Kölcsönhatások és kapcsolatok a magyar–szlovák történelemben

Szemtől szemben – Beszélgetés dr. Boros Ferenc történésszel
Boros Ferenc ez évben töltötte be 75. életévét.  Hosszú évtizedeken át,  sajátos és eltérõ körülmények között alakuló pályájának döntõ és központi területe mindvégig kapcsolódott a szomszédos Csehszlovákiához, Szlovákiához, a magyar– cseh–szlovák nép történelmi múltjának és jelenének, kapcsolatainak és viszonyának vizsgálatához, s ennek keretében kiemelt módon a nemzetiségi kérdéshez. Nyugdíjba vonulásakor, 1995-ben évtizedes munkáját magas állami kitüntetéssel, a Köztársasági Érdemrend Kiskereszt  Fokozat adományozásával ismerték el.
 
* Neved leginkább 1971-ben vált ismertté a szlovákiai magyar közegben, méghozzá az Irodalmi Szemle révén.  
– Valóban, emlékszem. Jólesõ érzés volt számomra, hogy a lap ekkor recenziót közölt a Magyar–csehszlovák kapcsolatok 1918–21-ben címmel 1970-ben megjelent könyvemrõl, amely az Akadémiai Kiadó gondozásában látott napvilágot. Emlékszem, hogy a recenzió szerzõje, Fogarassy László volt, neves történész, akit talán Magyarországon övezett igazán nagy szakmai tekintély. A könyvemnek akkor nagy sikere volt, a bírálók igazi „alapozó munkának” tekintették a téma szempont-jából, amennyiben zömében eredeti levéltári forrásanyagokra, kutatásokra alapozva vázolta fel a kor magyar–csehszlovák kapcsolatainak a kérdéseit. Fogarassy László számos fontos észrevételt tett a téma feldolgozásához, tartalmi kérdéseihez, melyeket a továbbiakban jól tudtam hasznosítani. Számomra nagy elismerést jelentett könyvem általa történt méltatása.

* Fogarassy László recenziója elején tájékoztatta az olvasót, hogy a szerzõ a prágai magyar követség kultúrattaséja, aki jól ismeri a cseh és szlovák nyelvet. Ezt nemcsak a cseh és a szlovák forrásanyagok gazdag felhasználásából vonta le, hanem nyilván tudott arról is, hogy diplomádat a prágai Károly Egyetemen sze-rezted. Hogy kerültél Budapesrõl Prágába. Volt-e valami korábbi kötõdésed Csehszlovákiához, vagy inkább csak véletlen jellegû volt a késõbbi kapcsolat?
– Nem volt korábbi kötõdésem az országhoz, hacsak az nem, hogy a „mini” kis szülõfalum, Makkorhetye a soproni járásban, a lexikonok szerint, a „hetye” szó alapján ítélve cseh, vagy horvát eredetû volt, amely valamikor határõrvidéki település lehetett. A 16 házból álló kis faluban két Horváth, két Tóth és egy Polák nevezetû család élt, ami valami nemzetiségi jellegre is utalt.  Szegény parasztszülõk harmadik fiúgyermekeként 1945 után a soproni evangélikus líceumba kerültem, kezdetben magántanulóként, majd kollégiumban lakhattam, végül a soproni tanító-képzõ intézetben folytattam tanulmányaimat, de már Budapesten érettségiztem. Innen 1953-ban állami ösztöndíjasként kerültem Prágába.

* Hogy lettél állami ösztöndíjas, majd prágai történelemszakos hallgató.  Volt-e  elõtte valami nyelvi elõképzés?
– A tanítóképzõ 3. évfolyama után lehetõséget kaptam, hogy felvételizzek Budapesten abban az intézményben, amelyben külföldi egyetemi tanulmányokra készítették fel az érettségi elõtt álló diákokat. Én szerencse folytán érettségi után Prágába kerültem, amelyrõl végül is magam dönthettem. A tervek szerint Ogyesz-szába vagy Szófiába kellett volna mennem, de én Prágát választottam.
Gyivicsán Marikával, aki magyarországi szlovák nemzetiségû volt, ketten iratkoztunk be történelem szakra a Károly Egyetemen. A kezdet minden szempontból nagyon nehéz volt. Volt azonban egy biztos bázis, ahova mindig fordulhattunk, a magyar szeminárium, Rákos Péter elsõsorban, akit a kezdeti idõszakban még arra is megkérhettünk, hogy az egyik vizsgánkon a tolmács szerepét töltse be. A cseh tanárok egyébként nagyon megértõek és türelmesek voltak. A tudásra és igyekezet-re voltak kíváncsiak, nem a cseh nyelvi kifejezõkészségre. Én a második év után a tudományos specializálódást választottam, szemben a pedagógiaival, ami kezdettõl fogva és szükségszerûen a kutatásokra irányította a figyelmet. A diplomamunkám a magyar-csehszlovák kapcsolatok témakörét ölelte fel, pontosabban a Monarchia szétesésének és az azt követõ néhány évnek a történetét.

* Ha jól emlékszem, jómagam még diákként, olvastam az ötvenes évek végén megjelent közleményt, amely nyilván szakdolgozatodból vett részlet volt.  
– Elõfordulhatott ilyen eset, hiszen évente rendeztek tudományos diákkonferenciát és én ekkor már kész tanulmánnyal készültem erre. Sõt elmondhatom, hogy érdekes körülmények folytán ez a terjedelmes tanulmány (amely jórészt az 1919 utáni magyar emigráció csehszlovákiai szerepét elemzi, illetve dolgozza fel) elsõként szlovák nyelven jelent meg. Az egyetem elvégzése után egyéves kutatómunkával bíztak meg hazulról, s ez alatt, 1959 márciusában részt vettem egy kétnapos prágai tudományos konferencián. A véletlen folytán Miloš Gosiorovský történész mellett ültem, s beszélgetés közben elmondtam, hogy készült egy tanulmányom a magyar emigráció csehszlovákiai szerepérõl. Elkérte az anyagot és már 1959 õszén a megjelent tanulmányt az SZTA folyóiratában, a Historický èasopisban olvashattam.
  Az egyetem elvégzését követõen 10 évet tudományos intézményben (a jelenlegi Politikatörténeti Intézetben) dolgoztam, tudományos munkatársként, s ha korlátozottan is, de egyéb munkáim mellett folytathattam a magyar–csehszlovák témában a kutatásaimat. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1963-ban e témá-ban megvédtem a doktori, majd 1968 elején a Magyar Tudományos Akadémián a kandidátusi disszertációmat. E sikeresnek mondható tudományos pályafutásom után a sors külügyi pályára sodort, ahol nem tervezetten 26 évet töltöttem el, egészen nyugdíjba menetelemig.

 * Maradtak-e szakmához kapcsolódó emlékek az egyetemi évekbõl?
 – Igen, sok emlék fûzõdik az egyetemi évekhez, a városhoz, környezethez, tanulmányaimhoz, de politikai eseményekhez is. (A harmadik évben ismerkedtem meg egy középiskolás, Prágában tanuló észak- csehországi kislánnyal, aki az egye-tem elvégzése után a feleségem lett s 1959-ben költözött új otthonába, Magyar-országra, idén ünnepeltük házasságunk 50. évfordulóját). Prágában éltem át az 1956-os magyarországi felkelés idõszakát, a cseh, szlovák s az ott tanuló szlovákiai magyar diákokkal együtt. Bizonyos fokig váratlan volt számomra is a társadalmi-politikai robbanás, de vissza tudtam vezetni korábbi falusi élményeimre, melyeket megtapasztalhattam. Példaként említhetem, hogy soproni tanulmányaim idején, 1952-ben vakációkor, egy véletlen körülmény folytán cséplõgépellenõri teendõkkel bíztak meg, amikor saját szememmel láthattam, tapasztalhattam a drasztikus beszolgáltatási elõírásoknak a súlyos következményeit, melyek szüleimet is érintették. További fontos emlék, most már közvetlen 1956 elõzményeivel kapcsolatosan, hogy 1956 tavaszán az egyik mérnökhallgató barátomtól részletes levelet kaptam a pesti diákok és az értelmiség köreiben forrongó helyzetrõl, a Petõfi Kör-i vitákról stb., amit akkor még dramatizáltnak ítéltem meg Prágából nézve. A nyári szabadság idején már jobban érzékelhettem a helyzetet. A falumban egy idõs bácsi egy cseh nyelvû brosurát hozott át nekem, mondván, hogy a mezõn találta, szerinte repülõgéprõl dobhatták le. A „röplap” hruscsov XX. kongresszuson elmondott teljes beszédét tartalmazta. Magammal vittem Prágába, társaim közül is sokan elolvasták. Késõbb, ahogy megtudtam, ebbõl gondok is támadtak.

* Hogyan fogadták az egyetemen a magyarországi forradalom kitörését?
– Eléggé ellentmondásosan. Sokan voltak diáktársaim között, akik lelkesen üdvözölték a történteket, egyesek gratuláltak is nekünk magyaroknak, mások bizonytalanok voltak, a szocializmus jövõjét féltették. A kollégiumban sokféle más külföldi hallgatóval laktam együtt, köztük „emigráns” diákokkal, görögökkel, szerbekkel stb. A kollégiumban az ukrán nemzetiségû szobatársam pártvonalon is jobban volt tájékozott az átlagnál, rajta keresztül érzékelhettem, hogy a CSKP berkeiben hogyan ítélik meg az eseményeket. (E szobatársam 1968 után a pártközpont külügyi osztályán dolgozott, Bi¾ak közvetlen munkatársa volt, késõbb nagykövet lett). Ezek között, de a csehek körében is akadtak olyanok, akik úgy látták, hogy külsõ beavatkozásra lesz szükség, Magyarországon a „szocializmus vívmányai” kerültek veszélybe, hasonlóan kell eljárni, mint annak idején Spanyol-országban, a polgárháború idején, amikor megindult a nemzetközi internacionalista brigádok szervezése. Egyesek úgy vélték, hogy ebbõl õk sem maradhatnak ki. A magyar ösztöndíjasok körében is szóródtak a vélemények, bizonytalanság ural-kodott körünkben, a követség részérõl inkább elzárkóztak a véleménynyilvánítástól a nagy bizonytalanság közepette.
A forradalom leverése után nekem sikerült januárban hazalátogatnom a szüleimhez, s láthattam Budapest utcáin végig menve a mérhetetlen pusztítást, romokat. Lehangoló volt ez az idõszak. Reánk nézve az eseményeknek nem lettek következményei, tovább tanulhattunk. Cseh és szlovák diákok körében elõfordultak bizonyos retorziók. Hosszú évekkel késõbb, amikor már az Intézetben dolgoztam, Prágában egyik volt évfolyamtársammal találkoztam s a Slovanský dùmban egy pohár sör mellett, beszélgettünk múltbeli dolgokról s ekkor mondta el, hogyan úsztak meg többen egy retorziót az 56-os események után, amikor röpiratok terjesztéséért a felelõsséget rám hárították, feltételezve, hogy engem úgy sem vonhatnak felelõsségre.
 
* Az 1968-as eseményeket viszont Budapesten élted át.
– Részben igen, de a Prágai Tavasz elõszeleit már korábban is érzékelhettem. A 60-as évek közepétõl erõteljesen készültem a kandidátusi disszertációm befejezésére, a kötelezõ vizsgák letételére, de közben elég gyakran igénybe vettek delegációk mellé tolmácsként. Hasonlóképpen cseh feleségemet is, aki már 1964-ben Antonín Novotný magyarországi látogatása során tolmácsként dolgozott a delegációban (majd ettõl kezdve folyamatosan alkalmazták ebben a minõségben küldöttségek mellett, lényegében a legmagasabb szintekig). Az én tolmácsszerep-lésem egybeesett azzal az idõszakkal, amikor Magyarországon a gazdasági reform-gondolkodás elõtérbe került, Csehszlovákiában pedig az Ota Šik és Radovan Richta vezette kutató-, elemzõ csoportok végeztek hasonló munkálatokat. Mint ismeretes, Richta kutatócsoportjának munkája, a „Válaszúton a civilizáció” címmel 1966-ban jelent meg cseh nyelven, két évvel késõbb magyar nyelven is. Ezek a konzultációk, eszmecserék szellemi tekintetben is újdonságként hatottak reám. Késõbb a Prágai Tavasz idõszakában a sajtó hasábjain és más forrásokban felfedezhettem olyan neveket a csehszlovák politikai palettán, akiknek korábban a magyarországi látogatásaik alkalmával tolmácsoltam. A 60-as évek vége felé s fõleg a Prágai Tavaszt megelõzõ s az az alatti idõben gyakran kapcsolatba kerültem a külügyi munkával is. Gondolkodás- és felfogásbeli kapcsolódásomat a készülõ nagyfokú csehszlovákiai változásokhoz elõsegítette, hogy 1967 decemberében, majd 1968 tavaszán hosszabb idõt Pozsonyban tölthettem, levéltári kutatásokat végeztem az Intézet részére, s napi kapcsolatban voltam intézetbeli kollégákkal. Juraj  Purgat történész kollégám gondjaira voltam bízva, aki ebben az idõben írta a kandidátusi disszertációját a két világháború közti magyar–csehszlovák kapcsolatokról. Ebben az idõben információkat szerezhettem a szlovákiai magyarok aktivitásának megélénkülésérõl, a legtöbbet talán Csizmadia  Dezsõ nyitrai kollégától, aki ebben az idõben Pozsonyban tartózkodott. Figyelemmel kísérhettem a szlovák sajtót, médiát. Közben 1968 februárjában Budapesten a kommunista- és munkáspártok konferenciáján a  Jozef   Lenárt  által vezetett csehszlovák delegáció mellé osztottak be kísérõnek, miközben feleségem ekkor kabintolmácsként dolgozott a konfe-rencián. Módomban állt a delegáció tagjai között uralkodó hangulatot, eltérõ véleményeket érzékelni az országban már elkezdõdött bonyolult folyamatokkal kapcsolatban. Ez különösen jól mérhetõ volt a pártközpont külügyi osztálya vezetõjének hangulat- és véleményváltozásán, amikor néhány hónappal késõbb Budapesten járt és meglátogatott bennünket otthonunkban. Valójában tehát ebben az idõben benne éltem az események sûrûjében s rendszeresen fordítottam cseh és szlo-vák nyelvû politikai anyagokat, nyilatkozatokat. Volt olyan idõszak, amikor a reggeli órákban a munkámat a KISZ Központ külügyi bizottságán kezdtem, sajtószemlét készítettem a cseh és szlovák napisajtóból. Az érdeklõdés mindenek-elõtt a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség, a ÈSM, magyarul a CSISZ politizálása iránt mutatkozott meg elsõsorban.

* Nyilván  a CSISZ felbomlása,   önálló rétegszervezetek laza koalíciójaként  szervezõdõ szövetség létrehozására  irányuló törekvésekre volt kíváncsi a magyar-országi politikai  vezetés. Mennyire  terjedt ki  a figyelem az önálló magyar nemzetiségi ijúsági szervezet létrehozását szorgalmazó mozgalomra, amely  szándék valóraváltását végül is megtorpedózta a szlovák szervezetek  magatartása?
– Feltehetõen ez sem kerülte el a figyelmet, de a fõ figyelem a csehszlovák társadalom gyorsuló polarizálódására irányult, közismert, hogy a nemzetiségi kérdés ebben az idõben még eléggé a periférián helyezkedett el a magyar politikai gondolkodásban és érdeklõdésben.
Összességében úgy él bennem ez az augusztusi eseményeket megelõzõ idõszak a maga rendkívüli, az események gyors és folyamatos változásaival, ami nem adott módot arra, hogy tisztán lássa valaki, mi fog történni, hova vezet mindez. Azok, akik Csehszlovákiában jártak, aggódva érkeztek haza s nem jósoltak  kedvezõ kilátásokat. Emlékszem, az egyik újságíró ismerõsöm azzal tért vissza, hogy Csehszlovákiában „lõni fognak”, vagyis holmi polgárháborúra utalhatott, úgy vélekedett, hogy a szovjetek a nyugati határt minden bizonnyal erõsen lezárják. Arató Endre barátunk, aki hosszabb idõt töltött Szlovákiában ekkortájt, nagyon pesszimista képet nyújtott a helyzet alakulásáról, részben a belsõ folyamatok alakulását, másrészt a Varsói Szerzõdés várható magatartását latolgatva, anélkül, hogy érdemben állást foglalt volna.
Én eléggé speciális helyzetben voltam családi körülményeim következtében is. Ebben az idõben gyakran jutottam bizonyos információfoszlányhoz feleségem révén, aki 1968 nyarán is rendszeresen tolmácsolt magas szinteken, több alkalommal utazott le pl. Aligára, ahol szlovák vezetõk családtagjai tartózkodtak, nevezetesen Bi¾ak felesége és családja. Több alkalommal utazott Bi¾akért a komáromi határra s onnan már a magyar gépkocsival hozták õt Aligára. Beszámolt olyan esetrõl, amikor Bi¾akot Kádár fogadta Budapesten, feleségemet hívták be tolmácsnak s ekkor csak hárman voltak jelen a tárgyaláson, tehát hat szem közt folyt a megbeszélés, ami önmagában véve is különös. Bi¾ak tájékoztatta Kádárt a kialakult helyzetrõl, és már konkrétan augusztus hónapot említette, amikor várható a katonai beavatkozás.  Nejem emlékezete szerint Kádár csak annyit mondott, hogy akkor „alma az egész”.

* Feltehetõen mindez azt követõen történhetett, amikor Balatonaligán Bi¾ak július 21-én az ukrán elsõ titkárral tárgyalta végig az egész éjszakát, és amirõl a források szerint ekkor a szovjet politikus az iránt érdeklõdött, milyen tömegek állnak Bi¾ak mögött, s ekkor hangzott el Bi¾ak felé a kérés, hogy küldjenek levelet az internacionalista segítség kérésével, s amit ekkor Bi¾ak elvállalt.
–   Ami közvetlenül a katonai megszállás tényét illeti, én is sejthettem, hogy valami hasonló bekövetkezik, mégis váratlanul ért az esemény. Vasárnap délután volt, a városligeti családi sétáról hazaérve, feleségemet egy üzenet várta, hogy menjen be a Központba fordítás-, illetve tolmácsolásügyben. Én elláttam a gye-rekeket este, miután a nejem nem tért haza. Gondoltam, hogy vidékre utazott. Reggel a gyerekeket elirányítottam az iskolába, én semmit sem sejtve bementem a munkahelyemre, ahol a portás rémülten érdeklõdött „mi a véleményem, mit szólok hozzá, szõrnyû dolog az, ami történt”. Nem sejtve, mi is történt valójában és zavart tájékozatlanságomban csak annyit válaszoltam, hogy „hát igen”. Közben érkeztek a kollégák, s akkor tudtam meg, valójában mi is történt. Nyomasztó hangulatban ültünk kollégáimmal és beszélgettünk az eseményrõl. Feleségem a délelõtt folyamán felhívott, az egyik közeli presszóban találkoztunk, s elmondta, hogy egész éjjel dolgozott, végighallgatta a csehszlovák rádióadásokat és fordította a szövege-ket, sajtón, rádión keresztül követte az eseményeket.
                                                                 
* Az augusztusi beavatkozás utáni helyzet folytán nyilván még inkább felértékelõdtek a külügyi  területen  meglévõ korábbi kapcsolataid.
– Nem volt számomra váratlan, amikor 1969 elején, tavaszán újabb megke-resés történt és ajánlatot kaptam a Külügyminisztérium részérõl, hogy a továbbiakban ott dolgozzam.  Akkor olyan helyzetben voltam, ami megkönnyítette a külügyi pályával kapcsolatos döntésemet. Túl voltam a kandidátusi disszertáció megvé-désén és a kandidátusi munkám kéziratát az Akadémiai Kiadó részére leadtam. Láttam, hogy kevés az esélyem arra, hogy a csehszlovák–magyar kapcsolatok kérdése az Intézetben fõ kutatási területem legyen.  S amikor a KÜM részérõl megkaptam az ajánlatot, úgy véltem, hogy néhány év kikapcsolódás az elõzõ tíz év megfeszített munkája után csak hasznos lehet, újabb tapasztalatokkal gazdagodhatok. Arra nem gondoltam, hogy végleg szakítok eredeti szakmámmal. Ily módon végül is elvállaltam a külügyi munkát, 1969 júniusában átkerültem a Külügyminisztériumba és rövid felkészülés után elsõ titkári rangban augusztus 15-én már Prágába érkeztem családommal együtt.

* Ténylegesen a „Prágai Tavasz” leverésének egyéves évfordulójára.
– Nagyon emlékezetes napok voltak ezek, hiszen forrongott a légkör, a megszállás elleni tiltakozó megemlékezések ezt mutatták.  Még aznap, családomat Észak-Csehországba, a feleségem szüleihez vittem a nagykövetség javaslatára, s én vasárnap este érkeztem vissza Prágába. A nagykövetségen mindenki nagy érdeklõdéssel és izgalommal várta a következõ napokat. Este már hatalmas tömegek lepték el a város központját, ott voltunk többen a követségrõl: vízágyuk, könnygáz, nagyfokú rendõri készültség oszlatta és szorította ki a Vencel térrõl a tömeget. Késõ este még visszatértünk a térre, felszedett utcakövek, betört kirakatok, ablakok mutatták, hogy volt fizikai ellenállás is, melynek a nyomait a Vencel tér sarkán lévõ Magyar Kultúra épületének betört ablakai is mutatták. Másnap este folytatódott az ese-ménysorozat, harmadnap a nagykövetségek figyelmét felhívták, lehetõleg tartsák távol magukat a színhelyektõl, mert számolni lehet még keményebb fellépésekre.
   Az ezt követõ napokban, fokozatosan helyreállt a nyugalom.

* Épp ekkortájt távozhatott a Berlinbe áthelyezett nagykövet,  akinek  1968-ban sok gondot okoztak  a magyar hírszerzõ tisztek.  Unger Gabriella írja tanulmányában, hogy tudatlanságukban  a Rudé  právo ott-tartózkodó fõszerkesztõjét, Oldøich Švestkát is be akarták szervezni a hírszerzõ munkába. Az ügy  szálai egész Kádárig jutottak,  a tisztek megrovásban részesültek, s döntés született arról, hogy hírszerzõk  politikusi hatáskörökbe nem avatkozhatnak bele.  Milyen volt  ezek után a hírszerzõk követségi magatartása?
– Ezekrõl a dolgokról fogalmam sem volt, nem ismertem konkrétumokat, hiszen e tekintetben én a perifériáról kerültem hirtelen a külügyi szolgálatba. Arról hallhattam sokat, hogy milyen félelem, aggodalom uralkodott az augusztusi ese-mények idején a Švestkához hasonló politikusok körében ebben az idõben s a nagykövetség bázisát is keresték, de semmi többrõl nem tudok.

* Milyen emlékek õrzõdtek meg leginkább ebbõl az idõbõl?
– Ha arról kellene szólnom, hogy mi maradt meg s rögzõdött emlékezetemben leginkább kiküldetésem kezdeti idõszakából, majd az azt követõ hat évbõl, melyet elsõ kiküldetésem során Prágában töltöttem,  szükséges utalnom arra, hogy egy rendkívüli, sajátos idõszakban és körülmények között kerültem Prágába külügyi munkára.  Történészi szakmám miatt is privát érdeklõdésem elõterében a végbemenõ „normalizálódás”, „visszarendezõdés” folyamatának a figyelemmel kísérése állt. Elõnyös helyzetben voltam, hiszen elõtte már 6 évet Prágában töltöttem, voltak diák- és tanárismerõseim, akik közül sokan a 68-as események következtében politikailag a perifériára kerültek, esetenként üldözötteké váltak, voltak ismert történészek, akik közül sokan hasonló helyzetben voltak. Diplomataként kockázatos volt e körökkel a kap-csolatot tartani, de nem is volt lehetetlen. Nem éreztem korlátozást a nagy-fõnököm részérõl sem kapcsolataim kiterjedését illetõen, de nem is kellett mindenrõl tudnia. Ily módon az információkat lényegesen szélesebb körökbõl szerezhettem, mint azok, akik ilyen háttérrel nem rendelkeztek. Rendszeres kapcsolatom volt néhány volt diáktársammal is. Hivatalos szinten különösen hasznosak voltak számomra a tudományos intézetek egyes vezetõ munkatársaival kialakított kapcsolatok. Gyakori látogató voltam pl. a Filozófiai Intézet vezetõjénél, Radovan  Richtánál, akivel családilag is összejöttünk, s aki az egész lezajlott és napirenden lévõ folyamatokról a megszokottnál árnyaltabb képet tudott nyújtani s a 60-s években az általa vezetett kutatócsoport munkájának tükrében tudta értékelni a végbemenõ folyamatokat és a 68 utáni változásokat. Ezek számomra sokat jelentettek a kiala-kult helyzet jobb megértéséhez. Kapcsolatokat tartottam más történészekkel, intézeti vezetõkkel is.

* A konszolidáció  elszabadulását megelõzõ hektikus, átmeneti idõszakban  mind a hatalom, mind pedig  a reformerek   részérõl fontos szerephez jutott a kulturális szféra.
– Ahogy késõbb az ultrabalos erõk fogalmaztak, „az ellenség a kultúra területére vonult vissza”. Módomban volt e körökben is mozogni, hiszen az akkor még nagyon vegyes tartalmú és politikai üzeneteket is közvetítõ kulturális rendezvények, kiállítások stb. gyakoriak, elterjedtek, a szellemi ellenállásnak is kifejezõi voltak. Sokat köszönhetek e tekintetben a Prágában élõ Tilkovszky mûvészettörténésznek, aki minden olyan helyre elvitt, ahol érdekes anyagokat lehetett látni ebbõl a szempontból, magyarázott órákon át, nem csak a kultúra, a mûvészet kérdéseirõl, pl. Károlyi Mihállyal meglévõ korábbi, úgy emlékszem, londoni kapcsolatairól és egyéb történelmi élményeirõl.

* Tilkovszky Béla  1945 utáni prágai tevékenységérõl kevés információ maradt fenn. Az elsõ köztársaság idején kormánypárti lapokban dolgozott, s vezetõje volt a csehszlovákiai rádió magyar nyelvû adásainak.   A háború után egyes állítások szerint közremûködött a kitelepített magyarok ügyeinek intézésében. Beszélt neked errõl?
– Feltehetõen beszélt, sõt biztosan, de részletekre nem emlékszem.

 *Ami a csehszlovák belpolitikai fejlõdést illeti, nyilván különös figyelmet érdemelt számotokra, de a külképviseleti munkádat tekintve is, a kádári „kétfrontos harc” elvének a csehszlovákiai fogadtatása és alkalmazásának esélyei.
– Úgy láttuk, hogy volt igény ennek alkalmazására, kezdetben Gustáv Husák egyes megnyilatkozásai is erre utalnak, hiszen neki is meg kellett küzdeni az ultrabalos politikai vonallal, amely mögött a Bi¾ak-vonal állt, bár háttérbe szorítani azt nem tudta. Késõbbi  írásaimban, tényszerûen is elemztem ezeket a problémákat. Úgy érzékeltem, s a forrásaim is ezt mutatták, hogy az egyfrontos harc totális kialakulása egy folyamat volt. Volt egy idõszak, amikor a jelszó inkább csak az volt, hogy a „fõ veszély a jobboldali revizionizmus”, ami azt is feltételezte, hogy van egy „nem fõ veszély” is. Késõbb már változott ez a jelszó, amelyet a baloldali front képviselt, hogy kizárólagosan csak egy veszélyrõl lehet szó, a jobboldali revízió veszélyérõl, amely ellen minden ideológiai és szervezeti erõt összpontosítani kell.   Bár a baloldali frontot szervezetileg felszámolták, de az elvük lényegében érvényesült az ideológiai, eszmei harc területén. Nem találtam olyan írást, amely a baloldali veszély kérdésével foglalkozott volna.

* Hogyan reagált a hivatalos vezetés a kétfrontos harc Kádár általi felvetésérõl, amelyrõl nemcsak Andropovval beszélt 1968 decemberében, hanem Husáknak is ajánlotta, amikor 1969 májusában fõtitkár lett?
–  Amint írásaimban is említem, az 1969–70-es évben Kádár és Husák hat alkalommal is találkozott, s ez a kérdés is napirenden volt, így pl. 1969 decemberében. 1969 végén döntés született a párt megtisztításáról. Elõtte, illetve ebben az idõben került sor Prágában (dec. 17–18) Kádár és Husák találkozójára, Husák ekkor már   jobboldali fõveszélyrõl beszélt, hozzátéve, hogy „egyedi baloldali fellépések” is elõfordulnak, arra is utalt, hogy az „ellenség a kultúra területére húzódott be” s bojkottálja a pártot. A készült jegyzõkönyv szerint Kádár továbbra is a magyar tapasztalatokat hangsúlyozta, de érzékelhetõen vonatkoztatta ezt Csehszlovákiára is. Arra utalt, hogy „a baloldali veszély készítette elõ a talajt a jobboldal számára, ez a kétéves magyar tapasztalat – mondotta –, s ez volt a helyzet 1968. januárjában, Csehszlovákiában is. Ezért ezt elemezni kell. A fõ veszély mellett szakítani kell minden dogmatikus, szektás és szubjektív antimarxista nézettel.”
  A kétfrontos harc felvetése a hivatalos csehszlovák pártpolitika részérõl ria-dalmat, aggodalmakat váltott ki. Magam is részese voltam egy ilyen esetnek, ami-kor mint diplomata, holmi üzenetet, figyelmeztetést kellett regisztrálnom közvetlen Kádár 1969. decemberi moszkvai látogatása elõtt. (Feltehetõen ez a Varsói Szer-zõdés vezetõinek a találkozója elõtti napokban történt, illetve az azt követõ prágai látogatás elõtti napokban.) Egyik este kollégám a követségen arra kért, hogy elfoglaltsága miatt fogadjam az egyik jól ismert csehszlovák középszintû vezetõ személyt, aki fontos üzeneteket akar közölni. Este a lakásomon találkoztunk, késõ éjszakáig vitattuk az aktuális politikai kérdéseket s egyértelmû volt számomra, hogy a fõ üzenet, amit közölni kívánt s továbbított a „csehszlovák elvtársak részérõl”, hogy Kádár a szovjetek felé ne szorgalmazza, ne feszegesse a kétfrontos harc szükségét Csehszlovákiában.
* A Kádár-titkárság anyagaiban  jómagam is találkoztam Kádár részérõl abban az idõben elhangzott kijelentéssel, miszerint a csehszlovákiai elvtársak nem szívesen veszik a kétfrontos harc emlegetését.
– Csupán mellékesen jegyzem meg, hogy feltehetõen Kádár számára elvi kérdés volt a kétfrontos harc szüksége, s ha ezt nem látjuk, akkor téves következtetések is elõfordulhatnak. A közeli hetekben részt vettem egy 1968-ról szóló megemlékezésen a Szlovák Intézetben, ahol egyik szlovák történész részérõl szóba került Kádár és a Andropov 1968. decemberi ismert találkozója, amelyen sok minden elhangzott. Mint ismeretes, a meglévõ források alapján, Kádár lényegében tartotta magát a 68-as eseményekkel kapcsolatos korábbi állásfoglalásához s érvelt emellett, ahogy ez Földes György tanulmányában, a „Magyar külpolitikai gondol-kodás” c. kötetben, vagy Huszár Tibor írásaiban szerepel.  Magam is ezt állítom a  Jozef Jablonický  70. születésnapjára megjent kötetben szereplõ cikkemben. Kádár az említett kolléga szerint itt Dubèeket revizionistának bélyegezte, s utalás történt arra, hogy ezek után hamarosan sor került Dubèek leváltására. Akik ezt hallották, joggal következtettek arra, hogy Kádár „elárulta” Dubèeket, kiszolgáltatta ezzel a szovjeteknek, akik számára ez, ha egyáltalán így ebben a formában elhangzott, azt sugallhatta, hogy Dubèek eltávolítását Kádár nyakába lehet varrni. A probléma Kádár és Dubèek viszonya alakulásának ilyetén megítélése feltehetõen a dolgok egyoldalú, leegyszerûsített kezelésében van.

* A prágai Jelenkortörténeti Intézet immár több mint 12 kötetet kitöltõ kiadványsorozatába   besorolt  dokumentumok   viszont azt is érzékeltetik, hogy Kádár magatartása, Dubèekkal kapcsolatban is változásokon  ment keresztül, s csak 1970-ben   terjedt ki a kétfrontos harc  erõteljes szorgalmazására.
– Ez valószínûleg így van. A rendszerváltás után rám hárult a csehszlovák részrõl kért dokumentumok összeállítása a nagykövetség jelentései alapján, amely-nek fejében megkaptuk az 1956-os események csehszlovákiai visszhangjára vonatkozó dokumentumokat. Szerintem e problémakörnek alapos tisztázását csak a magyarországi és a csehszlovákiai dokumentumok párhuzamos, egymást kiegszítõ vizsgálata hozhatja meg.
A másik nagy téma, amely engem, mint e sajátos idõszakban Prágába került diplomatát, foglalkoztatott, a magyar–csehszlovák viszony alakulásának a kérdése volt, ezen belül is a magyar és a csehszlovák reformtörekvések sorsa, kudarca. Errõl késõbb egy kétrészes, terjedelmes tanulmányom is készült, amely a körülmények folytán nem a saját nevem alatt, a Külügyi Szemlében jelent meg, majd saját nevem alatt a tanulmány második része a Múltunk címû folyóiratban. E tanulmányban utalok arra, hogy a Prágai Tavasz leverése után, annak következtében, hogy a magyarok is részt vettek a katonai megszállásban, a csehszlovák társadalom elítélõ hulláma velünk szemben is radikálisan felerõsödött. Jellemzõ volt Csehszlovákiában, hogy a megszállást követõ átmeneti nyolc hónapban még erõs volt a reménykedés, hogy a csehszlovák reformokból valami megõrzõdhet. Ilyen illúziókat a csehszlovák vezetés is táplált. Ez Husák beszédeiben is  kimutatható. Már 1969 augusztusában ez a remény alábbhagyott ugyan, de némi reményt még táplált a magyar reform fennmaradása, amit úgy véltek, hogy hatással lehet Csehszlovákiára is. Sokan drukkoltak ennek, remélve, hogy nincs minden elveszve. Ez érzékelhetõ volt abban, hogy az érintett körök keresték a kapcsolatokat a külképviseletünkkel, ahogy magyar részrõl is értelmiségi csoportok, mûvészeti szövetségek részérõl igyekeztek ilyen reményeket táplálni, fenntartani a csehszlovák értelmiségiek körében. Jól emlékszem, hogy az író szövetség küldöttsége készült Prágába, s amikor a hivatalos szervek ezt megtudták, riadtan fogadták, s nemkívánatosnak tartották az ilyenfajta kapcsolatok felerõsödését. A már új vezetésû kulturális és mûvészeti szövetségekkel szemben a magyar partnerszervezetek kezdetben tartózkodóak voltak s ez késõbb a kulturális, mûvészeti értékrend különbségek vonatkozásában is jelentõsen érzékelhetõ volt. Emlékszem, milyen bonyodalmak voltak az Omega együttes csehszlovákiai turnéja körül. Eközben rendszeressé váltak, többnyire multilaterális alapon, a mûvészeti, írói találkozók a hivatalos kapcsolatok keretében, de mindig akadtak, felmerültek zavaró tényezõk. Példaként jut eszembe az egyik írószövetségi találkozó. A közös tárgyalások után vidéki programokat is beiktattak. A Magyar Írószövetség akkori elnöke tõlem kért véleményt, mi lenne, ha a vidéki programon nem venne részt, szeretne ez alatt Hraballal és másokkal is találkozni. A válaszom az volt, hogy ennek a szervezõk, a csehszlovák partnerek bizonyára nem örülnének, de a döntést reá bíztam. Õ végül is nem vett részt a másnapi vidéki programban. A csehszlovák kulturális minisztérium egyik munkatársától tudom, hogy hasonló esetek a szovjet delegációk részérõl is elõfordultak. Volt tehát olyan igény nem csak magyar részrõl, hogy a korábbi kapcsolati szálak, személyi kapcsolatok ne szûküljenek le csak a hivatalos politika által szorgalmazott körökre s ez néha  gondot okozott a csehszlovák politikai tényezõknek.
Ha úgy vetõdik fel a kérdés, hogy a külképviselet munkája s ezen belül a magam szerepe mennyiben járult hozzá a reális, objektív tájékoztatáshoz, e téren úgy érzem, nem érheti vád munkánkat. Tény azonban, hogy a külképviselet tevékenységének is megvoltak a rendszerbeli korlátai, melyeket kockázatos volt átlépni. Ez visszatükrözte azt a keretet, amelyet a szövetségi rendszer nyújtott.

*  Az elsõ kiküldetés nem vetett véget külügyi munkádnak.
– Négy év után, 1980 nyarán visszakerültem a Külügyminisztériumba, s 1981-ben újra Prágába helyeztek ki a nagykövetségre. Mint nagykövetségi tanácsos ezúttal 5 évet töltöttem Csehszlovákia fõvárosában, most már nem mint újonc diplomata, hanem kellõ és újabb tapasztalatokkal a hátam mögött. Ez az idõszak a visszarendezõdésnek egy nyugodtabb szakaszát jelentette, de már érzõdött, hogy idõvel változásokra kerülhet sor, fõként a gorbacsovi idõszak kezdete után. A követségi munka szempontjából politikailag egy feszesebb, vonalasabb politikai irányítás közepette próbáltam a magam útját járni. Olyan témákra igyekeztem koncentrálni, amelyek engem történelmi aspektusból is mélyebben foglalkoztattak s ezt munkámban is igyekeztem folyamatosan érvényesíteni. Egyik központi – jórészt magánszorgalmi témám a 68-hoz vezetõ út és következményei, a visszarendezõdés folyamatának a vizsgálata volt.  A másik fõ témámnak a nemzetiségi kérdés és a magyar– szlovák kapcsolatok alakulásának vizsgálatát tekintettem, fõleg abból a szempontból, hogy történelmi munkákban, publikációkban a 68 utáni kapcsolatok és a nemzetiségi politika kérdései milyen megközelítéseket mutatnak a csehszlovák publicisztikában. Hazajövetelem után egy terjedelmes kéziratom készült a