Gyüre Lajos versei

A ha­jad
A ha­jad, a sze­med, a szád,
a bo­kád, a com­bod íve –
mondd mi ve­zet min­dig vis­­sza
hoz­zá?!

Han­god bár­so­nya be­ta­kar,
tes­tem­re rá­bo­rul lá­gyan,
si­mo­gat, be­céz, ma­gá­ba
zár a kar.

A ne­ve­tő ar­cod göd­re,
a telt em­lők ha­rang­ja,
csí­pőd rin­gá­sa fo­gott meg
örök­re?!

Hol a rej­tély, a zár nyit­ja,
agyad kam­rá­i­ba rejt­ve
őr­zöd a kul­csot, mi szí­ve­det
ki­nyit­ja?!

Tes­tem for­ró tűz jár­ja át,
vul­kán se tör ki ily erő­vel,
hogy per­zse­lőn el­éges­se
ön­ma­gát.

Va­la­mi su­gár, fu­ra láz
hajt fe­léd sza­ka­dat­la­nul,
egy­szer fel­emel, majd új­ból
meg­aláz.

Egy­más­hoz lán­col­va, köt­ve
sze­ret­lek így is, míg vé­gül
ke­zed el­ereszt­ve hul­lok
a rög­re.

Ti­sza part­ján 2
(poszt­mo­dern tra­gé­dia)

vi­zek pas­kol­nak
ki­hull a nap­fény
bo­gár­er­dő
te­me­tő­vi­rág
va­la­mi itt be­lül
né­ma gya­log­lás
ök­len­de­zés
ha­lott őrü­let
agyon­mo­sott
gon­do­lat­fosz­lány
a jég­szek­rény fa­lán
há­nyás után
lehugyozott
tűz­pa­rázs
töp­pedt ba­kancs
száj­té­pés
ex­hi­bi­ci­o­nis­ta
ádámok part­ta­lan
ma­ga­mu­to­ga­tá­sa
an­gyal­csi­ná­lók
vér­fo­lyó­ja
hor­dók öb­le
ci­án­me­ző
tá­to­gó ha­lak
arany­köd pik­kely
hal­ele­del man­na
ti­sza­vi­rág­tánc
a vi­lág púp­ján
el­úszó zsír­folt
nyár­son­sült
nap­sze­let
vis­­sza­pil­lan­tó tü­kör
fény­nya­láb eső
sa­va­nyú bél­sár
özön­víz szindró­ma.

 

Ta­va­szi halk ima

Hol  a szí­ved  a  szád  íze
Ke­gyet­len  tél  volt  fa­gyos  sze­les
Bó­lin­tunk  ré­gi  verk­li­re
Sú­lya  nincs  sza­vak  sze­ress  sze­ress

Vét­künk  ha  volt  a  ve­zek­lés
Med­dig  tart  még  és  mi­ért
Szab­dalt  tes­tünk  jár­ja  a  kés
És  az  ágy­tól  a  ka­pu­ig  kí­sért

Ádáz  csör­te  ha­lá­lig  tart   
Sza­vak  pen­gé­je  szív­be  márt­va
És  mint  bom­ba  tép­te  ba­zalt
Nincs  több  új­ra  és  nincs  több  hát­ha

És  még­is  van  jel  ra­kás­nyi
Csak  lát­ni  hin­ni  kell  itt  be­lül
Hol  a szív  ta­nyá­zik  s  vár­ni
Pün­kösd  láng­ját  mi­kor  ránk  te­rül.

Mi tart még

Csak a tűz, itt bent,  me­le­get  tar­tó,
csak a szív, és bár hi­deg a tar­kó,
be­lül a szív­ben fel­lo­bog a láng,
ha­mu­vá éget min­dent, oly fa­lánk.

Ha­mu­vá éget, és hull a per­nye,
ma­rad a szív tisz­tán, ki­se­per­ve,
tölgy pa­ra­zsa, nem lob­ba­nó kó­ró,
ha­mu alatt is szik­rá­kat szó­ró.

Ég­ve ki­mú­ló, ra­gyo­gó sá­tor,
csak a szív tud­ja, csak a szív bá­tor,
ég­ni  né­mán, ha­lá­lig csak ér­ted.
Ked­ves, hisz tu­dod már rég. Még kér­ded?