Kozsár Zsuzsanna: Ariadné

Jövendölés
„Jós-szava gyümölcstelen hull majd a földre.”
– Lány – közölték Minósz királlyal, és hamarosan a kezében tarthatta elsőszülött-jét. Beleremegett a találkozásba. Hát mégis üldözi őt a balszerencse, pedig annyira reménykedett, hogy fia születik, és akkor a jövendölés, az a rettenetes jóslat szétfoszlik a semmibe, el lehet felejteni örökre, hiszen csak a legelső gyermeket érintette, ha az leánynak születik.  Fohászkodott az istenekhez naponta, áldozatot mutatott be mindnek, akinek a gyermekáldáshoz valami köze lehetett, de hiába, az isteneket nem lehetett lekenyerezni, a végzetet nem lehetett kijátszani, a csecsemő lányként jött a világra, koloncként cipelve keserves sorsát: hogy a Minotaurosz okozza majd a vesztét, az a rettenetes torzszülött, felesége félrelépésének keserű gyümölcse, akit Minósz akkor is gyűlölt volna, ha egészséges, ép kisgyermek, nem egy világcsúfja hibrid.

A krétai bika megfoszt a virágszáltól, napod fényétől. Sötét árnyával eltakarja szemed elől a napot, és könnyeid nem apadnak el soha, mert elsorvad a te elsőszülötted az éltető víz nélkül, és a végzet válladra ejti súlyos kezét.

A rettenetes szavak most újra visszatértek emlékezetébe, míg nézte lánya csöpp kis arcát. Visszatette a gyermeket a bölcsőbe, keze úgy szorult ökölbe, ahogy megérlelődött és megszilárdult benne az elhatározás: megszabadul a Minotaurosztól. Messzire viteti, olyan lakhelyet építtet neki, hogy sose szabadulhasson belőle, hogy sose láthassa az eget, sem a tengert, hogy élete végéig bolyongjon egy kusza szövevényből álló építményben, ahonnan nincs menekülés. Labirintust készíttet, egyetlen kijáratát lehetetlen lesz megtalálni, a Minotaurosznak is jobb, ha nem lát többé embert, úgyis csak rejtegetni kellene, ha megnő, hiszen még kicsiny, de most is nyers húst eszik már, jó vége nem lehet ennek.

Megvédelek én mindentől, virágszálam, sose találkozhatsz a Minotaurosszal, sosem hull rám a végzet keze, itt fogsz élni mellettünk, és megédesíted napjainkat, ki-csi lányom, elsőszülöttem, Ariadné.

* * *

Még sosem volt jósdában, kíváncsian lépett be, de félelem nélkül, nem aggasztotta a jövő, túl fiatal volt, hogy rémeket lásson, egyszerűen csak élvezte az életet. Véletlenül keveredett a jósda környékére, kisírt szemű embereket látott mindenütt, hát ezért lépett be, hogy mi az istencsudája lehet ez a hely, ahonnan mindenki úgy jön ki, mintha akasztani vinnék.

– Nocsak – nézett fel a szibilla –, idekeveredtél, mert idevonzott a sorsod, ural-kodik rajtad a kíváncsiság, ez űz majd téged messzire, és elfelejted Krétát. Kerüld a titokzatost, kerüld az idegent, akkor talán megfeledkezik rólad a végzet. Kerüld az idegent!

Ariadné kioldalgott, csalódott volt, valami mást várt, félelmetesebbet, tragiku-sabbat, komor, sötét szavakat várt, kioktatást kapott. Ezt nem lehetett komolyan venni, ettől nem lehetett rettegni.

* * *

Hajnalodott.

A horgonyt kidobták, a hajót rögzítették.

Thézeusz partot ért.

 A Minotaurosz éneke

„Bajból baj kél, bú sarjad.”

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek. Rám ugatnak égiek és földiek.

Nem akartam megszületni, létezni, elátkozott külsőmért szégyenkezni, kéjes szuka anyámért megfizetni, szeretetlen elbujdosni, éhezni, szépre vágyni, reménytelen másságra, szűkölni a közönyös holdvilágra.

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek.

Apám elhagyott, anyám elhagyott, nincs rokon, nincs barát, nincs menedék, csak ugat, ugat rám az ég. Magába zár az útvesztő, a rútságot, kétséget elnyelő, elém löknek naponta egy ártatlant, egy árvát, faljam be, pusztítsam el, akár egy káros, bűzös lárvát, legyek emberevő, aki rettegést szül, akit néhány hős naponta megölni készül. Pedig csak egy-két barátot szeretnék, hogy legyen remény, és legyen emlék, hogy ne legyek más, ne legyek romlás, ne legyek szörny és iszonyat.

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek.

Ordítanék, de minek? Kinek?

Nem jár erre senki, egy lélek sem, nem szólhatok én az éghez sem, elhagytak az emberek, az istenek. Szörny vagyok. És pusztulás. És rettenet. Világtalan vagyok, bár látom útvesztőm falait, a magány a társam, az nevel, az alakít. Körülöttem mindenki más elveszett. Nem teremthet új társat a képzelet, nem jön senki, nem jön asszony, és én férfi soha, soha nem leszek.

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek.

Ha szörny vagyok, rém vagyok, és nem vagyok jó: rossz leszek. Gyilkos, kegyet-len, büntetlen és veretlen, hisz szabad minden, szabad ölni, embereket meggyötörni, kínba fojtani, hörgést várni, vigyorogva fölöttük állni. Gyere, légy az áldozatom, mert akarod, s én nem akarom.

Nem vagyok jó? Nem vagyok jó senkinek? Gyere, ölj meg, szüntess meg és büntess meg, gyere, ölj meg, változtasd át szívemet, ha már testem széppé soha nem lehet, gyere, ölj vagy ölelj, én már mit bánom, nem kellek én senkinek a világon. Nem kellek én neked sem, mert nincs igazság, se remény, se szerelem, szorongatok árván, bénán néhány kihűlt emberi szívet, de minek, de minek? S rám ugatnak égiek és földiek.

A krétai rejtély

„Gonosz hír terhét hordozom.”

Királyfinak születtem.

Sokan utáltak érte. Irigyeltek a pompáért, a kényelemért, a biztonságért, hogy előre láthatom sorsomat, vár a trón és a birodalom.

Nem akartam királyfi lenni.

Nem azért, mert utáltak érte. Csupán azért, mert túl egyszerű volt, kitaposott, széles út, kiskorom óta erre neveltek, erre készítettek fel, nem kerülhetett utamba semmi váratlan, nem találhattam magam olyan helyzetben, ahol megmutathatom magamat, sallangok nélkül, okítások nélkül, csak én és a képességeim. Megszabtak mindent előre pontosan, sosem lehettem egyedül önmagammal, még az árnyékszékre is kísérettel kellett járnom, így dukál. Megvolt a napirend, a teljesítendő terv, a testedzés, a szellem csiszolása, egy bizonyos koron túl a szerelem is, arra kiszemelt rabszolganőkkel, nem esett jól, csak kötelesség volt ez is.

Akár a kényszerzubbony, olyanok voltak a napok. Aztán rábukkantam a krétai rej-télyre. És rögeszmémmé vált.

A királyi levéltárban akadtam rá az első adatra: hét ifjú és hét szűz indul Krétára, nemes céllal, folyó hó tizedikén. A visszatérésről hallgatott az akta, és bármennyit kutakodtam, nem találtam rá arra a bizonyos miértre. Titokban rakták a tizennégy fiatalt hajóra, éjszaka, az irat szélén ott virított nagy betűkkel: bizalmas.

Aztán nyomuk veszett.

És mikor beleástam magam a szigorú őrizet alatt tartott külügyekbe, minden évnek ugyanabban a hónapjában ugyanilyen szállítmányra bukkantam. Hét ifjú. Hét szűz. Nemes cél. Bizalmas.

Puhatolózni próbáltam, de feszélyezett csend lett már a sziget nevének említésére is. Megvártam hát a következő titkos küldetés indításának idejét. Kilopóztam a partra, néhány lefizetett őr hallgatólagos beleegyezésével.

Soha szomorúbb menetet!

Sírtak mind, akik hajóra szálltak, zokogtak szívet tépően, éreztem, hogy a halálba mennek, áldozatok, egy véres egyezség kényszerű hordozói.

Csak egy villanás volt.

És már tudtam: egyedül én vagyok rá képes, hogy megakadályozzam. Felosontam a hajóra utánuk.

Mikor felfedeztek, bedobtak a tengerbe, de sértetlenül és szárazon kerültem ki onnan, Poszeidón koszorújával a fejemen. Akkor rájöttek ők is, hogy kiválasztott vagyok, nem királyi származásom miatt, hanem a sorsom jóvoltából. Megvilágosodott előttem a krétai rejtély: a bikatestű szörnyetegnek évente fizetett emberáldozat.

Tudtam, hogy legyőzöm.

Csak a labirintustól féltem, a szörny lakóhelyétől, melyet úgy építettek furfangosan, hogy nem találhatott kivezető utat, akit egyszer odalöktek. Ha a Minotaurosz nem végzett vele, ott halt éhen a kopár falak közt, mert nem volt szabadulás abból a börtönből.

Aztán megláttam Krétán azt a lányt, akit segítőmül rendeltek az istenek. Ariadnénak hívták, és csúnya volt. Kezdettől fogva rám akaszkodott, engedtem vágyának, mert annyira más volt, mint a percre beosztott rabszolgalányok, odaadó volt, de vad is, és a szerelem ízlett végre. A gyönyörért cserébe kivezető utat ígért a labirintusból, ott várt rám az útvesztő kapujában, míg kiverekedtem magam onnan az ő fonalával a kezemben. Várt rám, mert velem akart szökni, hisz népe árulója lett, bűnrészes a Minotaurosz megölésében, bűnrészes az emberáldozat megszüntetésében. Meg kellett neki ígérnem, hogy feleségül veszem, különben hagyott volna pusztulni, mert kegyetlen volt, nem ismert kompromisszumot.

De hát csúnya volt. Ráadásul idegen, nem magunk fajta. Nem vihettem magammal.

Kiraktam az első utamba kerülő szigeten. Egy cseppet sem sajnáltam. Aludt. Nem aggasztott, milyen ébredése lesz.

Csak azt fájlaltam, hogy szétfoszlott a krétai rejtély, odalett a Minotaurosz, értelmetlenné vált a labirintus, és nekem, a hős megmentőnek újra vissza kell térnem a ki-rályfi gyűlölt szerepéhez. Sehol semmi váratlan, minden előre megszabva, gondosan elrendezve. És akár a kényszerzubbony, olyanok lesznek a napok.

Labirintus

„Szívemhez nagyon közel szaladsz.”

Hagytam magam labirintusba zárni. Meg kellett végre ismernem saját útvesztőimet, bolyonganom kellett végre saját kétségeim között, és le kellett végre győznöm a szörnyet, a rettenetest, akiről csak ti hiszitek, hogy Minotaurosznak hívják. Ugyan micsoda az a bikatestű-emberlelkű rém az én szörnyetegeimhez képest, a lelkemből fakadó sátánokhoz képest? Nem féltem a Minotaurosztól, akit rettentő mássága, visszataszító külseje tett emberevővé. Nem tőle féltem. Csak magamtól.

Csak magamtól.

A bennem nyíló, halálos szakadékoktól, a megingásoktól, szédülésektől, reményvesztésektől.

Egyedül nem találtam volna kivezető utat önmagamból. Szükségem volt rád. A fonálra, ami elkísér, a gombolyagra, ami megóv. A szerelmedre.

Nem tudhattam, hogy tenyeremben felizzik majd ez a pamut, hogy nem hegedő sebeket éget belém, hogy kivisz a labirintusból, de úgy, hogy kilépve védtelenné, sebezhetővé és gyengévé válok, hogy nem simogat, hanem üt-ver majd ez a szerelem.

Legyőztem szörnyeimet. Elvesztettem szörnyeimet.

Kiléptem a fényre, és egyedül voltam, kezemben a gyilkos gombolyaggal, a ke-gyetlen fonállal. A szerelmeddel, mely fel akart emészteni, mely meg akart változtatni, mely börtönbe akart zárni, mely Minotaurosszá akart tenni.

Szembesültem útvesztőimmel, végigbolyongtam lelkemet, segítettél, tisztító-tűzbe vetettél, féltem tőled. Jobban, mint magamtól.

Nem érted? Kint vagyok. Önmagamon kívül. Nincs már rád szükségem.

 A tengeren

„Gyönyörű örömű keserű zokogás.”

Már több hete hánykolódtak a tengeren, szélcsend volt, a vitorlás szinte egy helyben vesztegelt. Szerencsére bőséges készlettel voltak megáldva, de a tétlenség senkinek sem tett jót, a matrózok közt gyakori volt az éles szóváltás. A megmentett ifjak és szüzek unatkoztak, játékokkal múlatták az időt, de Erósz örömeit sem vetették meg. Csak Ariadné nem választott magának szeretőt, a tisztek közül sem, az áldozatnak szánt ifjak közül sem, ő minden este Thézeuszt várta, hogy átélhesse újra azt a mámort, amit a labirintus mellett érzett, mikor még nem tudta Thézeusz, a halálba indul-e vagy győztesként tér meg. Akkor úgy szeretkeztek, mint akinek nincs már vesztenivalója, mint aki eladta a lelkét, mint aki búcsúzik a testétől. Thézeusz aztán elevenen és diadalmasan tért vissza, élvezte, hogy hős, hajóra szálltak rögvest, de Ariadné azóta is hiába várta az ágyába.

Hiába várta.

Nem értette, miért, nem értette, mit követett el, mivel válthatta ki Thézeusz közönyét, nem ezt érdemelte, hiszen az ő segítsége nélkül nem játszhatná most a beképzelt görög ifjú a nagy megmentőt. Mindent feladott érte, otthagyta a családját, a szülőföldjét, idegenbe megy egy férfi oldalán, alig ismeri őt, és amióta olyan hallgatag és undok, már fél is tőle. De nincs visszaútja, az apja megölné, a halálnál, az alvilágnál jobb Thézeusz némasága is. Azért remélte, nem tart ez olyan sokáig, a férfiak néha furcsák, visszabújnak a csigaházukba, olyankor lehetetlen zavarni őket, mert gorombák és utálatosak, de aztán egyszer csak megelégelik, akkor újra kisüt a nap a szemükben.

De múltak a nappalok, múltak az éjjelek, és nem történt semmi.

Thézeusz egyre többet ivott, mintha menekülne, és nem nézett Ariadnéra.

Aztán egy nap már a krétai lány nem bírta tovább.

– Beszélnünk kell – mondta Thézeusznak, nézte a tengert, a sirályokat a mozdulatlan vitorlák körül.

– Mit akarsz? – morgott Thézeusz, ő meg az alsó fedélzeten hortyogó matrózokat bámulta.

– Miért nem nézel rám? Miért nem szólsz hozzám? Miért nem törődsz velem?

– Mit követelőzöl? – mordult rá. – Nem ígértem neked semmit.

– Csak házasságot – suttogta.

– Hagyjál békén. Magamba vagyok fordulva, nem szeretem, ha ilyenkor zaklatnak. Majd elmúlik.

– Megint sokat ittál.

– Mi közöd hozzá?

Otthagyta őt, öles léptekkel elsietett, bámulja csak az a krétai nőszemély a tengert, ha ugyan lát a könnyektől.

Valóban alig látott.

Azt érezte, el fogja veszíteni ezt a férfit, akibe első látásra beleszeretett, akivel az életét akarná leélni, aki elfogadta tőle a gombolyagot, de az érzelmeiből nem kér, és most már a testéből sem, borba fojtja az indulatait, elzárja előle a lelkét.

Akkor hirtelen feltámadt a szél.

Vezényszavak hangzottak, lábdobogás, vitorlacsattogás, végre volt dolga mindenkinek, végre mozgásba lendült minden, Thézeusz pillantása Ariadnét kereste, de ő lehajtotta a fejét, nagyon lassú léptekkel ment a fekhelyéig, remegve várta, hogy Thézeusz majd utánamenjen, kábultságából, rosszkedvéből felébredve.

Sokáig várt, de aztán elnyomta az álom.

Amikor felébredt, a földön találta magát.

A szárazföldön.

Ariadné siráma

„Hádészhoz közel van és zokog.”

Hol vagyok?

Szívemet tépi a félelem. Van itt valaki? Velem? Ellenem? Csak a csönd, csak a visszhang csúfol. Félek. De kiáltok. Újból.

Thézeusz! Ígérted, nőül veszel, ígérted, magaddal viszel, de nem látszanak már a vitorlák, nincs árboc, kormánykerék, se korlát, elmentél. Hideg a szám. Nem kellettem neked? Igazán? Vacogok, nézd. Oroszlánkarmok vájják szívem. Azt akartam, maradj hívem, vigyél el. Ha nődnek nem, ágyasnak. Vagy rabnak. Mindegy annak, ki otthon semmiképp nem maradhat. Hát nem érted? Nekem már nem lehet utam vissza. A halott Minotaurosz most az én véremet issza, áruló vagyok, közellenség, amit tettem, arra nincs mentség. Azt reméltem, a gombolyag majd elvezet hozzám. De neked csak a kijárat kellett, ez felelt meg a hősszerepnek. Én már nem. Én voltam a nem kért ráadás. Ha szebb lettem volna? Ha csábítóbb? Ha más? Hiába. Fojtogat a csönd. Akit szeretek, el se köszönt, akit szeretek, itt hagyott gyáván, akit szeretek, tovább utazik a bárkán, hazafelé tart, közel már a part, révbe ér, és nem jön el értem. Miért raktál ki egy idegen szigeten? Nem értem.

Hálót fon körém a magány, akár egy mérges pók, magához von, halálba csókol. Nem marad semmi a sirámból, a szóból, nem marad semmi, Ariadnénak vége. Hiába kiáltok a kacagó, messzi égre. Szél zúg hallgatagon, a nap gúnyosan ragyog.

Istenek! Hol vagyok?

Sziget

„Jön valaki, rabságom keserű sorsát ki szünteti már.”

Már napok óta csak bogyókat evett, lesoványodott, haja csomókban lógott, kialvatlan is volt, hiszen éjjelente fel-felriadt az állatok neszezésére. Nem tudott tüzet rakni, hát félt a vadaktól, érezte, előbb vagy utóbb a prédájukká válik.

Nem merészkedett a sziget belsejébe, ott akart meghalni inkább, ahol Thézeusz a partra rakta, ahol felébredt lelkében a fájdalom. Nem akart beljebb menni, hű maradt a partszakaszhoz, hű maradt Thézeuszhoz, pedig ő már messze járt, és nem nézett hátra.

Csak kuporgott egy helyben, várta a halált, és ha már nagyon mardosta az éhség, elvonszolta magát a legközelebbi bokrokig. De aztán már annyira kimerült, hogy ott maradt mozdulatlanul, ahol lerogyott.

Nehezen ocsúdott, sokan állták körül, lihegve, mohó arccal. Szatírok voltak, felmeredő fallosszal, ugrásra készen. Dionüsszoszt kísérték, a legszemérmetlenebb istent, az orgiák hősét. Őt illette a zsákmány, ez a lány, ki egykor szép lehetett, míg a nyo-mor el nem csúfította.

Az isten nektárt csepegtetett a lány ajkai közé, nem volt ez halandónak való táp-lálék, de csodát tett, megszüntette a test ínségét, egy csapásra olyanná változtatta a krétai királylányt, amilyen még akkoriban volt, mikor Thézeusz elérkezett a labirintushoz.

A szatírok lihegtek.

Dionüsszos elzavarta őket, egy kupacba tömörülve várták a parton, míg az isten magáévá teszi prédáját. Csak aztán nyomultak előre, nem is egyesével, egyszerre ketten-hárman is utat keresve vágyuknak.

Mindvégig Thézeusz ölelésére gondolt, míg egymás után többen is közösültek vele, úgy gondolt rá, mint a megszabadító álomra, mint az üdvözítő halálra, és nem érezte, hogy teste van, nem érezte az idegen ondó ragacsát, az érintések nem mocs-kolták, ő csak gombolyította a fonalat, melynek végén Thézeuszt sejtette.

Magukkal hurcolták, többször leteperték még, de nem ővele történt, valaki mással, ő ott ragadt a labirintus kapujában, hallotta a Minotaurosz halálhörgését, és várta Thézeuszt, a győztest.

Oroszlán szült téged

„Most Erinüszek űznek szünetlen.”

Hát itt hagytál engem e magányos szigeten, álnok Thézeusz? Így törődsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve? Semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Én ragadtalak ki a halál örvényéből, s íme, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét, és a ragadozó madarak prédája leszek. Ha meghalok, senki sem emel fölém sírdombot a föld rögeiből. Oroszlán szült téged, magányos kőszirten, a kegyetlen tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az atyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Erinüszök, ti bosszú istennői, kiknek a homlokát hajfürt helyett kígyók koszorúzzák, hallgassátok meg az én panaszos szómat. Ne hagyjátok gyászom bosszulatlan: ahogyan engem elhagyott, úgy döntse gyászba azokat is, kiket legjobban szeret Thézeusz.

Felriadt, remegve, verejtékben úszva, begörcsölt lélekkel. A levegőben még ott rezegtek Ariadné szavai, közelsége még tapintható volt, percekig tartott, míg elhitte végre, hogy egyedül van, nem bántja senki, csak álmodott. Álmodott.

De a szavakat nem tudta feledni, a rettenetes számonkérés szólamai bele-belemartak. Most először, hónapokkal azután, hogy hazatért, kezdte furdalni a lelkiismeret. Mi lett Ariadnéval a szigeten? Hogyan boldogult? Elátkozta-e őt valóban, feltüzelte-e ellene a bosszúállás makacs istennőit?

Meggondolatlanul cselekedett, mikor kirakta őt azon a szigeten, megbánta később, de nem fordulhatott vissza, viharos volt a tenger, lehetetlenség volt újra megközelíteni Naxoszt, tovább kellett menni. Úgy tudta, nem lakatlan az a darabka szárazföld, békés, emberszerető nép él ott, Ariadnénak jó sora lesz, erről meg volt győződve, ez volt a legjobb megoldás, hisz Krétáról el kellett tűnnie, haza meg nem vihette mégsem, nem nézte volna jó szemmel a család. De talán hibázott mégis, nem kellett volna álmában ott hagynia, fel kellett volna ébresztenie, rá kellett volna bíznia a szigetlakókra, viseljék gondját. De nem tette meg, mert sietett. Mert félt a szemétől: a haragjától, a tiltakozásától, a szomorúságától; nem akart várni egy újabb dagályig, hát sorsára hagyta, boldoguljon egyedül.

És most nem tudott szabadulni Ariadné álombeli szavaitól, nem tudott szabadulni a kételyektől, a bizonytalanságtól. Vissza kell oda mennie, a szemébe kell néznie, ha nehéz is, mert nem lesz többé nyugodalma, már érezte maga mögött az Erinüszök csaholó, acsarkodó falkáit. Feladat volt ez is, de most nem a krétai hős szerepe várta, hanem a vezeklőé.

Csak néhány embert vitt magával, nem akarta, hogy sokan lássák kínlódását, kudarcait, meg akart maradni dédelgetett királyfinak, kedvencnek.

Naxosz szigete visszavárta, a tenger akár a tükör, pedig úgy szerette volna, ha óriás hullámok teszik lehetetlenné a kikötést. De nem hátráltatta semmi, nem talált kifogást, meg kellett keresnie a lányt, akit cserbenhagyott.

Végigjárta az egész szigetet, megdöbbenve észlelte, hogy teljesen lakatlan, emberi lénynek semmi nyoma, mintha ő lenne az első, kinek lába érinti ezt a földet. Na-xosz hallgatott, nem adta ki Ariadnét, Thézeusz napokig kereste, de csak az Erinüszök közelségét érezte újra meg újra. Nem álmodott többet Ariadnéval, akkor sem, mikor hajóra szállt, akkor sem, mikor partot ért, akkor sem, mikor évekkel később Minósz király másik lányát, Phaidrát feleségül vette. De a csontjaiba ivódott a félelem, és agyában ott zakatoltak a szemrehányó szavak: oroszlán szült téged, s valamelyik tengeri szörny volt az atyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett.

 Palackposta

„Visszaútra van remény.”

Kicsi lányom, virágszálam,

a hold már számtalanszor váltotta a napot, és még mindig semmi hírem felőled.

Nem tudom, hova szöktél, mikor elhagytad Krétát, hírnököket menesztettem Athénba, Thézeusz után, de hiába, nem tudott rólad semmit. A könnyeivel áztatta a lábam, úgy vallotta be, hogy elhagyott téged, Naxosz szigetén rakott partra, nem akart veled visszatérni a hazájába. Keresett aztán, mikor megszólalt a benne szunnyadó jóság, és elsöpörte szívéből az önzést, keresett, de nem talált, elmosta nyomodat a hullám, eltűntél, bárhol lehetsz.

Csakis istenek hurcolhattak el, azok tűnnek el nyomtalanul. Ha egy isten sze-retője lettél, már nem eshet bántódásod, pártfogóra találtál, és félistent szülsz majd, aki megóvja halandó anyját minden cselszövéstől és gonoszságtól.

Azt akarom mégis, hogy tudd: visszavárunk. Egyedül vagy gyermekkel, hajadonként vagy asszonyként, épen vagy elgyötörten – te a miénk vagy, enyém, anyádé, Krétáé. Itt az otthonod, ide tartozol, és nem tehetsz olyat, hogy menekülnöd kellene a haragunk elől.

Talán úgy hiszed, a Minotaurosz haláláért okollak téged, de te csak megváltottad őt egy csúfos élet kínjaitól. Talán úgy hiszed, haragszom, hogy megszöktél Thézeusszal, de hát megszenvedtétek már ezt a szerelmet mindketten. Nincs okod rá, hogy távol maradj tőlünk. Ezért kérlek, kicsi lányom, gyere haza. Az istenek megsegítettek, és kiemeltek Naxosz szigetéről, nem hagytak elveszni. Ha ők úgy akarják, eljut hozzád ez a levél, ha ők úgy akarják, hazaküldenek. Azért rovom csak ezeket a sorokat, hogy tudd, nem kell félned, mert visszavárunk.

Szerető atyád, kinek elveszett a napsugara

Sokáig hánykolódott a tengeren a palack, de egyetlen isten sem szánta meg a boldogtalan Minószt, egyetlen isten sem segített abban, hogy eljusson az üzenet Ariadnéhoz. Nem érdekelt senkit a krétai gyász, nem érdekelt senkit Ariadné sorsa, csak a moirák fonták szorgosan tovább élete fonalát.

Amikor aztán előkerült az olló, s a legidősebb moira elvágta a szálat, mely Ariad-nét az élethez kötötte, akkor csapódott a palack is a sziklákhoz, akkor hullott darabokra, akkor tűnt el a levél a tengerek mélyén.

De a labirintus megmaradt. Mindvégig.