Milan Rúfus – A kis húga

Éjjel, nappal zeng bűvölő hangja,
akár álom, vagy munka takarja.
Amennyivel nagyobb a szeretet,
kimondani annyival nehezebb.

A szeretet belül a lelkünkben

egyedül van, szégyenkezve tör fel.

Csak a dal, a simogató ének

kölcsönöz új varázst köntösének.

A magasban, az égbolt sarkában,

a hegyek ormán, ahol a szél vára

magaslik, a kis húga magában,

kínzó félelmében reszketve várja,

hogy emberszag után kutat a szél

a kunyhóban, és csámcsog epekedve,

és majd bántalmazza, attól fél.

De szeretete nagyobb mint félelme.

Nem magát félti, jobban fél attól,

hogy a szél sem tudja terhét oldani.

Hollókká varázsolt bátyjairól

nem tud majd neki egy szót sem mondani.

Mitévő legyen, és hová, szegény?

Ki mutatja meg, merre vigyen útja,

ha nem a szél, amely játszva elér

és ellát a legtávolabbik zugba,

ahová szárnyán a sors sodorja?

Megremegett az ajtócsikorgásra.

A teknőben, hová a szél anyja

bújtatta, várva éhező fiára.

Rögvest felcsattan hangja a szélnek,

sóvár fintorba görbül szája széle:

„Hé, anyám, én emberszagot érzek!

Hát ide vele, hadd lakjak jól végre!”

„Már hol lenne nálunk élő ember?

Hidd el, kisfiam, mindig szót fogadtál.

Csak érintett az emberi szellem,

míg a világban annyit fújdogáltál.”

És a szél elállt, arca már vidám.

Jó ebéd után a lócán megpihen.

Mit nem tudott a Nap, a Hold, talán

a mindenütt járt szél tudta, ő igen.

„Kelj fel hát, lányom, a fekhelyedről.

A fiam már kinn tölgyfákat dönt, éget.

Hald hát, amit tőle tudok erről.

Nagyon nagy fába vágtad a fejszédet.

Bátyáid éjjel emberi lények,

üvegkastélyban értek el a célig.

Nappal hollók, szenvednek szegények,

jajveszékelve a testüket tépik.

Vidd el utadra e sült madárkát,

de gondosan őrizd apró csontjait.

Készíts belőlük egy hosszú létrát,

amely könnyedén fel, a magasba visz.”

Nos, akárhogy is volt, ez így történt,

és az üvegkastélyban találkoztak.

„Ne menj halálba értünk, testvérkénk,

nem érdemeljük meg, elátkozottak.

Hét évig, hét hónapig, hét hétig,

hét napig, hét óráig némán ülve

mint a kő kellene élned végig,

míg kiszabadítanod sikerülne.

Úgy járnád, húgocskánk a világot,

akár a hallgatag, néma kőszikla.”

„Megteszek mindent, amit kívántok,

csak anyánk nyerje a nyugalmát vissza.

Nem tudja, lelke majd hol pihen meg,

mert haragjától vagytok átkozottak .”

„Nem anyánk volt az oka mindennek.

Ez a mi bűnünk, mi voltunk a rosszak.”

Megígérte, megegyeztek benne.

Örültek neki, de mégis féltették.

Hogy a hallgatást jobban viselje,

a kishúgát egy odvas fába tették.

      Az odúból nézett a világra,

hallgatva sóhaját, kacaját mélán.

A törzs befogadta és vigyázta.

És mint a fatörzs, csak állt csendben, némán.

Mint fa a viharban, türelemmel

állt szándéka mellett sziklaszilárdan,

hallgatagon, kitartóan, csendben.

Felette fény lengett és halk madárdal.

Pár év múltán egy király egyszerre

meglátta a törzsben gyönyörű fejét,

és pillanatig sem késlekedve,

elvitte őt haza mint szerelmesét.

A leányka csendesen mosolygott,

hallgatagon kelt és tért nyugovóra.

Ha szólította, egy szót sem mondott.

Szótlanul szállt be hozzá a hintóba.

Bátyjaira csendben emlékezve

némán esküdött, ahogy tőle tellett,

és fátyolban, fehéren, remegve

mint a nyírfa állt ifjú férje mellett.

A fényes égboltot nem sokára

felhők takarták, változott a helyzet.

A király harcban, s amíg otthon várta,

a világra jött egy gyönyörű gyermek.

Mikor a boszorkány, dühtől kéken,

nem fiút adott, hanem kutyakölyköt,

a király sírt, s álmában, vagy ébren,

az asszony könnye forrón, sűrűn ömlött.

Másodszor miden ugyanúgy esett.

Megszégyeníttetett, megaláztatott.

Csendben sírdogált a bölcső felett,

és a bátyjai sorsán gondolkodott.

Harmadszor a király, haragjában,

a hóhér kezére adta asszonyát.

De ő nem szólt, és nagy bánatában

csak bátyjai sorsán rágódott tovább,

ahogy nappal fájó testét marja

mindegyik, s éjjel mossák sebeiket.

A szeretet kétfelé szaggatja:

„Szeretett bátyáim, most segítsetek!

Segítsetek sorsom jobbá tennem,

mert gyötrődöm és borzalmas tűz éget.

Ne vétkezzem a szerelmem ellen

hallgatásommal szeretetem végett.“

És száll a holló, s szól: „Hóhér, megállj!”

Majd egy másik, s egy harmadik sietve.

„Tedd le azt a pallost, vagy jót ne várj!

Vess egy pillantást e szép gyermekekre!

Ki fiai? A királyé talán?

Igen. Áldása rajtuk az egeknek.

Te, húgom pedig mesélj szaporán!

Időnk betelt, a sebek behegedtek.”

És a szemük előtt átváltoztak

sudár legényekké. Az asszony felállt.

A hangja mint a csobogó patak,

s öleli bátyjait, fiait, urát.

Bátortalanul, csendesen kezdett,

majd mint a zuhatag ömlött a szava,

megalázkodnia miért kellett,

miért kellett oly mélyen hallgatnia.

Kutyákat nevelt a fiúk helyett.

Állta a próbát, bár férjét sebezte.

Mint testvér mindent bátyjaiért tett,

és mint leány az anyjáért tette.

A király áll és fiait látva,

kiket az öröm könnyeivel áztat,

asszonya lelki erejét csodálva,

elámulva suttogja magának:

„Láttam már vért, harcot, sebesültet,

és gyakran úgy tűnt, hogy nehéz az élet.

Csak egy dolog tart életben minket:

a szeretet, ha bennünk is felébred.”

Megértek még sok szépet, örömet.

Anyjuk náluk lelt boldog otthonára.

Az asszonynak jár hála, köszönet:

mindenki felett ott volt védő szárnya.

Sok neved volt életünk tavaszán.

Változtál is velük, és mi veled.

Ma mindössze annyit mondok: anyám.

E szóban van minden régi neved.

Elment talán? Ne hidd, ő nem más ma,

csak másként néz a távolból, lesben.

A szőlő a bor útját megjárta,

s nem veszett el belőle egy szem sem.

Nem ébreszted fel az álmodót már,

ha gondosan szeled a kenyeret.

Mit sem vesztesz. Hiszen ez több annál.

Több vagy nekem, s én több vagyok neked.

Fordította: Pereszlényi Sándor