Fónod Zoltán – Öt­ven­ év…

„Ha az em­ber va­la­hol él, és er­re azért van esély, ak­kor nem mond­hat­ja: VA­LA­HOL SZÉP. Olyan len­ne ez, mint­ha azt mon­da­ná: A FE­LE­SÉ­GEM SZÉP… Sze­ren­csé­re ez nem gyak­ran jut az ész­be: az em­ber itt él, és nem tu­ris­ta. A tu­ris­ta át­ko­zott kö­te­les­sé­ge, és in­nét lát­szik a zül­lés mér­té­ke, a lel­ke­se­dés; én, ha aka­rok, fa­nya­log­ha­tok is…” – ír­ja Es­ter­házy Pé­ter.

Üdí­tő­en böl­csek ezek a so­rok, még­is ar­ra kény­sze­rü­lök, a lel­ke­se­dés vagy a „fa­nyal­gás” he­lyett va­la­hol a „ba­bi­lo­ni vi­zek­nél” kezd­jem. Öt­ven év ugyan­is olyan év­for­du­ló, mint­ha – Es­ter­házy Pé­ter szó­hasz­ná­la­tá­val él­ve! – a fe­le­sé­gem szép­sé­gét di­csér­ném. A té­nyek azon­ban en­nél kö­nyör­te­le­neb­bek, mert eszünk­be jut­tat­ják – az én nem­ze­dé­kem szá­má­ra min­den­kép­pen! – a ham­le­ti „len­ni vagy nem len­ni” gond­ját, te­her­té­tel­ét, me­lyet meg­él­tünk, meg­szen­ved­tünk. A ma­gyar ki­sebb­ség szá­má­ra ugyan­is az 1945 utá­ni több­éves ki­szol­gál­ta­tott­ság  nem­csak ke­gyet­len és mél­tat­lan volt, ha­nem  az em­ber­te­len­ség „min­ta­pél­dá­nya” is. Nyu­god­tan mond­hat­juk: Eu­ró­pa szé­gye­ne, még ak­kor is, ha nagy­ha­tal­mi se­géd­let­tel, gya­lá­zat­tal tör­tént. Akár­csak Tri­a­non, meg az a  „bé­ke­csi­ná­lás”, mely egy újabb vi­lág­égést zú­dí­tott az em­be­ri­ség nya­ká­ba.  A né­me­tek kiebrudálásáról, meg a ma­gyar­ül­dö­zés­ről van szó,  a  beneši go­nosz­ság meg­tes­te­sí­té­sé­ről, me­lyet – ko­ráb­ban –  csak a fa­sisz­ta holokauszt űberelt, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben!

Köz­tu­dott, hogy az ún. homogenizáció szán­dé­ka az utód­ál­lam­ok po­li­ti­ká­ját kez­det­től fog­va meg­ha­tá­roz­ta. Cseh­szlo­vá­kia 1945 után, bű­nös mó­don bal­ká­ni mód­sze­rek­hez, az et­ni­kai tisz­to­ga­tás esz­kö­ze­i­hez fo­lya­mo­dott a né­me­tek­kel és a ma­gya­rok­kal szem­ben. A né­me­tek ese­té­ben 1945–1948 kö­zött az el­űzés mód­sze­rét vá­lasz­tot­ták. Cseh- és Morvaoroszágban több mint két­száz­ezer né­met vált a szer­ve­zett pog­ro­mok ál­do­za­tá­vá. A „jó né­met a né­ma né­met” ci­ni­kus jel­sza­va, me­lyet egy szél­ső­sé­ges cseh párt han­goz­ta­tott, így vált az em­ber­te­len­ség,  az el­va­kult bos­­szú esz­kö­zé­vé. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a tör­té­ne­lem kü­lö­nös ke­gyé­nek szá­mít, hogy a ki­sebb­sé­gi sor­ba ke­rült ma­gyar­sá­got (az egyé­ni sors­tra­gé­di­á­kat le­szá­mít­va) a tö­me­ges le­szá­mo­lá­sok li­dér­ce el­ke­rül­te. (Nem mond­ha­tó ez el sem Ju­go­szlá­via, sem  Ro­má­nia ese­té­ben!) Ez­zel szem­ben Cseh­szlo­vá­ki­á­ban az ál­la­mi po­li­ti­ka szint­jé­re emel­ték a meg­fé­lem­lí­tés, az el­űzés mód­sze­rét. A cseh­or­szá­gi de­por­tá­lás, kény­szer­mun­ka több mint 44 ezer ma­gyar sze­mélyt érin­tett. A reszlovakizálás, mely a ma­gyar­ság „ön­kén­tes” meg­ta­ga­dá­sát je­len­tet­te, a meg­fé­lem­lí­tett ma­gya­rok négy­ötöd­ét (435 264 sze­mélyt) érin­tet­te. Döb­be­ne­tes ez a a szám még ak­kor is, ha tud­juk, hogy a ha­tó­sá­gok a reszlova-kizációs kér­vé­nyek kö­zel két­har­ma­dát fo­gad­ták el. (Mint­hogy az 1930-as nép­szám­lá­lás so­rán 89 179 volt azon ma­gya­rok szá­ma, aki  szlo­vák­nak val­lot­ta ma­gát, így őket ele­ve szlo­vák­nak mi­nő­sí­tet­ték. 1948 ja­nu­ár 1-jé­ig to­váb­bi 193 415 sze­mély kér­vé­nyét fo­gad­ták el.) Sem a bé­ke­tár­gya­lás­ok, sem a bé­ke­szer­ző­dés nem ho­zott szem­lé­le­ti vál­to­zást a cseh­szlo­vák po­li­ti­ká­ban. Vál­to­zást csak Sztá­lin és Rá­ko­si  1948 ele­jén tar­tott moszk­vai tár­gya­lá­sa, il­let­ve a ma­gyar párt 1948 jú­ni­u­sá­ban kül­dött eré­lyes han­gú jegy­zé­ke jelentett. A jegy­zék meg­tor­lás­sal fe­nye­get­te meg Cseh­szlo­vá­ki­át, ha nem biz­to­sít­ja a ma­gyar ki­sebb­ség jo­ga­it.
Nos hát, en­­nyit a történelemről… Azok ked­vé­ért, akik a  múl­tat már rég ezüst­pa­pír­ba cso­ma­gol­ták, s meg­le­pőd­nek azon, mi­ért lel­ke­se­dett Fábry Zol­tán az Iro­dal­mi Szem­lét in­dí­tó „Ide­je már bi­zony” cí­mű írá­sá­ban. És ta­lán ma­gya­rá­zat ar­ra is, mi­ért il­le­tőd­tek meg azok is, akik az el­ső nem­ze­dék tag­ja­i­ként, szer­ző­ként, szer­kesz­tő­ként ott áll­tak a lap szü­le­té­se mel­lett, hogy  tíz év­vel a ma­gyar­kér­dés ren­de­zé­se után vég­re ki­ve­re­ked­jék egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mi lap he­lyét a Nap alatt. „Nagy do­log­ról van szó, nagy el­ké­sett­ség­ről: negy­ven év mu­lasz­tá­sát kell pó­tol­ni, be­hoz­ni, meg­szün­tet­ni. Kis do­log: egy fo­lyó­irat, mely­nek lé­te vagy nem­lé­te negy­ven év ne­héz­sé­ge­it tük­rö­zi. (…) Hány in­du­lást él­tem meg ed­dig? Men­­nyi volt és mi­lyen volt? In­dul­tak, in­dul­tunk és megrekedtünk… Vé­gig egy lap sem bír­ta, 5-6 év a ma­xi­mum. In­dul­tunk és már­is be­lénk foj­tot­ták a szót. In­dul­tunk és le­csap­tuk a tol­lat: megcsalattunk…” Alig­ha vé­let­len, hogy Fábry 1958 szep­tem­be­ré­ben a „nyi­tott­sá­got”, az „új esz­me­áram­lat­ok” be­fo­ga­dá­sát tar­tot­ta meg­ha­tá­ro­zó­nak a vi­lág­nak ezen a „lég­hu­za­tos tér­fe­lén”. És en­nek ki­tel­je­sí­té­sét re­mél­te az új fo­lyó­irat­tól is. Mert a csa­ló­dá­sok, a múlt meg­élt gyöt­rel­mei is okítanak… „Tisz­tünk, tes­tünk, lel­künk, vé­rünk és ára­munk így lett a vox humana, az em­ber­ség hang­ja és sza­va … Cso­dá­nak tud­tuk ma­gun­kat és a vé­gén ki­sült, hogy cso­da­bo­ga­rak vol­tunk.”

„Em­ber­nek len­ni, em­ber­nek meg­ma­rad­ni az em­ber­te­len­ség­ben: na­gyobb, ne­he­zebb, kö­te­le­zőbb és meg­tar­tóbb pa­ro­lát sen­ki nem mond­hat, sen­ki nem ad­hat” – ír­ta Fábry,  öt­ven év­vel a Nyu­gat meg­je­le­né­se után. A Nyu­ga­tot, per­sze  nem em­lí­tet­te sen­ki, fel­te­he­tő­en új uta­kon, új csa­pá­son, ös­vé­nyen akar­tak in­dul­ni azok, akik­re a lap­szer­kesz­tés meg­tisz­te­lő fel­ada­ta há­rult.  S ma­ga Fábry is, vél­he­tő­en a „min­ták” ke­lep­cé­jé­től (meg egy pol­gá­ri lap min­ta­ként va­ló em­lí­té­sé­nek ódi­u­má­tól) akar­ta meg­kí­mél­ni azo­kat, akik az új in­du­lás, az újat aka­rás kö­ve­tei let­tek.

Az Iro­dal­mi Szem­le két em­ber­öl­tő­nyi éle­te ma már tör­té­ne­lem. Va­la­hogy úgy, ahogy Ju­hász Fe­renc ír­ja:
Ami jö­ven­dőnk volt nem­rég
az most már szét­rom­bolt em­lék.
Fölrobbantott Éden
a Min­den­ség te­nye­ré­ben.
(Vi­lá­gí­tó tér­szi­ge­tek, me­te­or­zá­por)

Igaz per­sze a foly­ta­tás is: „A te­rem­tés va­gyok, az élet. / A megbocsájtás és íté­let.” Úgy kez­dő­dött az Iro­dal­mi Szem­le tör­té­nel­me is, mint a me­sék sze­gény­le­gé­nyéé, aki ere­jét érez­ve bi­zo­nyí­ta­ni akart. Nem kel­lett ugyan vi­lág­gá men­nie, a pró­bá­kat azon­ban ki kel­lett áll­nia. Hisz fi­gyel­mez­te­tő volt a múlt is, azok a fo­lyó­irat­ok, elő­dök, me­lyek a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban je­len­tek és szűntek meg Cseh/szlo­vák­iá­ban. Gon­dol­junk csak a pol­gá­ri hu­ma­nis­ta és in­ter­na­ci­o­na­lis­ta Tűz­re, „az egye­te­mes kul­tú­ra ma­gyar nyel­vű fo­lyó­irat­ára”, ahogy Gömöri Je­nő Ta­más ne­vez­te lap­ját, vagy Barta La­jos fo­lyó­irat­ára, az Új Szó­ra, és Fábry Zol­tán lap­já­ra, a szek­tás túl­zá­sok­tól sem men­tes kul­túr­po­li­ti­kai fo­lyó­irat­ára, Az Út­ra. Em­lít­het­jük azon­ban a kon­zer­va­tív vagy jobb­ol­da­li be­ál­lí­tott­sá­gú kez­de­mé­nye­zé­se­ket is, így az Új Au­ró­ra ne­vű al­ma­na-c­hot (1922–1932) a Toldy Kör ki­adá­sá­ban, mely (iro­dal­mi mér­cé­vel mér­ve!) a di­let­tan­tiz­mus min­ta­pél­dá­nyá­nak szá­mí­tott, vagy a Prá­gai Ma­gyar Hír­lap ki­adá­sá­ban meg­je­lent Ké­pes Hét (1928–1932) cí­mű mel­lék­le­tet, mely két évig je­lent meg önál­ló­an. Em­lít­het­nénk a Ma­gyar Fi­gye­lőt (iro­dal­mi, kul­tu­rá­lis és tu­do­má­nyos ér­te­ke­zé­se­i­vel; 1933–1935), az el­len­zé­ki pár­tok ki­adá­sá­ban meg­je­lent Új Szel­lem cí­mű kul­túr­po­li­ti­kai szem­lét (szép­iro­dal­mi anya­got nem kö­zölt; 1936–1938), vagy a kon­zer­va­tív szel­le­mi­sé­gű Ma­gyar Mi­ner­vát (1930–1939), mely ezek­ben az évek­ben a leg­hos­­szabb éle­tű irodalmi, kri­ti­kai fo­lyó­irat­nak szá­mí­tott, il­let­ve a ti­sza­vi­rág-éle­tű Tát­ra fo­lyó­ira­tot (1937. jú­li­us–1938. jú­ni­us), mely jobb sors­ra ér­de­mes  lap­ként in­dult, az el­len­zé­ki pár­tok kí­mé­let­len po­li­ti­kai ak­na­mun­ká­ja azon­ban el­gán­csol­ta.

Az Iro­dal­mi Szem­le lét­re­jöt­te függ­vé­nye volt azok­nak a meg­vál­to­zott tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai vi­szo­nyok­nak, me­lyek meg­je­le­né­sét elő­se­gí­tet­ték.  Gon­do­lunk itt a ki­sebb­sé­gi sors­ból a nem­ze­ti­sé­gi stá­tus­ba lé­pett cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság hely­ze­té­re 1948 de­cem­be­re után, meg azok­ra a (kül­ső, el­ső­sor­ban ma­gyar­or­szá­gi) po­li­ti­kai vi­szony­la­tok­ra, me­lyek, ha tíz­éves ké­sés­sel is, de  kikényszerítették  az iro­dal­mi fo­lyó­irat ki­adá­sát, majd számontartották fo­lya­ma­tos meg­je­len­te­té­sét. Ily mó­don azt is mond­hat­juk, akár­csak a ki­sebb­sé­gi ok­ta­tás­ügy és a saj­tó­rend­szer ki­ala­kí­tá­sa te­rén (1948–1952, il­let­ve 1956 után) a po­li­ti­kai ha­ta­lom kény­te­len-kel­let­len szá­molt a „vi­gyá­zó sze­me­tek Bu­da­pest­re ves­sé­tek” po­li­ti­kai kény­sze­re­i­vel, kö­vet­ke­zés­kép­pen a konf­lik­tu­sos hely­ze­tek el­ke­rü­lé­sé­vel is. Az Iro­dal­mi Szem­le meg­je­le­né­se ily mó­don a ki­ala­kult tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai vi­szo­nyok szük­ség­sze­rű kö­vet­kez­mé­nye volt, még ak­kor is, ha a fo­lyó­irat ala­pí­tá­sa nem hul­lott man­na­ként az iro­da­lom mű­ve­lői és az ol­va­sók ölé­be. Az 1948 de­cem­be­rét, a sza­bad­dá vált ma­gyar szót (az Új Szó meg­je­le­né­sét) kö­ve­tő­en a ki­adott la­pok kö­zött em­lít­het­jük a Fák­lya cí­mű havilapot (1951–1956 kö­zött), mely a kul­tú­ra és köz­élet kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­it vál­lal­ta fel. Hét cím­mel (1990-től A Hét; 1956 de­cem­ber–1995 má­jus) meg­je­lent  kul­tu­rá­lis ké­pes he­ti­lap a Fák­lya örö­ké­be lé­pett, a Cse­ma­dok KB ki­adá­sá­ban je­lent meg, s elő­dé­hez ha­son­ló­an vál­lal­ta az iro­dal­mi al­ko­tá­sok  meg­je­len­te­té­sét is. A Hét jel­le­gé­nél fog­va azon­ban nem tu­dott ele­get  ten­ni azok­nak az el­vá­rá­sok­nak, me­lye­ket a fej­lő­dő, szer­ve­ző­dő iro­dal­mi élet igé­nyelt. Az a tény, hogy a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar írók, ér­tel­mi­sé­gi­ek nagy ré­szét is ki­te­le­pí­tet­ték, azt ered­mé­nyez­te, hogy a ko­ráb­bi kor­szak írói kö­zül alig ma­rad­tak „mu­ta­tó­ba” né­há­nyan.  A ma­gyar kul­tu­rá­lis és iro­dal­mi élet meg­szer­ve­zé­se így jócs­kán a fi­a­tal nem­ze­dék­re há­rult, akik­nek egy ré­sze ko­ráb­ban (me­ne­kült di­ák­ként, vagy egye­te­mis­ta­ként) Ma­gya­ror­szá­gon ta­nult, s mi­vel 1950 után nem foly­tat­hat­ták (út­le­vél nél­kül) kül­föld­ön  ko­ráb­bi ta­nul­má­nya­i­kat, szü­lő­föld­jü­kön ke­res­ték az ér­vé­nye­sü­lés le­he­tő­sé­ge­it.

Az előz­mé­nyek is­me­re­té­ben azt is mond­hat­juk, a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net szin­te meg­is­mé­tel­he­tet­len tel­je­sít­mé­nye az Iro­dal­mi Szem­le öt év­ti­ze­de. A ma­gyar ki­sebb­sé­gi la­pok vo­nat­ko­zá­sá­ban (az 1957 feb­ru­ár­já­ban új­ra­in­dult erdélyi Ko­runk, és az új­vi­dé­ki Híd fo­lyó­irat szom­széd­sá­gá­ban) akár egye­dül­ál­ló je­len­ség­nek is mond­hat­nánk ezt az öt­ven évet. Azért is, mi­vel a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en mes­­szebb­ről in­dult a ki­sebb­sé­gi ma­gyar iro­dal­mi élet, mint Er­dély­ben vagy a Vaj­da­ság­ban. Azok, akik „ala­po­zó nem­ze­dék­nek” szá­mí­ta­nak (Dé­nes György, Gyurcsó Ist­ván, Ozsvald Ár­pád, Bá­bi Ti­bor, Ve­res Já­nos, Gály Ol­ga, Tö­rök Elem­ér, Mács Jó­zsef, Sző­ke Jó­zsef, Petrőci Bá­lint, Nagy Irén, Csanda Sán­dor, Tóth Ti­bor, va­la­mint a né­hány éves ké­sés­sel je­lent­ke­ző Turczel La­jos és Rácz Oli­vér) az is­me­ret­len­ség­ből ke­rül­tek új sze­rep­kör­be. A hely­zet kény­sze­re tet­te őket köl­tő­vé, író­vá, ese­ten­ként iro­da­lom­kri­ti­kus­sá. Köz­tük olya­no­kat is, akik ko­ráb­ban az iro­dal­mi élet pe­ri­fé­ri­á­ján sem lé­tez­tek. Az el­ső köz­tár­sa­ság idő­sebb, ta­pasz­talt nem­ze­dé­ké­ből (a ki­te­le­pí­tés mi­att!) jó­for­mán csak hír­mon­dók ma­rad­tak. Fábry Zol­tán mun­kás­sá­gá­val, er­köl­csi tisz­ta­sá­gá­val, bá­tor an­ti­fa­siz­mu­sá­val már az el­ső kor­szak­ban meg­ha­tá­ro­zó alak­ja volt a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­nak és szel­le­mi­ség­nek. Az idő­sebb nem­ze­dék tag­jai kö­zül (a fes­tő­mű­vész Lőrincz Gyu­la mel­lett) Sza­bó Bé­la, Eg­ri Vik­tor, Sas An­dor, ké­sőbb L. Kiss Ibo­lya és Cson­tos Vil­mos szó­lal­tak meg és vál­tak szer­ve­ző­i­vé az új élet­nek.

A fi­a­ta­lo­kat il­le­tő­en az iro­dal­mi al­ko­tás igé­nyét, mély­sé­gét, el­vá­rá­sa­it az el­ső évek­ben in­kább csak sej­tet­ték azok, akik a szol­gá­la­tá­ba sze­gőd­tek. Tu­da­tos­ság­ról alig­ha be­szél­he­tünk, ese­tük­ben fi­a­tal­sá­guk és lel­ke­se­dé­sük pó­tol­ta a hi­ány­zó is­me­re­te­ket. Ez a lel­ke­se­dés és oda­adás, s az idő mé­lyé­ben fo­gant iro­dal­mi tu­dat a te­het­sé­ge­seb­bek ese­té­ben csak ké­sőbb vált erő­vé a meg­je­le­nő mű­ve­ik­ben. Az idő­seb­bek­kel, ta­pasz­tal­tab­bak­kal együtt ily mó­don ők is ala­po­zói let­tek a „harmadvirágzásnak”, a ki­sebb­sé­gi ma­gyar iro­da­lom fel­sza­ba­du­lás utá­ni kor­sza­ká­nak. Tu­da­tos­ság­ról, el­mé­le­ti igé­nyes­ség­ről, fel­ké­szült­ség­ről, meg­ala­po­zott becs­vágy­ról csak a má­so­dik nem­ze­dék­től kez­dő­dő­en be­szél­he­tünk. A „nyol­cak” (Cselényi Lász­ló, Fecsó Pál, Gyüre La­jos, Kul­csár Ti­bor, Zs. Nagy La­jos, Petrik Jó­zsef, Simkó Ti­bor, Tő­zsér Ár­pád) ál­tal in­dí­tott sod­rást erő­sí­tet­ték a ké­sőb­bi évek­ben azok is, akik „nem­ze­dé­ki stá­tus” nél­kül je­lent­kez­tek (Gál Sán­dor, Tóth Elem­ér, Batta György, Bárczi Ist­ván). A leg­na­gyobb „kö­zeg­el­len­ál­lás­sal” az Egy­sze­mű éj­sza­ka (1970) köl­tő­i­nek (Aich Pé­ter, Keszeli Fe­renc, Kmeczkó Mi­hály, Kul­csár Fe­renc, Mikola Ani­kó, Né­meth Ist­ván, Szi-tási Fe­renc, Tóth Lász­ló, Var­ga Im­re)  kel­lett meg­küz­de­ni­ük, a mes­ter­sé­ge­sen ger­jesz­tett bí­rá­la­tok mi­att, me­lyek nem az esz­té­ti­kai igé­nyes­sé­get, ha­nem a po­li­ti­kai szem­pon­to­kat kér­ték tő­lük szá­mon. Új színt je­len­tet­tek az iro­da­lom­ban  a Fe­ke­te szél (1972) cí­mű an­to­ló­gia szer­zői (Bereck Jó­zsef, Fü­löp An­tal, Keszeli Fe­renc, Ko­vács Mag­da, Kövesdi Já­nos, Mikola Ani­kó, Var­ga Im­re, Wurczel Gá­bor) és  a het­ve­nes évek lí­ri­ku­sai (Balla Kál­mán, Barak Lász­ló, Bettes Ist­ván, Soóky Lász­ló, Csáky Ká-r­oly, Var­ga Er­zsé­bet), va­la­mint a pró­za­írók, élü­kön Grendel La­jos­sal. Ez idő tájt je­lent­ke­zett az iro­da­lom­ban Vajkai (Nagy) Mik­lós, Cúth Já­nos, Poór Jó­zsef, Csicsay Ala­jos is.  A Pró­ba­út (1986) cí­mű an­to­ló­gi­á­ban  M. Csepécz Szil­via, Farnbauer Gábor, Fellinger Kár­oly, Hizsnyai Zol­tán, Hodossy Gyu­la, Ju­hász R. Jó­zsef, Krausz Tivadar és Ra­vasz Jó­zsef mu­tat­ko­zott be, a pró­za­író­kat Hogya György és Talamon Al­fonz kép­vi­sel­te.

Az Iro­dal­mi Szem­le „ala­po­zói” kö­zött ta­lál­juk Do­bos Lász­lót, Tóth Ti­bort, Monoszlóy De­zsőt, Duba Gyu­lát, Tő­zsér Ár­pá­dot, Koncsol Lász­lót. Őket kö­vet­ték azok a fi­a­ta­lok (Zalabai Zsig­mond, Var­ga Im­re, Tóth Lász­ló, Kul­csár Fe­renc, Balla Kál­mán, Hizsnyai Zol­tán, Csanda Gá­bor, Csehy Zol­tán, Pokstaller Lí­via és má­sok), akik „meg­fe­le­lő időben”ott áll­tak a rajt­vo­na­lon, hogy át­ve­gyék a „sta­fé­ta­bo­tot”. Azok kö­zött, akik „ki­ve­re­ked­ték” a fo­lyó­ira­tot, két­ség­te­le­nül vol­tak olya­nok, akik hely­ze­tük­nél (is­mert­sé­gük­nél, ko­ráb­ban be­töl­tött tár­sa­dal­mi tiszt­sé­gük­nél) fog­va so­kat te­het­tek a lap meg­in­dí­tá­sa ér­de­ké­ben, a ma­gam ré­szé­ről még­sem az egyé­ni „ér­de­me­ket” hang­sú­lyoz­nám, ha­nem azt a kö­zös el­ha­tá­ro­zást, ös­­sze­tar­tást, mely a szán­dé­kot, ese­ten­ként a ki­lá­tás­ta­lan­nak tű­nő küz­del­met vé­gül is ered­mé­nyes­sé tet­te. A fo­lya­mat mo­tor­ja min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a Szlo­vák Író­szö­vet­ség Ma­gyar Szek­ci­ó­ja volt. Mö­göt­tük azon­ban ott állt a Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak ve­ze­tő­sé­ge, va­la­mint a Szlo­vák Író­szö­vet­ség  ve­ze­tő kép­vi­se­lő­i­nek a jó­in­du­la­ta és meg­ér­tő tá­mo­ga­tá­sa is, az­zal együtt, hogy a szlo­vák iro­da­lom „ala­pí­tó atyái” kö­zött ott vol­tak a „fa­nyal­gók” (Andrej Plávka, Ctibor Štítnický, Vla­di­mír Mináè, Juraj Špitzer…) – ahogy Do­bos Lász­ló em­lí­tet­te tíz év­vel ez­előt­ti meg­em­lé­ke­zé­sé­ben –, akik vi­szo­lyog­tak a gon­do­lat­tól is, hogy idő­sza­ki  ma­gyar iro­dal­mi la­pot ad­ja­nak ki. A ki­szá­mít­ha­tat­lan  „szél­já­rás­ok” el­le­né­re – kö­zel egy év­ti­ze­des küz­de­lem után – még­is meg­tör­tént, hogy Fábry Zol­tán kö­szön­tő­jé­ben fel­ze­nél­he­tett, út­ra­va­ló­ként, „az Ady-stró­fa as­­szo­ci­á­ci­ós kö­szön­tő­je és re­zig­ná­ci­ó­ja”, a „ken­dő­tök le­gyen ékes zász­ló” gon­do­la­ta. És mel­let­te a pá­lyán ép­pen in­du­ló Tő­zsér Ár­pád Fér­fi­kor, így jöjj! cí­mű ver­se, mely­ben a „va­gyok, mert let­tem” da­cá­val fo­gal­maz­za meg köl­tői cre­dó­ját. Ez utób­bi (már­mint a credo!) az idők so­rán vál­toz­ha­tott, ver­sé­vel azon­ban min­den­kép­pen kor­tör­té­nel­met írt. A vers fe­led­te­ti a szom­széd­sá­gá­ban meg­je­lent – po­li­ti­kai na­i­vi­tás­sal ter­helt – nap­ló­rész­let bu­gyu­ta kö­vet­kez­te­té­se­it is, mely­ben Sza­bó Bé­la 1956 Ma­gyar Ok­tó­be­ré­ben a ma­gyar „el­len­for­ra­da­lom” bű­ne­it tag­lal­ja. És az­tán sor­jáz­nak a lapban a ne­vek, fi­a­ta­lok és idő­seb­bek, ma­gya­rok szlo­vá­kok, cse­hek, né­me­tek, oroszok… Mint­ha a „Min­den­ki a fe­dél­zet­re!” pa­ran­csá­val szer­kesz­tet­ték vol­na az el­ső szá­mot. Egy lap­szám­mal ké­sőbb Do­bos Lászó, a fo­lyó­irat el­ső fő­szer­kesz­tő­je nyug­táz­ta a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan igaz­sá­got: „Elindultunk…”

És in­nen­től kezd­ve gu­rult a „szekér”… Amed­dig gu­rul­ha­tott!

1972 szep­tem­be­ré­ben a Szlo­vák Könyv­kul­tú­ra ve­zér­igaz­ga­tó­ja kö­zöl­te ve­lem, mint a Ma­dách Könyv- és Lap­ki­adó igaz­ga­tó­já­val, hogy a Szlo­vák Író­szö­vet­ség ki­adó­ja nem vál­lal­ja to­vább az Iro­dal­mi Szem­le ki­adá­sát. Sem­mi baj, nyug­tat­tam meg a fő­ha­tó­sá­got, azért let­tünk „lap­ki­adók” is, hogy la­po­kat ad­junk ki. A hely­zet et­től per­sze nem kon­szo­li­dá­ló­dott. Az éven­te meg­úju­ló cir­kusz az ál­la­mi tá­mo­ga­tás meg­szer­zé­sé­vel kez­dő­dött, majd több­szö­ri is­mét­lő­dés­sel a szer­kesz­tő­ség ki­te­le­pí­té­sé­vel és kény­sze­rű el­he­lye­zé­sé­vel foly­ta­tó­dott.  1976-ig leg­alább há­rom he­lyen mű­kö­dött a szer­kesz­tő­ség. Egé­szen ad­dig, míg a ki­adó el­he­lye­zé­sét (a vá­ros­köz­pont­ban!) si­ke­rült – az in­ter­na­ci­o­na­liz­mus har­sány jel­ző­i­vel és a ki­sebb­ség irán­ti to­le­ran­cia mód­sze­res em­le­ge­té­sé­vel, amo­lyan „le­vél­bom­bák­kal” – a szlo­vák mi­nisz­ter­el­nök (Peter Colotka) és Po­zsony-vá­ros fő­pol­gár­mes­te­re ( Ladislav Martinák) hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel – 1976-ban meg­ol­da­ni. A Tatran-székház (a Mihály-kapu ut­cá­ban) kár­pót­lás volt azért a gya­lá­za­tért is, me­lyet a ki­adó mun­ka­tár­sai (ko­ráb­ban a Szlo­vák Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó ma­gyar szer­kesz­tő­sé­gé­nek tag­jai) év­ti­ze­de­ken át el­szen­ved­tek, egy (fel­vo­nu­lá­si, az­az épí­tés ide­jé­re fel­ál­lí­tott) barakképületben a Martanoviè ut­cá­ban, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um szom­széd­sá­gá­ban, ahol most a „csodapaloták” épül­nek.
Sem­mi vész! Vál­tott lo­vak­kal, nagy „fúrásokkal” és a je­lent­ge­tő em­be­rek so­ka­sá­gá­val a sze­kér gu­rult to­vább… Oly an­­nyi­ra, hogy mos­tan­ság  már a ha­to­dik fő­szer­kesz­tő­jét „fo­gyaszt­ja” a lap. Bal­hé per­sze ké­sőbb is akadt, de er­ről majd később… Ör­ven­de­tes, hogy ma már há­rom iro­dal­mi lap áll az iro­da­lom szol­gá­la­tá­ban és vár­ja az ol­va­sók ki­tün­te­tő ér­dek­lő­dé­sét.

Ab­ban, hogy az Iro­dal­mi Szem­le job­bá­ra men­tes volt az öt­ve­nes évek se­ma­tiz­mu­sá­ra jel­lem­ző pró­bál­ko­zá­sok­tól, je­len­tős sze­re­pet ját­szott, hogy a fo­lyó­irat szü­le­té­se ar­ra az idő­szak­ra esett, ami­kor (a XX. szov­jet párt­kong­res­­szus ha­tá­sá­ra) a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus de­ma­góg szem­lé­le­te meg­bu­kott, s fo­ko­za­to­san (a ma­gyar írók ha­té­kony pél­da­mu­ta­tá­sá­val) a meg­úju­lás, az iro­da­lom- és mű­vé­szet­fel­fo­gás új út­ja­it ke­res­het­ték azok, akik a „vál­toz­ni és vál­toz­tat­ni” szán­dé­ka­it el­ér­he­tő kö­zel­ben érez­ték. Alig­ha vé­let­len, hogy az Iro­dal­mi Szem­le szer­kesz­tői 1959 ele­jén a ki­sebb­sé­gi ma­gyar iro­da­lom hely­ze­té­ről in­dí­tot­tak an­ké­tot, majd Fábry ta­nul­má­nyai (Ady-ta­nul­má­nyá­nak be­fe­je­ző ré­sze, a Por­ta Hungarica) és a nyolc fi­a­tal köl­tő an­to­ló­gi­á­já­ról (Res po­e­ti­ca) írt elem­zé­se je­lent meg.  A no­vel­la kér­dő­je­lei cí­mű Fábry-írás, va­la­mint az Antisematizmus cí­mű ta­nul­má­nya (eb­ben a Hétben zaj­ló se­ma­tiz­musvi­tát zár­ta le!), il­let­ve Vla­di­mír Mináè Egy nem­zet él itt cí­mű írá­sá­ról fo­lyó vi­ta nagy vissz­han­got vál­tott ki. Elem­ző írá­sok fog­lal­koz­tak a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar könyv­ki­adás hely­ze­té­vel (1979/2) és a harmadvirágzás kor­sza­ka­i­val (Koncsol Lász­ló írá­sa, 1980/9). Jó­részt az Iro­dal­mi Szem­le ha­sáb­ja­in je­len­tek meg azok a no­vel­lák, ver­sek, me­lyek ké­sőbb könyv­vé for­má­lód­va so­ro­lód­tak iro­dal­munk tar­tós ér­té­kei kö­zé.
Nem ér­dek­te­len meg­em­lí­te­nünk, hogy fel­ka­var­ta az iro­da­lom ál­ló­vi­zét az a kri­ti­ka, mel­­lyel 1959 őszén  Bá­bi Ti­bor köl­tő il­let­te  a ma­gyar író­cso­port köz­gyű­lé­sén Fábryt. A „vox humana pe­ré­ben” (ahogy ezt ak­kor ne­vez­ték!) Bá­bi Ti­bor el­ma­rasz­tal­ta  Fábryt, mond­ván, a fo­ga­lom túl ál­ta­lá­nos és a szo­ci­a­lis­ta iro­da­lom­esz­mény ér­tel­mé­ben nem elég tar­tal­mas. Turczel La­jos – Fábry vé­del­mé­ben – „…a ha­la­dó ha­gyo­mány lebecsülésének és a tisz­te­let­len­ség és bal­ol­da­li­ság együt­tes lu­xu­sá­nak” ne­vez­te azt a vi­ta­mo­dort, ahogy a vi­tá­zók (Bá­bi Ti­bor és Barsi Im­re) a vox humanáról be­szél­tek. (Nem vé­let­le­nül em­lí­tem ezt a köz­já­té­kot, hisz a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en – fur­csa mó­don, és is­mét egy köl­tő szá­má­ra! – új­ra cél­pont lett Fábry Zol­tán.) Egy év­ti­zed­del ké­sőbb (1968 de­cem­be­ré­ben) Fábry a Rang és hű­ség cí­mű írá­sá­ban, egy ne­héz és el­lent­mon­dá­sos kor­szak­ban – kül­de­tés­sze­rű­en! – is­mét a szlo­vá­ki­ai vox humana sze­re­pét de­monst­rál­ta. Em­lí­tés­re mél­tó, hogy a fo­lyó­irat ne­gyed­szá­za­dos ju­bi­le­u­ma al­kal­má­ból Tő­zsér Ár­pád (Fábry Tő­zsér­ről írt sza­va­i­val!) úgy em­lék­szik if­jú­kor­ára és az Iro­dal­mi Szem­le ho­ri­zonttá­gí­tó ha­gyo­má­nyá­ra, mint a „vi­lág­gá tá­gu­lás pat­ta­nó di­na­mi­ká­já­ra”. Ab­ban egyéb­ként, hogy az Iro­dal­mi Szem­le vi­szony­lag rö­vid idő alatt „Ke­let-Kö­zép-Eu­ró­pa szá­mon tar­tott iro­dal­mi fo­lyó­ira­ta lett”, meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott, hogy „ki­tű­nő mun­ka­tár­sak se­gí­tet­ték, ele­in­te Tóth Ti­bor és Monoszlóy De­zső, ké­sőbb Koncsol Lász­ló és Tő­zsér Ár­pád sze­mé­lyé­ben” (Szeberényi Zol­tán: Az el­hi­va­tott­ság tu­da­tá­ban, ISZ, 1999/1–2.). Ké­sőbb a kon­szo­li­dá­ci­ós idő­szak ele­jén, 1971-ben Tő­zsér he­lyét a fi­a­tal és te­het­sé­ges kri­ti­kus, Zalabai Zsig­mond vet­te át. Szá­má­ra az iro­da­lom­köz­pon­tú­ság mel­lett a tár­sa­da­lom­tu­do­mány­ok (kép­ző- és ze­ne­mű­vé­szet, nép­rajz, szo­ci­o­ló­gia, nyelv­tu­do­mány, hely- és mű­ve­lő­dés­tör­té­net) egyéb te­rü­le­tei is fon­tos­sá vál­tak,  ez­zel egy  el­lent­mon­dá­sos és ki­szá­mít­ha­tat­lan  kor­szak­ban (a kon­szo­li­dá­ció dü­hön­gő éve­i­ben!) a szer­kesz­tés el­ve­it, szem­pont­ja­it egy­ér­tel­mű­en dú­sí­ta­ni, gaz­da­gí­ta­ni tud­ták, s meg­óv­ták a la­pot a kény­sze­rű po­li­ti­kai „só­der­tól”.

A fo­lyó­irat az el­múlt év­ti­ze­dek­ben nyo­mon kö­vet­te iro­dal­munk fej­lő­dé­sét,  tü­rel­mes és to­le­ráns volt a kí­sér­le­te­zé­sek­kel szem­ben. Ez min­den­kép­pen a lap­szer­kesz­tés eré­nye­it erő­sí­tet­te. Az a tény, hogy a fo­lyó­irat a nyolc­va­nas évek kö­ze­pe óta lé­nye­gé­ben a ki­sebb­sé­gi ma­gyar iro­da­lom négy nem­ze­dé­ké­nek nyúj­tott – sze­rény  ke­re­tek kö­zött, év­ti­ze­dek óta (ez vi­szont a nyo­mor szind­ró­má­ja!) változatlan ter­je­de­lem­ben – köz­lé­si le­he­tő­sé­get, ele­ve je­lez­tük a lap­szer­kesz­tés le­he­tő­sé­ge­it és korlátait, va­la­mint a szer­kesz­tői mun­kát jel­lem­ző ta­pin­ta­tot és tü­rel­met is. Hi­ány­ér­ze­tünk ott tá­mad, hogy a mai na­pig nem ké­szült re­per­tó­ri­um a fo­lyó­irat­ról, s nem je­len­tek meg olyan elem­ző ta­nul­má­nyok sem az egyes kor­szak­ok­ról, mint a ki­lenc­ve­nes évek vé­gén. Gon­do­lok itt Filep Gusz­táv Ta­más (A dog­ma­tiz­mus­tól a „re­form”-ko­rig), Szeberényi Zol­tán (Az el­hi­va­tott­ság tu­da­tá­ban) és Elek Ti­bor (Az Iro­dal­mi Szem­le a ki­lenc­ve­nes évek­ben) ér­té­kes elem­zé­se­i­re, he­lyen­ként vi­tá­kat ger­jesz­tő meg­ál­la­pí­tá­sa­i­ra. (Iro­dal­mi Szem­le, 1999/1–2.)

El­mond­hat­juk vi­szont ma is, so­sem akar­tunk „csá­szá­ro­kat”, po­li­ti­kai perc­em­ber­ké­ket szol­gál­ni, s ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve nem a „sze­kér­tá­bor­ok”, az iro­dal­mi di­va­tok és irány­za­tok hó­bort­ja vagy a po­li­ti­kai kon­tár­ko­dás kép­te­len­sé­gei ha­tá­roz­ták meg a lap­szer­kesz­tés mi­ként­jét, ha­nem az a ha­tá­ro­zott és em­ber­sza­bá­sú, nem mű­vé­szet­ide­gen szán­dék, hogy a fo­lyó­irat az al­ko­tó­mun­ka leg­jobb ered­mé­nye­it te­gye köz­kinc­­csé. Ha a szel­le­mi lé­te­zés egyet­len mód­ja „az ön­ma­gá­hoz va­ló hű­ség és nyi­tott­ság” (Márai Sán­dor), ak­kor a szer­kesz­tés fel­ada­ta az is, hogy nyi­tott le­gyen a jó mű­vek előtt, füg­get­le­nül at­tól, hogy mi­lyen ká­non sze­rint íród­tak Az el­múlt év­ti­ze­dek leg­na­gyobb ho­za­dé­ká­nak min­de­nek­előtt azt te­kint­jük, hogy a lap meg­őriz­te több­ge­ne­rá­ci­ós jel­le­gét és szin­te ha­vi rend­sze­res­ség­gel je­len­nek meg ma is új ne­vek, fi­a­tal te­het­sé­ges al­ko­tók „mű­vei”, olya­no­ké, akik­nek ma még csak a zse­bük­ben a „mar­sall­bot”, de ha­mi­sí­tat­lan, meg­má­sít­ha­tat­lan a szán­dé­kuk, hogy el­in­dul­va az írói mes­ter­ség laj­tor­já­ján – írók le­gye­nek!

Az Iro­dal­mi  Szem­le fél­ év­szá­zad­dal ez­előt­ti meg­je­le­né­se egy tör­té­nel­mi fo­lya­mat szük­ség­sze­rű kö­vet­kez­mé­nye volt. Eti­kai ide­a­liz­mu­sok he­lyett azt a tö­rek­vést vál­lal­ta, hogy megszűnjön a ki­sebb­sé­gi ma­gyar kul­tú­ra és iro­da­lom má­sod­ren­dű hely­ze­te. Meg­ala­pí­tá­sá­tól kezd­ve nem­ze­dé­ke­ket ne­velt, és szé­les­re tár­ta szel­le­mi éle­tünk ka­pu­it nem­csak az iro­da­lom és nyelv­tu­do­mány, ha­nem a tör­té­net­tu­do­mány, a nép­rajz vagy  a  szo­ci­o­ló­gia, sőt az utób­bi évek­ben a mí­ves pub­li­cisz­ti­ka előtt is. Kül­de­tés­tu­dat­tal vál­lal­ta, hogy  se­gít­se a nem­ze­ti iden­ti­tás erő­sí­té­sét, a nem­ze­ti meg­ma­ra­dás önös ér­de­ke­it, va­la­mint azt a tö­rek­vést, hogy  sors­kér­dé­se­ink meg­ol­dá­sá­ban az ös­­sze­fo­gás le­gyen a leg­fon­to­sabb ér­dek.

So­rol­hat­nám a ver­sek, mű­vek, no­vel­lák, el­be­szé­lé­sek, re­gény­rész­le­tek szá­za­it, em­lít­het­ném a cseh és szlo­vák (ese­ten­ként más nyel­vű!) mű­vek so­ka­dal­mát, ma­gyar for­dí­tá­sát, az iro­da­lom­kri­ti­kák, ta­nul­má­nyok, szí­ni­bí­rá­lat­ok tö­me­gét, me­lyek az Iro­dal­mi Szem­le mér­cé­je sze­rint vál­tak iro­dal­munk, kul­tú­ránk  tar­tós ér­té­ke­i­vé. Meg a vi­tá­kat, an­ké­to­kat, me­lyek gond­ja­ink­ról, prob­lé­má­ink­ról, éle­tünk­ről ad­tak szá­mot. A kö­zel­múlt­ban a Ma­gyar Ok­tó­ber – 1956  cím­mel (ISZ, 2006/10.) kö­zöl­tünk „hús­ba vá­gó” an­ké­tot, ko­ráb­ban Jö­vőnk: Eu­ró­pa cím­mel (ISZ, 2006/5.), az eu­ró­pai uni­ós csat­la­ko­zás­ról cse­rél­tünk vé­le­ményt az idei, au­gusz­tu­si szá­munk­ban a Prá­gai Ta­vasz­ról el­mél­ke­dtünk, a ju­bi­le­u­mi szám­ban pe­dig a ma­gyar–ma­gyar kap­cso­la­tok­ról mond­ják el vé­le­mé­nyü­ket azok, akik­nek a meg­ál­la­pí­tá­sa­it, gon­do­la­ta­it mér­ték­adó­nak tart­juk. Tud­juk per­sze azt is, a tár­sa­dal­mi élet­ben nin­cse­nek örök ér­vé­nyű igaz­sá­gok, egy-egy elv, szán­dék, tö­rek­vés bi­zo­nyos idő­szak­ok­ban és kö­rül­mé­nyek kö­zött szá­mít­hat el­fo­ga­dás­ra, el­is­me­rés­re. Az egyes ko­rok al­ko­tá­sa­it is el­te­met­he­ti az idő, egy nép ön­ma­ga meg­ma­ra­dá­sát se­gí­tő cél­ja­it, em­ber­ség­gel meg­fo­gal­ma­zott szán­dé­ka­it, er­köl­csi nagy­sá­gát azon­ban meg­őr­zik azok, akik a nyo­muk­ba lép­tek. Ady­val szól­va az „új ér­te­lem és az új ma­gyar­ság” ad­hat ma is táv­la­tot tö­rek­vé­se­ink­nek. Re­ményt ar­ra, hogy sors­kér­dé­se­ink frigy­lá­dá­já­ban hű­ség­gel őriz­zük azt az üze­ne­tet, me­lyet (Sü­tő András sza­va­i­val) az „egyet­len szü­lő­föld” sok kö­te­les­sé­ge ró ránk, ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok­ra.

Meg­él­tük, per­sze, azt a kor­sza­kot is, ami­kor a tár­gyi­la­gos elem­zés he­lyett el­ha­tal­ma­so­dott a sze­mé­lyes­ke­dés és az „új el­len­ség­kép” ke­re­sé­se, mely mély­sé­ge­sen ár­tott szel­le­mi éle­tünk meg­új­ho­dá­sá­nak. Jócs­kán a jó íz­lés ha­tá­rán in­nen esik az  pél­dá­ul, ahogy a rend­szer­vál­tás után a fi­a­tal ta­pasz­ta­lat­lan­ság ne­ki sza­ladt a „strá­zsa­mes­ter­nek”, Fábry Zol­tán­nak (aki az Őr­zők, vi­gyáz­za­tok a strá­zsán Ady-bű­vö­le­té­ben lett 1991-ben strá­zsa­mes­ter, „toll­dár­dás Na­pó­le­on”). Há­la a „bű­nös lel­kek” ma­ra­di­sá­gá­nak, a „fel­fe­de­zés” nem vál­tott ki üdvrivalgást… A magyar íróközösség többsége ugyanis visszautasította ezt a támadást. És ez sem sem­mi! Bű­nös té­ve­dés volt az is, ami­kor egye­sek úgy ke­res­ték az „el­len­sé­get” (akár­csak a het­ve­nes évek­ben a „hit­hű” be­sú­gók!), hogy meg­fe­led­kez­tek ar­ról, min­de­nek­előtt a hoz­zá nem ér­tést, a di­let­tan­tiz­must, a férc­mű­ve­ket  kell ki­sö­pör­ni az iro­da­lom­ból, mű­vé­szet­ből, sőt az irodalomtörténet-írás ber­ke­i­ből is… Nincs „bű­nös” író és „bű­nös” iro­da­lom – val­lot­tam ak­kor (1992-ben), és mon­dom most is –, csak „jó iro­da­lom van és rossz iro­da­lom”. Öt­ven év mea culpájára mél­tó az is, ha fé­le­lem­ből, em­be­ri gyá­va­ság­ból fa­laz­tunk a „bűn­nek”, go­nosz és rossz em­be­rek gátlástalanságainak, akar­nok­sá­gá­nak. Men­­nyi ilyen ala­kos­ko­dást, fa­ri­ze­u­si meghunyászkodást lát­hat­tunk az „át­kos­ban”, gon­dol­ni is rossz rá! Nem a bá­tor­sá­got hi­á­nyo­lom – aki­nek nincs, az ne is ke­res­se! –, ha­nem az egy­más irán­ti tisz­tes­sé­get, me­lyet sze­ren­csé­sebb órá­ink­ban em­ber­ség­nek is mond­hat­nánk. Meg­él­tem és (vél­he­tő­en!) meg­szen­ved­tem ezt a kort, ezért meg­győ­ző­dés­sel val­lom, nincs az a ha­ta­lom és esz­me, mely gya­lá­za­tos­sá­gok­ra kény­sze­rít­het. Ér­vé­nyes ez ma is, s ta­lán az lesz a globalizációs év­szá­zad „di­cső­nek” re­mélt kor­sza­ka­i­ban is. Ha egy­ál­ta­lán lesz ilyen kor­sza­ka!

Iga­za van Né­meth Lász­ló­nak, mi­kor azt ír­ja: „Min­den kor­szak egy nagy kí­sér­let, óri­á­si mé­re­tű vál­lal­ko­zás, egy cso­mó nagy­sze­rű sze­rep, amely­be a né­pek asze­rint ug­ra­nak be vagy hú­zód­nak vis­­sza, hogy men­­nyi­re is­me­rik fel a kor­hely­ze­tet, s meny­­nyi­re bíz­nak ké­pes­sé­ge­ik­ben”. Két „ug­rás” kö­zött Jó­zsef At­ti­la nem­csak ar­ra figyelmeztet, hogy „Ki­bom­lik vé­gül min­den szö­ve­vény” (J. A.: Emberek), ha­nem ar­ra is:
Nem le­het so­ha nem igaz sza­vad –
jó le­szel, erős, bé­kés és sza­bad
ven­dég mult s jö­vő asz­ta­la­i­nál.
(Jó­zsef At­ti­la: Légy os­to­ba)

Iro­dal­munk, mond­hat­ni, ne­u­ral­gi­kus pont­ja volt az utób­bi évek­ben is a „szlo­vá­ki­ai” vagy a „cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom” meg­ne­ve­zés. Gyak­ran a vi­ta lát­sza­tát kelt­ve ve­tő­dik fel az iro­dal­mi saj­tó ha­sáb­ja­in a  kér­dés,  nincs ki­sebb­sé­gi ma­gyar iro­da­lom, csak ma­gyar iro­da­lom van. De ki ké­tel­ke­dik eb­ben?! Gömöri Je­nő, a Tűz szer­kesz­tő­je 1921-ben azt val­lot­ta, hogy „az iro­da­lom nem orientálódhatik föld­raj­zi te­rü­le­tek­hez”, Dettre Já­nos  (a vaj­da­sá­gi Nap­ló­ban és az ara­di Gé­ni­usz­ban ki­rob­bant vi­tá­ban) egy­ér­tel­mű­en le­szö­gez­te, a vaj­da­sá­gi, er­dé­lyi vagy szlovenszkói jel­ző az „eny­hébb mér­ték, váll­ve­re­ge­tő el­né­zés, bá­to­rí­tó jó­aka­rat” ki­fe­je­ző­je csu­pán. A ma­gyar iro­da­lom egy­sé­gét – ír­ja Dettre – „nem tör­del­te szét a tri­a­no­ni szer­ző­dés. Aki ma­gya­rul ír s ma­ra­dan­dót al­kot, az a ma­gyar iro­da­lom munkása…” (Ta­nul­sá­gos az a ki­je­len­té­se is, hogy a „te­het­ség­te­len­ség­nek – akár hi­va­tá­so­sak, akár di­let­táns »széplelkek«  – nem am­nesz­ti­át kell hir­det­ni, ha­nem sta­tá­ri­u­mot”.) Idéz­het­jük per­sze a ba­bit­si böl­cses­sé­get is: „… az er­dé­lyi iro­dal­mat én so­ha­sem mint kü­lön, »autonóm« kis li­te­ra­tú­rát néz­tem és mél­tá­nyol­tam. Szá­mom­ra ez az egy­ség a ma­gyar iro­da­lom egy ré­sze volt”. (Ba­bits Mi­hály: Eu­ró­pa­i­ság és regionálizmus,  Er­dé­lyi He­li­kon, 1930. ja­nu­ár.) En­­nyi­re egy­sze­rű a vi­lág! „Au­to­nóm­má” a ki­sebb­sé­gi iro­dal­ma­kat (in­téz­mé­nye­ik­ben!) a kény­szer tet­te, és azok tagadják ki az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lomból, akik a magyar irodalom új „történeteit” kreálják. Nekik s szól Babits üzenete: „Ma­gyar iro­da­lom csak egy van, egyet­len föld, mely­nek ter­mő ta­la­ja a ma­gyar nyelv. Eb­ből a ta­laj­ból haj­tot­tak ki az er­dé­lyi [és tegyük hozzá: a vajdasági vagy a felvidéki] ma­gyar írá­sok és a ma­gyar­or­szá­gi­ak egy­for­mán.” (Uo.)

„Ki­tör­ni ön­ma­gunk­ból” – ezt vél­te a leg­fon­to­sabb­nak Fábry Zol­tán egy fél ­év­szá­zad­dal ez­előtt. Idő­sze­rű a fel­szó­lí­tás ma is.  Ami­kor egy év­ti­zed­del ez­előtt Negy­ven év tör­té­ne­lem avagy Üze­net a gö­dör­ből cím­mel a lap­ala­pí­tás­ra em­lé­kez­tünk, nem fe­lej­tet­tem el szó­vá ten­ni, hogy „a ben­nün­ket kö­rül­ve­vő  em­be­ri go­nosz­ság” ma is sar­col­ja éle­tün­ket. So­sem volt kön­­nyű az Iro­dal­mi Szem­le hely­ze­te, min­dig ha­da­koz­ni kel­lett a meg­ma­ra­dá­sért vagy a po­li­ti­kai zsa­ro­lás kí­sér­le­tei el­len. A szlo­vák kul­tu­rá­lis kor­mány­zat a meèiari évek­ben a ma­gyar in­téz­mé­nyek el­le­he­tet­le­ní­té­sé­vel pró­bál­ta ge­rinc­be tör­ni a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got. Volt né­hány hó­nap 1996 júniusát kö­ve­tő­en, ami­kor a lap már-már tetsz­ha­lott volt. Eb­ben a hely­zet­ben me­rült fel a „ho­gyan to­vább” kér­dé­se és a foly­ta­tás igé­nye és kény­sze­re. A Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Írók Tár­sa­sá­ga Vá­laszt­má­nya egy új lap in­dí­tá­sa mel­lett dön­tött. Mint a szer­ve­zet el­nö­ke 1996. október 15-én re­giszt­rál­tat­tam az új la­pot a Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­ban, TRA­PÉZ cím­mel, 1558/96 szám alatt. Azt kö­ve­tő­en, hogy a Madách-Posonium igaz­ga­tó­ja, az Iro­dal­mi Szem­le ki­adó­ja, több hó­na­pos szü­net után (1996 no­vem­be­ré­ben) a foly­ta­tás mel­lett dön­tött, az Írók Tár­sa­sá­ga tárgy­ta­lan­nak te­kin­tet­te az új lap meg­in­dí­tá­sát. Íme, az él­ni aka­rás kény­sze­re, a „még­is, még­is küz­de­ni kell” Ady­ból vissz­hang­zó mo­rál­ja erő­sebb volt a csa­ló­dás­nál, a meg­élt go­nosz­ko­dá­sok­nál. Sok csa­ló­dás, ér­tel­met­len küz­de­lem sze­gé­lyez­te az­óta is utun­kat. Az egy­sze­mé­lyes­sé vált szer­kesz­tés (a ko­ráb­bi négy-öt fős he­lyett) ho­va­to­vább el­vi­sel­he­tet­len. Ezért néz­tünk tíz év­vel ez­előtt és né­zünk ma is szo­ron­gás­sal a jö­vő elé. A ki­szol­gál­ta­tott­ság meg­alá­zó hely­ze­té­ben ma is le­han­go­ló­an ves­­szük tu­do­má­sul, hogy nincs szo­li­da­ri­tás, nincs ös­­sze­tar­tás, de a meg­ér­tés is híjával…
Mind­ezek el­le­né­re itt ál­lunk ma is őr­he­lyün­kön, „fel­vál­tat­la­nul, meg­lá­tat­la­nul, meg­vál­tat­la­nul”. Ahogy Fábry Zol­tán ír­ta a lap in­du­lá­sa­kor: „Egész éle­tünk­ben nem is­mer­tük a na­pos ol­dalt, a vál­to­zá­sok hi­deg lég­hu­za­tos poszt­já­ra ál­lít­va épp a meg­lá­tás, a meg­ér­tés me­le­ge hi­ány­zott a leg­job­ban”. Az ol­va­sók meg a mun­ka­tár­sak ra­gasz­ko­dá­sa tart­ja sok­szor ben­nünk a lel­ket. Az in­du­lás alap­mo­tí­vu­ma, a „sen­kik vol­tunk, a sem­mi­ből kel­lett min­dent elő­te­rem­te­ni” igaz­sá­gát, ösz­tön­ző ere­jét érez­zük ma­gunk mö­gött. Ma már ugyan va­la­mi­vel „jobb passz­ban” va­gyunk, mint tíz év­vel ez­előtt, ami­kor dup­la szá­mok ki­adá­sá­ra kény­sze­rül­tünk. A gőg, a kö­zöny, a szel­le­mi im­po­ten­cia és ér­dek­te­len­ség meg a min­den­ha­tó ha­ta­lom  azon­ban foj­to­gat­ja éle­tün­ket.

A fo­lyó­irat­ról, mely ma már ha­von­ta jut el az ol­va­só­i­hoz, el­mond­hat­juk, az el­múlt fél ­év­szá­zad­ban a ma­gyar  iro­da­lom fel­ne­ve­lő­je volt  Szlo­vá­ki­á­ban, 1945 után. Ab­ban, hogy a ma­gyar iro­da­lom­nak Szlo­vá­ki­á­ban el­is­mert, az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ban is számon tartott kép­vi­se­lői le­het­nek – az al­ko­tók te­het­sé­ge mel­lett, mely el­sőd­le­ges és meg­ha­tá­ro­zó volt! – fel­tét­le­nül sze­re­pe volt az Iro­dal­mi Szem­lé­nek, mint fó­rum­nak és meg­nyil­vá­nu­lá­si le­he­tő­ség­nek is.

Gond­ja­ink, gyöt­rel­me­ink el­le­né­re a szer­kesz­tés kér­dé­sé­ben azon­ban egy hú­ron pen­dü­lünk a Nyu­gat ki­vá­ló szer­kesz­tő­je, Ig­no­tus meg­ál­la­pí­tá­sá­val: „Iro­da­lom pe­dig csak egy van: az, amit az írók ír­nak”. Kö­vet­ke­zés­kép­pen, ami ér­ték kor­társ iro­dal­munk­ban (füg­get­le­nül az iro­dal­mi ká­no­nok­tól, di­vat­tól, hó­bort­tól), az az Iro­dal­mi Szem­le ha­sáb­ja­in fel­tét­le­nül utat ta­lál az ol­va­sók­hoz!

Jobb sor­sot vá­runk, jobb na­po­kat kí­vá­nunk, így öt­ven­éve­sen is… Meg az ol­va­sók bi­zal­mát, sze­re­te­tét, mely meg­tar­tónk és erős vá­runk volt ed­dig is, s vél­he­tő­en az lesz a jö­vő­ben is…