Juhász Ferenc – Illyés Gyula pecsétviasz-színű sírkövén

        Szívében három béres ül.
        Szívében bérestemetõ.
        És ülnek az öreg béresek,
        mint három zöldmohaszõrös cövek,

        ülnek az árokpart füvén,
        ülnek a gaz-dunyhán szótlanúl,
        mint három sziklára-ragadt szirén,
        lila gaz-virágok szik-szivén
        és kezük nagy, mint egy kõ-sziget
        és lábuk nagy, mint egy kõbozont sziget
        és mezítláb a béresek,
        hisz mezítláb az öregek,
        nagy horgos nagykörmû lábujjak közül
        nagykörmû kõhorog-ujjakkal
        sarat, ganéjt, fekete kosz-hernyókat,
        tehénszar-sülttojásból lábujjaik közé sült
        barna lótetûket kotornak
        s azok a mutatóujjakon,
        mint nyirkos gombák virrasztanak.
        Ülnek az öreg béresek,
        a bajszosok, a kopaszak,
        a csendesek, a ravaszak,
        s a gaz-dombra,
        mint egy zöld koporsóra,
        mint szitarács ragadt sellõ-szitakötõ szárnyuk:
        fekete szirén-utánzat árnyuk.
        Ül a három öreg, a szõrösfülû süket:
        s bicskával faragja a vastag zöld lábkörmöket, kézkörmöket.
        Ó, gazos bérestemetõk,
        gaz-kusza sírdomb-háztetõk,
        mint tengerbe-fulladt faluk,
        csak tetejük van, nincs oldaluk.
        Mint óceán-hörgésbe süllyedt vitorláshajó-had,
        düledezõ árbóc hal-hátuszony-csapat,
        algával benõtt zöldnyál-magány-csokor,
        csontváz-óveg, újhalott rózsalilazöld hulla-szigor.
        S a napfény-márvány tengervízben,
        mint fehér vándorliliomok a világ-mélye tûzben
        halrajok rebbennek, örvénylenek, lobognak,
        mint viharszélben a dülöngélõ falomb,
        csíkos, párducpettyes, tányérajkú, bohóc-selyemruhás
        halak a csöndben, mint a halotti színes látomás.

        És forr a halott, mint mosóvízbe dobott lúgkõ
        forr a kristályrög, bugyborog, füstöl, szinte lángol
        és pezseg a halott, mint a szódavíz!

        Szívembe könny-kút nõ,
        ibolyás szakadék, szívemben epe-íz.
        Ki ment meg engem a haláltól?

        Epe-íz!
        Nem eper-íz!

        Ó, herceghalmi béresek!
        hogy dolgoztam én köztetek!
        Ástam a cukorrépát,
        mint óriás fehér szivet
        gyökér-bajszú, fehér cukor-szív sár-téglát
        füzõtlen fekete magasszárú cipõben
        guggolva a végtelen földön, kotorva a földben,
        kesztyûtlenül akár a béresek,
        ástam a marharépát, a sárból szívvé nõt véreset,
        könyékig sárban túrva,
        nyögve és köddé lazulva.
        Ástam, kalapáltam korhadt,
        féreg-szivacsos, barna kráter-lukas föld-belseje fogat,
        rothadt, penészhabos, bajszos, szempillás halottat
        tömegsírban állva,
        kamasz-bûn pokollá mállva.
        Vájtam körömmel, foggal:
        a fényborda-csillagokkal
        Csontváz-éj Mindenséget,
        legyõzve, ami éget.
        S ha ajándékot kaptam:
        savanyú zöld almába haraptam.
        Ó, herceghalmi béresek
        hányszor ültem ott köztetek
        az õszi köd-szívû gyászban
        foltozott kiskabátban!
        Mikor a kétbivalyos óriás deszkakoporsó-szekéren
        vittük a cukorrépát a vasútállomásra
        a marhavagon vörös dobozhasába.
        És dideregtem és vacogtam,
        mint a megszûnés a habzó, tajték-láz halottban,
        kezem lila volt, mint az indigópapír,
        kék, mint a nefelejcs, amit kiizzad a sír.
        S hullámzott lassan, mint hullámzó tóvízen
        az olajos, szurkos fekete bárka
        a bivalyok õsfeje, szakállas alsó-ajak-pereme,
        szõrsüveges óriás-füle,
        a titáni szarvakon a köd-hömpölygés csipke-hengere,
        a bivalyok árgyökér-kosaras hatalmas hasa,
        hegynehéz fara, nyaka, háta kövéren,
        mint egy éjszakával leöntött hársfa,
        mint egy szurok-sírba süllyedõ hárfa.
        S éreztem: õrjöng a vérem,
        ahogy hömpölyög a két fekete állat kövéren.
        S úgy ültünk faggyá deresedve
        a múltat temetve, az idõt könnyel bevetve,
        várva a testi jóra
        egymásra hullva, mint hó a hóra.
        S a lila gombahúsgyûrû bivaly-orrlikakból
        folyt a takony, mint vödörbõl a barna asztalosenyv,
        mint a halál-hab, halott-nyál a koporsóból
        s a vastag bivalyfarok lengve arcomra kent
        a húgyos farokvég-vasecsettel,
        s barna szemhólyaguk körül vérgyûrû
        naplemente, nyershús-sûrû
        vérkarika, együtt a tûz az esttel.

        S lesz-e új virradásom,
        mint újszülöttnek, hogy lásson
        szemgolyója a részre,
        az együttes-egészre?

        Nyár van.
        Állok sírodnál, sírköved elõtt.
        Én még a talajon, megkövülve a gondban.
        Téged már bezabált a föld,
        mint égitestbe temetett õsmadár
        újszülött gyíkot, plankton-szájöböl-kortyot a bálna.
        Te meg a lángtalan pokolban.
        A férfi nem sír, pedig zokogva kiabálna.

        Márvány-sírköved, mint az alvadtvér-pecsétviasz.
        Aki lent van az a föntivel nem ugyanaz.
        Fény van, nap süt, bíborkõ sírlapodon
        árnyjátékot játszom,
        mint gyerekkoromban az istálló-márványjászlon:
        az alvadtvér-állatmázsa mérleglapon,
        a lánc-négyszög hintás mérõ-dobon
        kézujj-árnyam, mint a téli faágak,
        a lombtalan csöndek, a varázs-vak
        árny-lécek nevedre szállnak,
        nevedre ragadnak.
        Mert rálõttem árny-ujjaimat a piros márványkalapra,
        a neveddel aranyhímzett síklapra,
        mint gyerekkoromban a fehérre-meszelt házfalra.
        Széttárt kezem árnyvályú ízelt árny-hernyóujjai
        a tavaszi napsütésben:
        mint ágaskodó gyíkok, fekete gyíkok a fényben
        táncoltak,
        nem tudtak
        õszi falevélként a földre hullani.
        Fénybe-tárt, aranyba fénymártott
        nyitott kezem ujjaival árny-botot, sír-árkot,
        háromszög-lovat, árny-legyezõt, árny-háztetõt,
        árny-kakast, árnyrács léc-levegõt,
        árny-keresztfát hullatva, ragasztva
        tehénsó-téglalila sírkövedre:
        évszámaidra és nevedre.

        Benned már megállt a szív-óra.
        S feküsztök egymásba rohadva,
        csontvázaitokkal egymásba ragadva,
        mindörökké magatokra hagyva, összekavarodva,
        egymásra levelesen tapadva, gabalyodva,
        mint a hagyma:
        te és te-hited Flóra.
        És már nem vártok se rosszra, se jóra!