Leck Gábor versei

más­vi­lág
a szel­le­mek­kel pogózó vén  in­di­án meg­fá­radt
az ár­nyék­vi­lág fa­la­in erőt­le­nül dö­röm­böl
már sej­ti a túl­ol­dal ta­lán an­­nyi
mint a zárt aj­tó alatt pis­lá­ko­ló fény

tes­te a tűz for­tyo­gó mé­hé­ben for­má­ló­dott
és a tűz go­moly­gó ölé­ben le­li meg vég­ső nyug­he­lyét
szí­vé­ben most is ugyan­az a ré­gi in­du­lat fe­szeng
han­gok­ra vá­gyik  me­lyek meg­tö­rik a csen­det
de te most is azt lásd ben­ne ami volt
a né­mán ki­ál­tó bé­ké­sen dú­do­lót
mell­ka­sá­ban halk ro­baj­jal fel­lán­gol­nak
a félt­ve őr­zött vá­gyak
egy ha­lott ér­zé­sek csonk­ja­in bur­ján­zó
szé­dí­tő más­vi­lág­ra

új vi­lág

fá­radt le­vél­ként hul­la­nak fe­jem­re az évek
szem­hé­jam alatt hem­zseg­nek paj­kos gyer­mek­ko­ri ké­pek
most már tu­dom üveg­go­lyó­ba szám­űzött ma­kacs csend va­gyok
a va­ló­ság ólom­po­rá­ban fek­ve csak sej­tem hogy ál­mo­dom
ahogy kö­dös bel­ső tá­ja­i­mon hul­lám­zik ko­mó­to­san az idő
s el­hi­szem a jö­vő a múlt át­vér­zett vász­ná­ra var­rott szép le­pe­dő
az el­mú­lás­sal ka­cér­ko­dik min­den egyes gon­do­lat
csil­la­gok lágy ölé­be rejt­ve ta­lán meg­ma­rad
egy tisz­ta láng­gal be­lém lob­ba­nó em­lék
míg ki­égett tes­tem­re fá­tyol­ként rá­si­mul az al­ko­nyi fény

1984

hi­deg acél­le­me­ze­ken fek­szem
meg­ráz­kó­dik kö­rü­löt­tem a tér
né­ha a va­ló­ság­ról ál­mo­dom
s ahogy a ve­tí­tés vé­get ér
új­ra a lát­szat­vi­lág dzsun­ge­lé­be ol­va­dok
ve­szé­lyes ma­nő­ver­rel
sza­ba­dí­ta­nak meg föl­di ter­he­im­től
seb­zett szár­nyú an­gya­lok
egy  ál­mot ci­pe­lek mely­ben
te­rem­tő erő re­me­gett
nem ha­rap­dál­tam rá­cso­kat
szűk ma­jom­ket­rec­ben
a jö­vő mé­lyen hall­gat
a múl­tat el­tö­röl­ték
ál­ma­im szám­lap­ján
meg­ker­gült perc­mu­ta­tó
fo­rog ve­szet­tül vis­­sza­fe­lé
em­lé­kek­re vá­gyom
ké­pet te­rem­te­ni
a fer­tő­ző ho­mály­ból
egye­dül a meg­rá­zó éb­re­dés
az ami meg­gá­tol
csak ez van örök­ké tar­tó
re­tu­sált je­len
el­múlt idők rom­jai közt ját­sza­do­zó
csonthideg sze­lek
em­lé­ke­zet­lyu­kak la­bi­rin­tu­sá­ban
meg­hal min­den vis­­sza­té­rő gon­do­lat
a tu­dat­lan­ság meg­kí­noz
de leg­alább él­ni hagy
itt min­den pont úgy van
ahogy mond­ták hogy le­gyen
szög­le­tes tü­kör­vi­lág
ér­ze­lemmen­tes te­kin­te­tek
pász­táz­nak hogy meg­vil­lan­jon
ár­tat­lan sze­münk­ben a jel
va­la­ki vég­re ta­lán kü­lön­böz­ni mer

zu­ha­nás

hi­deg em­lék­cse­re­pe­ken
gá­zo­lok az el­me tü­kör­szo­bá­já­ban
fel­tört agyam­ban fil­met ve­tít a tör­té­ne­lem
hir­te­len meg­rez­ze­nek majd ket­tőt lé­pek hát­ra
a ki­lincs után nyú­lok és be­le­zu­ha­nok
egy zaj­ló ha­lál­tu­sá­ba

pa­lack­pos­ta

vé­gül már nem iz­gat­ta ide­ge­id
sem­mi­lyen fé­le­lem
fleg­mán hagy­tad hogy
ki­bug­­gya­nó vé­red be­szen­­nyez­ze tes­ted
cin­kos mo­sol­­lyal for­dí­tot­tál az élet­nek há­tat
a ha­lál já­ték­szer­ének hát­ra­hagy­tad
min­den fény­lő csi­go­lyá­dat
éle­ted nem volt  csak zö­re­jes szív­ve­rés
vi­sel­ted né­ha víg ke­dél­­lyel majd el­me­ne­kül­tél
az­óta ös­­sze­rop­pan­tak hű mé­cse­se­im
a kert fö­lött hu­nyor­gó csil­la­gok
hi­á­nyod mint ne­héz posz­tó­ka­bát
most is ott lóg vál­la­mon

bel­ső táj­kép

a nyu­ga­lom lát­szó­la­gos
hang­fosz­lá­nyai száll­nak
egy szo­mo­rú blu­es­nak
va­la­hol oda­benn most is
dü­hön­gő vi­har van
jég­hegy­be csa­pó
cél­ta­lan vil­lá­mok
ezer­nyi né­ma szi­lánk
hull le­csu­kó­dó sze­mem­be
me­lyet a szű­kü­lő
időm rám hagyott
hi­á­ba­va­ló a moz­du­lat
ahogy meg­ló­dul ke­zem
és a sem­mi­be kap
part­ta­la­nul árad mes­­szi­ség
pu­ha me­ne­dé­kem­ből
most is ki­ta­kar­nak
zi­man­kós haj­na­lok
sö­tét fá­tyol mö­gé bu­kik a fény
az égen pe­dig meg­moc­can­nak
resz­ket­ve a csil­la­gok

idill

mint nemespenész a saj­tot el­önt min­ket is az éj
hold­far­ka­sok ugat­nak fel­bő­szül­ve a föld­re
sö­tét­be bo­rul mi­mi­kát­lan ar­cunk akár egy
fél­re­si­ke­rült rönt­gen­kép
ki­tárt ab­la­ka­i­kon lan­gyos le­ve­gőt lé­le­gez­nek
a do­hos bér­há­zak vis­­sza­té­rő ál­ma­ik­ban
me­zít­lá­bas gyer­kő­cök sza­lad­gál­nak
ned­ves hu­za­lok­ban el­szun­dít az áram
ma már nem dol­go­zik vil­la­mo­sok gyom­rá­ban
csak is­tent érez­ni ahogy meg­pi­hen au­rá­ja
hold­fén­­nyel be­ta­kart ágya­kon

hor­gony a szív­ben

csá­bí­tó­an ját­szik a szem­nek
ide­gen túl­vi­lá­gi fény
ho­mok­vá­ra­im be­om­lot­tak
la­kat­lan tes­tem
sör­hab­tól mo­sott part­ja­in túl
mint­ha lel­kem csa­hol­na
el­szánt kí­sér­tet­ként
min­den vágy és min­den álom
mely já­rat ve­lem meg­alá­zó med­ve­tán­cot
úgy­is a kö­zöny mo­csa­rá­ba ful­lad
csil­la­gok fe­hér szik­rá­i­ban süt­ké­rez­ve
vis­­sza-vis­­szatán­co­lok a múlt­ba
ön­ma­gam jobb híjján
most ho­mo­gén kö­zeg­gé te­szem
tu­dom a vád ne­héz hor­gony­ként
majd még so­ká hány­ko­ló­dik ben­nem

Szí­nes ka­vi­csok

Ke­gyet­le­nül vonz ma­gá­hoz    
A fel­hő­ket fel­hör­pin­tő  mes­­szi­ség    
Fé­szek­ként ra­kott ma­gá­nyom
Fe­hér szirt­je­in tű­nőd­ve
Ka­pa­rom a fa­lak­ra ráhűlt
Per­cek tö­re­dé­ke­it
Dű­lő temp­lom­tor­nyok ár­nyai
Ját­sza­nak kín­tól ba­ráz­dált ar­co­mon
Oda­kint el­szán­tan gyil­kol a hit
Két vi­lág közt hin­tá­zom    
S pár­hu­za­mo­san élek-ha­lok mind­ket­tő­ben
Ál­ma­im­ban köd­ben le­be­gő te­me­tők
ke­reszt­jei közt bot­la­do­zom
Ho­mok­ba rótt je­le­im el­mos­sa a ten­ger
Éne­kel­nek majd ró­lam szí­nes ka­vi­csok

A so­ka­dik na­pon

hel­lo én va­gyok az én és te le­het hogy már én va­gyok
ön­ma­gam te­te­me
te­me­tet­len elő­je­le mind­an­nak a rom­bo­lás­nak mely lé­nyem­ből fa­kad
idét­len he­zi­tá­ló perc­em­ber­ke vagy/ok, ön­ma­gam tö­re­dé­ke
szörnyszülötte a vers­nek
ön­ki­fe­je­ző­dé­se en­nek a ha­to­dik sor­nak
s min­den bi­zon­­nyal jól meg­kí­noz­nak szét­cin­cált el­mém­be fu­ra­ko­dó dé­mo­nok…
…más… teg­nap megint lát­tam ahogy ár­va an­gya­li szem­pár­ok­ban fe­ke­tén
lo­bo­gott a fáj­da­lom
ahogy vér­rel spric­cel­te te­li bár­so­nyos ál­ma­ink kép­koc­ká­it a sá­tán
s mi­kor rá­or­dí­tot­tam csak ka­já­nul vi­gyor­gott
hogy ugyan tesó  itt most már min­den fe­hér vagy ro­had­tul fe­ke­te
itt nem lé­tez­nek ki­ba­szott komp­ro­mis­­szu­mok
íme el­jöt­tek kö­zénk is ha­mis igé­ket hir­det­ni
a disz­ting­vált fa­ri­ze­u­sok
lám sem­mi sem biz­tos!!
csak az van amit  nem ra­dí­roz el a ter­jen­gő bi­zony­ta­lan­ság
bu­tí­tó gő­ze
csak az vagy amit nem mos­nak ki agyad­ból a ro­bo­gó min­den­nap­ok
csak az vagy amit nem fal­nak fel be­lő­led az ar­co­don rán­ga­tó­zó ha­mis gri­ma­szok
én is csak az va­gyok ami nem le­he­tek
egy sö­tét­ben kú­szó nyug­ta­lan in­da
ko­nok szem­te­len arc va­gyok
mely be­fész­ke­li ma­gát őrjítő gon­do­la­ta­id­ba
és nem tá­gít csak pi­ma­szul ra­gyog
mu­lan­dó tör­me­lék­anyag va­gyok me­lyet egy szob­rász va­la­hol
le­fa­ra­gott a tö­ké­le­tes­ség büsz­ke már­vány­szob­rá­ról
igen egy marionettbábu va­gyok me­lyet ke­cses se­bé­szi ke­zek moz­gat­nak
egy át­lát­ha­tat­lan pa­ra­ván jó­té­kony ho­má­lyá­ból
fel­tört agy let­tem be­lém ha­tol­tak a gondolathackerek
hi­deg de­tek­to­rok ta­po­gat­ják nyug­ta­la­nul rán­ga­tó­zó tes­tem
jaj va­la­ha ordító gej­zír le­het­tem mely pá­rát fúj­tat­va tört elő a föld gyom­rá­ból
és vol­tam sze­mem­mel per­zse­lő dü­hödt agitátor…
……… s lám most
meg­sem­mi­sül­tem
hogy újjászülessek
a so­ka­dik na­pon