Zeman László 80 éves

Fazekas József – Zeman tanár úr ablaka…*
A 80 éves Zeman László annak az alapozó nemzedéknek a képviselõje, amely a második világháborút követõ „hontalanság évei” után újrainduló szlovákiai magyar oktatásügy kiépítését, szakmai bázisának megteremtését elsõdleges feladatának tekintette. Ez a nemzedék a szó eredeti értelmében iskolateremtõ volt.

Az anyanyelvi oktatás megindítása ugyanakkor szorosan összefüggött a szlovákiai magyar szellemi és irodalmi élet kibontakoztatásával, feladatainak újrafogalmazásával – immár új társadalmi-politikai és fõleg ideológiai környezetben. A feltételek ehhez korántsem voltak ideálisak. Az újrainduló magyar tannyelvû iskolákban nem volt elegendõ képesített pedagógus, ezért a pedagógusképzés a korszak kulcsfontosságú kérdésévé vált. „Tanulni és tanítani” – talán ebben fogalmazhatjuk meg a kor kategorikus imperativusát.

Zeman László is pedagógusnak készült. 1948-ban Eperjesen érettségizett, majd a pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karának természetrajz–filozófia szakos hallgatója lett. A harmadik évfolyamtól lehetõség nyílt a szakosodásra, s ekkor a biológiai tanulmányokra tért át, de 1953-ban az eredeti szakpárosítású oklevelet is megszerezte. Negyedéves egyetemi hallgatóként 1952-ben a pozsonyi magyar tannyelvû pedagógiai gimnáziumban, 1953-tól 1958-ig pedig tanársegédként a pozsonyi Pedagógiai Fõiskola magyar tagozatának biológia tanszékén oktatott. Közben 1955-ben tanári képesítést szerzett magyar nyelvbõl és irodalomból is, így 1956-ban fonológiát is elõadott a magyar tanszéken. Ezt követõen a Testnevelési Fõiskolán négy évfolyamot is elvégzett… Mivel küszöbön állt a Pedagógiai Fõiskola Nyitrára történõ helyezése, 1958–1962 között a kassai magyar tannyelvû középiskolában tanított. Amikor 1962 augusztusában meghalt Sas Andor, a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetõje, az új tanszékvezetõvé kinevezett Turczel Lajos elsõ lépéseinek egyike az volt, hogy Zeman Lászlót a tanszékre vigye (errõl Turczel a magyar tanszék megalakulásának 40. évfordulója alkalmából megrendezett konferencián be-szélt). Az így kiírt pályázat elnyerése révén került Zeman László 1962 õszén a magyar tanszékre. Onnan vonult nyugalomba 1989-ben.
Ez a tömör, ám meglehetõsen bonyolultnak tûnõ pályakezdet jól példázza a már említett „tanulni és tanítani” elv érvényesülését, s azt, hogy Zeman László egész éle-tében a katedrán állt.

Tanár volt, s tanári hivatásának rendelte alá tudományos munkásságát is.

Írásainak tartalma szorosan kötõdik mindahhoz, amit belefoglalt az oktatásba. A nyelvvel és a nyelvészeti tárgykörökkel párhuzamosan foglalkozott az irodalommal, az oktatás módszertanával, s képzettségének nyomán a szaknyelvvel és a mûfordítással is. (Természettudományos mûveltségét leginkább itt kamatoztatta.) Dolgozataiban megtaláljuk az indoklást, s az oktatás folyamatában nemcsak egyetemi, hanem középiskolai tapasztalatai is számottevõen érvényesültek. Nem írt összefoglaló irodalomelméleti, stilisztikai, nyelvtudományi szintézist – erre szerteágazó oktatói munkája miatt nem is jutott ideje. Nézeteit az egyes témakörökkel kapcsolatban írt tanulmányaiban fejti ki. Módszere: a szakirodalomból felhasználni mindazt, ami az adott témakörben ismert volt, s ami és az általa ideálisnak tartott irodalomkoncepcióban, illetve nyelvelméletben hasznosítható – mindenekelõtt az oktatás során. Az oktatásban ugyanis a letisztult ismeretek elsõbbséget élveznek, az új elméletek pedig leginkább a kikezdhetetlennek vélt teóriák érvrendszerének gyenge pontjaira, hiányosságaira, a továbbgondolás szükségességére utalhatnak. Ez természetesen Zeman László esetében sem jelentette azt, hogy nála akár a kortárs nyelv- és irodalomtudományi törekvések háttérbe szorultak volna. Épp ellenkezõleg: a hatvanas-hetvenes években például a Pierre Guiraud nevé-vel fémjelzett és akkoriban nagyon elterjedt statisztikai stilisztika kellõ teret kapott Zeman László elõadásain, s utalás szintjén tanulmányaiban is.
Az egyetemen irodalomelméletet adott elõ, s vezette a megfelelõ szemináriumokat. Az elsõ évfolyamban elõször a líra és verstan került sorra, amely nem képzelhetõ el a hangtan beható ismerete nélkül. A saussure-i fonológia s ezzel kapcsolatosan Jan Mukaøovský versszemlélete ennek része volt, s az irodalom, a poézis vizsgálatának egzaktságát tekintve az õ mintája vezérelte. A magyar szerzõk közül elsõsorban Fónagy Iván A költõi nyelv hangtanából (1959) címû mûvét használta fel, s általában mindent a magyar anyagból, amit rávezetõnek tartott. (Zeman filozófiai iskolázottsága, elsõsorban az egzisztencializmus hatása épp a líráról írt tanulmányaiban érhetõ tetten.)

A magyar nyelv fonetikáját és fonológiáját az elsõ évfolyamban összefoglaló és tömör, elõbb jegyzet, majd egyetemi tankönyv (1968) részeként közölte, s az nem vált külön a lektori gyakorlatban a helyesírás tárgyalásától sem. A középiskolai anyag pótlására és ismétlésére Tompa József Magyar nyelvismeret (1948) címû didaktikai célzatú, a mondattannal kezdõ könyvecskéjét ajánlotta, amelyrõl Sauvageot is elismerõen nyilatkozott. Zeman László nyelvoktatási koncepciója a tanulók nyelvi-kommunikatív készségének növelését és a beszédmûvelés szükségességét hangsúlyozza mint elérendõ célt, melyet a stílustannal szervesen párosuló, jelentéstani megalapozottságú mondattan révén vél megvalósíthatónak, miközben a mondattanból elindulhatunk a szöveg felé is. A mondat- és szövegközpontúság által pedig meg lehet teremteni a nyelvtan és a fogalmazás-szerkesztés, azaz a stílustan, a szövegek befogadása és képzése közötti szerves kapcsolatot. A mondat szervezõ központjaként az igealakra támaszkodik. Értelmezésében a mondat nem más, mint az igének és bõvítményeinek együttese, ezért a nyelvtan tengelyében az általános (jelentéstani és szintaktikai) értelemben vett igevonzatok fejezetének kell állnia.

A harmadik évfolyamban tartott stilisztikaelõadásokon tért rá az irodalom kérdésére – belefoglalva a szakszöveget is – a prágai iskola funkcionális szemléletét követve s fõképpen a nyitrai iskolát megalapozó František Miko munkássága nyomán. (Miko Az epikától a líráig címû mûvének több fejezetét fordításban megjelentette, s lefordította szinkronban a teljes kötetet. Nem az õ hibája, hogy az 1975-tõl huszonöt évig kéziratban maradt, s csak 2000-ben jelent meg a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában.)

Az irodalmi mû vizsgálata során – sarkítva fogalmazva – két végletbe eshetünk: vagy a részelemek szerepét túlozzuk el az irodalomközpontúság jegyében (nem figyelve azoknak a mûvön kívüli kapcsolatára, a társadalmi háttérre), vagy pedig a részelemek vizsgálatát mellõzve az irodalmat a társadalmi valóság eszközeként értelmezzük.

Ezeket a végleteket elkerülve az irodalmi mû elemzésekor a prágai iskola nyom-dokain haladva Zeman László a strukturalista nyelvészet egyik fogalmát, az oppozíciót módszertani elvként alkalmazva állítja szembe egymással a lírát a prózával, a beszélt nyelvi stílust a tudományos stílussal, s ennek megfelelõen az irodalmat a nem irodalommal, az esztétikai értéket a nem esztétikai értékkel stb. Az oppozíció, szembeállítás révén tûnik csak ki igazán az irodalmi mû jellegzetessége, s válik világossá, hogy az esztétikum, a mûvészi jelleg nem esztétikai, nem mûvészi elemekbõl tevõdik össze. A mûelemzésnek azt kell vizsgálnia, hogyan válnak, hogyan lényegülnek át a mûalkotásban a valóság mindennapi elemei irodalommá, mûvészetté. Úgy is mondhatnánk, a költõvel szólva, az irodalomtudomány azt kutatja, hogyan lesz a látványból látomás. A mûelemzés során azt vizsgálja, ami az adott szövegben benne van, s nyelvileg megformált, kimutatható. Ezzel függ össze Rákos Péternek a tartalom és a forma viszo-nyának a felfogása („egyazon kontinuum két sarka”, amely nem választható el egy-mástól), Fónagy Ivánnak pedig az a megállapítása, hogy az értelmezett forma már tartalom, vagy ahogy a prágai iskola mondja: a forma jelentéssé válik. (A „forma” alatt itt természetesen az irodalmi mû szerkezetét értve, amely a jelentések síkján alakul ki, s jelentése-tartalma révén válik sajátos esztétikai minõséggé, esztétikai értékké.)

A strukturalista irodalomelmélet és Zeman László értelmezésében az irodalmi mû – nyelvi tény. (Az irodalmi mû szövegként jelenik meg.) Kellõ nyelvi megformálás nélkül nincs irodalmi alkotás. Az irodalom ugyanis a nyelv mûvészete. Ahhoz, hogy a mûvészet a nyelv által és a nyelvben valósulhasson meg, a nyelvnek mûvészivé kell válnia. (Errõl a tényrõl, vagyis a nyelvi megformálásról az irodalomkritika gyakran megfeledkezik.)

Zeman átveszi František Miko stílusfogalmát, amely megszünteti az irodalmi és a nyelvi-nyelvészeti stilisztika különállását, s egységes stílusteóriát képez. A gyakorlatban Zeman az irodalmi mû szövegfelépítését részletezte, egyebek közt az „átképzelé-ses beszédmód” formáit (L. Doležal, F. Stanzel munkáiból kiindulva). A barokknak mint stíluskorszaknak és stílusnak a tárgyalásában Miko Stíluskeresztezõdés a barokk költészetben c. tanulmányából merített, s azt megjelentette magyar fordításban is. A barokk lényegét mint a függõség, az alá- és fölérendeltségi viszony alakulását határozta meg úgy, ahogy azt Miko az Eszmélkedõ emlékezés a szörnyûséges földrengésrõl… címû Štefan Korbe¾-poéma által végigvezette. A 38 versszakot idézõ elemzés magyar fordításában az eredetinek a králici Biblia nyelvét megszólaltató verseket Zeman Lász-ló a Károli-biblia nyelvezetére játszatja. (A poéma egy másik magyar fordításban is rendelkezésünkre áll, ez azonban az irodalomtörténeti-nyelvtörténeti összefüggést nem veszi figyelembe.) A barokk függõség áttevõdéseként fogalmazódtak meg szerkezeti sajátságai – a kompozíció, mozgalmasság, túlzás, festõiség, zsúfoltság, expresszivitás, a befogadó, a „hívõ” lenyûgözését szolgáló kifejezõeszközök is. A barokk tárgyalása Zrínyi Szigeti veszedelem c. eposzával teljesedett ki. 

Az irodalom tárgyalása az irodalomoktatás didaktikájában folytatódott. Sorra kerültek a homéroszi eposzok, majd következett a dráma mûfaja, a Hamlet és a Bánk bán. Az eposz és a Hamlet tüzetes láttatása, értelmezése azt sugallta, mintha önmagukban helyettesíthetnék a többi irodalmi mûvet, s megteremthetnék az egykönyves olvasót.

A szövegfelépítés megismerését és tanulmányozását elmélyítette a fordításgyakorlat – az irodalmitól a szakszövegig. Ennek során elsõsorban a cseh és a szlovák anyagra támaszkodott mint sajátosan ránk – szlovákiai magyarokra – szabottra, hiszen, amint mondta, „mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesíthetik”. (Ugyanezen elv alapján szorgalmazta egyébként a szlovák–magyar szakos hallgatók szakdolgozatának témaválasztását is a szlovák tanszékkel együttmûködve.) A nyelvészeti anyag lezárását az általános nyelvészet jelentette, fõképpen Saussure-tõl kezdõdõen az újabb strukturalista irányzatokig. Kellõképpen jutott szóhoz a nyelvtipológia, elsõsorban Vladimír Skalièka szempontjai szerint, akinek a nyelvhasonlítása nemcsak alaktani, hanem a nyelv valamennyi szintjére és sajátságára kiterjedt (összegyûjtött munkái három kötetben jelentek meg a közelmúltban). Zemannak két dolgozata vázolja a fentieket: Hagyomány és kontextus (2002), valamint Nyelvtudomány és nyelvoktatás (2005). A tipológia aspektusait a magyar és szlovák (cseh) kémiai nevezéktan összevetésében alkalmazta (Terminológia az irodalmi mûben, 1977).
Zeman László kezdettõl fogva megkülönböztetett figyelmet szentel szülõföldjének. A keleti régió, Sáros és Eperjes mûvelõdéstörténeti helye elsõsorban Márai Sándor mûveinek elemzése és az evangélikus kollégium szellemi örökségének felidézése és kutatása révén vált munkásságának szerves részévé. A barát és pályatárs, a kassai születésû Rákos Péter így ír errõl: „Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azokon túliakban is… De a sugárzó központ, ahonnan ilyen messzire tekintget, kezdettõl mindvégig szülõvárosa, Eperjes, a háromnyelvû város, ahonnan gyökerestül sem lehetne õt kitépni. Igen, Eperjes, és persze tágabban az a keleti (vagy északkeleti) szûkebb pátria, amelyben benne foglaltatik Kassa és a Tátra, Sáros és Szepes: ezeknek tanúja és tudója, enyészõ szellemüknek borongó krónikása. Pótolhatatlan színe szellemi életünknek, ha úgy tetszik: Kassától Prágáig.”
Rákos Péter ossziáni hangütése („enyészõ szellemünknek borongó krónikása”) korántsem véletlen. Zeman László egy olyan, sajnos már letûnõben lévõ kor képviselõje, aki még egységben látja és láttatja az egyetemes kultúrát, mûvészetet, irodalmat és nyelvtudományt, múltat és jelent. Eddigi életmûve kiállta az idõ próbáját, s csak remélni tudjuk, hogy a jövõben még tovább bõvül. A hálás tanítványok nevében ehhez kívánunk neki további jó egészséget.
Isten éltessen sokáig, Tanár Úr!

* Elhangzott 2008. november 6-án Dunaszerdahelyen a Vámbéry Irodalmi Kávéházban.