Aich Péter – Szájkosár nélkül

A történelem sajnos nem objektív tudomány. Olyannal, mint például a matematika, nem is lehet egy napon egyszerre emlegetni. A közgazdaságra már inkább hasonlít: annak ugyanis van egy objektív része, a másik viszont a beszámíthatatlan emberi emocionalitás halmazától függő bizonytalan kiterjedésű és befolyású tényező. De itt legalább az objektív „alkatrészek” úgy-ahogy megingathatatlanok. A történelemben is vannak számszerű tények, de ezek már távolról sem olyan megingathatatlanok, sokkal inkább relatívak, minden attól függ, honnan és hogyan közelítjük meg, még bizonytalan évszám is akad bőven. Ismerős, ugye, a klasszikus helyzet, amikor ketten összevesznek, s utána teljesen ellentétesen számolnak be erről. Még maga az összeveszés ténye is vi-szonylagossá válik, a tanúk értékeléséről nem is beszélve. S ez csak egy közönséges hétköznapi összeszólalkozás.

Mi a helyzet egy olyan bonyolult, szövevényes tényezőnél, mint mondjuk a nemzeti történelmek? Az alapállás, igaz, a két ember összeveszéséhez hasonló: saját cselekedetem mindig érthető, értelmes, megmagyarázható stb., a kevésbé kellemes pedig könnyebben felejthető, vagy legalább átértelmezhető, míg mások tette mindig súlyosabb, szigorúbb elbírálás alá esik, mindig kritikusabban és keményebben ítéljük meg. Nem beszélve arról, milyen az aktuális apropó, amelynek kapcsán a tárgyalt ügyet említjük. Mert ugye erkölcsi és érzelmi meggondolás mellett politikai (taktika) is van, bizonyos dolgokról jobb hallgatni, vagy elegánsan megkerülni azokat, esetleg átminősíteni, mert minek bolygatni ilyet vagy olyat, mikor ez meg az… Aztán természetesen meglepődünk, ha mások mindenféle kellemetlen dolgot a fejünkre olvasnak. Sőt föl is háborodunk ilyenkor. Az önreflexió részleges vagy akár teljes hiánya nem meglepő, emberi dolog ez, de ha már egyszer az orrunk alá dörgöltek valamit, nem árt foglalkozni azzal, megvizsgálni, vajon mennyire felel meg a valóságnak, a tényeknek, még akkor is, ha ez számunkra kellemetlen, megnézni legalább azt, vajon mit követtünk el, hogy mások így látnak, azaz másként, mint önmagunk. Mert általában mindig és mindenek ellenére ártatlannak tartjuk magunkat, és fölháborodunk, ha bűnösnek látnak, feddhetetlenségünk elleni nyílt támadásként értelmezzük az ilyet, s úgy érezzük, azt azonnal meg is kell torolni. Kamatostul, lehetőleg.

Minél közelebb vagyunk a jelenhez, annál nagyobb feszültséget eredményez az eltérő értékelés. És persze maga a tények jelenléte. Mai világunkban jól érzékelteti ezt a palesztin–zsidó ellentét. Általában azzal kezdődik a hír, hogy Izrael lecsapott a palesztinokra. A mondat második felében többnyire az is kiderül, hogy válaszlépés volt, valamilyen palesztin akcióra, de csak a második helyen. S ez lélektanilag elég ahhoz, hogy elsősorban az (eltúlzott) zsidó agressziót lássuk ebben. A palesztin oldalt hallgatva pedig azt tudjuk meg, hogy ártatlan embereket (civileket, sőt gyerekeket) öltek meg az izraeliek, hogy gyakran élő pajzsként tartották maguk körül őket, csak véletlenül tudjuk meg, s ez mit sem változtat a megítélésen. Ha pedig azt akarjuk megtudni, mégis ki volt az első, aki valami disznóságot elkövetett, akkor holtbiztosan megtudjuk, hogy garantáltan az a másik volt. Ördögi kör, amit nem lehet fölgombolyítani és – úgy látszik – nem lehet befejezni.

A történelmi vitáknak is ilyen jellegük van, éppen azért, mert senki sem képes saját hibáit bevallani, vállalni, nem is hajlandó erre senki. Ennek hátterében az a tapasztalat áll, hogy ha bármit megengedünk, azt azonnal teljes mértékű színvallásnak tekinti a másik fél anélkül, hogy ő is engedne a negyvennyolcból. Így hát nem ismerünk el semmit. S ha mégis, akkor legföljebb védekezési hibát (amivel a másikat, értsd: a támadót még jobban bemocskoljuk), viszont a leglátványosabb disznóságunkat is szépen suttyomban a szőnyeg alá söpörjük. Ha ugyan nem nemzeti hőstett-ként tartjuk számon, egy kissé módosított formában – erre is akad példa bőven. Mert hát kellenek a legendák. A nemzeti mítoszok. Az egyház vagy a kollektív emlékezet által szentté avatott személyek. Hogy azok aztán a valóságban mit műveltek, már másodlagos, sőt gyakran nem is fontos. A mese a fontos. S ha azt bárki megkérdőjelezi, az olyan szentségtörőt keresztre kell feszíteni. Így alakulnak ki a klisék, amelyeket nagyon nehéz megingatni, mi több, aki egy kissé föllebbenti a takarót, azt tényleg lehetetlenné kell tenni, legjobb, ha az agyonhallgatás süllyesztőjébe juttatják. Mert ugye, amiről nem beszélünk, az nincs is, azt hiszik el, amit gyakran ismételgetnek. Ezt Goebbels is tudta, bár nem az ő találmánya volt. Sok olyan szent van, amely így született, s amely most is születőben van, éspedig minden nemzet történetében. Mife-lénk a sort Szent István kezdi, akit, ha ma tenné, amit életében tett, aligha avatnának szentté, sokkal inkább bíróság elé hurcolnák, s ha pártatlan volna a bíróság, súlyos ítélettel marasztalná el. Persze, manapság más kritériumok vannak… Több ilyen szent is akad, a korábbi és későbbi korból egyaránt. Például a népírtó Caesar, a háborús bűnös Napóleon; Kossuth is ilyen nemzeti ikon, de merje csak valaki megkérdőjelezni a negyvennyolcas forradalmat, vagy akár a szlovák Štúrt, aki szintén megingathatatlan „szentség”, holott az ő fején is akad vaj bőven. Meg aztán Edvard Beneš, ez a kétes figura, aki föltehetően nem azért kapott szobrot, mert az NKVD fizetett ágense volt.

Ám értékelésük mintha lezárult volna, mindez immár amolyan végleges fölfogásnak látszik, senkinek sem érdeke, úgy tűnik, ezt a status quót megbolygatni. A legenda bizonyító erejű forrássá lép elő. S ez nem csupán a régebbi történelmi ese-ményekkel kapcsolatban van így, hiszen aktuális politikai érdek is létezik. Nézzük csak, mi a helyzet például a fasizmussal. Ha manapság valakit lefasisztázunk, köny-nyen megtörténhet, hogy mi húzzuk a rövidebbet. Mert az ilyen állítást, bizonyítani kellene. Na de hogyan? Mi is tulajdonképpen az a fasizmus? Tudjuk? Egy tyúklopást is körülményes lehet bizonyítani, hát még olyat, amiről nincs pontos elképzelésünk, ami nincs is világosan körülhatárolva. A Magyar nyelv értelmező szótára erről azt mondja, hogy „az imperialista burzsoázia nyílt terrorista diktatúrája, mely a vad nacionalizmus és faji gyűlölet alapján állva a demokrácia megsemmisítésére, más országoknak háborúkkal való meghódítására, ezen országok népeinek elnyomására és kirablására, világuralomra törekszik”. A rendszerváltás után kiadott Idegen szavak szótára már kevésbé körülményesen, viszont sokkal bizonytalanabbul fogalmaz: „a parancsuralmi, totalitárius diktatúrán és egypártrendszeren alapuló, B. Mussolini bevezette társadalmi rend”. Az ilyen bizonytalan meghatározások akár a kommunizmusra is érthetők – más dolog, hogy a kettőben sok a közös tényező és jellegzetesség, s hogy helyenként már azonosnak is látszik e két, jobbról, illetve balról érkező diktatúra. Ugyanakkor ez a bizonytalan meghatározás lehetővé teszi, hogy bárkire tetszőlegesen ráfogjuk, s egyúttal, hogy bárki könnyedén vissza is utasíthassa az ilyen vádat. Tehát arra fogjuk rá elsősorban, aki nem tud védekezni. És aztán szajkózzuk. Ez a klisék kialakulásának a módszere. Aki így, tehát klisékben gondolkodik, annak nem gond a jelzők meggondolatlan használata, csakhogy ez – éppen a klisék követ-keztében – történelemhami-sításhoz vezet. Mert a klisé csak klisé, nem tény és nem bizonyíték. Ami a fasizmust illeti, elfogadták azt az általánosítást, hogy aki a szövetségesek ellen harcolt a II. világháborúban, az fasiszta volt, aki pedig a győztesek oldalán volt (pontosabban: aki a háború végén ott mutatta magát), az mind antifasiszta volt. Erről szólt az ironikus megállapítás, miszerint az egykori NSZK-ban az összes német fasiszta megtalálható, míg az NDK-ban az összes német antifasisztát fellelhetjük. Ezt a képtelen hovatartozást el is fogadták, s nem csak a szovjet érdekszférában. Ebben az esetben is érvényesült ugyanis az önreflexió hiánya, és az „önmegbocsátás” szelleme. A saját porta előtti söprögetést szőnyeg alá söpréssel helyet-tesítették, igen sikeresen. Nem is hangzik jól, ha azt mondjuk, hogy Nagy-Britanniában is voltak fasiszták, vagy hogy nem csak a nácik voltak tömeggyilkosok. A bűnbak megvolt, minek azt még saját sorainkban is keresni. Használható emberek voltak azok, ugyebár: nem egy hlinkagárdistából lett csodálatos módon partizán stb.

Nos, az ilyen klisék demitizálásáról szól (többek között) Türk Attila: Mi a fasizmus? című könyve (Anno Kiadó, 2008). Eléggé szabad szájúan odamondogat, s gyakran bizony figyelemre méltó dolgokat. Persze, ő is elsősorban hazabeszél, ami nem is csoda. Magyarország tragikus szerepe és ennek megítélése a II. világháborús szerepe miatt, természetes önvédelmet vált ki. És hát ez az a pont, ahol érdemes megállni, s megvizsgálni, vajon hogyan is volt mindez, milyen okkal-joggal marasztalják el Magyarországot, vajon nem lett-e másnak is véres a keze, netán véresebb, csak sikerült időben lemosni. Igaz, választ nem ad a szerző a címben föltett kérdésre, közvetlenül semmiképpen, viszont gondolkodóba ejt differenciált megközelítésével, s néhány – többnyire elhallgatott – tény fölelevenítésével. Föl is teszi provokatív kérdéseit, hogy akkor hogyan is van ez, ugyan miért gondoljuk egyoldalúan ezt vagy azt, amikor pedig mások is hozzájárultak a fejlemények kialakulásához.

 Itt van például mindjárt a II. világháború egyik legrejtélyesebb eleme: miért támadta meg Hitler a Szovjetuniót 1941. június 22-én. Lehet ezt a fasizmus agresszív mivoltára fogni, a „Lebensraum”-elméletre – node, valóban ez minden? Mit tudott Hitler a Szovjetunióról, hogy olyan biztos volt sikerében? Milyen információi voltak? Mi késztette erre a lépésre? Politikai végrendeletében olvashatunk ugyan erre vonatkozó bizonytalan utalásokat, más indoklással együtt, akár megelőző háborúnak is értelmezhető a lerohanás, ám ez a magyarázat gyatra és kevés. Mert azért ne feledjük: a nyugati front nem volt elégségesen biztosítva, a kétfrontos háborútól pedig eleve rettegett. Vagy csak a Mein Kampf megírásakor? A hatalmi bődületben s az addigi katonai sikerek bűvöletében már nem? És másrészt: Sztálin miért hagyja magát annyira meglepni? Mert a lerohanás egyértelműen váratlanul éri, a hírszerzés ellenére olyannyira, hogy még védelmi helyzetben sincs a Vörös Hadsereg, ellenkezőleg, minden jel arra utal, hogy Sztálin is támadni készült (erre utal pl. Földi Pál Fejezetek a KGB titkos történetéből c. könyvében, bővebben Ki kezdte el a háborút c. tanulmányomban foglalkozom ezzel). Úgy néz ki, hogy amikor az agresszió kéznyújtásnyira van, a diktátorok elvesztik a fejüket, értsd: józan ítéletüket. Pedig más is van a dologban: Mussolini görög hadjárata. Türk Attila szerint ez késleltette a Szovjetunió megtámadását, következésképpen a téli hadvezetést eredményezte, amire a német sereg nem volt kellően fölkészülve, s ez az oroszoknak jobban kedvezett. Azaz Hitler már akkor elvesztette a háborút a Szovjetunióval, amikor még meg sem támadta. Türk egy csomó indokot sorakoztat föl állítása bizonyítására, csak éppen közvetlen bizonyítékot nem. Tény viszont, hogy Mussolini nem nagy sikereket aratott a görögökkel szemben, s Hitler kénytelen volt „besegíteni”, hogy a déli szárnyat az angolok miatt biztosítsa, így aztán Hitler kissé „elkésett” a Szovjetunió lerohanásával. Hátborzongató végiggondolni azt a variációt, mi lett volna, ha a Barbarossa-terv korábban indul el, s győztes is, ráadásul abszolút történelmietlen, mert csak találgatni s föltételezni lehet. Egy Murphy-törvény szerint a történelem nem ismétli magát, csak a történészek ismétlik egymást. A tétel második részét épp a klisé-gondolkodás támasztja alá, első része viszont egyszerűen pontatlan, mert – éppen begyepesedett emberi mivoltunknak köszönhetően – nem vagyunk túl eredetiek, nem vagyunk képesek kibújni a bőrünkből, csak a kulisszákat változtatjuk, nem is túl látványosan, csak kissé szemfényvesztően és kollektív feledékenységre alapozva. Azaz: ami a II. világháború után következett, az nem sokban lehetett más, mint ami akkor következett volna, ha a németek nyerik meg a háborút. Nagy valószínűséggel ott is bekövetkezett volna egy, az SZKP XX. kongresszusához hasonló esemény, majd egy rendszerváltás, és hát az idő, ugye, mindent megszépít, elsimít, a náci jelképek helyett pedig a kommunista jelképek lennének tiltva, és Auschwitz helyett a gulágról volna szó.

Ez, persze nem így történt, minthogy a két fasiszta vezetőnek eltérő elképzelése volt, nem is szerették egymást (sőt még Brezsnyev-puszit sem váltottak), csak egy-másra voltak utalva, mármint elsősorban Mussolini Hitlerre. Pontosabban fogalmazva: másokhoz viszonyítva kevésbé álltak egymással szemben. Mert azért ne feledjük: amikor Hitler először helyezi kilátásba az anschlusst, Mussolini szembeszegül, de facto megvédi Ausztriát. Ez az állásfoglalása később azért változik meg, mert Hitler – Olaszországgal ellentétben – megerősödött, s Mussolini annyira rá volt utalva a führerre, hogy nem volt érdemes Ausztria miatt packázni vele. Mindennek a lényege, hogy a fasizmust ugyan Mussolini találta ki, de később inkább Hitlerrel azonosították, miközben a fasizmus jellemzője valahogy elsikkadt. Hitler esetében tehát pontosabb nácizmusról beszélni, mint a fasizmus német variánsáról. Ez a meg-határozás azért pontosabb, mert jelzi: a fasizmus nem egységes mozgalom, politikai állásfoglalás, hanem helyi sajátosságokra hivatkozó (és épülő) nemzeti (és egyéni) érdekeket követő, s nem csupán részletkérdésekben eltérő szemlélet és gyakorlat. (Nem érdektelen, hogy az egyéni szándékokat zárójelben bővebben is felidézzük: Türk idézi Sztójay Döme titkos táviratát Lisszabonba 1944. július 19-én, amelyben a magyarországi zsidó nagyvállalkozók kisajátításával kapcsolatban azt írja, hogy azok „saját kezdeményezésükből, a magyar kormány elkerülésével ajánlották fel az ipar-vállalatokat és egyéb ingatlanokat felölelő vagyonuk hosszabb időre szóló kezelését a németeknek, akikkel erre nézve közvetlen szerződést kötöttek, hogy ennek fejében kiutazásuk lehetővé váljon”. Német különgépekkel ki is vitték őket Portugáliába.)

Az egyéni érdekek szerepét, szándékait lehetne persze tovább is folytatni, ne-vezetesen Hitler és Sztálin érdekeiről van szó. Ha mondjuk a csirkepaprikást imádják mindketten, dőzsölő nagy lakomákon nagyszerűen megértették volna egymást. Mert a paprikást meg lehet osztani. A hatalmat, befolyást nem. A spanyol polgárháborúban ezt még csak próbálgatták, úgy tettek, mintha semmi közös dolguk nem lenne. Spanyolországban aztán a jobboldal győzött, s a rendszer maga is fasizálódott. Mert hát Franco diktátor volt, módszereiben nem nagyon válogatott, aki útjában állt, azt eltette láb alól, de azért koncentrációs tábora vagy gulágja nem volt, a háborúban sem vett részt, s ha közvetlenül nem is tett érte sokat, de halála után lehetővé vált egy demok-ratikus átváltozás. S ez nem éppen jellemző diktátorhagyaték. Ha tehát elfogadjuk, hogy Franco fasiszta volt, akkor egyúttal azt is el kell fogadni, hogy egy sajátos fasizmust testesített meg. Ugyanakkor hogyan ítéljük meg a finneket? Mert ők aztán részt vettek a háborúban, ebben persze Sztálinnak is erőteljes része volt. Ez a kis ország sorsa: az erősebb, nagyobb (különösen akkor, ha szomszéd) úgy mozgatja, mint egy bábot, nem sok lehetősége van ellenállni. Ám a finnek mégis megtették! Őket Sztálin szó szerint Hitler oldalára sodorta, ám végül ez (meg okos politikájuk) volt az, ami sajátos különbékét biztosított számukra.

De itt vannak a nagyok is – a franciák. A történelemkönyvek azt tanítják, hogy Hitler zseniálisan (vagy inkább csalárd módon? mert az jobban hangzik?) lerohanja a hollandokat, belgákat, a Maginot-vonalat megkerüli, s a franciákat tulajdonképpen hátba támadva megadásra kényszeríti. Türk viszont fölteszi a kérdést: valóban a hitleri hadvezetésnek köszönhető ez? Mert a francia katonai vezetésben ott vannak azok, akiknek nem csupán az antant révén volt szerepük (többek között Magyarország történetében), hanem, akik – s ez a fontos! – ott vannak a francia fasiszták soraiban. Tehát a francia vereségben „bőven benne volt az is, hogy a vezető tábornokok zöme nem is akart sem győzni, sem ellenállni, a Wehrmachtnak, már csak fasiszta meggyőződése miatt sem”. A kérdésföltevés valóban érdekes, bár egy kissé merész, ismer-ve a francia nacionalizmust (és hazafiságot). Erre mondják, hogy sok lúd disznót győz: egyszerűen túl sok az ismérv, s ezek valóban gyanúsak, bár nem bizonyítékokról van szó. És el kell mondani: Türk ezt is arra használja föl, hogy rámutasson: az fasisztázza le a magyarokat, akinek szintén vaj van a fején. Amihez korrekt módon hozzá kell tenni azt is, hogy létezett azért egy komoly francia ellenállás is, hasonlóval a magyarok nem büszkélkedhetnek – igaz, nem is nagyon voltak olyan helyzetben, hogy ez lehetséges legyen (bár Horthy félresikerült kiugrási kísérletéről lehetne beszélni, azonban de Gaulle tábornokkal azért nem hasonlítható össze…).

Akad bőven olyan eset, amikor minden bizonyíték nélkül mondanak ítéletet – és fordítva: bizonyítékok ellenére is felmentik a vétkest. Ez utóbbira jó példa a szlo-vák fasizmus, amelyet mindenféle hazafias jelszóba csomagolva próbálnak egyesek tisztára mosni. Igen ám, csakhogy alig jött létre (Hitler kegyelméből, vagy inkább Hitler parancsára?) az önálló szlovák állam, egy hónapra rá, 1939. május 20-án elfogadják az első zsidótörvényt. Nincs megszállás, ez még „csak” talpnyalás, a nagy példa önkéntes követése. Két és fél év múlva következik a zsidók deportálásáról szóló törvény – ez az, amit Esterházy János nem szavaz meg, hogy aztán majd az „igaz” antifasiszták lefasisztázzák, halálra ítéljék, majd „kegyelemből” kommunista börtönben meghalni hagyják. Akik pedig a törvényt megszavazták, még fizetnek is a náciknak minden zsidóért, majd a háború után sokan közülük idejében átvedlenek. Mivel hibáztatni csak kellett valakit, jól jött a magyar gróf, hiszen (vélekedésük szerint) a ma-gyarok mind fasiszták voltak, Szálasinak hála. Bár őt nem is emlegetik annyit, sokkal inkább Horthyt, holott ő kiadósan jobboldali volt ugyan, de fasiszta nem, már csak feudális alkatánál fogva sem lehetett az.

Persze, nem ez volt a döntő, hanem az, hogy hol volt az ország a háború végén, s milyen összeköttetések révén tudták helyzetbe hozni magukat. Például a fasizmus román változata annyira vad volt, hogy azt még Hitler is sokallta. No, nem azért, mert annyira emberséges lett volna, hanem mert kiszámítható partnerre volt szüksége, a Vasgárda viszont nem volt az. Aztán a Vasgárdát is fölszámolják, csak éppen a vasgárdisták nem vesznek el, Türk Attila szellemes megjegyzése szerint „a gyilkos nem vész el, csak átalakul” (erről szólt a néhai vicc, hogy mi történik a kommunistával, ha az atomrobbanás epicentrumába kerül? Nos az, hogy gamma-sugárzássá változik, és tovább árt az emberiségnek. Ez viszont a fasisztáról is elmondható, utaltam is már átvedlésükre), s immár a szovjet hadvezetés számolja föl őket. Antonescut, a román diktátort maga a király csukatja le, s ezek után a maradék román hadsereget megfordítják, és a németeknek üzennek hadat. Így nyeri meg Románia az I. világháború után a másodikat is, s hozzá Erdélyt, kárpótlásként, a Szovjetunió javára elcsatolt területek helyett. A szépséghiba ebben a jól időzített pálfordulásban csak az, hogy – miként Türk Attila megjegyzi – „minket meg buzgón »utolsó csatlósoznak«, csak arról hallgatnak mélyen, hogy bizony nem állt át az egész román hadsereg a szovjet oldalra… Platon Chirnoaga tábornok egy teljes román hadtesttel még Berlin eleste után is harcolt a Vörös Hadsereg ellen, az Odera folyam torkolatánál”.

Megemlíthetnénk még sok érdekes részletet, mindegyiknek viszont az a lényege, hogy nacionalista szempontok vezérelték, lévén, hogy a nacionalizmus (teljesen véletlenül?) a fasizmus tőszomszédságában található. Az már aztán tényleg szemléleti kérdés, az ilyetén eszméket, tetteket minek minősítem, nacionalizmusnak, sovinizmusnak, netán hazafiságnak. A fogalmak határa, sajnos eléggé összemosódik és bizonytalan, többször valóban esetről esetre kell megítélni a dolgokat, s még a jóhiszemű embereknek is gyakran gondot okoz a szétválasztásuk, megkülönböztetésük, különösen, ha presztízskérdéssé válnak, vagy ami még rosszabb: nemzeti ikonná. Holott önmagában már az is eléggé visszataszító, hogy az olyan nemes érzelem, amilyen a hazafiság, annyira elkorcsosulni, deformálódni képes, hogy végül a fasizmus függvénye legyen – még akkor is, ha formailag nagy a szóródás. Türk Attila éppen ebből indul ki, s kritizálja közvetve, miközben leplezetlenül védeni, pontosabban: a valósághoz közelebbi helyzetbe hozni igyekszik Magyarország szerepét, helyzetét, értékelését ezzel a zavaros korral kapcsolatban. A háború veszteseként természetesen nem csoda, hogy Magyarországot negatívan ítélik meg, ám arról már nem más tehet, hogy az ország ebbe a helyzetbe önmaga akaratából is került, és nem akadt okosabb, előrelátóbb politikusa, aki talált volna elég erőt ahhoz, hogy az ország érdekében a megfelelő szükséges döntéseket hozza. Szent Istvánnal szemben sok kifogásunk lehet, végül könnyel-vérrel támasztotta alá uralkodását, s már végképp nem az a jóságos pozitív hős volt, akit a mondák ábrázolnak, de Magyarországnak azóta sem volt olyan távlatokban gondolkodó államférfiúja, aki végső soron pozitívan befolyásolta – s nem csupán egy-két évre – az ország sorsát.

Visszatérve Türk Attila könyvének címéhez, s a könyv alapvető, a címben megfogalmazott kérdéséhez: a szerző, említettem, igazából nem ad erre választ, sokkal inkább a fogalom viszonylagosságára mutat rá. Leginkább elfogadható (s összefoglaló) választ (meghatározást) Friedemann Bedürftig német történész és publicista Drittes Reich und zweiter Weltkrieg (Harmadik birodalom és második világháború, Piper, München, 2002) című lexikona ad. Lényegében alátámasztja azt a tézist, hogy a XX. század meghatározó eseménye nem a II., hanem az I. világháború volt. Nem azért, mert időben megelőzi, hanem elsősorban azért, mert olyan eredménnyel zárult, amit a második világégés sem tudott megváltoztatni, és olyan torz utódokat szült, amelyek rányomták bélyegüket a további eseményekre, a borzalmakra, vérontásra, majd a hidegháborúra is, s politikailag úgy osztotta föl a világot, ami további nyugtalanságot, békétlenséget, háborút szült, olyan gondokat, amelyeket máig képtelenek vagyunk megoldani, s a Római Birodalom hanyatlásának zűrzavarát idézik.

Az I. világháború bizonyos elvárásokkal indult, ám az eredménnyel senki sem volt elégedett, mert vagy többet várt, vagy túl sokat vesztett, vagyis valamilyen formában igazságtalannak érezte a békekötés eredményeit. Vonatkozik ez az olaszokra is, akikkel – eltekintve attól, hogy önmagukkal is – a szövetségesei is kitoltak. Erre volt a válasz Mussolini Fascio di combattimento-ja, ami aztán a Nemzeti Fasiszta Párttá alakult át. Ne kerülje el figyelmünket a nemzeti jelző a névben: láthattuk, hogy ennek nem kis szerepe lesz majd az idők során. Nos, ennek az olasz fasiszta pártnak az alapvető jellemzői aztán a többi hasonló politikai tömörülésre is jellemzőek: önkényes, antidemokrata, antikommunista és extrém nacionalista mindegyik. A tömegbázist azzal nyerik meg, hogy az I. világháború utáni bizonytalanság, zűrzavar helyett rendet s erős állami vezetést ígérnek (sőt meg is valósítják azt). A vezéreszme ezzel jól megfér, sőt ez a „rend” biztosítéka, különösen a rendszerető németeknél jól bejött. Logikus volt a kisebbségek üldözése is, pláne, ha minden tücsköt-bogarat és bajt rájuk fogtak, a többségnek ez megfelelhetett, hiszen őt ez eleinte legföljebb pozi-tívan érhette. A zsidóüldözés azonban már csak a nácik totális uralmára volt jellemző, illetve ott, ahol befolyásukat érvényesíteni tudták, s ahol a zsidók kvantitása kvalitatív szintet ért el. (Igaz, a Szovjetunióban is volt zsidóüldözés, bár ott a cionizmus elleni küzdelem sokkal inkább ürügy volt a hatalmi harcban a potenciális ellenfelek meggyil-kolására.) Ez is mutatja: a helyi adottságok nem kis mértékben befolyásolták a történteket. A rendőri erőszakra támaszkodó kemény diktatórikus uralom azonban mindenütt egyformán érvényesült a fasisztának nevezhető rendszerekben. S ez az, ami egyébként a kommunizmusra nemhogy hasonlít, hanem vele teljesen azonos – az eltérések sokkal inkább az ideológiai indoklásban, tehát a kulisszákban s az egyenruha színében vannak. Ne tévesszen meg senkit, hogy a kommunizmusból hiányzik a nyílt, vad nacionalizmus. Az úgynevezett szocialista internacionalizmus kriptonacionalizmusa bőségesen helyettesítette ezt (az internacionalizmus sokkal inkább populista politikai eszköz a hatalom megszerzésében és gyakorlásában). Végül teljesen mindegy, hogy azért gyilkolnak meg, mert zsidó vagyok vagy antifasiszta, vagy azért, mert osztályellenséggé „léptetnek elő”.

Türk Attila könyvének utóhangjában a forrásokról szólva mondja: „Hiány és bőség zavara, egyszerre.” Mert ami mifelénk megjelenhetett, az mind a kommunista szűrőn ment át, „és ugyanakkor olyan kéziratok, eddig ismeretlen adatok tömegével (szembesül az ember), amelyek a negyvenévnyi kommunista agymosás során értelemszerűen nem láthattak napvilágot – de hogy azóta miért nem, az már kevésbé érthető”. Vagy talán mégis? Mert, amit Türk Attila szájkosár nélkül odamondogat, abban – a közvetlen bizonyítékok hiánya ellenére is – sok igazság van, szőnyeg alá söprésük inkább arra utal, hogy nem igazán érdek mindent napvilágra hozni. Némely terhelő iratot jobb is elpusztítani, vagy legalább agyonhallgatni, mint holmi apokrif evangéliumot. A valóság, az igazság kiderítése nem föltétlenül érdek. Eléggé elvont fogalom… János evangéliumában mondja Pilátus, vállat vonva: „Mi az igazság?” (Jn 18:38) Csak remélhetjük, hogy minél jobban meg tudjuk közelíteni. Például ilyen kliséromboló szabadszájúsággal.