ré­tű tu­do­má­nyos te­vé­keny­sé­gé­nek két leg­meg­ha­tá­ro­zóbb te­rü­le­te a le­író nyel­vé­szet és a nyelv­mű­ve­lés. A le­író nyelv­tan vi­szony­la­tá­ban szü­le­tett írá­sai – az ige­kö­tők vizs­gá­la­tá­ra vo­nat­ko­zó­kon kí­vül – te­ma­ti­kai szem­pont­ból ös­­sze­füg­ge­nek: a jel­zős szer­ke­ze­tek ös­­sze­vo­ná­sá­val áll­nak va­la­mi­lyen kap­cso­lat­ban. A jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­já­nak szó­szer­ke­ze­ti vizs­gá­la­ta (Ma­gyar Nyelv­őr 1972, 96. évf. 1. sz., 38–50. o.) c. ta­nul­má­nyá­ban a szer­ző a cím­ben sze­rep­lő szer­ke­ze­tek ös­­sze­vo­ná­sa foly­tán mon­dat­ré­szi funk­ci­ót vál­tott szó­szer­ke­ze­ti ta­gok szin­tak­ti­kai sze­re­pét elem­zi. Írá­sá­ban töb­bek kö­zött rá­mu­tat ar­ra is, hogy a vizs­gált nyelv­ta­ni je­len­ség egyes ese­te­i­vel nem­csak az egy­sze­rű mon­da­tok­ban, ha­nem az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­ta­i­ban is ta­lál­ko­zunk.

Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett szó­szer­ke­ze­ti vi­szo­nya (Ma­gyar Nyelv­őr 1977, 101. évf. 1. sz., 9–19. o.) c. ta­nul­má­nyá­ban ün­ne­pel­tünk az ér­tel­me­ző­vel kap­cso­la­tos olyan funk­ci­o­ná­lis és rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dás­ok fel­szá­mo­lá­sá­ra tesz kí­sér­le­tet, ame­lyek más nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­kat is érin­te­nek. Bár a nyel­vé­szek sze­rint nem köny­­nyű meg­fej­te­ni az ér­tel­me­ző mi­ben­lét­ét, és ki­je­löl­ni he­lyét a szó­szer­ke­ze­ti ta­gok kö­zött, a szer­ző vizs­gá­la­ti ered­mé­nyei le­he­tő­vé te­szik, hogy ki­áll­jon az ún. mel­lé­ren­de­lő fel­fo­gás mel­lett, s bi­zo­nyít­sa an­nak he­lyes­sé­gét. Fel kell azon­ban vál­lal­nia, hogy szem­be­száll a Kár­oly Sán­dor, Tom­pa Jó­zsef és má­sok ál­tal kép­vi­selt ha­gyo­má­nyos – ún. alá­ren­de­lő – fel­fo­gás­sal, amely irány­adó­nak szá­mí­tott a hat­va­nas-het­ve­nes évek nyelv­ta­na­i­ban, köz­tük az aka­dé­mi­ai nyelv­tan­ban is. Vé­gül – lo­gi­ku­san meg­fo­gal­ma­zott kö­vet­kez­te­té­sei nyo­mán – a szak­ma meg­ha­tá­ro­zó ré­sze el­fo­gad­ja szem­lé­le­tét, mely sze­rint mel­lé­ren­de­lő­nek mi­nő­sí­ti az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett vi­szo­nyát, s bi­zo­nyí­tá­si el­já­rá­sa­it a ké­sőb­bi nyelv­tan­ok (pl. az 1999-ben meg­je­lent Ma­gyar gram­ma­ti­ka c. egye­te­mi tan­könyv) is tár­gyal­ják.

A Gon­do­la­tok az ös­­sze­tett mon­dat­ré­szek­ről (Ma­gyar Nyelv­őr 1981, 105. évf. 3. sz., 286–292. o.) c. írá­sá­ban Ja­kab Ist­ván ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ós tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek kö­vet­ke­ze­tes al­kal­ma­zá­sá­val meg le­het­ne ol­da­ni az ös­­sze­tett mon­dat­ré­szek kér­dé­sét is. Ál­ta­lá­nos gram­ma­ti­kai szem­pon­tú vizs­gá­la­tai ered­mé­nye­kép­pen meg­ál­la­pít­ja, hogy az ös­­sze­tett (az­az név­szói-igei) ál­lít­mány, az ös­­sze­tett alany és az ös­­sze­tett tárgy nem min­dig vi­sel­ke­dik egy­sé­ges mon­dat­rész­ként, hi­szen név­szói tag­juk – az igei vagy ige­né­vi tag­tól füg­get­len, ar­ra nem vo­nat­ko­zó – kü­lön bő­vít­ményt ve­het fel.  A to­váb­bi­ak­ban – a Klemm Antal-i ál­lít­mány­fel­fo­gás­sal szem­ben – azt kí­sér­li meg bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a név­szói ál­lít­mány, il­let­ve az ös­­sze­tett ál­lít­mány név­szói tag­ja csak fő­név vagy al­kal­mi fő­né­vi sze­re­pű szó le­het, mi­köz­ben a ta­nul­mány zá­ró ré­szé­ben két meg­ol­dást is kí­nál a név­szói ál­lít­mány mon­dat­ta­ni be­so­ro­lá­sá­ra.

Az -é bir­tok­jel­nek a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tek ös­­sze­vo­ná­sa kö­vet­kez­té­ben ki­ala­kult funk­ci­ó­já­val s en­nek a ko­ra­be­li nyelv­tan­ok­ban va­ló tük­rö­ző­dé­sé­vel a Mi az -é bir­tok­jel sze­re­pe? (Ma­gyar Nyelv­őr 1985, 109. évf. 4. sz., 407–414. o.) c. ta­nul­má­nyá­ban fog­lal­ko­zik Ja­kab Ist­ván. Cik­ké­ben nem a bir­tok­jel funk­ci­ó­já­val kap­cso­la­tos ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­ről ad szá­mot, ha­nem a bir­tok­jel fő sze­re­pét, a bir­tok­je­lö­lő sze­re­pet eme­li ki. Te­szi ezt oly mó­don, hogy irány­adó nyelv­tan­ok bir­tok­jel-meg­ha­tá­ro­zá­sa­it ele­mez­ve fel­hív­ja a fi­gyel­met e szó­elem bir­tok­ki­fe­je­ző, bir­tok­szó-he­lyet­te­sí­tő sze­re­pé­re s de­fi­ni­á­lá­sá­nak két né­ző­pon­tot – a va­ló­sá­gos, il­let­ve a nyelv­ta­ni hely­ze­tet – ala­pul ve­vő le­he­tő­sé­gé­re.

A fen­ti Nyelvőr-beli ta­nul­má­nyok mel­lett min­den­kép­pen fi­gyel­met ér­de­mel ün­ne­pel­tünk egy más té­má­jú, de szin­tén a le­író nyel­vé­szet tárgy­kö­ré­be tar­to­zó írá­sa, mely A ma­gyar ige­kö­tők ál­lo­má­nyi vizs­gá­la­ta (Nyelv­tu­do­má­nyi Ér­te­ke­zé­sek 91. sz., 1976) cí­men je­lent meg önál­ló dol­go­zat­ként. Ben­ne a szer­ző több szem­pont­ból – el­ső­sor­ban a kap­csol­ha­tó­ság (az­az a szó­tá­ri meg­ter­helt­ség) és a nyelv­hasz­ná­lat (va­gyis a szö­veg­be­li meg­ter­helt­ség) alap­ján – vizs­gál­ja az ige­kö­tő­ként hasz­nált vagy an­nak tar­tott ele­me­ket, hogy azu­tán elő­re meg­ál­la­pí­tott kri­té­ri­u­mok sze­rint ki­vá­lo­gas­sa kö­zü­lük a tény­le­ge­sen ige­kö­tő­nek mi­nő­sít­he­tő ala­ku­la­to­kat. Az elem­zés ala­pos­sá­gát töb­bek kö­zött az is bi­zo­nyít­ja, hogy Ja­kab Ist­ván a két fő vizs­gá­la­ti szem­pont mel­lett a fel­té­te­le­sen ige­kö­tő­nek tar­tott ta­gok egyéb jel­lem­ző tu­laj­don­sá­ga­it – pl.: szer­kesz­tett­ség, je­len­tés, le­xi­kai-mor­fo­ló­gi­ai be­ágya­zott­ság – is szem­ügy­re ve­szi. A vizs­gá­lat ered­mé­nyei ép­pen ezért meg­le­he­tő­sen le­egy­sze­rű­sí­tik az ige­kö­tők ki­vá­lasz­tá­sá­nak prob­lé­má­ját: azo­kat az ele­me­ket, ame­lyek a szó­tá­ri, il­let­ve a szö­veg­be­li ter­helt­ség­vizs­gá­lat so­rán ki­egyen­sú­lyo­zot­tan jó he­lye­zés­hez jut­nak, s je­len­té­sük alap­ján a di­na­mi­kus ele­mek cso­port­já­ban fog­lal­nak he­lyet, a szer­ző az ige­kö­tők ál­lo­má­nyá­ba so­rol­ja, míg a kis ter­helt­sé­gű­e­ket és a sta­ti­ku­sa­kat ki­re­kesz­ti a rend­szer­ből. Az ige­kö­tő té­ma­kör­ében va­ló jár­tas­sá­gát Ja­kab Ist­ván egy ké­sőb­bi ta­nul­má­nyá­ban is bi­zo­nyít­ja, Az ige­kö­tő szó­faj­ta­ni vo­nat­ko­zá­sai a leg­ré­gibb ma­gyar nyelv­tan­ok­ban (Universitas Comeniana. Philologica XXXI., 1981) c. írá­sá­ban a le­író nyelv­ta­ni vizs­gá­lat mel­lett nyelv­tör­té­ne­ti tu­dá­sá­ról is bi­zony­sá­got tesz.

Míg a nyel­vész­tár­sa­da­lom az ün­ne­pelt­nek mind a le­író nyel­vé­szet, mind a nyelv­mű­ve­lés te­rü­le­tén foly­ta­tott te­vé­keny­sé­gét szá­mon tart­ja, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lők, (újság)olvasók és rá­dió­hall­ga­tók el­ső­sor­ban nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő cik­ke­it, mű­so­ra­it is­me­rik. Az Új Szó Kis Nyelv­őr c. ro­va­tá­ban – újab­ban a Ka­ted­rá­ban és a Va­sár­nap­ban – kö­zölt cik­ke­i­nek, va­la­mint a Szlo­vák Rá­dió ma­gyar nyel­vű adá­sá­nak Anya­nyel­vünk és Ho­gyan mond­juk? c. mű­so­ra­i­ban el­hang­zott írá­sa­i­nak szá­ma má­ig több száz­ra te­he­tő. Saj­tó- és rá­di­ó­be­li cik­ke­i­nek, il­let­ve rö­vid elő­adá­sa­i­nak el­ső nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő gyűj­te­mé­nye 1976-ban je­le­nik meg Ho­gy is mond­juk? (Ma­dách, Po­zsony 1976) cím­mel. Ezt kö­ve­ti a Nyel­vünk­ről – nyel­vün­kért (Ma­dách, Po­zsony 1980) c. kö­tet, mely­ben a szer­ző sa­ját hit­val­lá­sa sze­rint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lő­nek és kö­zös­ség­nek a ma­gyar sza­vak el­fo­ga­dott je­len­tés­tar­tal­má­nak meg­is­me­ré­sé­ben, a kü­lön­bö­ző nyelv­hasz­ná­la­ti szin­tek ele­me­i­nek meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ben és a köz­lés­hez il­lő nyel­vi for­ma meg­vá­lasz­tá­sá­ban kí­ván se­gít­sé­gé­re len­ni. Ha­son­ló cél­ból ké­szült két to­váb­bi cikk­gyűj­te­mé­nye is: a Nyel­vünk és mi (Ma­dách, Po­zsony 1983), va­la­mint a Nyel­vi vét­sé­gek és két­sé­gek (Ma­dách, Po­zsony 1987). Az Ért­sünk szót egy­más­sal! (Kalligram, Po­zsony 1995) c. nyelv­mű­ve­lő kö­te­té­ben Ja­kab Ist­ván hang­sú­lyoz­za, hogy nem a hi­ba­el­kö­ve­tők pel­len­gér­re ál­lí­tá­sá­val, ha­nem a nyelv­hasz­ná­la­ti pon­tat­lan­sá­gok be­mu­ta­tá­sá­val és az el­ke­rü­lé­sük­höz szük­sé­ges nyel­vi is­me­re­tek ter­jesz­té­sé­vel igyek­szik se­gí­te­ni azo­kat a szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lő­ket – a nyel­vi mű­velt­ség alap­ja­i­val még csak is­mer­ke­dő ta­nu­ló­kat s az is­ko­lá­ból már ki­ke­rült fel­nőt­te­ket egy­aránt –, akik anya­nyelv­ük kul­tu­rált hasz­ná­la­tá­ra tö­rek­sze­nek. Nyel­vün­kért – ön­ma­gunk­ért (Kalligram, Po­zsony 1998) cí­mű – vá­lo­ga­tott s rész­ben át­dol­go­zott írá­so­kat tar­tal­ma­zó – köny­vé­ben a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat szin­te va­la­men­­nyi kér­dé­sé­vel szem­be­sí­ti ol­va­só­ját a szer­ző: elő­ször a több­sé­gi szlo­vák nyelv­nek a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok nyelv­hasz­ná­lat­ára va­ló ha­tá­sát mu­tat­ja be, mi­köz­ben köz­li a hoz­zá­juk kap­cso­ló­dó nyelv­he­lyes­sé­gi tud­ni­va­ló­kat is, ezt kö­ve­tő­en pe­dig – ki­emel­ve a nyelv­já­rá­si szó­alak­ok köz­nyel­vi meg­fe­le­lő­it – konk­rét sza­vak alak­ta­ni kér­dé­se­it vizs­gál­ja, majd fel­hív­ja a fi­gyel­met a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok leg­jel­lem­zőbb mon­dat­szer­kesz­té­si prob­lé­má­i­ra is. A 2000-ben Ért­he­tő­en, al­ka­lom­hoz il­lő­en! Nyel­vi is­me­re­tek és nyelv­hasz­ná­la­ti ta­ná­csok (Nap, Dunaszerdahely) cí­men meg­je­lent cikk­gyűj­te­ményt azok­nak szán­ja Ja­kab Ist­ván, akik ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­ta­nak a nyelv­nek mint az érint­ke­zés, gon­do­lat­köz­lés esz­kö­zé­nek vá­lasz­té­kos hasz­ná­la­ta iránt. A kö­tet­ben ta­lál­ha­tó nyelv­he­lyes­sé­gi, he­lyes­írá­si és sti­lisz­ti­kai té­má­jú írá­sok a szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lők sa­já­tos nyelv­hasz­ná­la­ti je­len­sé­ge­i­ről szól­nak, s ez­út­tal is a hasz­ná­la­ti kész­ség fej­lesz­té­sé­re tö­rek­sze­nek. A szer­ző leg­újabb, Anya­nyelv és ma­gyar­ság­tu­dat (Ma­dách, Po­zsony 2006) c. kö­te­tét azok­nak ajánl­ja, akik anya­nyel­vü­ket stan­dard nyelv­vál­to­zat­ként sze­ret­nék be­szél­ni, il­let­ve meg­is­mer­ni. A gyűj­te­mény ép­pen ezért nem­csak nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő írá­so­kat és a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat­ra vo­nat­ko­zó gya­kor­la­ti ta­ná­cso­kat tar­tal­maz, ha­nem ér­de­kes nyelv­tör­té­ne­ti ada­lé­kok­kal – pl. szó­lás­ma­gya­rá­za­tok­kal, egyes sza­vak ere­de­té­re uta­ló in­for­má­ci­ók­kal – is szol­gál.

Az ün­ne­pelt több év­ti­ze­des nyelv­mű­ve­lő te­vé­keny­sé­ge azon­ban nem me­rül ki a fent em­lí­tett nyolc nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő kö­tet­ben: szak­mai ber­kek­ben jól is­me­rik a ki­sebb­sé­gi nyelv­mű­ve­lés­sel kap­cso­lat­ban meg­fo­gal­ma­zott el­ve­it, a nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dé­sek­ről va­ló vé­le­mé­nyét s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lés jö­vő­jé­re irá­nyu­ló el­kép­ze­lé­se­it is. El­ső íz­ben 1973-ban, a kas­sai Ka­zin­czy­ Na­po­kon el­hang­zott elő­adá­sá­ban ös­­sze­gez­te az ak­kor még cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lés fel­ada­ta­it, mi­sze­rint an­nak: 1. tö­re­ked­nie kell ar­ra, hogy a nyelv­hasz­ná­la­ti kész­ség fej­lesz­té­sé­vel egy­re ma­ga­sabb szint­re emel­je a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok nyel­vi mű­velt­sé­gét; 2. ál­lan­dó­an fi­gye­lem­mel kell kí­sér­nie a nyelv fej­lő­dé­sét és hasz­ná­la­tát; 3. a nyelv­hasz­ná­lat kér­dé­sé­ben a mű­velt ma­gyar köz­nyel­vet, a nyelv­he­lyes­ség meg­íté­lé­sé­nek kér­dé­sé­ben pe­dig a ma­gyar nyelv­tu­do­mány ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it kell alap­nak te­kin­te­nie; 4. szün­te­le­nül vizs­gál­nia kell a ma­gyar nyelv cseh­szlo­vá­ki­ai hasz­ná­la­tá­nak ál­la­po­tát, s az ar­ra il­le­té­ke­sek be­vo­ná­sá­val se­gí­te­nie kell a le­ma­ra­dást mu­ta­tó bel­ső nyelv­tí­pus, stí­lus­szint, stí­lus­ré­teg vagy cso­port­nyel­vi szó­kész­let fej­lesz­té­sét (l. Ja­kab: Hogy is mond­juk? Ma­dách, Po­zsony 1976, 153–179. o.). A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lés jö­vő­jét il­le­tő­en eb­be­li vé­le­mé­nye nem vál­to­zott: az 1994-es Ka­zin­czy­ Na­po­kon elő­adá­sá­ban a fen­ti­ek­hez ha­son­ló alap­ve­té­se­ket és mód­sze­re­ket vá­zol fel. A ki­sebb­sé­gi nyelv­mű­ve­lés el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti kér­dé­se­it tag­la­ló írá­sai kö­zül a hely­zet­elem­ző s egy­ben vi­ta­in­dí­tó Nyelv­mű­ve­lé­sünk múlt­ja, je­le­ne, jö­vő­je (Iro­dal­mi Szem­le 1994, 37. évf. 4. sz., 46–57. o.) cí­mű a leg­meg­ha­tá­ro­zóbb, de min­den­kép­pen em­lí­tést ér­de­mel Az iro­dal­mi nyelv, köz­nyelv, nyelv­já­rás rend­sze­re­zé­si és ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­se­i­hez (Iro­dal­mi Szem­le 1974, 17. évf.) cí­men köz­zétett fej­te­ge­té­se is.

Ja­kab Ist­ván – szá­mos más te­vé­keny­sé­ge mel­lett – ta­nár­ként, egye­te­mi ok­ta­tó­ként nem fe­led­ke­zik meg ta­nít­vá­nya­i­ról, kol­lé­gá­i­ról sem. A ma­gyar nyelv le­író nyelv­ta­na (SPN, Po­zsony 1964, ill. 2. át­dol­go­zott ki­adás uo. 1968) c. egye­te­mi jegy­zet társ­szer­ző­je­ként a Szó­tan fe­je­ze­tet jegy­zi, 1992-ben pe­dig meg­je­le­nik önál­ló egye­te­mi jegy­ze­te A mai ma­gyar nyelv I. Le­xi­ko­ló­gia és alak­tan (UK, Po­zsony) cím­mel. A ma­gyar­ta­nár­kép­zést s az alap- és kö­zép­is­ko­lai ma­gyar sza­kos pe­da­gó­gu­sok szak­mai to­vább­kép­zé­sét kü­lö­nö­sen tá­mo­gat­ja, szor­gal­maz­za. Se­gí­te­ni aka­rá­sá­nak bi­zo­nyí­té­ka A ma­gyar nyelv­tan és he­lyes­írás ta­ní­tá­sa a 6–9. év­fo­lyam­ban (SPN, Po­zsony 1960; 2. ki­adás uo. 1963) c. mód­szer­ta­ni se­géd­könyv, va­la­mint a má­sok­kal kö­zö­sen írt A ma­gyar nyelv ta­ní­tá­sá­nak mód­szer­ta­na a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű ki­lenc­éves alap­is­ko­la 1–5. év­fo­lya­má­ban (SPN, Po­zsony 1962) c. ta­ná­ri ké­zi­könyv.

A pe­da­gó­gi­ai pá­lya irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gé­nek s az ok­ta­tó te­vé­keny­ség irán­ti von­zal­má­nak kö­szön­he­tő­en ün­ne­pel­tünk nap­ja­ink­ban is ak­tív tag­ja az aka­dé­mi­ai kö­zös­ség­nek: nyu­gal­ma­zott egye­te­mi do­cens­ként a ko­má­ro­mi Selye Egye­tem Te­o­ló­gi­ai Ka­rán re­to­ri­kát és sti­lisz­ti­kát ok­tat. Köz­ben ki­ve­szi ré­szét a kü­lön­bö­ző szak­mai szer­ve­ze­tek mun­ká­já­ból is: tag­ja a Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság­nak s a Nem­zet­kö­zi Fi­lo­ló­gi­ai Tár­sa­ság­nak, hos­­szú ide­ig el­nö­ke a Nyelv­mű­ve­lő és Nyelv­já­rás­ku­ta­tó Tár­sa­ság­nak, majd a be­lő­le élet­re hí­vott Cseh­szlo­vá­ki­ai (ké­sőbb Szlo­vá­ki­ai) Ma­gya­rok Anya­nyel­vi Tár­sa­sá­gá­nak. Több év­ti­ze­des egye­te­mi ok­ta­tói mun­kás­sá­gát s a (cseh) szlovákiai ma­gyar nyelv­mű­ve­lés te­rén ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gét mind ide­ha­za, mind Ma­gya­ror­szá­gon el­is­me­rik: mint a kül­ho­ni ma­gyar tu­do­má­nyos­ság je­les kép­vi­se­lő­jét tag­já­vá fo­gad­ja a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia köz­tes­tü­le­te, 1996-ban a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend Kis­ke­reszt­jé­vel tün­te­tik ki, s még ugyan­eb­ben az év­ben Lőrincze-díjat kap. 2002-ben Csáky Pál mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes a Szlo­vák Köz­tár­sa­ság Ezüstplakettjét ado­má­nyoz­za ne­ki, 2005-ben Ka­ted­ra-dí­jas, 2008-ban tisz­te­let­be­li tag­já­vá vá­laszt­ja a sá­tor­al­ja­új­he­lyi szék­hel­­lyel mű­kö­dő Ka­zin­czy Fe­renc Tár­sa­ság köz­gyű­lé­se. Évek­kel ez­előtt itt­hon Cse­ma­dok-arany­érem­mel ju­tal­maz­zák a ma­gyar nyelv és kul­tú­ra te­rü­le­tén ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gé­ért, volt gim­ná­zi­u­ma jó hí­ré­nek öreg­bí­té­sé­ért pe­dig tisz­te­let­be­li tag­já­vá je­lö­li a Pa­ta­ki Di­á­kok Szö­vet­sé­ge.

Mint az a fen­ti­ek­ből ki­tű­nik, Ja­kab Ist­ván élet­út­ját az a meg­győ­ző­dés ve­zér­li, hogy a nyelv­tu­do­mány mű­ve­lé­se s az anya­nyelv ku­ta­tá­sa kö­zös­sé­gi ér­de­kű te­vé­keny­ség; ed­di­gi élet­mű­ve pe­dig ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy nem­ze­ti kul­tú­ránk, anya­nyel­vünk sze­rin­te meg­ér an­­nyi ál­do­za­tot, hogy az em­ber az éle­tét épít­se rá.

Ked­ves Ta­nár Úr! A po­zso­nyi Ma­gyar Tan­szék min­den­ko­ri mun­ka­tár­sa­i­nak s a Ta­nár úr volt ta­nít­vá­nya­i­nak ne­vé­ben sze­re­tet­tel kö­szön­töm szü­le­tés­nap­ján. Kí­ván­juk, hogy az Ön­re jel­lem­ző mun­ka­kedv­vel, fe­le­lős­ség­gel és ki­tar­tás­sal még so­ká­ig te­vé­keny­ked­jen a nyelv­tu­do­mány ja­vá­ra, s lel­je örö­mét ben­ne! Kí­vá­nunk jó erőt és egész­sé­get to­váb­bi ter­vei meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz!

Is­ten él­tes­se!

Misad Ka­ta­lin