Szalay Zoltán – „…az utolsó szó a kommentátoré”

(Vladimir Nabokov Gyér világ című kötetéről) – Amikor a recenzens arra vállalkozik, hogy Vladimir Nabokov Gyér világ című kötetét ismertesse, a kommentár kommentárjának megírására tesz kísérletet, miáltal nyomban részese lesz a nabokovi irodalmi játéknak.

A Gyér világ ugyanis, melyet a posztmodern irodalom egyik alapmûveként tartanak számon, tulajdonképpen – ha nem is kizárólagosan – kommentárregény, bár ez a megnevezés felettébb silánynak és szegényesnek tekinthető, figyelembe véve a regény sokoldalúságát. A kommentár fogalma mindazonáltal fontos szerepet játszik a könyvben – a szerző kihátrál a szerzőségből, hogy a kommentátor álcáját felöltve írja meg regényét.

A kommentár fogalmának már Nabokov előtti szerzők is fontos jelentőséget tulajdonítottak. Hamvas Béla A kétzongorás szonáta címû esszéjében René Guénont idézve jegyzi meg, hogy a kommentár korát éljük, amikor is megengedhetjük magunknak, hogy a kommentár jobb legyen, mint a mû. „Az a ritka helyzet támadt, hogy az elsődleges ihlet a felfogásban van, a mû mellékes is lehet, csupán azért készítették, hogy legyen miből kiindulni. A magatartás nem jelenti a mû iránt tanúsított alázat hiányát, inkább a mû által elmulasztottak iránt tanúsított feltétlen alázat komolyságát” – írja Hamvas, s ez utóbbi mondata, ha némi iróniával fûsze-reznénk, akár a nabokovi kommentárfelfogásnak is alapjául szolgálhatna. Ennek a kommentárfelfogásnak a megértéséhez azonban közelebbről meg kell ismerkednünk magával a regénnyel.
A Gyér világ szövege négy egységre oszlik:

1. Előszó
2. A Gyér világ címû 999 soros költemény
3. A költemény kommentárja
4. Mutató

Az előszó, a kommentár és a mutató szerzője a könyv fiktív szerkesztője, Charles Kinbote, a 999 soros költemény pedig, melynek tulajdonképpen a könyv központi részét kellene alkotnia (de nem alkotja), egy fiktív amerikai költő, John Shade alkotása. Az előszóíró vázolja számunkra az alaphelyzetet: ő mint a költő szomszédja és közeli barátja (s közben részletesen elmeséli megismerkedésük történetét) szerezte meg a jogot a költő utolsó alkotásának sajtó alá rendezésére. Shade élete utolsó húsz napján írja a Gyér világ címû poémát, éppen elkészülése napján éri a halál, aminek pontos körülményeit azonban csak a kommentár leges-legvégén ismerhetjük meg. Kinbote, az előszóíró azonban idejében felkészít bennünket arra, hogy ne számítsunk szokványos szerkesztésre: „Hadd jelentsem ki, hogy jegyzeteim nélkül John Shade szövegének egyszerûen nincs semmi emberi realitása, mert az emberi realitás egy olyan költeményben, mint az övé (amely önélet-rajzi mûnek túl hézagos és nem túl közlékeny), az általa gondatlanul elvetett erőteljes sorok nélkül, mindenestül függ a szerzőnek és a szerző környezetének, kapcsolatainak a realitásától, és ehhez a realitáshoz csak az én jegyzeteim nyitnak utat. Ezt a kijelentésemet az én drága költőm talán nem írta volna alá, de akár helyes így, akár nem, az utolsó szó a kommentátoré.” (27.)

A 999 soros, négy énekre tagolódó költeményben Nabokov megvillantotta lírikusi tehetségét is. Az öregedő költő, John Shade visszatekintése képezi a poéma alapját, s ezen belül is lányának fiatalon elkövetett öngyilkossága s az ebből eredeztethető misztikus gondolatai és látomásai. A költemény egyes részei valóban csak a kommentár alapján válnak érthetővé. (Kinbote az előszóban ajánlást is tesz, miszerint kezdjük az olvasást a kommentárral, ám ez a javaslat inkább tolakodó fontoskodásából, semmint az olvasó iránti figyelmességből fakad…) A kommentár alapján, amely azonban a kommentár mint olyan paródiája is egyben. „Egy kommentár, amelyben a higgadt tudomány hangjának kell a prímet vinnie…” – jellemzi jegyzeteit Kinbote a 99. oldalon, az olvasó pedig felhorkan, hogy itt valami nincs rendjén. Kinbote „verskommentárja” ugyanis egy három szálon futó, gondosan felépített cselekményû epikai szöveg, olykor-olykor néhány irodalmi-nyelvészeti vagy más témájú eszmefuttatással színesítve. Egyrészt John Shade, a költő és egyetemi tanár és maga Charles Kinbote kapcsolatának alakulása, másrészt Kinbote hazájának, a Zembla nevû „messzi északi országnak” s annak uralkodójának törté-nete, illetve egy Gradus nevû bérgyilkos küldetésének részletes leírása adja a szöveg epikai vázát. A poémához többé-kevésbé (de inkább kevésbé) kapcsolódó jegyzetekből hamarosan kiderül, hogy Kinbote valószínûleg azonos Zembla királyával, Kedvelt Károllyal, aki az „unalmas és fölösleges zemblán forradalom” (113.) idején menekülni kényszerült a hazájából, az Egyesült Államokba szökött, ahol addigi kedvtelésének, az irodalomnak szentelte magát, s tanítani kezdett egy egyetemen. Zembla új urai üldözőbe vették a számûzetésbe vonult uralkodót, s a Gradus nevû bérgyilkost bízzák meg elpusztításával, akinek küldetése azonban kínos kudarccal ér véget. Idáig a történet epikai magva. A kommentáríró azonban bizonytalanságban hagy bennünket azt illetően, vajon hihetünk-e neki. Hiszen nem egy helyen vezeti félre szándékosan az olvasót, arról nem is beszélve, hogy ellenszenves tetszelgésével és önhittségével meglehetős bizalmatlanságot ébreszt benne. A 233. oldalon például nyíltan bevallja, hogy egy korábbi jegyzetében (a 12. sorhoz írottban) meghamisította a költemény piszkozatát. Kinbote ugyanis meg volt róla győződve, hogy John Shade legújabb költeményében azokat az eseményeket és történeteket szedi versbe, amelyekről beszélgetéseik során ő számolt be a költőnek – azaz a számûzetésbe és inkognitóba kényszerült zemblán uralkodó történetét. Mivel a kész költemény semmit nem tartalmaz Kinbote történeteiből, kénytelen a kommentárok által beleírni a zemblán királyt – tehát saját magát – a szövegbe, ami aztán arra ösztönzi, hogy önző céljai érdekében Shade piszkozatait is meghamisítsa.
A Gyér világ narrátora tulajdonképpen új jelenséget jelent a regényirodalomban. Korábban a realista és a modern regények szerzői rendre hiteles és a szerepüket komolyan vevő narrátorokkal kényeztették el az olvasót, Nabokov narrátora azonban kiismerhetetlen, félrevezető, hamiskodó elbeszélő, aki minden lehetőséget kiaknáz, hogy kelepcébe csalhassa olvasóját. John Shade költeménye csak ürügy a számára, hogy, visszaélve az elismert költő hírnevével, megírja és napvilágra tárhassa saját történetét. Ki-kitér ugyan magára a költeményre, hogy megtartsa az alibit, a lényeg azonban „a mû által elmulasztottak iránt tanúsított feltétlen alázat” – ahogy fentebb Hamvastól idéztük (Kinbote persze alaposan kiforgatja a hamvasi mondatot). Kommentárja egyrészt bosszú Shade-en, aki kihagyta őt a poémából, másrészt saját félresiklott élete feletti jeremiád. Ezt támasztja alá Shade-nek azon soraihoz írt jegyzete, melyben a költő egy „hermetikus eposztöredékhez” (64.) írt kommentár metaforájaként szól az életről: „Ha helyesen értelmezem ezt a magvas megfigyelést, költőnk azt sugallja, hogy az emberi élet lábjegyzetek sora csupán egy hatalmas és homályos befejezetlen mestermûhöz” (278.), ahol a „hatalmas és homályos befejezetlen mestermû”-vet akár egy király félbeszakadt uralkodásaként is felfoghatjuk (de kapcsolatba hozhatjuk a kijelentést Mallarmé tételével is, mely sze-rint minden dolog akkor nyeri el értelmét, ha könyvbe foglalják).

Manapság, miután a nabokovi prototípus alapján az ún. szövegirodalomnak egész szerteágazó iskolája bontakozott ki világszerte, meglehetősen felesleges lenne számon kérni Nabokovon a pszichologizálás hiányát, ahogy egykor például Nádas Péter tette (lásd: Az ő híres Lolitája, in: Nádas Péter: Kritikák. Jelenkor, Pécs, 1999), sőt, a mai posztmodern „fenegyerekek” radikális szövegfelfogásához képest Nabokov „kész pszichoanalitikus” (lásd a Freud ellen irányuló gyilkos gúnyt a Gyér világ 276–277. oldalán). A „csak a szöveg számít” jelszón alapuló felfogás manapság persze a Nabokovénál sokkal nagyobb merészségeket is megenged magának – elég csak az orosz posztmodern egyik vezéregyéniségének, Vlagyimir Szorokinnak a szövegeire gondolnunk, aki például előszeretettel gázol nyakig a vulgarizmusokban, cincálja szét az orosz irodalom emblematikus alakjainak hírnevét (Kékháj címû regényében Nabokovot is parodizálja), és ûz otromba tréfákat a huszadik század véres történelmi tragédiáiból. Szorokinék szerint az irodalom csakis a tiszta fikció szintjén mûködhet, zárt jelrendszer tehát, amelynek semmi köze a valósághoz és a pszichológiához. Elődjük, Vladimir Nabokov mindenesetre a maiaknál elegánsabban forgatta fel az irodalmi kliséket: egy számûzött arisztokrata stílusában.

Kulcsfontosságú eleme a Gyér világnak a szójáték. Nabokov mûvében a realista irodalomból ismert „beszélő név” jelenségének továbbfejlesztésével találkozhatunk, amely elemet akár „tükröző név”-ként is nevezhetnénk, tekintettel arra, hogy a kommentárszerző Kinbote „bûvös zemblán” anyanyelve nem más, mint a „tükör nyelve” (248.). Kezdve onnan, hogy a „Kinbote” név a fiktív zemblán nyelven „királygyilkos” jelentéssel bír, ami arra utal, hogy az a király, aki „identitását elsüllyeszti a számûzetés tükrébe” (273.), tulajdonképpen királygyilkos, folytatva magának Zemblának a nevével, amely egyrészt az orosz „zemlja” szóval, másrészt az angol „resemble”-vel is hangzásbeli rokonságot mutat, utalva egyrészt Orosz-országra mint Nabokov hazájára, amelyet ő is elhagyni kényszerült egy „unalmas és fölösleges” forradalom miatt, másrészt a hasonlóságra, ami a zemblán uralkodó és a titokzatos Kinbote között fennáll, de ezeken a példákon kívül, amelyek meghatározó fontossággal bírnak a cselekményt illetően, számtalan különböző köny-nyed és tarkabarka szójáték és tükörjáték bukkan fel a regény lapjain, a poémában, a kommentárokban, de még a szöveghez csatolt mutatóban is. Kinbote több helyütt is gunyorosan utal rá, hogy a szójáték költő barátjának, John Shade-nek volt a mániája, az olvasó azonban kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy Kinbote ugyanúgy megszállottja a szójátékoknak. Az ellentmondás magyarázataként felmerülhet a lehetőség, hogy Kinbote megint csak hazudik, s itt már egészen közel állunk ahhoz a konklúzióhoz is, hogy talán Shade egész személye Kinbote fantá-ziájának a szüleménye. Hiszen másképp hogy magyarázhatnánk például a költeményben fellelhető homályos utalásokat, amelyek Gradusra, a bérgyilkosra vonat-koznak, s melyeket a kommentátor csodálatos véletleneknek nevez. S Kedvelt Károly, a számûzetésbe kényszerült zemblán uralkodó talán szintén Kinbote agy-szüleménye csupán, vagy legalábbis kettejük azonossága az, amint arra utolsó jegy-zetének végén maga Kinbote is utal? Nabokov kibogozhatatlannak tûnő ke-resztrejtvényében mindezen megfejtések lehetségesnek tûnnek, a lényeg, hogy az olvasó, aki eleget tett a szerző(k?) meghívásának ebbe a, számára testi épségének biztonságát nem veszélyeztető kalandba, élvezze a tévelygést a színes pillangók, kényes királynék és játékos költők világában. A művet  Tótfalusi István  fordította magyarra.
(Európa Könyvkiadó, 2008. 328 old.)