125 éves születtek

Babits Mihály és Juhász Gyula

Babits Mihály

Zsoltár férfihangra
Consolatio mystica

Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
És  hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
A te búnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng,– föld se remeg,
Hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
Hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
Hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bûnét és gyászát? s hogy bûn és gyász egyensúlyu legyen,
eleve  elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van!  eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok  vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,            
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bûnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint  látásodból kinõtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedbõl, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükrében magadat,  

és nem sejted hogy véletleneid belõled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erõd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád elõtt
az adamant rudakat.                           

Hiszekegy

Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova  nézek,
istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.
Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,
egyike zengõ ég, másika néma virág.
Mind hatalom, de nem egyenlõk az erõre; ha egy int
Gyakran a másik fut; gyakran a másika fél.
Egyike fényes, a másika vak; hogy lenne ez egy mind?
Semmi az, ami csak egy; semmi sem egy, ami él.
Nem hiszem  én az egy  istent; hiszem az ezer istent:
azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt;
azt kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent;
Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt;
az arany Aphroditét s minden derüs égi mosolygót;
holdnak szûz erejét, Artemisz enyhe nyilát;
Zeüszt a komor dörgõt Próteüszt a tengeri bolygót
és a nyilas napot is, mely a világra kilát.
Gabonaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót;
erdei lányokat is  s a fura furtfülû  Pánt;
látom amint a Moira köröttem fonja a  hálót
s olykor az Eümidák vércsepegõs szeme bánt.
Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre
bárha nem is hisz már bennük a léha világ:
egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre
egyike zengõ ég, másika néma virág.    

Juhász Gyula

De profundis

A mélybõl jöttem. Vár rám maga,
A diadalmas, a tûzsugaras.

A mélybõl jöttem, az égbe török,
Vár rám az élet, a boldog, örök.

A mélybõl jöttem. Ott minden sötét,
Ott örököltem gyászok örökét.

A mélybõl jöttem. Ott fojtó a lég,
Mindig sötéten, egyedül valék.

A mélybõl jötem, árván, szomorún,
Hogy átvergõdjem az örök borún.

Hogy születésem gyászán gyõzve én,
Meghalni tudjak az élet hegyén!

Lassan búcsúzom…

Lassan búcsúzom minden földi széptõl
És földi jótól. Kedves ez nekem.
Legyen legalább hosszú s szép a búcsúm,
Ha kurta és kopár az életem.

Isten  veled, egykor egyetlen üdvöm:
Babér, magasság, boldog lendület,
Ó, versek, mily dicsõ volt énekelni,
Mikor még messze, nagy jövõm üzent!

Adieu  Asszony, szerelem, bolondság,
Nemrég az élet s mûvészet maga,
Ma, bánatos magányom alkonyatján
Közelgõ éjem esti csillaga!

Szívem szerént köszöntök minden embert,
Ki napjaimnak fényt és színt adott,
Téged is köztük, ifjú, sugaras nõ,
Ki nem hoztál rám semmi bánatot.

Fehér éjszakák

Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szûz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást,
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján,
És várnak ránk nagy ismeretlenek?

Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó, tengerek, álmok, könnyek, betûk,
Ó, élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó, távol partok, távol hegedûk!
Valaki már ránk vár, s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szõkés vagy az a halovány?

Ó, szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek,
S a könnyek áldását nem ismerem,
S nem nézem a rám ragyogó jövõnek
Kék csillagát  a fehér éjeken…