Fried István – Az Előretolt Helyőrség újabb legionáriusai

(Kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
    S én vágyom otthont lelni valahol,
    amíg nem ébresztik derűs magányom,
    kinyújtóznék egy durva deszkaágyon.
    (Bálint Tamás: Paradicsomváros)
A magyar irodalom emlékezetes eseményének, azóta irodalmi fordulatként számontartandónak bizonyult 1995-ben négy kötet Erdélyből, az önértelmezéshez karikatúrával érintkező érveket Rejtő Jenőtől kölcsönözve, petőfis, adys pózoktól sem mentesen, az irodalmi elismerésből részt követelve, egyben átírva, széjjelma-gyarázva, alternatívákat ajánlva mindazt/mindahhoz, amit Tamási Áronra, Tompa Lászlóra, Nyíró Józsefre gondolva erdélyi magyar irodalomnak hitt, szeretett volna hinni az érzelmes olvasó/kritikus. Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince és mellettük édes dallamú lírájával, míves költészetével László Noémi költészettörténetet formáltak, majd egyikük-másikuk tevőleges szerephez jutott az erdélyi magyar irodalom intézményrendszerének megújításában, pontosabban szólva korszerű létrehozásában. S bár előttük Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Szőcs Géza, Király László és Kovács András Ferenc járt mind a kései moderntől a (neo)avantgárdig vezető úton, mind a posztmodern líra stratégiáját tekintve, a ma-gyar irodalom tereinek újrarendezése valójában az említett négy ifjú költő teljesítménye volt, méghozzá azáltal, hogy tudatosan szervezve „nemzedéki” fellépésüket, kíméletlen/határozott önkanonizációs gesztusokat és taktikát elfogadtatva, beszédmódjuknak polgárjogot szereztek, és erdélyi irodalomként fogadtattak el oly lírai attitűdöt, a szubkultúrából a magas irodalomba átjátszott oly elemeket, oly szókin-cset, amellyel nemcsak az irodalmi hagyomány újrateremtődéséhez járultak hozzá, hanem megterveztek olyan költészeti univerzumot, amely rokonulni látszott az anything goes „elvével”, részint a képviseleti lírát a maguk nyelvjátékának szabályai szerint írták szét.

A vállalkozásnak (mert nevezhetem így, egyrészt azért, mivel – nem lehet eléggé hangsúlyozni – tudatosan éltek olyan marketingfogásokkal, amelyek nyugaton már ismeretesek voltak, Magyarországon és főleg a kisebbségi, határon túli irodalmi besorolást reflektálatlanul elfogadó irodalmi berkekben viszont ismeretlenek voltak, és részben azért, mert rokon magatartásokra lelhettek kortársi magyarországi szerzőknél, mondjuk, Térey Jánosnál, de körükből indult Szálinger Balázs is; aztán olyképpen, hogy akarva-akaratlanul, ám figyelemre méltó módon párhuzamosan „futottak” olyan irodalomelméleti törekvésekkel, amelyek nem nyugodtak bele az irodalomnak megszokott „irodalomelméleti” státusába, és, némileg rövidre zárva, a populáris regiszter egyenrangúságát hirdették az arisztokratikussal) – ideje folytatni a megkezdett mondatot – sikere lett. Méghozzá több szempontból, a leghangosabb siker Orbán János Dénesé volt, aki első három verseskötetével, Vaj-da Albert csütörtököt mond című prózakötetével Rejtő (és Jókai meg Kosztolányi meg Ady meg József Attila) mellé Borgest illesztette, s mintegy Pierre Ménard-ként olykor újraírta a Don Quijotét, olykor intertextuális eljárásaival a személyiség és a nyelv társszerzői munkáira kérdezett, hol hahotázva, hol ironikusan, hol igénybe véve a paródia fegyverét (nála nem egyszer azzá alakul). Sántha Attila és Fekete Vince nem kevésbé kísérletezett új hangvétellel, Sántha tájnyelvi versei, mulatságos Székely szótára, Fekete Vince szerkesztői munkássága feltétlenül ideidézendő, főleg hármuk törekvése a folyamatos folyóirat- és könyvbeli jelenlétért végül (ön)kanonizációhoz vezetett, az irodalmi életben kihagyhatatlanok lettek (utóbb Sántha kivonult az irodalmi életből), immár nem a kezdő négyes együtteseként, hanem különféle posztokon. Mindnégyük költészete, tevékenysége élénk vissz-hangot keltett Erdélyben is, Magyarországon is, a szegedi Bölcsészettudományi Karon nemcsak Kovács András Ferenc verseit elemezték kíváncsian és értőn a hallgatók, hanem például Orbán János Déneséit is.

Hogy a történetet folytassam, őket követte Lövétei Lázás László, kinek lírai kötetei mellett kiváló fordításait és újabban beszélgetés-riportjait érdemes figyelemmel kísérni. Három kötete úgy épül egymásra, hogy a tárgyias lírától, a látszólagos prózai hétköznapiságtól jut el a fenyegetett személyiség költészetéig, aki nem védelmére, hanem az utolsó szó jogán kapaszkodik a jambusokba, ha már másutt nem lel fogózóra, elutasítva az önsajnálat bármely formában jelentkező nyelvét, inkább szembeszállva az évszázadok magyar és világirodalmával, és onnan nem (ön)igazolást kölcsönözve, hanem mozaikkockákat ragadva ki előd poézisekből, hogy szabadon bánva a hagyománnyal, kirakja belőlük, hozzátéve a maga létezéséből fakasztott szókincset és mondatszerkezetet, a saját költővilágát, a saját belső világterét. Ezután Karácsonyi Zsoltról, majd Papp Attila Zsoltról kellene megemlékezni, s az egyelőre az első köteténél tartó, ám a hagyományos női-asz-szonyi költészet fogásait elutasító Farkas-Wellmann Éváról, vele együtt a dalsze-rűség, a sanzonhoz közelítő, deretorizáló, ám a míves líraisághoz, formai „bravúrokhoz” ragaszkodó költőkről, akik ugyanazt a sorozatot gazdagították, mint korábban említett elődeik, mégsem az ő nyomukban járva, sőt, velük nemegyszer vitaszöveget alkotva. Farkas-Wellmann Éva kötetcímként is funkcionáló verscíme, Itten ma donna választ, egy szuverén női személyiség korántsem feminista hangsúlyú megszólalása, iróniában, magabiztosságban, nyelvi játékban állva a versenyt Orbán János Dénessel (aki Szilágyi Domokossal „vitatkozott”).

Az Előretolt Helyőrség Könyvek 1995 óta jelenik meg, lehetőséget adva a még mindig ifjabb évjáratba tartozó idősebb és kezdő szerzőknek, hogy önálló könyvvel lépjenek be az irodalomba. Az 1995-ös négy kötethez képest 2000-ben hat kötettel gyarapodott, 2002-ben már kilenc kötetet számolhattam meg, 2003-ban és 2006-ban kettőt-kettőt, viszont 2005-ben nyolcat. Túlnyomó többségben verseket tartalmaznak az ízlésesen kiállított vékony kötetkék, de próza is akad, György Attiláé, Zsidó Ferencé és Murányi Sándor Olivéré, bírálatokat adott közre Páll Zita (Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához). A sorozatszerkesztést Orbán János Dénes vállalta, míg a belső szerkesztés munkájáért a kiváló első kötettel még 2000-ben jelentkezett Gáll Attila felel. S itt mindjárt megjegyzem, hogy a sorozatra nem annyira a vissza-visszatérő szerzők a jellemzők, akik megelégednek avval, hogy a nem túlságosan nagy példányszámú, kevés helyre (Budapestre nem vagy alig) eljutó sorozat közli műveiket, hanem az, hogy a nemegyszer tétova útkeresést jelző első kötetet nem vagy általában csak hosszabb szünet után követi egy második. De megjegyzendő az is, hogy ezeknek a köteteknek nincsen vagy csekély a kritikai vissz-hangjuk. Sem Erdélyben, ahol az ifjú szerzőknek könyvbemutatókat szerveznek, író-olvasó találkozókon, fesztiválokon vesznek részt, sem Budapesten, ahol a megjelenő könyvek áradatában, a kiadó-infláció következtében nem könnyű a tájékozódás. Elsőkötetes költőről egyébként is igen felelősségteljes írni. El kellett volna – mondjuk – Petőfit tanácsolni, első verseit olvasva, a versírástól? Ady első kötete ígéri a harmadikat? Megfordítva: a szerkesztő, a kritikus jóindulata nem sza-badít-e az irodalomra dilettánsokat (rászabadulnak azok maguktól); mit lehet kiolvasni az első kötet hangpróbájából? Néhány ügyes versből? Vagy egy üde hangvételű novellából? S hol jelölhetők meg a közölhetőség határai? A csapnivalóan tehetségtelen írás viszonylag könnyen fölismerhető. Viszont ma már megfelelő verstani, retorikai stb. eszközök birtokában, „önéletrajzi” témáktól vagy „nemzedéki életérzésektől” segítve létrehozható egy elfogadható, „ígéretes” első kötet (amelyet aztán vagy követ egy érettebb második, vagy elhallgat a szerző, vagy jön az állandó ismétlés, a megszokott eszközökkel történő újraírás, a nem botrányosan rossz, valójában a közlés alsó határát – hol található – éppen elérő további művek sora, amelyeket bizonyos szerkesztők meggondolás nélkül köz-léshez segítenek). Valószínűleg nem teljesen igazságos mindezt az Előretolt Hely-őrség Könyvek ürügyén fölpanaszolni, csakhogy itt végre, a szerkesztők, a kiadó jóvoltából sorozatot tartunk a kezünkben, szorgalmasan „fedez” föl újabb és újabb szerzőket a sorozatszerkesztő. Más kérdés, hogy a szerkesztés általában lehetne figyelmesebb, határozottabb, megfontolni lehetne külső lektorok bevonását is (ez, igaz, pénzkérdés is, a mai pályázati úton szerzett összegek nem túlságosan adnak erre lehetőséget), akkor feltehetőleg a továbblépés is könnyebb lenne. Ugyanis folyamatos kritikára a sorozat nem számíthat. Erdélyben azért, mert a viszonylag kevés irodalmi folyóiratnak igen szerény terjedelmű a kritikai rovata, ott több szó esik a befutott magyarországi és erdélyi szerzőkről, nemigen szoktak tekintélyes irodalomtörténészek elsőkötetes szerzőket tanulmányozni, a kötetek hozadékát mérlegre tenni, esetleg rámutatni a „gyermekbetegség”-ekre. Nekem magamnak is akadt olyan tapasztalatom egy budapesti folyóirat szerkesztő hölgyével, hogy ilyes ajánlatomat elutasította, kijelentvén: csak „jelentős” szerzőkről közlünk kritikát. Egy másik, ezúttal véletlenül nem budapesti szerkesztő meg azt válaszolta, hogy elsősorban saját szerzőik műveit ismertetik, és csak kivételes esetben íratnak másról. Az elsőkötetesek nem szoktak „kivételes eset” lenni.

Visszatérve a sorozathoz: a sorozatszerkesztő (talán túl) egységes arculatot igyekszik kölcsönözni a köteteknek, ügyel arra, hogy mind a verses-, mind a novelláskötetek legalább két ciklusba sorolják a publikált anyagot, akár lehetővé teszi ezt az anyag, akár nem, a kötet hátlapján legyen egy idézet a szerzőtől és néhány, valóban lényeges életrajzi adat. A többi már szorosabb értelemben véve az „irodalom dolga”, a sorozatot végigolvasó igyekszik fölfedezni és/vagy megkonstruálni a közöset, hiszen nagyjában-egészében azonos korosztályú fiatalok szólalnak meg (talán csak néhány esetben számolhatok be tíz esztendő korkülönbségről); elvileg hasonló vagy azonos életérzést kellene (?) sugározniok a köteteknek, valamiképpen a közelebbről nehezen meghatározható „erdélyiség” nyomaira kellene (?) bukkannunk. Csakhogy a hasonló magyar és más nemzetiségű fiatal irodalomba beleolvasva, könnyedén odavetve akár a globalizálódás irodalmi alakzatait is föltárhatóak volnának, kissé komolyabban fogalmazva, a költészeti váltás igénye számos hasonló reakciót hív elő, kultúra és szubkultúra merev határainak szétmosása nagyon kevéssé jelentkezik „nemzeti” sajátosságként, a „posztmodern”, más inkább a posztmodern utáni költői létezés dichotómiái szinte mindenütt részint a szerelmi tematikának olykor a trivialitásba fordítását eredményezik, részint annak a közbeszédnek esetleg nemcsak a szereplők párbeszédeiben, hanem az elbeszélői szólamban való tartós jelenlétét, amely mindenféle „viktoriánus” elképzelést csak gúny tárgyává tud tenni. Továbbá: a technikai civilizáció benyomulása az intim szférába felerősödött az írás módjának megváltozásával, a technikai segédeszközök az írás részévé, nemegyszer társszerzővé lépnek elő. Itt most a zenei téren történő szocializáció következményeire nem térnék ki, jóllehet ez nem csupán az irodalomba a romantika óta betóduló zenei műfajok és műformák hatásos jelenlétében érhető tetten, hanem annak „nyelvisége”, az abban kifejeződő, nemegyszer nem-zedéki rosszérzés hatja át a lírát és a prózát.

A rövid formák következhetnek abból az egyszerű tényből, hogy vékony kötetre telik, úgynevezett nagyregény, terjedelmesebb elbeszélő költemény, három/ötfelvonásos dráma túlfeszíti a sorozat egyes köteteinek terjedelmét. Ugyanakkor a sorozatszerzők részint életkoruknál fogva nem kísérleteznek még a több időt és megfontoltságot igénylő nagyformákkal; de feltehetőleg azért sem, és ez már messze túlmutat a technikai lehetőségeken, mert a feldolgozandó életanyag, a megszerzett poétikai/retorikai ismerettár, valamint a közlésmód általuk előnyben részesített „természete” a rövid formáknak kedvez. Ezt azzal magyarázom, hogy mind a sorozat számos versében, mind epikus alkotásaiban érzékelem a töredékesség, a mozaikszerűség, a részekre hullottság élményét, lett légyen szó az említett szerelmi tematikáról, a külső vagy belső világtérben tájékozódásról, a sokfelől felügyelt létezés vonzó esetlegességeiről, a kilépésről a felügyeletlétezésből, a helykeresésről, amely viszont ismét előtérbe állítja az Ulysses-figurát, aki immár nem a kisvárosivá varázstalanított homéroszi időben és térben bolyong, hanem valóban a kisvárosban, hiszen kisvárosnak érződik a megelőző generációk világa.

Aligha mellőzhető azonban a következő kérdés: amennyiben egy általáno-sabb irodalmi/művészeti irányzathoz tartozónak minősíthetők a sorozat ifjú szer-zőinek törekvései, amennyiben a meghatározó nyelvi, tematikai, megformálási sajátosságok nem „helyi” jellegűek csupán, hanem „globális” természetűek, ameny-nyiben kevésbé markánsan körvonalazódik a sokak által igényelt „couleur locale”, nem oldódnak-e föl, jelentéktelenednek-e el a sorozat elsőkötetesei valami általánosabb, „személytelenebb” írásbeliségben? Az első válasz talán túlságosan is kézenfekvő: egy nemzeti kisebbségből származó szerzők már avval állást foglalnak, hogy a kisebbség nyelvén szólalnak meg, így annak nyelvi-kulturális öröksége (még ha elidegenítő, „varázstalanító” stratégiát alkalmazva is) kibukik az irodalminak szánt anyagból. Ugyanez vonatkoztatható arra, hogy részei lesznek egy olyan irodalmi mechanizmusnak, amelynek vállalása a nemzeti kisebbség nyelvének-irodalmának nem pusztán őrzése, hanem magas szintű művelése. Ez azonban csak külső tényezők hangsúlyos jelenlétére figyelmeztet. Elhanyagolhatatlan és a sorozat legjobb köteteiben beszédesen nyilatkozik meg, hogy a szerzők mindenekelőtt a nyelvi hagyományról töprengenek; amit átírnak, amitől elhatárolódnak, amit feldolgoznak, amit emancipálnak, az a szűkebb nyelvi közösség nyelvi, kulturális, művészeti helyzettudata, még a világirodalmi alkotások is a legtöbb esetben magyar fordítások révén kerülnek néha parodisztikusan, néha megélt nyelvként a kötetekben. Orbán János Dénes a magyar nyelvű Apollinaire-re reagált, Lövétei Lázár Lász-ló a magyar nyelvű Ahmatovát idézte. A nyelv társszerzősége számukra egyben annak a nyelvnek megújítása, olyan nyelvújítás, amely azt sugallja: felelős szerzőként, egyenrangú alkotóként kérnek és kapnak részt a költői világ újra-felosztásából, azonos értékű polgárokként kívánják belakni azt a korszakot, amely Goethe név-adása és névtudatosítása óta világirodalminak neveztetik. S ha a személyiség és a nyelv világirodalomszerte problematizálódott, s a nagy elbeszélések hiteltelenedése ugyancsak világirodalomszerte hasonló reflexeket hívott elő, s ha már Thomas Mann is arra figyelmeztetett: ma csak olyan regényt lehet írni, amely nem regény (a nem regényt azonban Musil írta meg, befejezhetetlen maradt), akkor már az ifjú erdélyi elsőkötetesektől sem várható el, hogy egy megrögződött helyzettudat lírai-epikusi krónikásai legyenek, a helyzettudat nem kevésbé szorul újra-leírásra; világ és „vidék”, világirodalom és nyelvi haza sűrű, átszerkesztődött kapcsolatai felfedezőkre várnak. Annak igazolása a nagyra törő cél, hogy a „vidék”, a nyelvi haza olyan terminológiai, stilisztikai, retorikai, poétikai jellemzőkkel rendelkezik, mint a kortárs – nevezzük továbbra is így – „világirodalom”, a világirodalom itt így és nem másképpen formálódik, olykor bizonytalanul, útkeresés közben, néha dadogva, ám mindenképpen hírt hozva a perifériának hitt irodalmi táj törekvéséről: a centrummal egyenrangú nyelvi/irodalmi cselekvések lehetőségeiről és ritkább, fokozatosan hanyagolhatatlanná váló megvalósulásairól. Nem a helyi színek irodalmának konzerválása zajlik a sorozatban, hanem az önszemlélet és a világszemlélet egymásra vonatkoztatása, mentesen a tragizáló hangsúlyoktól, helyenként nagyon jókedvűen, másutt az érzelmeket sem titkolva, megint másutt a nyelv alakzataira rácsodálkozva, megint másutt dacos elszántsággal, az anarchia magatartásformáit imitálva. Ez a sokszínűség mindenképpen érdeme a sorozatnak, gyengébben sikerült kötetek becsúszhatnak, teljesen érdektelenek azonban nem-igen. Az olvasó elé tárt (ön)életrajzi áthallású versek és novellák nemcsak a körbe-kerített, meghatározásokkal szűk térbe kényszerített „szabadságharcát” tematizálják, hanem elsősorban azt, hogy a megfogalmazás tudatossága arra legalábbis mindenképpen elegendő, hogy nem a nyelvtől, hanem a nyelvi kliséktől, nem a hagyo-mánytól, hanem a megrögződött hagyomány előírásaitól kívánnak megszabadulni, korántsem hadat üzenve formáknak, poétikának általában. Éppen ellenkezőleg, a szonett révén felmutatható szubverzivitás jegyében, a prédikáció fenségességét az alantasba, a triviálisba leszállítva úgy, hogy ne prédikáció, hanem a kiüresedett nyelv szolgáljon a varázstalanítás tárgyául (Konkrétan: az előbbire Noszlopi Botond, az utóbbira Murányi Sándor Olivér adott meggondolkodtató példát).

Noszlopi Botond Csendrappszódia című verseskötete 2006-ban látott napvilágot, társkiadóként az aradi Irodalmi Jelen van feltüntetve. A cím, egyébként a kötet utolsó versének is címe, pontosan érzékelteti, miféle végletek között oszcillál ez a fajta versbeszéd. A csend, az elhallgatás, az önmagába fordulás, a kontemp-láció csendje a szerelmet kereső, a szerelemben elbizonytalanodó, önmagát a sze-relem által létrehozni megkísérlő személyiségnek korántsem csőddel fenyegető „nekiszánása”, hanem a mindenfajta emberi létezésforma végességének, hirtelen történő megszakításának, ok-okozati nyomozással fel nem deríthető megszű-nésének története, amelyben nem rajzolódik a történet számos részlete, csupán a kezdet és a vég halvány kontúrjait vehetjük észre hosszas szemlélődést követőleg. S mindezt a sikerültebbnek tetsző első ciklusban olyan vers/ciklus-szerkezet révén, amelyben versek sorai egymásba játszódnak át. Mintegy érzékeltetve, hogy még a közlés által „végleges”-nek tekintett szövegek helye sem biztos, verskezdetből lehet versvég, versindító kifejezésből „slusszpoén”. Ennek révén motívum(rendszer) rajzolódik ki, eképpen mintha valami lényegi sugalmazódnék. Fenntartva azt a lehetőséget, hogy mindez csupán nyelvi-poétikai játék. Persze anélkül, hogy a játékosság a szó köznapi értelmében igazolható lenne. Éppen ez a versek közötti átjárhatóság int arra, hogy a beszélő nem hisz frázisok,.mondatok, verssorok rögzített helyében, hiszen egy és ugyanazon sornak más kontextusban egészen más lehet értelme/értelmezése. Ilyen módon a nyelvi variabilitás szintén témaként jelentkezik, az egymásra reflektáló verssorok a nyelv „mélystruktúrájának” átvilágítását célozzák meg, annak érdekében, hogy a nyelvi kölcsönösségek poeti-citásként ismertessenek el. S bár „kulcsszóként” a hiába neveztetik meg (három versben), lényegi ez a fajta megszerkesztettség, ti. az a tény, hogy nem teljesen reménytelen a megszerkesztettség, ennek következtében a beszéd eljuttatása egy feltételezett címzetthez, illetőleg ennek a versbeszédnek dekódolása. S éppen azért, mivel a hiába oly sok alakban íródik körül.

Az Otthon I. (Pihentetőleg, kötetbeli aláhúzás) mintegy mellékesen, odavetve közli: „mert hiába,/a sorsnál jobb szervező a nő”, ez a gondolatjelek között odaírt mondat a reménybeli beteljesülés igézetében/ígéretében fogant, miután a játékos indítás szintén motivikus jellemzőkkel rendelkezik. Ezzel az előző versre utal vissza, amely a címével a kezdetet látszik tematizálni (Ab ovo), egybevetve azonban a hasonló kifejezéseket, nemcsak a sorok eltérő helyzete és helyzeti energiája bukik ki, hanem az is, hogy hasonló elemekből egészen más vers építhető. Maradjunk azonban a kulcsszónál, amely a Fides első sorának végén rímhívó: „Minden hűhó végül is hiába” (beszédes a rím: az Otthon I.-ben világba, itt hibája), az Elmúlás megidézi az Ab ovo-t, valamint a Fides-t, a virágá-t jelöli ki rímhívónak, és az alábbi sort csattantja el zárásul: „s minden hűhó végül is hiába”. Lezárul-e a történet ezáltal? Hiszen a belenyugvás, a rezignáció, a föladás hangjai zendülnek meg, csöndesen, nem rapszódikusan, józanon. Csakhogy az Elmúlás a kötet közepén található, a versek elrendezése egyetlen másodpercig sem kíván megfelelni a történések kronológiájának. Minthogy minden vers emlékezés egy pillanatra, egy jelenésre, egy aktusra (a kötetben főleg az aktusra), rekonstruálódnak és kevésbé konstruálódnak az események, a személyiség önmaga szemlélése közben hol ezt, hol azt kapja ki a történések rendjéből, hol ide, hol oda fordul (ön)igazolásért, részint átpoétizálja emlékeit, azaz versként jeleníti meg, részint eltávolítja a felül-poétizálás kísértésétől, jóllehet a szonett-forma szirénhangjai az érzelmesebb megoldások felé csábítanák. Ehelyett marad a szintén különböző vershelyzetekben felcsillanó humor:

Egy lyukon annál súlyosabb világba

bújtunk egy kedves, dolgos délután… (Otthon I.)

míg e látomás

darabjaira törve száll szitálva,

egy lyukon ennél súlyosabb világba. (Mozaik)

Körénk tucattal gyűlt a mell s a láb,

míg ájulásba kergettük magunk,

s kétszer olyan méllyé lőn lyukunk. (Otthon 2.)

Csendrappszódia: a kötet záró, terjedelmét és nekiszánását tekintve a legigényesebbnek látszó, helye szerint összegző verse. Egyben az elhallgatás bejelentéséé, hogy erre (minthogy ez az első versszakban olvasható) a versegész cáfolatul szolgáljon. Az egyes szám harmadik személy emlegeti az elhallgató költőt. A rapp nem a csöndesebb műfajok közé tartozik, egyetértő, együtthallgató, együtt-kiáltó közönséget céloz meg, az elhallgatások tárgyainak indulatos felsorolása, a keretes szerkezet az önmagába visszatérő, de önmagának korántsem elég gondol-kodásról tudósít, a múlttól és jelentől való megszabadulás vezérli, elfúló kiáltását a vers utolsó versszakában a háromszoros s a többi (az egész világ, az ismert meg az ismeretlen, a közeli meg a távoli, a személyes meg a személytelen, a költői meg a költőietlen?) artikulálja, hogy első lezárásul nyomatékosítsa: „Ezt fogom most szépen elhallgatni”, azaz a folyamatos jelenben, mely tagadása (mindenféle?) jövőnek. Második lezárásul meg a hosszú gondolatjelek közé iktatott CSEND íratik. A többi (meg a s a többi) valóban néma csend. Ám ezt a kötet tartalomjegyzéke követi. Az olvasást kezdhetjük elölről.

Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikus-ironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdotizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait – sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost.” Hogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:

„…Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíloldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek, és üldözőik elől menekülve, a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét ke-resztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban.”

A második ciklus beszédes címe: Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból. A harmadiké: Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából. Tág tere nyílik a szent lerántásának a profánba. Történhetne ez kamaszos kajánsággal, történik (kevésbé sikerült darabokban) rousseau-i civilizációkritikával, illetőleg a civilizációs kényelmesség természetelvű ostorozásával, a nyelvi humor azonban menti még a „fedezet” nélküli kijelentéseket is; és történik a legsikerültebb darabokban a regiszterek igen ügyes és hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, a prédikációs fordulatok kénytelenek megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel előadott történeteken, hűségesen kárpótol a történetekben föl-fölbukkanó, az akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, ami kitűnően megszerkesztett ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egyként megengedve.

A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré:

„A liturgiai tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az asz-szonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját – de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát…”

A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelmes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie.

Bálint Tamás messze nem sikertelenül keresi hangját, szerepeket próbál, bevált versformákat igazít „félre”, torzít, vesz föl olyan pózt, mintha a sanzon-ka-barédal megszólítás-alakzatait hinné önmaga be/elfogadtatása biztosítékának; a kissé kacifántos című kötet, a szintén 2007-es kiadású A pap leánya, birtokostul elsőrendben éppen ezért a maga helyét keresi a XXI. század költői ajánlatai között. Ennek következménye, hogy nem egyetlen hangja van, hanem a hangkeresésnek viszonylag széles a skálája. Akad köztük olyan, amely semmiképpen nem talál ahhoz a poétai alkathoz, amely a legjobb versekből kitetszik, ilyenkor toldalékszavak, verstani hibák csúsznak be, az akartság átüt a szövegen. A legjobbnak tűnő versek (s ilyen jó néhány akad) egy visszafogott, legalábbis visszafogottnak látszani akaró, körül- és messze tekintő verselőt hoz színre, aki szerelmi álmait a triviálistól és a fenségestől nagyjában-egészében egyenlő távolságban képes tartani, jóllehet képkincse egyként merít a triviálisból és a fenségesből. A De működött a csengő? Vers-cím kérdésre életkép válaszol. Olyan, amely a hang- és színhatásokkal jelez környezetet, „furcsa emberek”-kel a létezés kontextusát, hogy aztán a vers második egysége cáfolatául szolgáljon az elsőnek, semmi sincs úgy, ahogy a vers első soraiban körvonalazódik. Az egész csak „hangulat”, ugyanakkor cáfolata a világ csak hangulat XIX. századi poézisének. A derű hangjai-színei illúziók, a lecsupaszított létezés ellenpólusa a képzelgésnek. A vers csattanója akár József Attila-reminiszcenciát ébreszthetne, a vers végére illesztése visszafelé hitelesíti a versben végig bujkáló groteszket:

nincs rádióm, utálom a vágott

virágot, a ház lakatlanul áll már

évek óta, és Te sem tudsz olvasni,

de a postást ez sem akadályozta

meg, hogy jó reggelt köszönjön.

Elképzelhető, hogy ennek a valóban csöndes költészetnek ma nemigen jut ki nagyon nagy népszerűség. Annál inkább becsülendő, hogy még a személyes líra, az én-létesítés kétsége sem a pátoszt vonzza e kötetben. Lássunk erre is példát!

A hagya… elharapott szavával címet alkotó vers, amelynek megszólítottja (cikluskezdő vers, így még nem körvonalazódhat a beszélő és a partner, s még az is feltételezhető, hogy az egyes szám első személyű beszélő önmagához szól, önmagával vitatja meg helyzetének adottságait, mutatja meg elképzelt vagy valós sebeit, sértődéseit) ismeretlen; de körvonalazatlan a helyzet is: allegorikus vagy egy-szerűen leíró verset tartunk a kezünkben? A részletező első versszakhoz képest elbizonytalanít a második, a „lázas ámulat” kétségeket ébreszt, lezajlott-e az első szakasz történése, úgy zajlott-e le akkor, ha a második szakaszba beiktatott, szakaszzáró természeti kép nem hajlítaná át a verset a bizonytalanba, hogy aztán a harmadik versszakból meglepő tudósítás bontakozzék ki, a vers a versről szól, éppen íródik a vers:

Soraim olvastán, ne szűrd betűim,

a zár vagy kulcsa nem lapul a szóban,

s feléd is jönnek a határ gyepűin,

azonban…

Rutinos költőnek becsületére váló kétfelé nyitás: a mondat abbamarad, a verset záró szó azonban felel a rímhívásra. A töredékesség ennyire meg volna tervezve? A német kora romantika által nagyra becsült fragmentum efféle modern alakzatban is érvényes volna? A kedv csütörtöke című vers azt tanúsítja, hogy látványosabb átírási javaslattal is képes élni Bálint, a szakrálist a személyesbe lerántó, a bibliai allúziót a hétköznapiság helyszínére transzponáló rövid vers jelzi, hogy a látszólag eszköztelen Bálint természetesen nem eszköztelen, csak éppen nem teszi ki közszemlére költői eszköztárát. Öntudatos szerénysége a nyelvbe vetett bizalomként is fölfogható, tudni látszik, hogy további munkájával még inkább képes hasznosítani a nyelv többlettudását.

A két lírai és az egyetlen prózai kötet az ifjú erdélyi irodalom tájékozódását hozza tudomásunkra. Elsőkötetként is határozott elképzeléseket árul el, magabiztosságát és a nyelvkezelés olyan biztonságát, amely a kísérletek jogosultságának hiteles voltát tanúsítja. Amit elutasítanak: az illúzió, hogy a jól megcsinált darab önmagáért beszél. Amit igenelnek: az önreflexió, az, hogy nem elegendő ráhagyat-kozni a nyelvre, szüntelen viszonyt kell kialakítani a nyelvvel, e viszony egyben folyamat, amelybe belefoglalódik a megannyi magyar és világirodalmi előzmény. Amit elutasítanak: az érzelmi áradás, a bőbeszédű önsajnálat, a világba veszettség miatt érzett fájdalmas aggodalom. Amit igenelnek: a személyiségjegyek újragondolása, a személyiség létesítésének nyelvi kétsége, a szabad rendelkezés a hagyomány-nyal. Amit elutasítanak: a patetikus megszólalás, a hősi póz, a mártíromság tudata, a kisebbrendűségi érzés bármely többségi tudattal szemben. Amit igenelnek: a helyzettudat józan felmérése, annak a fogalmi tárnak megkérdőjelezése, amely meghatározott és kívülről rákényszerített szerepeket írt elő, hiszen szerepeiket maguk választják, a díszleteket és a jelmezt maguk tervezik, és maguk döntik el, mikor melyikben tartják meg az előadást.

Három ígéretes, emeljük a tétet: jó kötet, amely az egész XXI. századnak szól…

(Szeged/Budapest, 2008 novemberének végén )