Grendel Lajos – Ma­gyar lí­ra és epi­ka a 20. szá­zad­ban (25)

Nagy Lász­ló (1925–1978) *
Nép­sze­rű­ség­ének te­tő­fo­kán, a hat­va­nas és a het­ve­nes évek­ben „né­pi-szür­re­a­lis­ta” köl­tő­ként aposzt­ro­fál­ták, ez a cím­ke azon­ban, már csak ho­má­lyos­sá­gá­nál fog­va is, fél­re­ér­té­sek­re ad­hat okot. Mert két­ség­te­len, hogy Nagy Lász­ló lí­rai be­szé­dé­nek egyik for­rás­vi­dék­ét a nép­köl­té­szet­ben lel­het­jük meg, ám köl­té­sze­te mes­­sze túl­nőtt a folk­lór vagy az Er­dé­lyi Jó­zsef és Sinka Ist­ván ne­vé­vel fém­jel­zett új­né­pi­es­ség ha­tá­ra­in.

Emel­lett Nagy Lász­ló igen ha­mar meg­sza­ba­dult a kép­vi­se­le­ti lí­ra 19. szá­za­di rekvizítumaitól is. Pá­rat­lan kép­te­rem­tő fan­tá­zi­á­ja és me­rész kép­zet­tár­sí­tá­sai ré­vén lí­rá­ja va­ló­ban mu­tat né­mi ha­son­ló­sá­got a szür­re­a­lis­ta po­é­ti­kák­kal, ám az au­to­ma­ti­kus írás és a tu­dat­ta­lan kul­tu­sza ide­gen tő­le. Köl­té­sze­té­ben a folk­lór­ha­gyo­mány mel­lett már pá­lya­kez­dő éve­i­ben Jó­zsef At­ti­la, Ady End­re és Vö­rös­mar­ty Mi­hály lí­rá­ja re­zo­nál. Eze­ket a ha­tá­so­kat azon­ban igen ha­mar be­ol­vasz­tot­ta a ma­ga pá­rat­la­nul szí­nes, imaginatív stí­lu­sá­ba. Ha Vö­rös­mar­ty, ak­kor a ké­sei, az apo­ka­lip­ti­kus lá­to­má­so­kat pa­pír­ra ve­tő Vö­rös­mar­ty, ha Jó­zsef At­ti­la, ak­kor nem a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gá­val drá­mai, dialogikus vers­be­széd­ben vi­as­ko­dó, ha­nem a Med­ve­tánc előt­ti köl­tő. Nagy Lász­ló köl­té­sze­te az én-lí­ra és a kép­vi­se­le­ti lí­ra fe­lől ha­lad, ha las­san és drá­mai for­du­la­tok és tö­ré­sek nél­kül is, egy el­von­tabb, egye­te­me­sebb, mí­tosz­te­rem­tő köl­té­szet fe­lé.

Ad­jon az Is­ten
sze­ren­csét,
sze­rel­met, for­ró
ke­men­cét,
üres vé­kám­ba
ga­bo­nát,
ár­va ke­zem­be
pa­ro­lát,
lám­pám­ba lán­got,
ne kell­jen
ko­rán az ágy­ra
he­ver­nem,
kér­dés­re vá­laszt
õ küld­jön,
hogy hi­tem széj­jel
ne dûl­jön,
ad­jon az Is­ten
fé­nye­ket,
te­me­tõk he­lyett
éle­tet –
ne­kem a ké­rés
nagy szé­gyen,
ad­jon úgy­is, ha
nem ké­rem.
(Ad­jon az Is­ten)

Ne fir­tas­suk, men­­nyi eb­ben a lé­gi­e­sen kön­­nyed, az élet bru­ta­li­tá­sa­i­tól és tra­gé­di­á­i­tól lát­szó­lag érin­tet­len, gyer­me­ki tisz­ta­sá­got, hogy ne mond­jam: szű­zi­es­sé­get árasz­tó köl­te­mény­ben az át­hal­lás a ko­rai Jó­zsef At­ti­la stí­lu­sá­ból és ha­bi­tu­sá­ból. Jó­zsef At­ti­lá­nak a negy­ve­nes és az öt­ve­nes évek­ben szin­te mind­egyik je­len­tő­sebb, pá­lyá­ját kez­dő lí­ri­kus adó­sa, még Pi­linsz­ky és Ne­mes Nagy Ág­nes is. Igaz, az Új­hold köl­tő­it in­kább Jó­zsef At­ti­la ké­sei pá­lya­sza­ka­szá­nak a lí­rá­ja ins­pi­rál­ta. Fon­to­sabb, hogy a dal­for­ma a negy­ve­nes és az öt­ve­nes évek ma­gyar köl­té­sze­té­ben sen­ki más­nál nem csen­dül föl ter­mé­sze­te­seb­ben, min­den­fé­le eről­te­tett­ség nél­kül, mint ép­pen Nagy Lász­ló­nál. A dal­for­ma, a né­pi­es­ség és egy­sze­rű­ség ide­o­ló­gi­ai elő­írás is ezek­ben az esz­ten­dők­ben, amely­nek a Nagy Lász­ló­nál ke­vés­bé te­het­sé­ges köl­tők nem tud­tak mű­vé­szi szín­vo­na­lon meg­fe­lel­ni. Az ő vers­ter­mé­sük­ben a né­pi­es­ség né­pi­es­ke­dés­sé, az egy­sze­rű­ség pri­mi­ti­viz­mus­sá si­lá­nyult, a lí­ra pa­ró­di­á­já­vá vagy egye­ne­sen ka­ri­ka­tú­rá­já­vá.

Akár­csak Jó­zsef At­ti­la „pártos” költészetét, Nagy Lász­ló öt­ve­nes évek­be­li kép­vi­se­le­ti lí­rá­ját is az te­szi an­­nyi­ra-amen­­nyi­re ma is él­vez­he­tő­vé, hogy a na­iv vagy su­ta szö­ve­ge­ken is érez­ni, nem min­den­na­pi te­het­ség ír­ta azo­kat.
El­kor­had min­den mezs­gye­cö­vek,
egyet­len sző­nyeg az egész rét,
arany­su­gár­ban éne­kel­ve
húsz le­ány húz­za a ge­reb­lyét.

Sar­jú­il­lat­ban se­rény­ked­nek,
mert lep­ke most min­den pil­la­nat,
eső elől a pu­ha ré­ten
meg­ra­kott sze­ke­rek in­ga­nak.

Húsz le­ány sely­mes ré­tet fé­sül,
zen­gik a sza­bad­ság éne­két,
nézd, a sze­mük­ben ott az or­szág,
mint fű­szál har­ma­tán tel­jes ég.
(Ge­reb­lyé­ző lá­nyok)

Rö­vid­ver­sek. A dal­for­ma meg­újí­tá­sa és fel­fris­sí­té­se az apo­ka­lip­ti­kus 20. szá­zad de­re­kán anak­ro­nisz­ti­kus­nak is tűn­het­ne a kor vi­lág­iro­dal­má­nak ve­zér­szó­la­ma, a tár­gyi­a­sí­tó, elszemélytelenítő lí­ra­po­é­ti­kák tük­ré­ben, nem­kü­lön­ben a monologikus vers­be­széd, ame­lyet a ma­gyar köl­té­szet­ben Sza­bó Lő­rinc és Jó­zsef At­ti­la fel­lé­pé­se óta meg­ha­la­dott­nak is te­kint­he­tünk. Ám Nagy Lászlótól több­nyi­re ide­gen az idil­li szem­lé­let, s egy olyan er­köl­csi ala­pú vi­lág­rend irán­ti vágy szó­lal meg köl­té­sze­té­ben, amely a köl­tő sze­re­pét az igaz­sá­got ki­mon­dó bárd sze­re­pe men­tén ér­tel­me­zi új­já, mint pél­dá­ul, leg­nép­sze­rűbb és az egyik leg­töb­bet em­le­ge­tett ver­sé­ben, a Ki vi­szi át a sze­rel­met cí­mű­ben.
Lé­tem ha vég­leg lemerűlt
ki imád tü­csök-he­ge­dűt?
Lán­got ki le­hel de­res ág­ra?
Ki fe­szül föl a szi­vár­vány­ra?
Lágy han­tú me­ző­vé a szik­la-
csí­pő­ket ki öle­li sír­va?
Ki be­céz fal­ban meg­eredt
ha­ja­kat, ve­rő­ere­ket?
S dúlt hi­tek­nek ki­cso­da ál­lít
ká­rom­ko­dás­ból ka­ted­rá­list?
Lé­tem ha vég­leg lemerűlt
ki ret­ten­ti a ke­se­lyűt!
S ki vi­szi át fo­gá­ban tart­va
A Sze­rel­met a túl­só part­ra!

A köl­tő­sze­rep­nek ez a mo­dern­iz­mus előt­ti, a ro­man­ti­ká­ból szár­ma­zó új­ra­ér­tel­me­zé­se az, ami a ma­gyar lí­ra szá­zad­kö­zé­pi kon­tex­tu­sá­ban egye­di­vé te­szi Nagy Lász­ló köl­té­sze­tét; a kor­tár­sak és a fi­a­ta­labb köl­tők egy ré­sze szá­má­ra kö­ve­ten­dő pél­dá­vá, míg má­sok szá­má­ra me­rő anak­ro­niz­mus­sá. De azt se fe­lejt­sük el, hogy ez a he­ro­i­kus, a kor er­köl­csi re­la­ti­viz­mu­sá­val, sza­bad­ság­hi­á­nyá­val, ha­zug­sá­ga­i­val, a po­li­ti­kai el­nyo­más­sal, a köl­té­szet fegy­ve­ré­vel szem­be­for­du­ló at­ti­tűd va­ló­já­ban épp­úgy az ér­ték­hi­ány­ból me­rí­ti in­du­la­tát, mint a kor ma­gyar lí­rá­já­nak má­sik pó­lu­sán Pi­linsz­kyé. A csend és a hall­ga­tás köl­tő­jé­vel szem­ben azon­ban Nagy Lász­ló in­du­la­ta erup­tív, szómá­gi­á­ja ak­kor is el­káp­ráz­tat, ha ars po­e­ti­cá­ját va­ló­ban anak­ro­nisz­ti­kus­nak érez­zük. Nagy Lász­ló vers­be­szé­de akár anak­ro­nisz­ti­kus­nak is te­kint­he­tő lí­ra­ér­tel­me­zé­se el­le­né­re sem lett avítt, mint pá­lya­tár­sai nagy több­sé­géé. Vers­be­szé­dé­ben ugyan­is, a pá­lya­kez­dő év­ti­zed­hez ké­pest, ra­di­ká­lis vál­to­zás kö­vet­ke­zett be, amit mo­no­grá­fia­író­ja, Tolcsvai Nagy Gá­bor vi­zu­á­lis imaginációnak ne­vez, s ek­kép­pen jel­le­mez: „… Nagy Lász­ló po­é­ti­ká­ja már alap­ve­tő­en nem mimetikus, ha­nem imaginárius”.(17)

Ó, aki csont­ra vesz fel in­get,
jég­gel ve­ri meg sze­me­in­ket

Fe­hér vagy mint a jég ve­ré­se,
zu­hansz vas­ágy­ra, jégfehérre.

Rá­fek­szik szí­vem­re a sor­sod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mon­dod.

Vé­ren, zuzmarán túl ta­vasz van,
lesz-e még nyár – kér­dem ma­gam­ban.

Arany­eső tün­dö­köl sár­gán,
ár­va vagy, itt ma­rad­tam ár­ván.
Mint pir­ka­dat­ban őrült álom,
szél do­bol gyul­ladt mell­hár­tyá­don.
(Vér­uga­tó tün­dér)

Az in­du­lat hő­fo­ka hi­te­le­sí­ti ezt a lá­to­má­sos vers­be­szé­det. Ki­sebb in­du­la­ti in­ten­zi­tás­sal a vers stíl­ro­man­ti­ká­ba és mo­do­ros­ság­ba csúsz­hat­na át. A Nagy Lász­ló leg­je­len­tő­sebb kö­te­té­nek is te­kint­he­tő Him­nusz min­den idő­ben (1965)-t ért né­mely ki­fo­gá­sok (pl. a szö­ve­gek túlretorizáltsága) nem tűn­nek meg­ala­po­zott­nak, leg­alább­is nem a kö­tet nagy ver­se­i­re vo­nat­ko­zó­an. Meg­fon­to­lan­dó in­kább az a prob­lé­ma le­het, „va­jon elég­gé tág-e a Nagy László-i lí­ra op­ti­ká­ja ah­hoz, hogy az énszemlélet olyan dichotómiáit is ma­gá­ba fo­gad­ja, ame­lyek a lí­rai vi­lág­kép­zés kö­zös­sé­gi-nem­ze­ti ho­ri­zont­ján túl­ról származnak”.(18) Ez a prob­lé­ma a het­ve­nes évek­ben vá­lik lát­ha­tób­bá, a Tandori–Petri–Oravecz nem­ze­dék szín­re ­lé­pés­ét kö­ve­tő­en, s a lí­ra tár­sa­dal­mi presztízsének csök­ke­né­sé­vel, kö­zös­ségmeg­tar­tó funk­ci­ó­já­nak gyön­gü­lé­sé­vel mint­egy egy időben.

Hos­­szú­ver­sek. Az öt­ve­nes és a hat­va­nas évek ma­gyar lí­rá­já­ban a hos­­szú­ver­sek ki­tün­te­tett fi­gyel­met ér­de­mel­nek, s nem el­ső­sor­ban ter­je­del­mük okán. Weöres Sán­dor vagy Ju­hász Fe­renc köl­té­sze­té­ben a vi­lág­né­ze­ti és vers­nyel­vi szin­té­zis igé­nyé­vel szü­let­tek, s ben­nük ju­tot­tak maradéktlanul ki­fe­je­zés­re azok a vers­po­é­ti­kai vív­má­nyok, ame­lyek ré­vén a ma­gyar lí­ra nyel­ve al­kal­mas­sá vált olyan je­len­té­sek ki­fe­je­zé­sé­re is, ame­lyek a nyu­ga­tos vagy a né­pi lí­ra for­ma­esz­kö­ze­i­vel meg­va­ló­sít­ha­tat­la­nok let­tek vol­na. Kas­sák óta ezek a hos­­szú­ver­sek, így Nagy Lász­lóé is, a ma­gyar lí­ra ala­ku­lás­tör­té­ne­té­nek fon­tos ál­lo­má­si vol­tak, af­fé­le el­ke­rül­he­tet­len vér­át­öm­lesz­tés a ma­gyar po­é­zis­ben, ami­kor a nyu­ga­tos és a né­pi­es vers­be­széd el­ve­szí­tet­te már kez­de­mé­nye­ző sze­re­pét, s nyel­vi és for­ma­kin­cse egy­re in­kább el­hasz­ná­ló­dott. A 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben és de­re­kán a hos­­szú­vers más iro­dal­mak­ban is di­vat­ba jön. Hogy Nagy Lász­ló ese­té­ben még­sem egé­szen helyt­ál­ló vi­lág­iro­dal­mi pár­hu­za­mok­kal elő­ho­za­kod­ni, ar­ra a Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor szer­ző­pá­ros is fel­hív­ja a fi­gyel­met. „A szabad versnek ez a for­má­ja a kor né­met, fran­cia és ame­ri­kai köl­té­sze­té­ben a ta­ga­dás, a til­ta­ko­zás tar­tal­ma­it hor­doz­za, és a sze­mé­lyes­sé­get az azo­no­sít­ha­tat­lan többszólamúsag je­gyé­ben gon­dol­ja el […] Nagy Lász­ló ese­té­ben a hos­­szú­vers po­é­ti­ká­ja más irá­nyú […] va­ló­já­ban az Én me­ta­fi­zi­kus ki­tün­te­tett­sé­gé­nek ha­gyo­má­nya él ben­ne tovább.”(19)
Nagy Lász­ló hos­­szú­ver­se­i­nek so­rát az 1953-as kel­te­zé­sű Gyöngy­szok­nya, az 1954-es Ha­von de­le­lő szi­vár­vány és az 1955-ös A va­sár­nap gyö­nyö­re nyit­ja, leg­rep­re­zen­ta­tí­vabb da­rab­jai azon­ban a ké­sőb­bi­ek, a Re­ge a tűz­ről és já­cint­ról (1956),  A zöld an­gyal (1965) és kü­lö­nös­kép­pen a Me­nyeg­ző (1964), amely­ből kö­vet­kez­zék egy rész­let:

ÉL­JEN AZ ÚJ PÁR, ÉL­JEN, DE MOST NE MO­ZOG­JON,
arc­cal a ten­ger­nek itt ál­lunk gyö­nyö­rű pár­ban,
bű­völ­ve moz­du­lat­lan­ná és meg­örö­kít­nek
ka­me­rá­ik­kal a pro­pel­ler-fe­jű fo­tó­sok
le­beg­ve a ha­lak fö­lött, féltérden a zöld le­ve­gő­ben,
nem a ki­vég­ző sza­kasz, ó nem, csak meg­örö­kít­nek,
csö­ves üveg­len­cse-sze­mük­ből ki­üt a hi­deg su­gár,
kat­tog­nak, zeng­nek, acél­szi­ta-szár­nyuk ze­nél,
kék da­rázs-gé­pek, precizek, csu­pa gom­bok, ru­gók,
mo­to­ri­zált ré­mek Kon­dor Bé­la bal­jós réz­kar­ca­i­ról,
s meg­örö­kít­nek min­ket, meg­so­ka­sít­va ar­cunk
rö­pí­tik ro­tá­ci­ó­sok: IF­JÚ­SÁG, SÓ­LYOM­MA­DÁR,
TI­ÉD A VI­LÁG ÉS TE­ÉR­TED VAN A VI­LÁG

Az „én” ki­tün­te­tett sze­re­pé­nek meg­in­gá­sa. A Him­nusz min­den idő­ben… Nagy Lász­ló leg­egy­sé­ge­sebb és leg­ki­ér­lel­tebb ver­ses­kö­te­te. A köl­tő hos­­szú hall­ga­tá­sa az 1956-os for­ra­da­lom le­ve­ré­sét kö­ve­tő­en olyan szem­lé­le­ti vál­to­zá­so­kat ér­lelt meg köl­té­sze­té­ben, ame­lyek­nek kö­zép­pont­já­ba mind­in­kább a köl­té­szet­nek, a ma­gyar iro­da­lom­ban nagy ha­gyo­mán­­nyal bí­ró, igaz­ság­mon­dó és igaz­ság­osz­tó, vá­te­szi sze­re­pé­nek meg­gyen­gü­lé­se ke­rül mint prob­lé­ma. Alig­ha vé­let­len, hogy ép­pen Ady­hoz, Jó­zsef At­ti­lá­hoz, Csontváryhoz, Bar­tók­hoz, a kö­zel­múlt ma­gyar iro­dal­má­nak és mű­vé­sze­té­nek nagy „ár­vá­i­hoz” cí­me­zi a mű­vész el­ma­gá­nyo­so­dá­sát, tár­sa­dal­mi presztízse meg­ren­dü­lé­sét szó­vá te­vő port­ré­ver­se­it. Nagy Lász­ló is be­lát­ja, hogy a köl­tő sza­va a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben pusz­tá­ba ki­ál­tott szó, hogy a kép­vi­se­le­ti lí­ra ide­je vég­leg le­járt. Vers­be­szé­dé­ben „egy új költői nyelv jön lét­re, amely szin­tén ve­gyü­lé­kes ere­de­tű, de be­szélt nyel­vi ös­­sze­te­vői a vá­ro­si nép­nyelv és tár­sal­gá­si nyelv köz­vet­le­nebb és egyút­tal ke­vés­bé ka­no­ni­zált, ill. a ha­gyo­mány­ban rög­zí­tett vál­to­za­ta­i­ból ered­nek” – ír­ja Tolcsvai Nagy Gábor.(20)

Nagy Lász­ló köl­té­sze­te a for­ra­da­lom le­ve­ré­sét kö­ve­tő­en vá­lik lá­to­má­sos­sá­ga mel­lett a ko­ráb­bi lí­rá­já­hoz ké­pest el­von­tab­bá és min­den ko­ráb­bi­nál tra­gi­ku­sabb­ra hang­sze­relt­té.
Lé­lek­nek nem ho­zol bé­két
ó bu­sa is­te­ni an­gyal!
Vér-il­la­tos a ka­rá­csony­fa,
– gló­ria –
ag­gat­va iszo­nyat­tal.
ír­ja Ka­rá­csony, fe­ke­te gló­ria c. köl­te­mé­nyé­nek el­ső stró­fá­já­ban. „Ab­la­kunk­ba bi­ka bá­mul, ké­rő­dzik a szá­ja ha­lált, /homlokában pi­ros ró­zsa, bárd nyoma, szakadék” – ír­ja máshelyütt (Irt­sák ki a dé­li­bá­bot).
Ba­bé­ros érc-bál­vá­nya­it
szét­da­ra­bol­ta sza­vam,
sze­gény­nek szeretni-valót
nem hagy­tam mást, csak ma­gam.

Test­őröm, dé­li su­ga­ram
ak­kor is mel­let­tem áll,
ha az ég puf­fadt tü­de­je
ki­re­ped s ha­mut zi­hál.
(Test­őröm, dé­li su­ga­ram)
Va­ló­szí­nű­leg nem len­ne ne­héz ki­mu­tat­ni, hogy en­nek a há­rom lá­to­má­sos-apo­ka­lip­ti­kus vers­nek a konk­rét él­mény­mag­ja az öt­ven­ha­tos ma­gyar tra­gé­dia. Ám Nagy Lász­ló mes­­szi­re el­ru­gasz­ko­dik a primér él­mény­től, az egye­te­mes­be és ál­ta­lá­nos­ba eme­li azt, s épp en­nek a me­rész el­vo­nat­koz­ta­tás­nak kö­szön­he­tő, hogy a ver­sek konk­rét tör­té­nel­mi ese­mény­hez és konk­rét kor­hoz kö­tött­sé­ge má­sod­la­gos­sá vá­lik, vagy akár tel­je­sen el is mo­só­dik a szövegegészben. Mert a ma­gyar tra­gé­dia a vi­lág ál­la­po­ta is egy­ben, az egyén ma­gá­ra ha­gya­tott­sá­ga egye­te­mes em­be­ri ál­la­pot. Nagy Lász­ló lí­rá­ja, min­den vers­be­szé­dü­ket il­le­tő kü­lön­bö­ző­sé­gük el­le­né­re, ezen a pon­ton érint­ke­zik Pi­linsz­ky lí­rá­já­val. (A Test­őröm utol­só két so­ra bár­me­lyik Pi­linsz­ky­-vers­be is be­il­leszt­he­tő len­ne.) Pi­linsz­kyre vo­nat­koz­tat­va is ér­vé­nyes le­het, amit Tolcsvai Nagy Gá­bor az Irt­sá­tok ki a dé­li­bá­bot cí­mű vers­sel kap­cso­lat­ban ál­la­pít meg: „a meg­szo­kott nyel­vi for­mák és az ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes tör­té­net­el­mon­dás he­lyé­re a je­len­tés­ta­ni ös­­sze­fér­he­tet­len­ség erő­sen el­vont jel­le­ge kap­cso­ló­dik, ahol az egy­más után he­lye­zett nyel­vi ele­mek kö­zött nagy a sze­man­ti­kai tá­vol­ság.” (Kiem.: G.L.)(21) Ugyan­ak­kor le­he­tet­len nem ész­re­ven­ni, hogy Nagy Lász­ló lá­to­má­sos vers­nyel­ve, monologikus vers­be­szé­de, a köl­tői én sze­re­pé­nek 19. szá­za­di ér­tel­me­zé­se, Pi­linsz­ky lí­rá­já­tól alap­ve­tő­en el­té­rő­en, a ro­man­ti­ká­ban gyö­ke­re­zik, a ma­gyar lí­rá­ban nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re át­ha­gyo­má­nyo­zó­dó jö­ven­dő­mon­dói-vá­te­szi at­ti­tűd­ben, amely­nek Nagy Lász­ló lí­rá­ja ta­lán az utol­só hi­te­les fel­lob­ba­ná­sa iro­dal­munk­ban. Hogy ez a köl­tői sze­rep a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­re anak­ro­niz­mus­sá vált, alig­ha­nem Nagy Lász­ló is sej­tet­te.
Vers­ben buj­do­só ha­ra­mia vagy,
fo­hász­ból, gond­ból, rád szabott sors­ból
hirhedett er­dőt meg isza­la­gos
bo­zó­tot te­rem­tesz ma­gad kö­ré,
ve­le fe­ke­te éjt, hol fe­hér
in­ged is re­be­gő se­lyem­li­dérc,
al­ko­hol szél­ver­te láng­ja csak­,
vers­ben buj­do­só ha­ra­mia vagy,
sze­med, a sze­med is tü­ne­de­ző,
le­ve­lek ré­se ahogy tá­gul,
ahogy szű­kül, de min­dig má­sutt,
szün­te­len cél­zó, de cé­loz­ha­tat­lan,
kint­ről ordasi tűz s fe­gye­lem,
be­lül pi­ros őzi­ke-csil­lag –
(Vers­ben buj­do­só)
Két fon­to­sabb ké­sei kö­te­te (Vers­ben buj­do­só 1973; Jön­nek a ha­ran­gok ér­tem 1978) nem vál­toz­tat­ja meg alap­ve­tő­en azt a ké­pet, ame­lyet leg­in­kább a Him­nusz… alap­ján ala­kí­tott ki az ol­va­só Nagy Lász­ló köl­té­sze­té­ről. An­nak el­le­né­re sem, hogy ver­se­i­nek ko­mor, ün­ne­pé­lyes tó­nu­sát oly­kor iró­nia szí­ne­zi. Út­ke­re­sés­ről igen, köl­té­sze­te meg­úju­lá­sá­ról, va­la­mi­fé­le új fe­je­zet­ről a köl­té­sze­té­ben, nem be­szél­he­tünk. Ké­sei lí­rá­já­ra is ér­vé­nyes, amit egy in­ter­jú­ban, a bar­tó­ki ösz­tön­zés­re hi­vat­koz­va, ek­kép­pen fo­gal­ma­zott meg: „A folk­lór­ban az édes és kön­­nyű sab­lon he­lyett ke­res­tem az ös­­sze­tet­tebb, di­na­mi­ku­sabb szö­veg- és dal­lam­rit­must, az ab­szur­di­tá­sig tel­jes ké­pet, a szent­ség­tö­rést, a ko­mor, de sza­bad lel­kü­le­tet […] No­ha köl­té­sze­tem vi­sel né­pi je­gye­ket is, nem tar­tom ma­gam né­pi köl­tő­nek, sem stí­lus és té­ma sze­rint, sem a szó népt­ri­bu­ni ér­tel­mé­ben. Egyéb­ként ez a fo­ga­lom csak ar­ra jó, hogy ve­le ka­te­go­ri­zál­ni le­hes­sen. Mint mér­ce ho­va­to­vább csak a nó­ta­fák meg­mé­ré­sé­re al­kal­mas. Majd­nem így jár­tunk a nem­ze­ti köl­tő fo­gal­má­val is. Il­le­ne tar­tal­mi je­len­té­sü­ket ma is ko­mo­lyan ven­ni. Tisz­te­lem azo­kat a köl­tő­ket, akik ilyen in­dí­té­kok­kal (né­ha ilyen ko­lon­cok­kal) az egye­te­mes köl­té­szet szint­jé­re törnek.”(22)

A Nagy Lász­ló ha­lá­lát kö­ve­tő évek­ben és év­ti­ze­dek­ben (de tu­laj­don­kép­pen rész­ben már a het­ve­nes évek­ben is) a ma­gyar köl­té­szet­ben olyan ra­di­ká­lis át­ren­de­ző­dés ment vég­be, amely a köl­tő sze­re­pét újrapozicionálta, még­hoz­zá meg­le­he­tő­sen tá­vol a Nagy László-i tra­gi­kus-vá­te­szi po­zí­ci­ó­tól. Ez pe­dig a mai na­pig meg­ha­tá­roz­za Nagy Lász­ló köl­té­sze­té­nek utó­éle­tét, oly­kor az extremitásokig, Nagy Lász­ló lí­rá­já­nak tel­jes el­uta­sí­tá­sá­ig me­nő­en. Nem két­sé­ges, hogy eb­be az el­uta­sí­tás­ba jó adag doktrinér tü­rel­met­len­ség és el­fo­gult­ság is ve­gyül. Alig­ha­nem Szegedy-Maszák Mi­hály vé­le­mé­nye le­het e pil­la­nat­ban a leg­mérv­adóbb a Nagy Lász­ló-pör­ben, ha egy­ál­ta­lán van ilyen (hi­szen in­kább hall­ga­tás van Nagy Lász­ló kö­rül). Mert bár ő is úgy lát­ja, hogy Nagy Lász­ló tör­té­ne­ti sze­re­pe ki­sebb, mint ami­lyen­nek nem is olyan ré­gen még so­kan vél­ték, mű­vé­szi je­len­tő­sé­gét nem von­ja két­ség­be. „Ma­ra­di­ság és ere­de­ti­ség vi­szo­nya alig­ha fe­lel meg tel­jes ér­te­lem­ben a mű­vé­szi­et­len és mű­vé­szi el­len­té­té­nek” – írja.(23) S ez nem csak Nagy Lász­ló élet­mű­vét il­le­tő­en lé­nye­ges és meg­fon­to­lan­dó iro­da­lom­tör­té­ne­ti be­lá­tás.

Jegy­ze­tek

17. Tolcsvai Nagy Gá­bor: Nagy Lász­ló. Po­zsony. 1998. 106. o.
18. Kul­csár Sza­bó Er­nő: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1945–1991. Bp. 1994. 70. o.
19. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: Az iro­da­lom rö­vid tör­té­ne­te. Pécs. 2007. 554–555. o.
20. I.m. 107. o.
21. I.m. 108. o.
22. Nagy Lász­ló: Ver­sek és vers­for­dí­tá­sok I. Bp. 1978. 718. o.
23. Id.: Tolcsvai Nagy Gá­bor: I.m. 203. o.
––––––       
* Iro­da­lom­tör­té­ne­ti so­ro­za­tunk­ban a Nagy Lász­ló mun­kás­sá­gá­val fog­lal­ko­zó rész  (er­re utal­nak a jegy­ze­tek is!) meg­elő­zi az au­gusz­tu­si szá­munk­ban kö­zölt (Ju­hász Fe­renc mun­kás­sá­gá­val fog­lal­ko­zó) részt. Az anyag továbbítása során a sor­ren­di­ség sajnálatosan felcserélődött. Olvasóink el­né­zé­sét kér­jük!