Bodnár Éva versei

Egy gon­do­lat

Vál­la­i­don nem te­her a múlt,
De a jö­vő­be ve­tett hi­ted meg­fa­kult.
Ko­rom­sö­tét­nek lá­tod az eget:
A pusz­tu­lás itt van, meg­ér­ke­zett.
…ha en­ge­ded…

Ma­gyar szó

Ó, te drá­ga, ősi ma­gyar szó,
lel­ke­met táp­lá­ló, si­mo­ga­tó dal­lam.
Kö­rül­ölelsz, mint egy pu­ha ta­ka­ró,
míg íz­lel­get­lek, kós­tol­gat­lak hal­kan.
Hogy is fe­led­né­lek? Hisz anyám­tól
ka­pott drá­ga aján­dék vagy te is!
Keb­lem­re szo­rít­va őriz­lek, véd­lek…
ha han­gom el­csuk­lik, ak­kor is.

Nő va­gyok…

Nő va­gyok, min­den zsi­ge­rem­ben
ér­zem…, s te kí­vánsz en­gem.
Nem di­a­dal, nem büsz­ke­ség
töl­ti el szí­ve­met még­sem.
Nem le­győ­ződ va­gyok – de­hogy!
Csu­pán sze­rel­me­sed.
Ez egy­sze­rű, még­is ös­­sze­tett.
Érints meg: öle­lé­sed­ben fel­ol­dó­dok.
Sze­ret­ni vágy­lak ön­fe­led­ten…
Hisz ér­zem, nő va­gyok –
csak­is ti­éd – eb­ben a sze­re­lem­ben!

Men­­nyit érek?

Ta­lán más sem ér töb­bet ná­lam.
Ugyan­úgy sír­ja: „El­hi­báz­tam…”
Ugyan­an­­nyi mély­ség és ma­gas­ság
mér­te rá va­júd­va a kí­nok kín­ját.
Ta­lán más sem ér töb­bet… Ta­lán.
Jaj, ös­­sze­tör­tek por­ce­lánál­ma­im,
és vi­gasz­ta­la­nul sí­rok cse­re­pe­in.
Mert töb­bet sze­ret­nék – töb­bet érek,
leg­alább ön­ma­gam­hoz ké­pest.

Pró­ba­té­tel?

A szél nem si­mo­gat:
Té­pi a lom­bo­kat,
és lesz nagy szél­vész!
Ó, édes Is­te­nem,
én mi­ért szen­ve­dem
má­sok­nak bű­nét?
Ki­csiny­hi­tű va­gyok?
Min­de­nért nya­fo­gok?
Ezért e ke­mény pró­ba?
Ó, vá­la­szolj ne­kem:
Mu­száj, hogy úgy le­gyen,
ahogy az meg van ír­va?!
…….
Van-e még, ki ezt a bá­na­tot
ugyan­így el nem sír­ta…?

Vi­har­ban

Tán­col a szél.
Gyűrt fa­le­vél,
las­san kö­röz­ve
föl­det ér.

Az őszi táj
vi­har­ra vár.
Fé­lel­me­tes
ha­rag­ja már.
Az ég sze­me
hol fe­ke­te,
hol ke­se­rűn zöld,
mint az epe.

Már esik is,
és vet­ke­zik
az őszi lomb.
Itt van megint

és ránk te­kint
a szür­ke táj
Bár a lel­künk
ta­vasz­ra vár.

Mi vár a túl­só par­ton?

Sok ked­ves em­ber, ro­kon, jó ba­rát
in­dult már út­nak, la­kik oda­át.
Akik mi­att az itt­lét fáj­da­lom,
de mi vár ránk ott, a túl­ol­da­lon?

Mert vá­gya­koz­va men­nénk – sok­szor
ér­zem én is – Min­dent fel­ad­va…
Csá­bít az is­me­ret­len tu­dás ha­tal­ma,
s a fel­ol­do­zás sok föl­di kín alól.

Csá­bít egy jobb­nak, szebb­nek hitt vi­lág,
ahol a lé­lek hó­fe­hér vi­rág.
Oly tisz­ta, fé­nyes, mint a dé­li Nap…
És még­sem in­du­lunk, va­la­mi vis­­sza­tart.

A lé­te­zés és el­mú­lás kö­zött
a Föl­dön bir­to­kolt röp­ke pil­la­nat,
az éle­tünk…, mit mér­leg­re te­szünk,
ta­lán még­sem volt olyan ne­héz…?
De in­te­nek:  a csó­nak út­ra kész!

Idő

Nem aka­rok töb­bé
át­kos han­gu­lat­ban,
ön­ma­ga­mat be­csap­va
me­ne­kül­ni.
Egy kis időt ké­rek
a sors­tól –
(gon­do­lat­ban új­ra) – él­ni.
S új­ra­él­ni pil­la­na­to­kat,
hol a gon­do­lat sza­bad.
De jó len­ne…!
Nem me­ne­kül­ve…
Csí­pős hi­de­get ar­co­mon,
té­li na­po­kon,
nyár­es­ték si­mo­ga­tá­sát,
il­la­tát…
De jó len­ne érez­ni…,
mi a sza­bad­ság?!
Gyöt­rő­dés csu­pán.
Vágy­álom,
mely egy szo­mo­rú dél­utá­non
meg­ta­lált?
Vagy még­is lé­te­zik
és ke­res­sem to­vább?!
Lát­hat­nám ar­cát
egy­kor bol­dog
ön­ma­gam­nak?
Fe­led­ve azt is,
hogy an­­nyi­an
be­csap­tak?

Sors! Adj időt!
Csu­pán egy perc­nyi
pi­he­nőt…!
Erőt gyűj­te­nék.
Az­tán fut­nék to­vább,
nem sejt­ve az el­jö­vőt…
Csak a múlt­ból kér­ném
azt a bé­kés, bol­dog,
ön­fe­led­ten él­te­tő erőt:
Egy perc­nyi időt!