Nyelvtudomány és nyelvhasználat – Jakab István: Anyanyelv és magyarságtudat,

KÖNYVRŐL KÖNYVRE
Erdélyi Margit írása
Pozsony/Bratislava: Madách-Posonium 2006
Jakab István nyugalmazott egyetemi tanár 2008 novemberében a Kassán megrendezett 39. Fábry Napokon életművéért átvette a Fábry-díjat. A 80 éves nyelvész és nyelvművelő Jakab István hosszú éveken át a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén oktatott s a magyartanárok több nemzedékét bocsátotta útjára.

 Építő szigorát oktatóként, tanszékvezetőként nemcsak az egyetemi évek alatt éreztette tanítványaival, hanem utána is figyelemmel kísérte a bármely humán pályán elhelyezkedő tanítványokat. Napjainkban a Selye János Egyetem Teológiai Karán oktat retorikát és stilisztikát. 2008 szeptembere határkő volt emberi és tanári méltósággal eltöltött élete, munkássága közepette, amikor is szűkebb és tágabb környezete tisztelettel ünnepelte Tanár Urat. A Selye Egyetem Tanárképző Karán ünnepi tudományos szemináriumot szer-veztek születésnapja tiszteletére, ahol a régi tanítványok és a fiatalabb generációk képviselői hallgathatták meg Jakab Istvánnak a nyelvtudomány/a nyelvhasználat, és az anyanyelv kulcsszavak köré font, összegző, értékféltő előadását. Említett alkalommal köszöntő szavak kíséretében elhangzott életművének rövid bemutatása is; tanulmányok, tankönyvek, nyelvtudományi témájú kötetek sora bizonyítja Jakab István elhivatottságát. 1976-ban jelent meg a Hogyan mondjuk? Majd 1980-ban a Nyelvünkről-nyelvünkért, ez után 1983-ban a Nyelvünk és mi, valamint 1987-ben a Nyelvi rétegek és kétségek című legfőképp a nyelvhasználatról, a nyelv ápolásáról szóló kötete, mindahány a Madách Kiadó gondozásában Pozsonyban. 1995-ben Értsünk szót egymással! 1998-ban Nyelvünkért-önmagunkért kötetét már a Kalligram Kiadó adta ki, majd 2000-ben a dunaszerdahelyi Nap Kiadóban jelent meg Érthetően, alkalomhoz illően! című nyelvművelő cikkgyűjteménye. Jakab István legújabb könyve Anyanyelv és magyarságtudat címmel ismét a pozsonyi Madách Kiadónál jelent meg 2006-ban, amely legfőképpen a kisebbségi helyzetünkben használt, s gyakran „megsértett” anyanyelv állapotáról szól. Az utóbbi könyvéről kívánunk ezúttal részletesebben szólni, mert úgy véljük, minden olvasó hasznos és hasznosítandó tanulságokat vonhat le a szerző tanácsaiból, írásaiból.

„A szlovákiai magyar ember – tapasztalatom szerint – szívesen beszél a nyelvről, pontosabban: anyanyelvéről. A nagy többség ugyanis tudatában van annak, hogy az anyanyelv a legerősebb alapja magyarságtudatunknak.”(5.) – kezdi sorait Jakab István mintegy előszó helyett az Anyanyelv és magyarságtudat című felvezető írásban. A kisebbségi helyzetben élő magyarok sokféle logikáját sem hagyja figyelmen kívül, arra nézve, hogy gyermekeik magyar vagy szlovák nyelven szerzik-e műveltségüket. Tisztában van azzal, hogy legtöbb esetben csalódás és bűntudat következik egy-egy rossz szülői döntés után, amikor az érvényesülés reményében nem anyanyelvi iskolát választottak gyermekeiknek. Szerzőnk szóvá teszi egyéb közösségi és egyéni vétségeinket is: az elharapódzott trágár szóhasználatot, amely nem csupán a valós élethelyzetekre jellemző, hanem a média, a művészetek is kellően „kultiválják”, így óhatatlanul terjed. Okát leginkább a meglazult társadalmi normákban látja, az emberek biztonságérzetének megcsappanásában (lásd munkanélküliség, hajléktalanság), amelyek egyben a devianciához vonzódást is jelentik. A család s az iskola legfeljebb valamiféle tüneti kezelést, enyhítést nyújthat e téren, gyökeres változást nem.

Féltő gonddal, amellett józan toleranciával szemléli az utóbbi időben óriási mennyiségben betolakodó idegen szavak dömpingjét, az angol nyelvű kifejezések divatossá válását. E téma demokratikus megközelítése nem szólhat arról, hogy parttalanul fogadunk be minden újat/mást, miközben megfeledkezünk saját anyanyelvi kultúránkról. Ezzel összefüggésben láttatja a szerző azt is, hogy a felvidéki magyar-ságnak az angol nyelvi kifejezések használatánál nagyobb gondot a többségi szlovák nyelv hatása, a szlovacizmusok terjedése okoz. Noha el kell fogadnunk a szlovák nyelv használatának fontosságát, és meg is kell tanulnunk azt, hiszen ez az élet diktátuma is, e kötelesség nem azt jelenti, hogy kevert nyelven beszéljünk. A nyelv kultúrájával foglalkozóknak célul kell kitűzniük, hogy az oktatás, nevelés és képzés területein tudatosítsák, majd annak alapján megtanítsák elkerülni a helytelen szóhasználatot vagy mondatfűzést. A „Nyelvében él a nemzet” szállóigét az idegen közegben, az új európai nyitottságban még inkább fontolóra kell venni, hiszen csu-pán az ehhez igazodó magatartás függvényében gondolhatunk kulturális értékeink megőrzésére és átörökítésére. Ezért óriási fontosságú, hogy a standard nyelvváltozat használatát erősítsük mind a nyelvi ismereteink bővítésével, mind pedig nyelvhasználati vétségeink tudatos kirekesztésével.

Jakab István könyve három nagy fejezetben taglalja a nyelvtudományi megalapozottsággal átgondolt nyelvi/nyelvtani tudnivalókat. Az első fejezet az Érthe-tően, szabatosan, stílusosan címet viseli, s leginkább a beszéd, a nyelv, a nyelvtan s az élet kulcsszavak kapnak dominanciát a stílustani elvárások tömegében. A vizsgált nyelvi vétség, – ha úgy tetszik – példaanyag az élet több területéről is kínálja magát: így az egyházi szóhasználatból, a felsőoktatás nevezékeiből, az újságírói/publicisztikai, a halászat és vadászat, az élelmezés és egyéb területek szókincséből, szakszókészletéből. Jakab kifejező, frappáns olykor humoros cím-adása is vonzza az olvasót, hiszen gyakran szembesülhetünk az önmagunk által is feltett kérdésekkel e könyv lapjain. Ragadjunk ki néhány példát. „Ökumenikus istentisztelet egy lelkésszel?”, Házasodhatnak-e a nők?, „Már »népdalolunk« és »néptáncolunk« is?, „Tartármártás vagy tatármártás?”, „Mikor miatt, mikor végett?”, „Mikor küldetés a poslanie?” stb.

A Szólásaink vallatása múltjukról című második fejezet történeti érdekességekkel, egyes szólások magyarázatával, néhány jellemző szavunk keletkezéstörténetével is szolgál. Pár jellemző címmel, példával szeretnénk illusztrálni ezt az érdekes témakört is: Mi a szólás?, Hogyan ordíthat a fába szorult féreg?, Hol hagyjuk, akit faképnél hagyunk?. Mi történik akkor, ha Nem tesz lakatot a szájára, ha Sok van a rovásán, ha Megüti a bokáját, vagy Körmére ég a dolog vagy éppen Mehet a sóhivatalba. E fejezet kapcsán a szerző utalást tesz három ismert szóláskutató jelentős munkásságára, gyűjtésére. Bevallása szerint ő maga Kertész Manó, Csefkó Gyula és O. Nagy Gábor munkái alapján alakította ki saját véleményét egyik vagy másik véleménnyel avagy interpretációval szembeszállva, ha meggyőződése így kívánta. (169.) Az ismert szólásgyűjteményeket is jó szívvel ajánlja Jakab István tanulásra/olvasásra a tollforgatóknak, a szónokoknak, a lelkészeknek, a tanároknak s a diákoknak. A szólásról írt definíciója világos, figyelemkeltő és könnyen tanulható: „A szólások tehát átvitt értelmű kötött szókap-csolatok; szemléletessé, érthetőbbé teszik stílusunkat. Persze csak akkor, ha nem élünk vissza a használatukkal: nem forgatjuk ki eredeti alakjukat, nem vegyítjük össze őket. (…) A stílusszínezés mellett azonban más értékeik is vannak szólásainknak. Megőrizték – megőrzik számunkra a régi idők szokásainak, módszereinek emlékét.”(171.)

    Szavaink titkai a címe a harmadik fejezetnek, amely csaknem húsz alfejezetet, problémakört tartalmaz. Ebből a sorozatból emeljük ki a következőket: Miért csecsemő a kisgyermek?, A jószág és a marha régen és ma, Hogyan született testvér szavunk?, A hölgy és a menyecske, A némber és a banya kevésbé rossz ősei, Milyen az ágrólszakadt ember?, A rakoncátlan ember megzabolázása stb. A felsorolt címek is jelzik, hogy nyelvtörténeti adatokkal ismerkedhet meg az olvasó. Főleg a szakemberek foglalkoznak behatóan az etimológiai ismeretekkel, amelyek leginkább szakkönyvekben, szótárakban, lexikonokban kaptak helyet. Akad azonban olyan helyzet, amikor a kíváncsi ember szívesen kalandozik a kutatási anyagok nyelvtörténeti vagy egyéb vonatkozású anyagaiban, hogy jobban utánanézhessen egy-egy benne felmerülő kérdésnek, hogy lássa történetileg is valamely szavak alaki vagy jelentésbeli változását, és azért is, hogy elmélyültebben vizsgálódjon anyanyelve értékes bázisában.

    A könyv végén találjuk a Felhasznált irodalom részt, amelyre írásban többször tesz utalást a szerző, nyilvánvalóvá téve azt a célzatát, hogy motiválja az olvasót a vonatkozó szakirodalom megismerésére. Legfőképpen szótárírók, -szerkesztők, nyelvészek nevei sorakoznak fel a lapokon, akik talán mindahányan olyannyira ismertek, hogy a vonzásuk újra- és újraolvasásra, lapozgatásra, kutakodásra, örökös kíváncsiságra serkenti az olvasót. Bakos Ferenc, Bárczi Géza, Benkő Lóránd, Deme László, Dobossy László, Ján Hvozdík, Imre Samu, Kázmér Miklós, Ladó János, O. Nagy Gábor, Szemere Gyula, Tompa József és mások neve fémjelzi, hogy a nyelv(ek), anyanyelvünk tanulmányozásakor van mihez nyúlnunk, s hozzáfoghatunk az elmélyültebb tanuláshoz, vizsgálódáshoz. Tanulás közben egy-re inkább bebizonyosodik, hogy hallatlanul értékes kincsesbánya van birtokunkban; ez a magyar nyelv, az anyanyelvünk, amelynek formálása/formálódása teremtett és teremt azzá minket, amivé váltunk, amilyenek szeretnénk lenni.