FRIED ISTVÁN – Egy el­múlt vi­lág em­lé­ke­ze­te

(Kér­dé­sek a Szepesség több­nyel­vű­sé­ge, kultúráltsága kö­rül)
„Ma­gya­rul több­nyi­re ki­fe­je­zet­ten szláv ki­ej­tés­sel be­szél­tek, (…) németül he­lyi nyelv­já­rá­su­kon fe­jez­ték ki ma­gu­kat, (…) szlo­vák­juk azon­ban egyi­ke volt a klas­­szi­kus szlo­vák nyelv­nek, ami­ként Nyu­gat-Szlo­vá­ki­á­ban és Mor­va­or­szág­ban be­szél­nek, erő­sen el­té­rő nyelv­já­rás, amely még a la­tin­ból és a fran­ci­á­ból köl­csön­zött sza­va­kat is tar­tal­ma­zott.

A hasz­ná­lat­ban lé­vő nyel­vek­nek ez a sok­fé­le­sé­ge azt is ered­mé­nyez­te, hogy az iga­zi cip­szer több­nyi­re egy­szer­re hasz­nál­ta mind­há­rom nyelvet.”1

Az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia dip­lo­ma­tá­já­nak, Ma­gyar­or­szág egy­ko­ri, há­nya­tott sor­sú kül­ügy­mi­nisz­ter­ének, Csáky Im­ré­nek jó­val ha­lá­la után ki­adott em­lék­ira­tai a XIX. szá­zad vé­gét, a XX. szá­zad ele­jét idé­zik meg, azt az idil­li­nek vis­­sza­gon­dolt, így meg­te­rem­tett gyer­mek­kort, amely még őriz­te az év­szá­zad­ok küz­del­mei kö­ze­pet­te ki­ala­kult re­gi­o­ná­lis ön­tu­da­tot, a há­rom, il­le­tő­leg az iskolai-törvénykezési-tudományos vi­lág­ban hasz­ná­la­tos la­tin­nal és az arisz­tok­rá­cia fran­ci­á­já­val együtt öt nyelv­vel és nyelv­ben élő érint­ke­zé­si kul­tú­rát, amely­re a mai „tren­dek”-hez nemegy­szer ref­lek­tá­lat­la­nul al­kal­maz­kod­va a multikulturalitás jel­le­gét szo­kás rá­lát­ni. A meg­ne­ve­zett te­rü­let, a Szepesség, Szepes vár­me­gye ugyan ma­ga is ré­teg­zett volt, a fog­lal­ko­zást, a kap­cso­lat­rend­szert és a táj­nyel­vi meg­osz­tott­sá­got te­kint­ve va­ló­ban pél­dáz­hat­ja a (kelet-)közép-európai ré­gi­ón be­lül azt a tör­té­ne­ti-kul­tu­rá­lis együtt­élést, ame­lyet az ön­meg­ha­tá­ro­zás kö­zös igé­nye mel­lett a sű­rű „ta­lál­ko­zá­sok”-ból fa­ka­dó el­len­té­tes ér­de­kelt­sé­gi irá­nyok is jel­le­mez­nek. A cent­ri­fu­gá­lis és a cent­ri­pe­tá­lis erők tu­do­má­sul vé­te­lén túl azon­ban még­is lát­ha­tó a tö­rek­vés a ki­egyen­lí­tő­dés­re, a vég­ső fo­kon még­is ér­dek­kö­zös­ség­ként je­löl­he­tő meg­ér­tés aka­rá­sá­ra. Csáky Im­re me­mo­ár­ját egy olyan pe­ri­ó­dus­ban ír­ta, amely­ben a Szepességnek bár­mely ér­te­lem­ben vett kü­lön­ál­lá­sa már csak tá­vo­li tör­té­ne­ti em­lék­ként buk­kan­ha­tott föl a „nem­ze­ti lá­tó­szö­gű” tör­té­ne­ti ku­ta­tás­ban, s az egy­ko­ri több­nyel­vű­ség leg­fel­jebb nosz­tal­gi­kus em­lé­ke­zé­sek­ben je­lez­het­te, hogy va­la­ha a kü­lön­fé­le nép­cso­port­ok nyel­vi sa­já­tos­sá­gai egy­ben az egy­más fe­lé ve­ze­tő utak­ra utal­tak, s a nem­ze­ti ki­zá­ró­la­gos­sá­gok el­le­né­ben egy­fe­lől a lé­te­ző „couleur locale”-ok kul­tu­rá­lis vál­to­za­tos­sá­gát mu­tat­ták föl a ho­mo­ge­ni­tás egy­ol­da­lú­sá­gá­val szem­ben, más­fe­lől ma a szét­ta­golt­ság­ra ítélt ré­gi­ók he­lyé­be lé­pő ún. nem­ze­ti ál­la­mok (nem­zet­ál­la­mok) „pre­his­to­ri­kus” kép­ződ­mé­nye­ként egy szubrégió lé­te­zé­sé­nek im­már csu­pán a ku­ta­tás nyo­mán föl­tá­ru­ló em­lé­ke­it kör­vo­na­laz­hat­ta. Ez az „ar­chi­vá­lás” a nem­ze­ti tör­té­net­írás buz­gó­sá­ga foly­tán nem ab­ban volt ér­de­kelt, hogy föl­mu­tas­sa: men­­nyi­re kö­zös volt haj­dan a Szepesség né­pe­i­nek ré­szint tör­té­ne­ti em­lé­ke­ze­te, ré­szint „nyelv­tör­té­ne­te”, ré­szint az a kul­tú­ra, amely szövegiségében, az­az tex­tú­rá­já­ban mind a szel­le­mi, mind az anya­gi mű­ve­lő­dés egy­más­ba éré­sét, a vé­gül kö­zös tel­je­sít­mény­ként el­fo­ga­dott sze­pes­sé­gi men­ta­li­tás meg­nyi­lat­ko­zá­sát je­lez­te. A tör­té­ne­ti ku­ta­tás jó darabig szembenállt a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek (je­len­tős) többségével,2 amely em­lé­ke­zé­sek a XIX. szá­za­di nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek, majd az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő te­rü­le­ti át­ren­de­ző­dé­sek ér­té­ke­lé­sé­nek kü­lön­bö­ző­sé­gei el­le­né­re ab­ban rend­sze­rint meg­egyez­tek, hogy a XIX. szá­zad vé­gé­re ki­kris­tá­lyo­so­dott és a hely­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok ré­vén do­ku­men­tá­ló­dott sze­pe­si „kis ­vi­lág” kö­zös tör­té­ne­te, meg­an­­nyi nyel­vi-kul­tu­rá­lis, rend­szer­ré ala­ku­ló kap­cso­la­ta olyan ér­ték, amely­nek nem len­ne sza­bad ki­hull­nia a Szepességet al­ko­tó, kü­lön­fé­le nyel­vű né­pek em­lé­ke­ze­té­ből. Hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő ese­mé­nyek, ame­lyek újabb, szá­mos sze­mé­lyes és kö­zös tra­gé­di­át ered­mé­nyez­tek, el­so­dor­ni látszottak ezt a sok évszázados tör­té­ne­tet, de leg­alább­is ki­ik­tat­ták a je­len­kor tör­té­ne­té­ből, nem vál­toz­ta­tott azon, hogy a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek­ből és a las­san-las­san a for­rá­sok­hoz vis­­sza­ta­lá­ló, tisz­tul­tabb szem­lé­le­tű ku­ta­tá­sok­ból ki­tet­szett a Szepességnek mint szubrégiónak megkülönbötethető he­lye a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai ré­gió, a tör­té­ne­ti Ma­gyar­or­szág és a két há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia his­tó­ri­á­já­ban. Az meg ki­vált­kép­pen fel­tű­nő, hogy a posztkoloniális el­mé­let­ben meg­fo­gal­ma­zó­dó, „re­gi­o­ná­lis” jel­leg­ze­tes­sé­gek al­kal­maz­ha­tó­sá­ga a szubrégiók kul­tu­rá­lis vo­nat­koz­ta­tá­si rend­sze­ré­nek új­ra­gon­do­lá­sát sür­get­te. A te­le­o­lo­gi­kus tör­té­net­írás, amely He­gelt kö­vet­ve, a nem­ze­ti ál­lam (nem­zet­ál­lam) lét­re­jöt­tét te­kin­tet­te a (nem­ze­ti) „fej­lő­dés” csúcs­pont­já­nak, ta­gad­ta az egy­más­ba szö­vő­dő nyel­vek, iro­dal­mak, kul­tú­rák, ál­ta­lá­ban: be­széd­mód­ok „al­ter­na­tí­vá­ját”, s a ma­ga ál­tal konst­ru­ált „nem­ze­ti” tör­té­net­be il­lesz­tet­te, rög­zí­tet­te azo­kat a sze­mé­lyi­sé­ge­ket, mű­ve­lő­dé­se­ket, ame­lyek ré­szint a nyel­vi na­ci­o­na­liz­must meg­elő­ző pe­ri­ó­dus­ban nem a nyel­vi-nem­ze­ti meg­osz­tott­sá­got, ha­nem a kul­tú­ra-át­szö­vő­dé­se­ket ta­nú­sí­tot­ták, ré­szint a la­tin vagy né­met nyel­vű „uni­ver­za­li­tás”-ra is rá­nyom­ták a nem­ze­ti-kul­tu­rá­lis „bé­lye­get”, a hely­tör­té­ne­tet nem ke­vés­bé a min­dig cső­döt mon­dó „nagy­el­be­szé­lé­sek” (grand récit) igé­nye­i­hez iga­zí­tot­ták. A ko­ránt­sem prob­lé­mát­lan, kü­lö­nö­sen pe­dig nem idil­li­kus kö­zös múlt fe­lej­tő­dött el a tör­té­net­írás­ban (meg az iro­da­lom­tör­té­net- és mű­vé­szet­tör­té­net-írás­ban), és ezt se­gí­tet­te az a tény, mi­sze­rint az egy­ko­ri há­rom­nyel­vű­ség föl­szá­mo­ló­dott, a Szepesség ku­ta­tói kö­zül töb­ben anya­nyelv­ük mel­lé leg­föl­jebb a la­tint és/vagy a né­me­tet ta­nul­ták meg (és nem a gyer­mek­ko­ruk­ból hoz­ták ma­guk­kal). En­nek kö­vet­kez­té­ben sok­szor nem a meg­ér­tés és el­fo­ga­dás gesz­tu­sá­val ke­zel­ték azo­kat a kul­tu­rá­lis meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat (pél­dá­ul az egy­ko­ri hungarus pat­ri­o­tiz­mus anacionális do­ku­men­tu­ma­it), ame­lyek nem vol­tak ös­­sze­ol­vas­ha­tók egy túl­zó nem­ze­ti narratívával. Alig­ha fö­lös­le­ges is­mét Csáky Im­re me­mo­ár­já­nak ah­hoz a pas­­szu­sá­hoz for­dul­ni, amely vi­lá­go­san ki­mu­tat­ja a Szepesség tár­sa­dal­mi ta­golt­sá­gát, így a kü­lön­fé­le ré­te­gek egy­mást ke­resz­te­ző cél­ja­it és gaz­da­sá­gi ér­de­kelt­sé­gét, de ki­mu­tat­ja azt is, ami ezek mö­gött a cé­lok mö­gött rej­tő­zik, azt az el­fe­dett, ám a részt­ve­vők­től rit­kán fe­lej­tett szövegiséget, amely a nem­ze­ti narratívák el­le­né­ben a szubrégió „ön­ma­ga­ság”-át, sajátlagosságát ér­ték­ként, kö­zös­ség­te­rem­tő té­nye­ző­ként hir­det­te. Csáky Im­re – is­mét­lem – egy vi­szony­lag ké­sei ál­la­po­tot ír le, no­ha me­mo­ár­já­ban csa­lád­ja tör­té­ne­tét és kör­nye­ze­te múlt­ját meg­le­he­tő­sen tág kon­tex­tus­ban tár­gyal­ja. De még a ké­sei, XIX. szá­za­di hely­zet sem ta­gad­ja a fel­szí­ni és a mély­struk­tú­ra kü­lönb­sé­ge­it. A me­ző­gaz­da­ság­gal fog­lal­ko­zó ős­la­kos­ság – Csáky sze­rint – szlo­vák volt, a vá­ro­sok la­kos­sá­gát, a kis­pol­gár­sá­got és né­hány fa­lut a be­ván­do­rolt né­me­tek kép­vi­sel­ték (a be­ván­dor­lás ter­mé­szet­sze­rű­leg nem a XIX. szá­zad eseménytörténete, ha­nem II. Gé­za ki­rály ko­rá­ig ve­ze­ten­dő vis­­sza), a kö­zép- és a fő­ne­mes­ség a ma­gya­rok kö­zül ke­rült ki.3 Hadd je­gyez­zem meg, hogy ez nagy vo­na­lak­ban igaz csu­pán, hi­szen bel­ső mig­rá­ció kö­vet­kez­té­ben né­mi­leg át­ren­de­ző­dött ez a kép (már a XVIII. szá­zad­ban meg­kez­dő­dött ez a fo­lya­mat), s a vá­ros­ba be­te­le­pü­lő szlo­vá­kok, va­la­mint az a tény, hogy a te­rü­let né­met­sé­ge nem ka­pott a né­met nyelv­te­rü­let­ről „utánpótlást”, a la­kos­sá­gi vi­szo­nyok­ban a XIX. szá­zad­ra új hely­ze­tet te­rem­tet­tek, ame­lyet a ma­gya­ro­so­dás és a szlá­vo­so­dás erő­sen árnyalt.4 Foly­tat­va Csáky Im­re em­lé­ke­zé­se­it hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném, hogy nem pusz­tán a gyer­mek­ko­ri em­lé­kek fa­kasz­tot­ta (s a fel­tű­nő­en ri­deg) XX. szá­za­di tör­té­ne­lem ta­ga­dá­sá­ra épí­tett meg­szé­pí­tő múlt­te­rem­tés kü­lön­böz­te­ti meg a Szepesség kö­zös (és nem egy­ol­da­lú­an „nem­ze­ti”) tu­da­tát és men­ta­li­tá­si sa­já­tos­sá­ga­it at­tól a szi­tu­á­ci­ó­tól, amely a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő ese­mé­nyek mi­att le­he­tet­len­né tet­te a nyel­vek és a kul­tú­rák ko­ráb­bi, gyü­möl­csö­ző együtt­élé­sét. Amit Csáky Im­re az idé­zen­dő mon­da­tok­ban óva­to­san és kö­rül­te­kin­tő­en fo­gal­maz meg, azt nyer­seb­ben aképpen le­het­ne el­be­szél­ni, hogy a kul­tu­rá­lis ki­egyen­lí­tő­dés el­len ha­tó erők nem bi­zo­nyo­san bel­ső ala­ku­lás eredményei, noha a tár­sa­dal­mi ki­egyen­lí­tő­dést sür­ge­tő tö­rek­vé­sek itt is meg­je­len­tek. Ám egy igaz­sá­go­sabb tár­sa­dal­mi rend szor­gal­ma­zói nem fel­tét­le­nül vál­lal­tak azo­nos­sá­got a fő­leg kül­ső té­nye­zők kez­de­mé­nyez­te monopolisztikus igye­ke­ze­tek­kel. A szubrégió kü­lön­ál­lá­sá­nak fon­tos­sá­gá­ban ké­tel­ke­dő, is­mét­lem, „kül­ső”, a di­a­ló­gust szor­gal­ma­zó bel­ső el­gon­do­lá­sok­kal szem­ben ér­vé­nye­sí­tett mo­no­ló­gok nyel­vi do­mi­nan­ci­át cé­loz­tak meg, és aka­dá­lyo­kat kí­sé­rel­tek meg épí­te­ni (nemegy­szer ered­mé­nye­sen) a kö­zös gon­dol­ko­dás kü­lön­fé­le anya­nyel­vű hí­vei kö­zé. Ez fel­te­he­tő­leg Csáky Im­ré­nek gyer­mek­ko­ri és a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött szer­zett ta­pasz­ta­la­ta is, és en­nek nyo­ma­it az e pe­ri­ó­dus­ban meg­je­lent saj­tó­ban, párt­po­li­ti­kai vi­ták­ban vi­szont­lát­hat­juk. Ám tér­jünk vis­­sza Csáky Im­re szö­ve­gé­hez:

„Az ide­gen­ből kü­lön­fé­le­kép­pen meg­kí­sé­relt uszí­tó üzel­mek­nek el­le­né­re ezen a tá­jon nem volt nyo­ma a nem­ze­ti el­len­té­tek­nek vagy ép­pen har­cok­nak és gyű­lö­let­nek. Min­den cip­szer, lett lé­gyen ma­gyar, né­met vagy szlo­vák, min­de­nek­előtt cip­szer­nek érez­te ma­gát, és szű­kebb pát­ri­á­ja la­kó­i­ban, bár­mely nem­ze­ti­ség­hez tar­toz­tak is, el­ső­sor­ban a cip­szert lát­ta, te­hát „honfitárs”-át.5

Alig­ha ál­lít­ha­tó tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal, hogy ez a hely­zet­le­írás me­lyik idő­pon­tig ne­vez­he­tő tel­jes ér­vé­nyes­sé­gű­nek, a XIX. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek nem­ze­ti­sé­gi küz­del­mei mi­lyen mér­ték­ben ha­tot­tak er­re a sze­pes­sé­gi tu­dat­ra, az azon­ban szá­mos idé­zet­tel iga­zol­ha­tó vol­na, hogy Csáky Im­re nem pusz­tán egy fel­té­te­le­zett nyel­vi bé­két vi­zi­o­nált, ha­nem olyan, ál­ta­lá­nos­nak mond­ha­tó vé­le­ményt mon­dott to­vább, ame­lyet a leg­kü­lön­bö­zőbb vi­lág­né­ze­tű, ho­va­tar­to­zá­sú szer­zők előt­te ha­son­ló hang­súl­­lyal már ki­je­len­tet­tek. Eb­ből a szem­pont­ból igen ta­nul­sá­gos le­het ma­nap­ság, ha olyan szer­zők mű­ve­it la­poz­zuk föl, akik ke­vés­bé áll­nak ma­i­nap­ság a ku­ta­tás elő­te­ré­ben, rész­ben azért, mert nem ma­gya­rul és/vagy szlo­vá­kul pub­li­kál­tak, rész­ben azért, mert ha­za- és ha­za­sze­re­tet-fo­gal­muk el­ső­sor­ban az ún. bi­zo­dal­mi pat­ri­o­tiz­mus fel­vi­lá­go­so­dott szel­le­mű ide­o­ló­gu­sát, Joseph von Sonnenfelset kö­ve­ti, az­az nem a nyel­vi kü­lön­bö­ző­sé­gek­re van­nak te­kin­tet­tel, ha­nem ar­ra a Cesamtkunstwerkre (összművészeti al­ko­tás­ra) – ame­lyet ehelyt nyil­ván metaforikusan ér­tek –, amely még az egyes nyel­vek tör­té­ne­tét és „alak­ját” is meg­ha­tá­roz­ni se­gí­tett. A „Kronprinzenwerk” (trón­örö­kö­si mű), az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia írás­ban és kép­ben meg­fe­le­lő kö­te­te a sze­pe­si né­me­tek nyel­vét ér­té­ke­len­dő és ter­mé­szet­sze­rű­leg ros­­szal­ló hang­súly nél­kül ál­la­pít­ja meg: „A köz­nép ál­ta­lá­ban a kö­zép-né­met nyel­vet be­szé­li, mely sok ér­de­kes ré­gi szót és szó­ala­kot tar­tott fönn; de egy­szer­smind szá­mos szláv és ma­gyar ele­met is átvett.”6 Kés­márk tör­té­net­író­ja, Christien Genersich sort ke­rít ar­ra, hogy egy Geschichte der Deutschen, Ungarischen und Slavischen Sprache (A né­met, a ma­gyar és a szláv nyelv tör­té­ne­te) cí­mű fe­je­zet­tel gaz­da­gít­sa a tud­ni­va­ló­kat. En­nek ke­re­tén be­lül be­szé­li el, hogy a hu­szi­ták­kal ér­ke­ző szlá­vok „itt és ott a né­me­tek­kel ke­ve­red­tek, mint a bá­nya­vá­ros­ok­ban, va­la­mint a ma­gya­rok­kal, mint Győ­rött és Esz­ter­gom­ban, s mind­ket­tő­től sok szót vet­tek át nem­ze­ti nyelvükbe”.7 Meg­jegy­zen­dő, hogy a „nem­ze­ti nyelv” (National-Sprache) ré­geb­bi je­len­té­sé­ben hasz­ná­la­tos, nem az el­kü­lö­nü­lő, „mo­dern” ér­te­lem­ben vett nem­zet nyel­vét jelöli, ha­nem egy szű­kebb kö­zös­ség nyelv­hasz­ná­lat­ára utal. A nyel­ve­ket e sze­rint a fel­fo­gás sze­rint a Csáky Im­ré­től is em­lí­tett tár­sa­dal­mi ré­teg­ző­dés és tár­sa­dal­mi funk­ció vá­laszt­ja el egy­más­tól, míg a tér­ség tör­té­ne­te a nyelv­hasz­ná­lat kö­zös­ség­re, egy­más­ba éré­sé­re en­ged kö­vet­kez­tet­ni. Christian Genersich ál­lít­ja ezt ak­kor, ami­kor a te­rü­let föld­raj­zi neveinek szláv és ma­gyar ere­de­tét em­le­ge­ti. A nyel­vi meg­osz­lást pe­dig az aláb­bi­ak­ban eképpen ír­ja le:

„Ám a ma­gyar csak a ne­me­sek tár­sa­sá­gi nyel­ve: a Szepességben egyet­len olyan hely­sé­get sem is­me­rek, ahol az a nép nyel­ve vol­na. Még a Tíz lán­dzsá­sok szé­ke szék­he­lyén sem, no­ha ne­me­sek lak­ják. La­kói a cseh-szláv nyel­vet be­szé­lik. Len­gyel­or­szág kö­zel­sé­ge és a ma­gyar ál­lam lé­te­sí­té­se előtt fenn­ál­ló Maharániai-Szlavóniai Bi­ro­da­lom ér­te­ti meg, hogy a szlá­vok nagy szám­ban ezt, ki­vált­kép­pen a bel­ső hegy­vi­dé­ké, át tud­ta venni.”8

A településföldrajzi né­ző­pont­ok esze­rint fon­to­sab­bak, mint a nem­ze­ti nyel­vi el­kü­lö­nü­lé­séi; Christian Genersich mo­nog­ra­fi­kus mun­ká­já­nak má­so­dik kö­te­te, amely­ben Kés­márk ne­ve­ze­te­sebb sze­mé­lyi­sé­ge­i­ről szá­mol be, nem a mű­vek nyel­ve alap­ján, ha­nem előbb a vá­ros em­lí­tés­re mél­tó fér­fi­a­it ne­ve­zi meg, majd az egy­ház­tör­té­net sze­rint osz­tá­lyoz­za a meg­örö­kí­tés­re ér­de­me­se­ket, vé­gül Paul Kray bá­ró-tá­bor­szer­nagy élet­raj­zát ad­ja. Kö­te­te cél­ját úgy kör­vo­na­laz­za, hogy a ma­ga pat­ri­o­tiz­mus-el­gon­do­lá­sá­hoz iga­zít­ja:

„Ol­va­só­könyv; fő­leg Kés­márk je­len­le­gi és jö­vő­be­li pol­gá­ra­i­nak, de nem­csak ne­kik, ha­nem a ma­gyar pat­ri­ó­ták­nak és a világpolgároknak.”9
Jól­le­het vi­tat­ha­tó és meg­fon­to­lá­so­kat igény­lő, kik le­het­nek azok a vi­lág­pol­gá-r­ok (Weltbürger), akik ha­szon­nal és ta­nul­ság­gal for­gat­hat­ják Christian Genersich ala­pos vá­ros­tör­té­ne­tét, an­­nyi ál­lít­ha­tó, hogy az „ungrische Patrioten” nem a „má­sik” ol­dalt je­len­ti, nem egy­sze­rű­en ös­­sze­egyez­tet­he­tő fo­gal­mi meg­ne­ve­zé­sek­ről van szó, ha­nem meg­koc­káz­tat­ha­tó, hogy a ket­tő ki­egé­szí­ti egy­mást. Nyil­ván nem a ma­gyar anya­nyel­vű­ek szá­má­ra ké­szült a két kö­tet, il­le­tő­leg az ő szá­muk­ra is ak­kor, ha el tud­ják né­me­tül ol­vas­ni; ám te­kin­tet­be vé­ve nem pusz­tán a szer­ző „lo­kál­pat­ri­o­tiz­mus”-át, ál­lít­ha­tó, hogy a ma­gyar pat­ri­ó­ta nem nyel­vi, ha­nem föld­raj­zi, ál­la­mi-po­li­ti­kai és nem utol­só­sor­ban tág ér­te­lem­ben szá­mít­ha­tó kul­tu­rá­lis kö­zös­sé­get je­löl. A sonnenfelsi ál­lam­pol­gá­ri tu­dat szel­le­mé­ben jár el a kö­tet, a kö­zös kor­mány­zás és a jó tör­vé­nyek meg­te­rem­tik a pat­ri­o­tiz­must, amely a ma­gát jól ér­ző ál­lam­pol­gár jel­lem­ző­je. Lé­nye­gé­ben ezen a té­zi­sen alap­szik Johann Genersich Von der Liebe des Vaterlandes (A ha­za sze­re­te­té­ről) cí­mű értekezése,10 amely hang­sú­lyoz­za, hogy a ha­za­sze­re­tet mint­egy elő­ír­ja a köz­jó elő­moz­dí­tá­sá­ért vég­zett mun­kát, a ra­ci­o­na­li­tás szel­le­mé­ben tör­té­nő cse­lek­vést, amely­be nem fér be­le a lá­zí­tás, az in­du­lat az or­szá­got kor­mány­zó ural­ko­dó el­len, ám be­le­fér az ősök­től örö­költ jo­gok vé­del­me. Ugyan­ez a Johann Genersich sze­mé­lyes kap­cso­lat­rend­sze­ré­vel ta­nú­sí­tot­ta az anya­nyel­vi kul­tú­rák ápo­lá­sa mel­lett a más anya­nyel­vi kul­tú­rák iránt ér­zett meg­be­csü­lés és ro­kon­szenv ma­ga­tar­tást meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­gét. Ka­zin­czy Fe­ren­cet sze­mé­lye­sen meg­is­mer­te, le­ve­le­zett ve­le, s ami­kor bé­csi fő­is­ko­lai ta­ná­ri ál­lá­sát be­töl­ten­dő el­bú­csúz­tat­ták Kés­már­kon, Berzeviczy Ger­gely mel­lett az a Ján Chalupka mon­dott be­szé­det, aki ma­ga is a többnyelvűségben élt, a szlo­vák víg­já­ték meg­te­rem­tő­je­ként né­met­ nyel­vű pamf­let­re­gény és a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia pá­lyá­za­tá­ra be­kül­dött ma­gyar nyel­vű víg­já­ték író­ja­ként is is­me­re­tes. Berzeviczy Ger­gely­ről pe­dig itt csu­pán an­­nyit, hogy egy 1807-es kés­már­ki is­ko­lai vizs­gán nem a kö­te­le­ző­en meg­ta­ní­tott-meg­ta­nult la­tin anya­got kér­te, ha­nem azt, hogy a ki­vá­lasz­tott ver­set, eb­ben az eset­ben Ho­ra­ti­us el­ső ódá­ját a vizs­gá­zók anya­nyelv­ük­re for­dít­sák le, az­az né­met­re, szlo­vák­ra, ma­gyar­ra. S eb­ből nemcsak az tud­ha­tó meg, hogy a kés­már­ki (de nem­csak a kés­már­ki, ha­nem más sze­pes­sé­gi) kö­zép­is­ko­lá­ban a di­á­kok (oly­kor a ta­ná­rok) há­rom­nyel­vű­sé­ge ter­mé­sze­tes je­len­ség volt, ha­nem az is, hogy a kö­zép­is­ko­la le­he­tő­vé tet­te, hogy a di­á­kok meg­őriz­zék anya­nyel­vü­ket, eset­leg di­ák­tár­sa­i­kat meg­is­mer­tes­sék az­zal a nyelv­vel, amit nem is­mer­nek. Egyéb­ként ma­gyar csa­lá­dok jó da­ra­big szí­ve­sen küld­ték „né­met szó­ra” gyer­me­ke­i­ket a Szepességbe, ahon­nan vi­szont „ma­gyar szó­ra” sze­pe­si gyer­me­kek ér­kez­tek.

A szak­iro­da­lom­ban még azok az írá­sok is a sze­pes­sé­gi együtt­élés po­zi­tív kö­ve­tel­mé­nye­it em­le­get­ték, ame­lyek va­la­mi­lyen idő­sze­rű po­li­ti­kai cél ér­de­ké­ben kör­vo­na­laz­ták a szubrégió men­ta­li­tás­tör­té­ne­ti sa­já­tos­sá­gát. A ger­ma­nis­ta Pukánszky Bé­la az 1930-as esz­ten­dők össz­né­met tö­rek­vé­sei el­le­né­ben vá­zol­ja föl a Szepesség „ma­gyar–né­met szellem”-ét,11 a szláv la­kos­ság­ról köz­vet­le­nül nem té­ve em­lí­tést, el­vá­laszt­ván a „sa­já­to­san sze­pe­si ön­tu­dat”-ot a né­met­től, fél­re­ért­he­tet­le­nül el­ha­tá­rol­va a Szepességet az 1930-as esz­ten­dők né­met ide­o­ló­gi­ai ki­sa­já­tí­tó ak­ci­ó­i­tól, ki­emel­ve a II. Jó­zsef ne­vé­hez fű­ző­dő tü­rel­mi ren­de­let nép­sze­rű­ség­ét. A David Frölichtől szár­ma­zó Deutschungar-elgondolás a né­met kul­tú­ra és nyelv­fel­fo­gás ter­mé­sze­tes meg­osz­tó­dott­sá­gát fo­gal­maz­za meg elő­ször, hang­sú­lyoz­va, hogy a né­met nyel­vi­ség­hez (szub)régiós tu­dat já­rul, amely a kü­lön­bö­ző­sé­get te­szi nyil­ván­va­ló­vá, egy­ben egy – más – ré­gi­ó­hoz tar­to­zást tu­da­to­sít. Pukánszky elő­re­ve­tí­tett vég­kö­vet­kez­te­té­se sze­rint a Szepességben „a kö­zös­ség­tu­dat leg­erő­sebb hul­lám­zá­sai kö­ze­pet­te is meg­őr­zi ere­de­ti, fe­szült­ség­nél­kü­li, har­mo­ni­kus egyen­súlyt jel­ző tar­tal­mát.” Akár meg­le­pő­nek is tetsz­het­ne ez a meg­ál­la­pí­tás 1939-ből, ha 1943-ból nem tud­nék idéz­ni egy má­sik, rész­le­te­zőbb fej­te­ge­tést. Az újabb te­rü­le­ti át­ren­de­ző­dé­sek­hez és az új­ból kikénysze-rített mig­rá­ci­ók­hoz még az ide­o­ló­gi­ai po­la­ri­zá­ló­dás já­rult, amely té­nye­zők­höz vi­szo­nyít­va föl­jeb­bi és majd aláb­bi idé­ze­tünk „vis­­sza­fe­lé irá­nyu­ló utó­piá”-nak tűn­het. Az azon­ban meg­fon­to­lan­dó, hogy ez ép­pen a Szepesség tör­té­ne­ti, föld­raj­zi, nyel­vi múlt­já­val kap­cso­la­tos:

„A cip­szer schase ku­tat­ta, hogy sors­tár­sá­nak böl­cső­jé­nél né­met anya, szlo­vák daj­ka vagy ma­gyar anya dú­dol­ta-e az al­ta­tódalt. A cip­szer nem ke­res­te azt se, hogy tár­sa a pro­tes­táns egy­ház­nak tag­ja-e, a lő­csei ka­to­li­kus öreg ­temp­lom­ban ke­resz­tel­ték-e. A cip­szer nem ke­res­te azt, hogy mi­lyen ház­ban szü­le­tett va­la­ki, azt is meg­bo­csá­tot­ta a cip­szer a má­sik­nak, ha vé­let­le­nül kas­tély­ban szü­le­tett is, csak be­csü­le­te­sen dol­goz­zék. Az egye­sí­tő mo­men­tu­mok ke­re­sé­se, az együvé tartozás ér­ze­té­nek ápo­lá­sa volt a szepességiek bol­do­gu­lá­sá­nak titka.”12

S csak mel­lé­ke­sen: meg­le­he­tő­sen egy­be­cseng mind­az­zal, amit Csáky Im­ré­nél ol­vas­hat­tunk, no­ha „Az ősi Szepesség” szer­ző­jé­nek ál­lás­pont­ja igen­csak kü­lön­bö­zött a Csákyétól. Míg Csáky egy po­li­ti­kai pá­lya csú­csá­tól meg a mél­tat­lan mel­lő­zés mély­pont­já­tól tá­vo­lod­va, az ese­mé­nye­ket im­már tör­té­ne­ti táv­lat­ból szem­lél­ve he­lyez­te a ma­ga sors­tör­té­ne­tét az eu­ró­pai, a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai és a ma­gyar tör­té­ne­ti for­du­la­tok ta­nul­sá­gai kö­zé. Az ősi Szepesség szer­ző­jét va­ló­já­ban a szü­lő­föld min­ta­kénti be­mu­ta­tá­sa fog­lal­koz­tat­ta, az az igény, amely a ha­gyo­mány­tör­té­né­sek­be ik­tat­va a Szepességet szem­be­he­lyez­te a na­pi po­li­ti­kai idő­sze­rű­sé­gek­kel. „Miniatűr Svájc a Szepesség nemcsak a geo­grá­fi­ai ana­ló­gi­ák ré­vén, ha­nem a né­pes­ség meg­osz­lá­sa kö­vet­kez­té­ben is.”13 Itt azon­ban meg­áll a szer­ző, és sem nem em­lé­kez­tet a XX. szá­zad ele­jén meg­fo­gal­ma­zott „ke­le­ti-Svájc”-el­kép­ze­lé­sek­re (ért­he­tő okok­ból kü­lö­nö­sen nem Jászi Osz­ká­ré­ra!), mint egy olyan (kelet-)közép-európai ál­lam­szö­vet­ség­re, amely egyen­jo­gú né­pek-nem­ze­tek szö­vet­ke­zé­sé­ből te­vő­dik ös­­sze, sem nem utal egy olyan meg­bé­ké­lé­si le­he­tő­ség­re, amely eb­ből az ér­tel­me­zés­ből kö­vet­kez­het­ne. Egy­ben a kül­ső­le­ges té­nye­ző­ket (a föld­raj­zi vi­szo­nyo­kat, a kü­lön­fé­le nyel­vű la­kos­ság meg­osz­lá­sát) nem hoz­za kap­cso­lat­ba az olyan, akár utó­pi­kus ter­ve­zé­sek­kel, ame­lyek a Szepességet a svájchoz ha­son­ló stá­tus­ban sze­ret­nék lát­ni, s te­gyük hoz­zá, amely­nek re­a­li­tá­sát sem 1943-ban, sem 1919-ben, 1944/45 után kü­lö­nö­sen nem sza­va­tol­ta sen­ki és sem­mi. En­nek kö­vet­kez­té­ben a kü­lön­fé­le em­lé­ke­zé­sek vagy a gyer­mek­ko­ri tün­dér­ker­tet idéz­ték föl, amely­ben a har­mó­ni­át még nem rom­bol­ták szét a kül­vi­lág el­len­sé­ges in­du­la­tai, vagy a sze­pes­sé­gi tör­té­nel­met szí­nez­ték – mai szó­val él­ve – a multikulturalitás pél­da-ré­gi­ó­já­vá, amely­ben a há­rom nyelv, a szlo­vák, a né­met és a ma­gyar la­kos­ság egy­más­sal bé­ké­ben, a sze­pes­sé­gi tu­dat ered­mé­nyez­te nyu­ga­lom­ban élt. An­nak el­le­né­re tör­tént ez ily­kép­pen, hogy a Szepességhez fű­ző­dő XVI­II–XIX. szá­za­di iro­da­lom egy­ként szol­gált pél­dák­kal és el­len­pél­dák­kal. Ez­út­tal egyet­len­egyet emel­nék ki, Rumy Kár­oly Györ­gyét (Karl Georg Rumyét), aki ka­lan­dos éle­te foly­tán Iglóval, Lő­csé­vel, Szomolnokkal hoz­ha­tó kap­cso­lat­ba, ám „ér­de­kelt­sé­gi kö­ré”-be a sze­pe­si nyelv­já­rás­ok­tól a vá­ros­tör­té­ne­tig, a sze­pe­si ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­től és ese­mé­nyek­től a ke­res­ke­de­lem és ipar je­len­ko­ri vi­lá­gá­ig szin­te a tel­jes sze­pes­sé­gi tör­té­net be­le­fért, sok­fe­lé ága­zó élet­mű­ve pe­dig an­nak a több­nyel­vű­ség­nek a vál­la­lá­sá­ban ra­gad­ha­tó meg, amit a Szepességből ho­zott ma­gá­val. An­­nyit eh­hez hoz­zá­té­ve, hogy a szláv, a ma­gyar és a ma­gyar­or­szá­gi né­met tö­rek­vé­sek egy­más­hoz köz­ve­tí­tő­je­ként le­ve­le­ző­tár­sai kö­zött tud­ta a ma­gyar iro­da­lom olyan sze­mé­lyi­sé­ge­it, mint Ka­zin­czy Fe­renc, Kis Já­nos, Toldy Fe­renc, a szlo­vák iro­da­lom­ból J. Palkoviè, B. Tablic, ¼. Štúr, M. Hamulják, a szlo­vé­nek kö­zül a szla­visz­ti­ka egyik meg­ala­pí­tó­ja, J. Kopitar, a hor­vá­tok kö­zül töb­bek kö­zött Lj. Gaj, a szer­bek kö­zül töb­bek kö­zött St. Stratimirovic met­ro­po­li­ta. A kul­tú­ra­köz­ve­tí­tés­nek, a kul­tú­rák kö­zöt­ti lé­te­zés­nek azt a for­má­ját, ame­lyet Rumy pá­lyá­ja so­rán ki­ala­kí­tott (vagy ami pá­lyá­ja so­rán ki­ala­kult), az az előfelvetés ha­tá­roz­ta meg, amely a nem­ze­ti narratívával szem­ben vagy mel­lett meg­for­má­lan­dó­nak hit­te, és al­ter­na­tí­vá­nak gon­dol­ta el a hungarus pat­ri­o­tiz­mus egyik, kor­sze­rű­sí­tett alak­za­tát. S a fel­vi­lá­go­so­dás to­le­ran­ci­á­já­nak gon­do­la­tá­ban gyö­ke­re­ző Magyarország-„projektum” a kul­tú­ra min­den­na­pi gya­kor­la­tá­ban, az új­sá­gok hír­anya­gá­ban (mely­nek Rumy volt egyik leg­szor­gal­ma­sabb szál­lí­tó­ja), le­ve­le­zés­ben, s ami még lé­nye­ge­sebb­nek tetsz­het: is­mer­te­té­sek ré­vén re­a­li­zá­ló­dott. Ez­út­tal Rumy két vál­lal­ko­zá­sát em­lí­te­ném hangsúllyal,14 amely ré­szint a Szepességhez fű­ző­dik, ré­szint a sze­pe­si több­nyel­vű­ség­nek iro­dal­mi kö­zös­ség­gé fej­lesz­té­se­ként fo­gal­ma­zó­dik meg. Az el­ső egy fo­lyó­irat, a má­sik egy al­ma­nach ter­ve. Előzetesül: csak az al­ma­nach egyet­len kö­te­tét si­ke­rült ki­ad­nia, a fo­lyó­irat nem va­ló­sul­ha­tott meg. A ter­ve­zett fo­lyó­irat cí­me: Ne­ue Zeitschrift von und für Ungern, mint­hogy 1802–1804 kö­zött már lé­te­zett pest-bu­dai Zeitschrift von und für Ungern, Schedius La­jos­nak szer­kesz­té­sé­ben szol­gál­ta a né­met–ma­gyar mű­ve­lő­dé­si érint­ke­zé­sek ügyét: Schedius 1791 óta a pes­ti egye­tem esz­té­ti­kai tan­szék­ét ve­zet­te. Az al­ma­nach cí­me: Musen-Almanach für das Oesterreichische Kaisertum – Musenalmanach von und für Ungern auf das Jahr… (Leutschau 1807). Mind a fo­lyó­irat, mind az al­ma­nach szá­mí­tott a né­met, a ma­gyar, a szlo­vák szer­zők­re, akik anya­nyelv­ükön pub­li­kál­nák szép­iro­dal­mi és ér­te­ke­ző pró­zai al­ko­tá­sa­i­kat, a hír­la­pot hí­rek­kel lát­nák el Ma­gyar­or­szág iro­dal­mi és kul­tu­rá­lis éle­té­ről, s ezen­kí­vül la­tin és ógö­rög nyel­ven is kö­zöl­né­nek szép­iro­dal­mi (fő­leg ver­ses) al­ko­tá­so­kat. Rumy nagy ívű ter­ve­it ré­szint ha­son­ló jel­le­gű bé­csi vál­lal­ko­zá­sok foly­ta­tá­sá­nak kép­zel­te el, ré­szint azok­kal szem­ben egy több­nyel­vű (szub)régió ön­ér­tel­me­zé­si stra­té­gi­á­já­hoz iga­zí­ta­ná. A cent­rum és pe­ri­fé­ria ko­ránt­sem egy­más­sal el­len­té­tes té­nye­zői do­ku­men­tá­lá­sa mel­lett azon­ban egy lé­nye­ges el­té­rés­re ér­de­mes fel­fi­gyel­nünk. Bécs egy eu­ró­pai nagy­ha­ta­lom fővárosaként a kul­tu­rá­lis tö­rek­vé­sek szá­mon­tar­tá­sá­val a ma­ga köz­pon­ti hely­ze­tét, e kul­tu­rá­lis tö­rek­vé­sek ke­resz­te­ző­dé­si pont­ját vél­te olyan meg­ha­tá­ro­zó kul­tu­rá­lis és ha­tal­mi jel­le­gű le­he­tő­ség­nek, amely­hez a kü­lön­fé­le anya­nyel­vi kul­tú­rák al­kal­maz­kod­hat­nak, tu­do­má­sul vé­ve, hogy a né­met nyelv mint­egy lingua fran­ca­ként szol­gál, a la­tin he­lyé­be lép­ve a tu­do­mány nyel­ve­ként is. Ez­zel szem­ben Rumynál a több­nyel­vű­ség, en­nek meg­fe­le­lő­en a nyel­vi egyen­ran­gú­ság ke­rül hang­sú­lyos hely­zet­be: a meg­je­len­te­tett al­ma­nach egy kö­te­té­ben ugyan túl­nyo­mó­részt né­met és la­tin köz­le­mé­nyek lel­he­tők, ám ma­gyar és bib­li­ai cseh nyel­vű szép­iro­da­lom te­szi a má­ból vis­­sza­te­kint­ve kü­lön­le­ges­sé, kor­tár­si as­pek­tus­ból pe­dig a ré­gió­tu­dat jel­ző­dé­sé­vé a vál­lal­ko­zást. Ami Rumynál le­ve­lek­ben és a meg­je­len­te­tés terv­raj­zá­ban ol­vas­ha­tó: meg­fe­le­lő te­ret nyit­ni a né­met, a ma­gyar és a szláv nyel­vű tö­rek­vé­sek­nek, és ez­ál­tal fel­mu­tat­ni azt a ré­gió­spe­ci­fi­ku­mot, amely kör­vo­na­la­zó­dá­sá­nak alap­ja Rumy sze­pes­sé­gi ta­pasz­ta­la­ta. Eb­ben a fel­fo­gás­ban a nyel­vek, a kul­tú­rák, ezen be­lül az iro­da­lom an­nak az együvé tartozásnak a ki­fe­je­ző­dé­sei, ame­lyek a ré­gió­spe­ci­fi­ku­mot úgy fog­ják föl, mint a kü­lön­fé­le nyel­vi kul­tú­rák komp­le­men­ta­ri­tá­sát. Az al­ma­nach köz­le­mé­nyei – ter­mé­sze­te­sen kü­lön­bö­ző szín­vo­na­lon – azt ad­ják hí­rül, hogy a ré­gi­ó­ban nem egy­más­sal el­len­té­tes, ha­nem egy­más­sal pár­hu­za­mos nyel­vi-kul­tu­rá­lis ön­meg­ha­tá­ro­zás­ok lé­tez­nek, s az a klas­­szi­cis­ta irá­nyult­ság, amely a kü­lön­fé­le iro­dal­ma­kat (be­le­ért­ve a neo­la­tint) jel­lem­zi, ha­son­ló (esz­té­ti­kai) meg­fon­to­lá­sok sze­rint szer­ve­zi a ré­gió iro­dal­ma­it, ame­lyek a több­nyel­vű al­ma­nach ré­vén a több­nyel­vű­nek el­fo­ga­dott iro­dal­mi éle­tet al­kot­hat­nák. Rumy ugyan­is nem egy­sze­ri­nek, al­ka­lom­sze­rű­nek ter­vez­te a végül is a ter­ve­zés stá­di­u­má­ban meg­re­kedt fo­lyó­ira­tot és az al­ma­nac­hot, ha­nem ál­lan­dó meg­nyi­lat­ko­zá­si fó­ru­mot kí­vánt (vol­na) biz­to­sí­ta­ni mind­azok­nak, akik hoz­zá ha­son­ló­an el­fo­gad­ják, hogy nem csu­pán a „nem­ze­ti iro­da­lom” in­téz­mény­rend­sze­re­i­ben kí­sé­rel­nek meg je­len len­ni; az­az nem ki­zá­ró­lag a nem­ze­ti iro­dal­mi mé­di­u­mok le­he­tő­sé­ge­it ve­szik igény­be, ha­nem a Rumy ter­vez­te, de a ma­guk ál­tal is lét­re­ho­zott több­nyel­vű „or­gá­nu­mot”, amely azt a plu­ra­li­tást fe­je­zi ki, amely­nek ak­tív ala­kí­tói. Bécs és a né­met nyelv a „nagy”-vi­lág­ba va­ló ki­lé­pést biz­to­sí­tot­ta, eh­hez ké­pest a „kis”-vi­lág te­rem­tet­te le­he­tő­ség cél­ki­tű­zé­se­i­ben sze­ré­nyebb, ám meg­va­ló­su­lá­sa ese­té­ben al­ter­na­tí­vát kí­nált vol­na föl a „nagy”-vi­lág­gal szem­ben, egyen­ran­gú­nak el­fo­gad­va/el­fo­gad­tat­va a „kis”-vi­lá­got, a cent­rum­hoz a pe­ri­fé­ria üze­ne­tét to­váb­bít­va. Ez­zel azon­ban mes­­sze meg­ha­lad­ták vol­na a több­nyel­vű­ség­re kor­lá­to­zott kul­tu­rá­lis te­ret, és meg­cé­loz­hat­ták vol­na azt a „multikulturalitást”, amely­ről ma­i­nap­ság szo­kott be­szél­ni az iro­da­lom­ér­tel­me­zés. S ami­lyen jel­lem­ző a Szepességre, hogy Rumy ter­ve eb­ben a kör­ben és kör­nye­zet­ben szü­le­tett meg, leg­alább olyan jel­lem­ző a kor­ra és a tá­gabb kon­tex­tus­ra, hogy nem va­ló­sult meg. En­nek „kül­ső” okai kö­zött el­ső­sor­ban és jog­gal az anya­gi esz­kö­zök hiányát szo­kás em­le­get­ni, hoz­zá­té­ve Rumy nyug­ha­tat­lan ter­mé­sze­tét, aki meg­le­he­tő­sen sű­rűn vál­to­gat­ta mun­ka­he­lye­it, igaz, nem min­dig ön­hi­bá­já­ból. Ugyan­ak­kor Rumy le­ve­le­zé­sé­nek ta­nú­sá­ga sze­rint: no­ha akad­tak a ter­ve­zés­ben, sőt a ki­vi­tel­ben, tár­sak, a nem­ze­ti narratíva el­ső meg­fo­gal­ma­zá­sai ele­ve gá­tat szab­tak az egész Mo­nar­chi­át át­öle­lő kez­de­mény­nek, s a sza­bad „ka­pa­ci­tást” a bé­csi vál­lal­ko­zá­sok­ban meg­nyi­lat­ko­zó „bi­ro­dal­mi pat­ri­o­tiz­mus” ide­o­ló­gi­á­ja és an­nak szol­gá­la­ta kö­töt­te le. En­nek az ide­o­ló­gi­á­nak a Szepességben vi­szony­lag ke­vés hí­ve volt, Rumy egy szű­keb­ben ér­tel­me­zett ré­gió be­mu­ta­tá­sá­val tet­te dif­fe­ren­ci­ál­tab­bá az ön­meg­ha­tá­ro­zás le­he­tő­sé­ge­it. A XIX. szá­zad ele­jé­nek vi­szo­nyai kö­zött azon­ban ef­fé­le tö­rek­vés szá­má­ra és a kö­rül­mé­nyek ked­ve­zőt­len­nek bi­zo­nyul­tak. Rumy e két ter­ve nem is lelt foly­ta­tás­ra, jól­le­het a sze­pes­sé­gi ön­tu­dat­nak tu­laj­do­ní­tott „plu­ra­li­tás” (ke­vés­bé a szláv és a ma­gyar mű­ve­lő­dés­ben, ha még­is, ak­kor et­től ide­gen el­gon­do­lá­sok­kal ve­gyít­ve, in­kább a re­gi­o­ná­lis, több­nyi­re né­met ­nyel­vű, oly­kor ak­tív két­nyel­vű­ség­ben élő-mű­kö­dő szer­zők köz­ve­tí­té­sé­vel) a ké­sőb­bi ku­ta­tás tár­gya lett. Még­hoz­zá oly­ mó­don, hogy kimondva-kimondatlanul vi­tat­ta azt a tör­té­net­írást, amely a nem­ze­ti nagy­el­be­szé­lé­sek nyel­vét be­szél­te. Csáky Im­re em­lék­ira­ta, amely­nek mes­­sze nem volt olyan vissz­hang­ja, ame­lyet ér­de­melt vol­na, ta­nú­sít­ja, hogy ez az ide­á­lis, ta­lán ide­a­li­zált Szepesség a vál­to­zó tör­té­ne­lem­ben él­te a ma­ga búvópatak-életét.15

­jegy­ze­tek

1 Eva-Marie Csáky (hrsg.): Von Geachteten zum Geächteten. Erinnerungen des k.u.k. Diplomaten und k. Ungarischen Au enministers Emerich Csáky (1882-1961). Böhlau, Wien-Weimar 1992, 13. 2. ki­adás: 1994.
2 Egy igen szé­pen ki­ál­lí­tott auszt­ri­ai ké­pes­könyv utó­sza­va a Szepesség tör­té­ne­tét azo­no­sít­ja a né­met ­aj­kú­a­ké­val, s ki­zá­ró­lag né­met kul­tu­rá­lis tel­je­sít­mény­ről (Deutsche Kulturleistung) be­szél, majd fel­so­rol­ja a sze­pe­si né­me­tek – rész­ben va­lós – sé­rel­me­it. Julius Gretzmacher–Rudolf Kleckner: Die Zips. Land unter hohen Tat­ra. Wort und Welt, Inns­bruck 1987.
3 Csáky: I.m. 12.
4 Forberger Bé­la: A sze­pe­si né­met elem pusz­tu­lá­sá­ról. Ferencz ny., Igló 1909.
5 Csáky: I.m. 12.
6 Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia írás­ban és kép­ben. Ma­gyar­or­szág VI.k. Ma­gyar Ki­rá­lyi Ál­la­mi Nyom­da, Bu­da­pest 1900, 320.
7 Christian Genersich: Merkwürdigkeiten der Königlichen Freystadt Kés­mark. Landerer Kaschau 1804. I.k., 115–119.
8 Uo. 95.
9 U­o. 2.
10 Johann Genersichről: Szelényi Ödön: Genersich Já­nos (1761–1823). Egy sze­pe­si pe­da­gó­gus I. Fe­renc ko­rá­ból. Kü­lön­le­nyo­mat a Köz­le­mé­nyek vár­me­gye múlt­já­ból 1914. év­fo­lya­má­ból.
11 Pukánszky Bé­la: Ma­gyar–n