Öllős Edit versei

Még­is, még­se
„…ez a bú­gó mor­mo­gás, e moz­gás
kell a ver­se­im­be né­kem,
Hogy el­mond­ja majd he­lyet­tem

El­mond­ha­tat­lan Éle­tem, gyer­me­ki
Éle­tem, mely tud­ni sem­mit sem
akar s csu­pán
Sej­tel­mes dol­go­kat re­mél örök­ké.”
(Valery Larbaud)

(…tudom én jól
men­­nyi­re kép­te­len­ség len­ne ér­zé­kel­tet­ni en­­nyi­vel
men­­nyi­re kép­te­len­ség len­ne le­szű­kí­te­ni en­­nyi­re
ho­gyan vo­nag­lot­tam én már si­va­ta­gok­ban
trip­lán ös­­sze­tett mon­da­tok­ban
– ko­pol­tyú­val…)

Még­se
kezd­he­tem a vé­gén sem­mi­lyen pa­nasz­si­koly il­lem­sza­bá­lya­it, ha
óce­án­­nyi a szá­raz­ság ab­ból, ami kí­vá­na­tos len­ne,
ős­er­dő­nyi a hó­zá­por ab­ból, ami el­han­tolt le­het­ne.
(Va­jon más is így van ez­zel?
Le­het…
Csak az a baj, hogy en­gem az nem ér­de­kel,
pe­dig kön­­nyebb len­ne egy írás­jel­men­te­set,
egy éke­ze­tek nél­kül is le­mon­dót só­haj­ta­ni –
de én azt nem te­he­tem!)

Még­is van,
ami in­kább elő­nyös, mint re­mény­men­tes,
így ké­pes el­fer­dült jö­vő­ful­lán­kok­ra epe­dez­ve
vá­ra­koz­ni, ha nem is lesz már
se mód, se idő bom­bá­kat ha­tás­ta­la­ní­ta­ni.
Még­se
kel­le­ne az ör­dö­gök kö­re­it var­ga­be­tűk­kel
meg­rög­zöt­ten bá­mul­ni, lát­ni kel­le­ne, men­­nyi­re
bom­lás­nak in­dul­tak már köz­he­lye­ik, men­­nyi­re
hal­do­kol­nak már mennydörgetős meg­jegy­zé­se­ik.
Még­is
elég le­het­ne né­ha egy ke­resz­ten ki­fe­szí­tőd­ni
víz­szin­te­sen, hogy alá­za­to­san-ké­nyel­me­sen le­hes­sen
fá­sult-in­ger­sze­gény hét­köz­nap­okon ké­rő­dze­ni,
mi­kor tény­leg fe­les­le­ges an­­nyi vért ki­iz­zad­ni –
a re­mény anél­kül is több­aj­tós,
a tu­da­tok anél­kül is ha­sa­dat­la­nok,
sem­mi­lyen kö­te­les­ség anél­kül sem kö­te­le­ző,
sem­mi­lyen dé­li­bá­bos meg­vál­tás anél­kül sem
le­lep­lez­he­tő,
nem éri meg anél­kül sem há­nya­ve­ti kar­ne­vált
szer­vez­ni, a ki­csor­bult vi­lá­gok meg­ün­nep­lé­sé­re
anél­kül is elég egy exk­lu­zív par­ti,
szé­gyen­le­tes anél­kül is, ho­gyan her­vad­nak el
őszin­te­sé­gek és bi­zal­mak – hi­á­ba vár­ják azo­kat
mo­soly­szü­ne­tek kö­zött a ha­tal­mak.

Még­is
ta­lán en­­nyi­re buz­gón önnevelkedni is kár, to­vább­ra is
zsák­vá­szon­fo­nál­nyi min­den ideg­szál – jobb hát
így be­vál­tan to­bo­roz­ni a ho­gya­no­kat és mi­ér­te­ket,
tö­rö­get­ni a fe­je­ket, kö­zért­he­tő­vé ten­ni
a kér­vé­nye­ket, meg per­sze
pa­ti­ka­mér­le­gen tar­ta­ni a va­co­gó ön­tu­da­to­kat –
tu­da­to­san, hogy meg­tud­has­suk meg­bíz­ha­tó­an, van-e
elég sú­lyunk a vég­te­len fe­lé ki­tar­ta­nunk, vagy
már csak le­gyint­he­tünk, mert a ki­tisz­tá­zat­lan aduk
vég­leg le­cö­ve­kel­tek – el­le­nünk.
Még­is
an­­nyi­ra iro­da­lom­füg­gő le­he­tek én már, hogy ta­lán
ezért a sze­dett-ve­dett éle­te­mért lé­le­gez­ni is kár,
de a te­me­té­sem­re úgy­is ké­sőn ér­kez­nék, nem tar­ta­nám
már il­lő­nek a gyász­nép­hez csat­la­koz­ni –
sze­rin­tem en­gem úgy­is elég len­ne egy fa alá el­han­tol­ni,
az ös­­szes ös­­sze­fér­celt ma­lőrt ve­lem együtt
pró­bál­ni el­fe­lej­tet­ni.
Még­is
ál­mod­tam én már ma­gam el­me­gyógy­in­té­zet­be, az­tán ned­ve­sen
szu­szo­gó, jó­za­nul sokk­ta­lan ál­la­pot­ban éb­red­ve nem
nyu­god­tam meg, hogy ott­hon va­gyok, így is sok­kal
több pán­cél­gúny kel­le­ne ehe­lyett a vér­lá­zí­tó­an tö­mény,
szem­el­len­zős oda­fi­gye­lés he­lyett –
de er­re sem tett, sem kép­ze­let nem ké­pes.
Még­se
ér­ke­zett még tő­lem se fe­le­let, út­nak in­dul­tak-e már azok
a pa­ní­ro­zott, ve­gyes sa­lá­tá­val tá­lalt ga­lam­bok, vagy
ez még terv­be sem vett.
Még­is
jó len­ne ar­com­ról eze­ket az ecet­csep­pe­ket vég­leg
le­szap­pa­noz­nom, ne­kem azok nél­kül is nyü­zsög min­den
góc­pon­tom, an­­nyi­ra esze­ve­szet­ten, hogy ve­lük szem­ben
min­den szel­lem­te­len esemes esély­te­len,
de ró­zsa­szir­mok hi­á­ba po­tyog­ná­nak az ég­ből fe­lém,
nem hin­ném el, hogy nem ér­vé­nyes töb­bé a gra­vi­tá­ció
mi­at­tam – to­vább­ra is kur­zív­val íród­na min­den
kí­ván­csi­ság ná­lam, a mág­ne­sek el­len­té­tes pó­lu­sai
vér­szom­ja­san ta­szí­ta­nák egy­mást mér­föl­dek­re
ki­tar­tó­an-bát­ran.
Még­is
a ten­ge­rek is csak képzel­tek,
hul­lám­ser­le­gek sin­cse­nek, én meg ha­zar­dí­ro­zom itt
a szá­raz­föld­ön ez­zel a jó kis álre­me­te­ség­gel, és
ál­lí­tó­lag még azt is kel­le­ne érez­nem, hogy jól
ér­zem ma­gam.
Még­is
csak bol­dog­ta­la­no­dom, rán­ci­gá­ló­dom, tép­de­ső­döm,
jó vol­na ta­lán el is fe­lej­tőd­nöm,
úgy­sem hall­gat­ja meg sen­ki se­gély­ki­ál­tá­som, én csak
té­pe­lődő ál­arc mö­göt­ti tű­nő­dés­sé kre­ál­ha­tok min­den
rejt­je­le­zett igaz­sá­got.
Még­se
szólt an­nak so­ha alá­za­tom, aki azt el­vár­hat­ta vol­na,
pe­dig ne­kem nem is ke­rült vol­na sok­ba, de
ne­kem ak­kor csak egy vas­macs­ka-aka­rat­tal el­in­dí­tott
torz mo­soly­ra fu­tot­ta.
Még­se
akadt még sem­mi ko­mo­lyan tor­ko­mon, egy­re ke­ve­sebb
a nettó de­pres­­szió is a rajt­vo­na­lon, de hogy me­lyik
test­ré­szem­nek van kó­do­lat­la­nul is iga­za,
azt még nem tud­ha­tom.

Még­is
én nyak­tól fel­fe­lé meg on­nan be­fe­lé fi­cán­ko­lok
sod­rom­ból ki­hoz­ha­tat­la­nul, és ott mint­ha tény­leg jól
érez­ném ma­gam – egyen­le­te­sen, mert ren­ge­te­get tu­dok
én már mö­göt­tem, meg per­sze még több vi­lág­ kö­rü­li
uta­zást a fe­jem­ben –
eb­ben a kép­ze­let nél­kül is kő­ke­mény­ben.

(…tudtam én jól
men­­nyi­re kép­te­len­ség lett vol­na ér­zé­kel­tet­ni en­­nyi­vel
men­­nyi­re kép­te­len­ség lett vol­na le­szű­kí­te­ni en­­nyi­re
ho­gyan vo­nag­lok én si­va­ta­gok­ban egy­re több tő­mon­dat­ban
– egy­re rit­káb­ban ko­pol­tyú­val…)

Időt­le­nül a tér­ben

kép­ze­let szül­te sta­tisz­tá­kat ke­re­sek
hogy közjátékfilmet ren­dez­hes­sek ma­gam előtt nyá­ja­kat
te­rel­hes­sek mert van­nak még ki­bo­go­zat­lan sze­re­pek de
ha meg­szó­lal­nék ne­vet­sé­ge­sek len­né­nek a fenn­tar­tá­sok
én na­gyobb lyu­kú ros­tán át­szűr­ni még­sem fo­gok csak
gyülemlítem a se­lej­te­zen­dőt kap­ko­dok fű­höz-fá­hoz va­gyis
hol lel­kem­hez hol szel­le­mem­hez ve­lük
vé­let­len­sze­rű­en ki­egyez­ni még­sem tu­dok pe­dig nem volt
az olyan rég mi­kor alig pár lé­pés­re vol­tunk egy­más­hoz
egész kö­zel a le­lá­tó­hoz-

idő­ről idő­re köz­tes­sé vá­lik a vers csak­is
erő­szak­kal le­het poszt­mo­dern és én ilyen­kor
a ha­szon­ta­lan­ság fá­zi­sa­i­ba ke­rü­lök ahol ér­ték­ren­de­ket
ra­kos­ga­tok csak a ma­ga­mé­val nem bol­do­gu­lok ha köz­ben
fel is vil­la­nok elég ha én tu­dom hogy meg­újul­ni an­­nyi mint
a mi­ér­tek ha­da­it rej­te­kük­ből elő­búj­tat­ni
a kö­rön be­lül a leg­kön­­nyebb az ik­sze­dik hat­vá­nyon is
talp­ra áll­ni elég egy okot ab­ból egy oko­za­tot fel­csip­pen­te­ni
egy-egy tény­nek is elég ké­sőbb ne­vet ad­ni vagy tör­té­ne­tet
körékreálni bűn­ba­kot meg­szo­kás­ból nem sza­bad te­nyész­te­ni
nem kell fel­tét­le­nül ne­ga­tív ta­nul­sá­go­kat le­von­ni hi­szen
szó­ló­ban is an­­nyi le­het bár­mi mint csontsovány er­szén­­nyel
ék­szer­bolt­ba be­ál­lí­ta­ni elég ha
ar­ra gon­do­lok hogy édes­anyám ne­vét még nem tud­tam ki­mon­da­ni
de már ké­pes vol­tam fej­ben több szám­je­gyű köb­gyö­köt von­ni
az idő­nek úgy­sincs min­dig he­lye van mi­kor félper­ces
az epi­zód­sze­re­pe és az em­ber kép­te­len­né vál­hat az egy­kor
bal­zsa­mos kép­te­len­sé­gek­re azt sem tud­ja ki­nek jár ezért
alá­zat vagy há­la in­kább meg­sac­col­ja
hány fal­vé­dő­ről nem lé­pett még le
hány tin­ta­fol­tot nem ita­tott még fel
hány csepp te­át nem szür­csölt még el
hány csil­lár­ra nem ka­pasz­ko­dott még fel
hány ös­­sze­tá­kolt lét­rá­ról nem pot­­tyant még le
hány sze­dett-ve­dett va­ko­la­tot nem ka­part még le
hány ala­gu­tat kell még vé­gig­jár­nia
hány tram­bu­lint kell még vé­gig­ug­rál­nia
hány bor­dás­fa­lat kell még meg­mász­nia-

tö­mö­rül­je­nek csak a kér­dő­je­lek és fel­ki­ál­tó­je­lek fri­gyei
le­gyen csak a bol­do­gu­lás be­lát­ha­tat­la­nul tá­vo­li
le­gye­nek csak föld­ren­gé­sek me­lye­ket nem él­nek túl csak
a szí­vós lel­kek
ne­ves­se­nek csak akik mást nem te­het­nek –

Egy szusz­ra

meg­ta­nul­tam már hogy
az ör­dög­nek fe­les­le­ges ha­zud­ni ló­dí­ta­ni se kell
se mézes-mázoskodni se szé­pí­te­ni anél­kül is vi­gyáz­nak
rám a bi­zser­ge­tő egye­dül­lé­tek csin­ta­lan gon­do­la­tai

ho­gyan szét­po­tyog­hat men­­nyi­re egy­ügyű­vé vál­hat
az em­ber egy ül­tő he­lyé­ben azt sem tud­ja egy­sze­ri­ben
mi volt a vi­lág­min­den­ség de­fi­ní­ci­ó­ja egy­szer nem is
olyan ré­gen mi­kor azt hit­te ő meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak hogy
ma­gá­val min­dig min­den­ben egyet ért­sen pe­dig ak­kor
egy­re na­gyobb tér­fo­ga­tú lett az agya egy ül­tő he­lyé­ben
az idő meg ver­ti­ká­lis és ho­ri­zon­tá­lis volt egy­ben de
be­le­fá­radt ab­ba hogy so­ha sen­ki­vel egyet ne ért­sen
rá­jött men­­nyi­vel ké­nyel­me­sebb
smirg­li­be csa­vart sza­va­kat po­tyog­tat­ni sza­na­széj­jel
azt ál­lít­va med­dig csűr­he­tő csa­var­ha­tó mi­xel­he­tő egy-egy
el­ha­tá­ro­zás vagy csak egy el­ter­ve­zet­len moz­du­lat mi­kor
sem­le­ges­ne­mű min­den in­du­lat mi­kor nem ad ma­gá­nak mó­dot sem
al­kal­mat cso­dál­koz­ni az em­ber egy ül­tő he­lyé­ben
az ér­ték­ren­dek előtt vi­gyázz­ba ál­lás­ban a teg­na­pi
pap­ri­kás csir­ke utó­ízé­vel a szá­já­ban

nem kell min­dig pár lép­cső­fo­kot meg­mász­ni a fa­lon elég ha
ki­je­len­tem én iga­zán Is­ten­hez tar­to­zom igaz ma­gam előtt az
aj­tó­kat már be nem csap­do­som leg­fel­jebb eré­lye­sen be­csu­kom
mi­u­tán ma­ga­mat nem szín­lelt il­le­del­mes­ség­ből elő­re bo­csá­tom
hi­szen
olyan jó do­log mély és je­ges vi­zek­be fe­jest ugor­ni és
a kí­ván­csi­sá­gok pa­ra­zsa­it fel­élesz­te­ni le­het-e ott min­dig
jól­esőt lu­bic­kol­ni van-e min­dig ta­nul­ság kön­­nyebb-e azo­kat
a bi­zo­nyos száj­íze­ket ki­ta­lál­ni men­­nyi szi­gort kell
bu­me­ráng­ként el­vet­ni el le­het-e min­dig va­la­ho­va ér­kez­ni

bi­lincs­be ver­tek le­het­nek az év­szá­zad­ok ih­let­te­le­ní­tet­tek
a pil­la­na­tok mi­kor nincs mit le­ta­gad­ni hi­szen alig pár
fül­len­tés ma­radt ki és Is­ten épp nem tart fo­ga­dó­órá­kat hát nincs
aki lap­ja­im­ba be­le­lát kéz­írá­som is megint más pe­dig
ho­rosz­kó­pom má­ra ja­vak­kal ke­cseg­tet még­is alig van amit
az em­ber egy­ből ki­ne­vet volt ma már két neszóljhozzám-percem
mi­kor egy­szer­re több suly­kot el­ve­tet­tem pe­dig
mi­ó­ta nem ér­tek ma­gam­mal min­den­ben egyet fel­tét­le­nül
min­dig alul ma­rad aki szem­be ke­rül és én csak ké­rő­dzöm
bék­lyó­mon pe­dig meg­le­het hogy
a meg­vál­tás fil­lé­rek­be ke­rül és ami­kor min­den tar­ta­lék ki­ürül
én már más­hol le­szek ott ahol
elő­re kö­szön­nek a fel­le­gek ahol a rí­mek­kel nem kell
bú­jócs­káz­nom sem tét­le­nül fü­lem­be du­ru­zsol­nom –

Bé­na hin­ta­ló
„nem tud­ni me­lyik pil­la­nat
hoz­za ma­gá­val a tel­jes­sé­get”
(Gál S.)

a hely le­het zsá­moly­nyi
az idő röp­ke no­vel­lá­nyi
ilyen­kor
a gya­kor­lat meg­elő­zi az el­mé­le­tet hát
a gon­do­lat egy zsák­nyi ka­mat­tal is meg­té­rül­het
az el­ha­tá­ro­zás csak­is a tett után ér­kez­het
a kér­dés nem har­sog csak a fe­le­let
nincs sze­mé­lyi­ség­za­var se fó­bia se má­nia
se meg­ha­so­nult tu­dat ré­tes­tész­ta-per­cek
fér­nek el a tér te­nye­rén du­ru­zso­ló­an kong­va
li­li­pu­ti pá­ho­lyok kel­nek el az idő óce­án­ján
hab­csó­kot maj­szol­va
míg­nem
több hó­nap­nyi gu­mi­ab­roncs is acél­ból ké­szül
több négy­zet­mé­te­res pán­cél is
ha­ló­dó órák­ból épül

(pe­dig
a bol­dog­ta­lan­ság­nak so­sem volt és már alig­ha lesz
bőr­szí­ne val­lá­sa el­hi­va­tott­sá­ga nem épül fe­je fö­lé kuny­hó­ja
se pa­lo­tá­ja nincs ked­venc éte­le se vég­ső men­he­lye ön­bi­zal­ma
in­ga­do­zó ha van stí­lu­sa az le­kop­pint­ha­tó egé­szen ere­de­ti le­het
az után­zat hát ilyen­kor uj­jong­hatsz is pá­rat igaz
a bol­dog­ta­lan­ság né­ha csak sta­tisz­ta­sze­re­pet kap olyan­kor
a leg­ki­sebb ámu­lat sem ha­rap ak­kor azt sem kell vár­ni hogy
Is­ten majd­csak ka­ron ra­gad ha meg a fe­dő­ne­ve de­pres­­szió az
több mint át­lát­szó az ki­fo­gás­nak is ne­vet­sé­ges egyéb­ként is
unalmas le­het ha fő te­vé­keny­ség­ként is an­­nyi­ra szél­ső­sé­ges
hogy a leg­na­gyobb baj­nak azt ér­zed a buc­kák és aka­dá­lyok
leg­job­ban egy ül­tő he­lyed­ben ter­jesz­ked­nek
tud­nod kel­le­ne vég­re nem­csak a te or­rod kö­rül van­nak
iz­zadt­ság­csep­pek hát jobb ha sor­ra ját­szod a bűn­bak­ta­la­ní­tott
mec­­cse­ket és köz­ben nem aka­rod he­lyük­ről ki­for­dí­ta­ni a
he­gye­ket)