Gál Sándor – NAPLÓ 2006 (2)

Február 1. szerda. Délelőtt a Tokaji Írótábor, még délután is. A dokumentumokat igyekeztem elrendezni, de nem jutottam sokkal előre. Mindegy. Az egész pakkot újra át kell néznem, hogy előbbre jussak. Meg azt is el kell döntenem, hogy melyik részeket foglaljam bele a szövegi részbe, s melyikeket soroljam a dokumentumok közé. A válogatásra rámegy legalább két napom. Sajnálom az időt, de e nélkül nem haladhatok előre az írásban. Hát igen! Valamit valamiért.
Folyamatosan tél van, nyirok, köd, egész nap egyvégtében alkonyodik. Sürved! Sürvedés – de szép szó!…

Február 2. csütörtök. Egész nap a Tokaji Írótábor dokumentumait rendeztem, évek szerint, meg a dokumentumrészben a publikálhatókat. A fő rész mindenképpen az elnöki időm három éve: program, előadók, előadások, s azok értelmezése, összekötése vagy összefoglalása. Azt is el kell döntenem, hogy a saját – Tokajjal foglalkozó – írásaimból mit, s hova soroljak be. Ahogy beleolvastam az egyes jegy-zetekbe, sok átfedést találtam, amelyeket ki kell gyomlálnom az ismétlések elkerülése végett. Kicsit borzongok a rám váró munkától, de nincs kiút, s jogom se arra, hogy ezeket az éveket ne foglaljam össze, hiszen ez is része az életemnek, az én huszadik századomnak. Hogy micsoda slamasztikákba keveredtem, elképesztő! Most aztán készíthetem a számadást.

A kinti világ változatlan – zegernye a javából. Valami szitál alá a felhős magas-ból, ami nem hó, nem eső, nem dara, hanem amolyan ködféle. Téli harmat?! Az!!!

* * *

Az előbb kezembe került – mert hogy itt hányódik az íróasztalon – Carlyle „A francia forradalom” c. könyvéből kijegyzetelt anyag, s az alábbi mondat állított meg: „Az öregek arra valók, hogy a szakadásokat megfoltozzák, az ifjak, hogy elseperjék az útból, ami szemétre való.” Lehetne ez a mondat akár az egész huszadik századi összefoglalóm mottója is, mottója egy „veszni indult kornak”.

Február 3. péntek. Nos, folytatom a „szakadások megfoltozását”, bár reggel jó ideig – mintha földrengés támadt volna – ingott velem-alattam a föld. Őszintén be kell vallanom, hogy ezek a „kilengések” egyáltalán nem emelik a hangulatomat, a munkakedvemet még kevésbé. Ilyenkor folyamatosan rossz billentyűket ütök le, s ennek következtében rengeteget kell javítanom, ami komoly időpocsékolást jelent. Azonban – miután lenyeltem az orvosságokat – úgy-ahogy helyre állt a külső és a belső rend, egyfolytában majdnem délig dolgoztam. Alakul – érik – a „tokaji aszú”. Ahogy így elrendeztem a meglévő dokumentumokat, azt hiszem, egy kisded monográfia is összeállhat belőle. Az első rész maga az emlékek összefoglalása, a második a rendezvényről írt cikkek, interjúk, s zárófejezetbe különféle dokumentumokat, esetleg fényképeket lehetne adalékként besorolni. Egyelőre azonban az a legfontosabb, hogy tudok dolgoz-ni, hogy tudok írni.

Délután sétáltunk egy jót Évával a Kanyapta-parton, láttunk három őzet is, egészen közel keltek fel előttünk – jó lőtávolságra! – a kukoricatarlóról. Az idő, mint tegnap. Folytatódik az egész napos „alkonyat.” (Két éjszaka között egy alkonyat?)

 

Február 6. hétfő. Három napot – a maival együtt – kellene összefoglalni, de a háromban nincs egy igazi napra valóm se. Csupa – majdnem azt írtam, tágas – üresség kint és bévül. Ugyan szombaton Vendégiben voltunk, vadászbálban, de csak a bál utáni enyhe másnaposság maradt meg. Igaz, láttam néhány derék vadkanagyart, szép szarvastrófeát, de azért csak amolyan á t l a g volt, ami pár évtized alatt bárhol összegyűlik. Tegnap némi másolás, ma pedig a Tokaji Írótábor. Nehezen haladok vele, de – haladok. Jó volna a hónap végére elfelejteni. Még az a szerencse ebben a nem tudom milyen valóságban, hogy a napocska időnként elhiteti velem: hamarosan letelik a tél szolgálata.

Egyébként – Arany után – most Kisfaludy Károly. Valamelyik levelében Gaál Györgynek azt írja, hogy egyik játékát négy nap alatt írta, s mentegetőzik, hogy itt-ott még igazítani kéne — lehetne – rajta.

Február 8. szerda. Napok óta a Tokaji Írótáborral foglalkozom. Az alábbi pár mondatos „emlékeztetőt” abban az időben firkantottam le, amikor a XXVI. tábor prog-ramját szerveztük ( Régiók határok nélkül – forradalmak befejezetlenül). Tehát: „ Eddig a határok birtoklásáért voltak a forradalmak, ma: a gondolat és az értelem forradalmát kell megvívnunk. Az alapkérdés: itt maradunk-e a második évezred fog-lyaiként, vagy megéljük a harmadik évezred szabadságát?! Képesek vagyunk-e arra, hogy az átjutáshoz szükséges hidakat megépítsük?! A régiók között, s az ott élő nemzetek között!

– A magyar irodalom többszörösen trianonizált.

– Határok – belső határok – a magyarul írott, de a magyarságot »mellőző« művek.”

Ma, a harmadik évezred szabadságában, mindez még nyomatékosabb súllyal nehezedik ránk, mint jó tíz évvel ezelőtt. A sárga papírcetlire írt emlékeztető aktuali-tása az új évezredben megsokszorozódott.

…Mostanra persze beesteledett, s véglegesen eldőlt, hogy – több mint harminc év után – átadom a Csemadok TV elnöki tisztét. Az elnökségi ülésen ma ezt a kérdést lezártuk. A három alelnök újrajelölésével együtt, magam helyett Csoltko Jenőt javasoltam, s az elnökség ezt elfogadta. Megnyugtató számomra, hogy ez így történt. Hangsúlyoztam azt is, hogy nem csak az elnöki tisztségtől, az elnökségi tagságtól is megválok. Ezt így tartom helyesnek, és méltányosnak is egyben.

Sűrű havazásban értem haza. Fehér lett a tél, megszépült a síkság.

Február 14. kedd. Az elmúlt hét végén disznótoroskodtunk, hazajöttek Évusék is, helyesen kikerekedett mostanára már, de jókedvű, s jól viseli a terhességet. Vasárnap velük utaztam, s hétfőn reggel bevittek a fővárosba, ahol az írószövetség választmányi ülése volt. Üres szalmacsépelés, minden eredmény nélkül. A hatalom Magyar-országa oly mértékben osztotta meg az írótársadalmat – de feltehetően az egész magyar értelmiséget is –, hogy az egyes csoportok, csoportosulások már csak egymás ellenére tudnak létezni.

Az elnökségi „beszámolóból” legalábbis ez körvonalazódott, a halovány, néha követhetetlen dadogásból. Nem látom, hogy volna a szövetség jelenlegi vezetésének valamilyen konkrét, követhető koncepciója a holnapot illetően. Apró, kicsinyes, olykor erőtlen álgondok fel-felmelegítése bugyog elő, s a valódi tennivalók az „éji homályba” vesznek. Egy-két határozott mozdulatot kellene megtenni ahhoz, hogy az irodalom helye, szerepe – ha úgy tetszik, mindenkori küldetése – a nemzet egy-ségének vagy újraegyesítésének a távlatosabb megélését ismét egyértelművé tegye. Csakhogy nem érzékelem az ehhez szükséges energiák jelenlétét, de még ennek a fölismerésnek a körvonalai sem mutatkoznak. Nagy, vagy nagynak tartott írók kis-szerű terepe ma ez a küz-dőtér. Eléggé mocsaras, eliszaposodott és süppedékes.

Na, ezt nem folytatom így tovább, mert akkor az a kérdés ágaskodik elém, hogy miért nem próbálok rajta változtatni. Meg hogy akkor miért vagyok ott? Na igen! Ezek a kérdések megkerülhetetlenek, bár – feltehetően – már nem az én időm kérdései. Hanem akkor kiéi?!

Február 15. szerda. Korán felébredtem, pedig majdnem éjfélig a téli olimpiát néztem. Ma délelőtt az írótábor. Haladtam valamennyit, de valahogy nem ízlik, nem ízlett az írás. Délután – hosszabb abszenciát követően – kimentem vadászni. Pontosabban: járni egy jót a havas februári világban, s ha netán elém kerülne egy kóbor róka, azt terítékre hozni. A hideg déli szél ellenére jólesett a délutáni járkálás. Élveztem a havas síkság tágasságát, a patakok, kanálisok mellett húzódó bokorsorok, nádas szigetek szélverte suhogását. A minap hullott havon a természet mindent eláruló nyomai. Rókák, nyulak, őzek csapái. Frissek, régebbiek, de még jól olvasható valahány. Nem éreztem menet közben a napok óta kísértő és kísérő fájdalmakat, s a hideg ellenszélben a vállam se fájdult meg. Persze, rendesen felöltöztem. Az az igazság, hogy legalább ennyit naponta kellene mozognom, mert a hosszú januári tél alatt felszedtem egy-két kilót. Ez ugyan azt jelzi, hogy a biológiai és fiziológiai rendszerek még úgy-ahogy működnek, ám a súlyfeleslegre egyáltalán nincs szükségem, főleg ha a közelgő tavaszi munkákra gondolok.

Február 16. csütörtök. Hajnalra visszajött a tél, sűrű havazás ébresztett, s a reggeli tornát a hólapátolás helyettesítette, ami ugyan a mozgást tekintve eléggé egyhangú, monoton munka, ám ha mindezt a hajnali derengésben, sűrű hóesésben végzi az ember, akár egy hosszabb epikai írásműnek is felfogható. S ha még ezt is idejegy-zem, hogy a hóesés hozta enyhülésben madaraink is megszólaltak, bizony annak a szépsége megemelte a reggeli időt.

Délelőtt és délután is a Tokaji Írótábor. Araszolgatok előrefele, bárha csak lassan is. Délután a dokumentumokat és a cikkeket szelektáltam, évek szerint. Ami használhatónak tűnik, kb. 50-60 oldal, de biztosan előkerülnek még olyan részek, amelyek besorolhatók lesznek a gyűjteménybe.

Február 17. péntek. Van, amikor úgy tűnik, nem történik semmi, se kint, se bent. Holott „valami” mindig történik, csak az, ami megtörténik, elkerüli figyelmünket, vagy egyszerűen nem veszünk róla tudomást. S ezek a látszólag nem fontos történések a maguk rejtett mivoltukban érdekesek, mi több, szépek is lehetnek. Például, ahogy a hóesésben ideszállt a lugasra egy feketerigó: egy pillanat alatt megtelt e kicsi térség a mozgás látható ritmusával… Valójában az egésznek nincs semmi jelentősége, s mégis! Mintha valami-féle üzenet sejlene fel a mozdulatokban, magában a látványban és annak megtörténé-sében. És az sem baj, ha az ember az üzenetet nem is érti, ám elég tudni, hogy a jelenésben ott rejlik valami megélhető, valami közeli és megközelíthető, mondjuk a várakozás reménye, egy mozdulat, egy hang…

 

Február 18. szombat. Az Új Szó mai számából tudtam meg, hogy meghalt egy-kori főszerkesztőm Pathó Károly. Maga a tény nem lepett meg, hiszen ha valakit 86 évesen ér a halál, akkor az már akár a természet kegyelmének is fölfogható. Hanem a nekrológot olvasva a Szabad Földművesben eltöltött közel tíz esztendő emlékei és élményei rajzottak föl bennem. Amikor 1959 nyarán a Szabad Földműves szerkesz-tőségébe kerültem, a lap főszerkesztője Major Sándor volt. Az alatt a rövid idő alatt, amíg vele dolgozhattam, emberséges embernek ismertem meg. Katonaidőm alatt a szerkesztőségben – mindmáig ismeretlen az oka – szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Egyszer, más helyütt még erről is illene elmondani, ami halálának okáról, körülményeiről a későbbiek során mégiscsak kiszivárgott. A karibi meg a berlini válság idején katonai szolgálatomat bizonytalan időre meghosszabbították. Emlékszem, azokban a hónapokban nevezték ki Pathó Károlyt a lap élére. Eléggé bizonytalan volt ebből kifolyólag a helyzetem, mert nem voltam biztos abban, hogy amit Major Sándor ígért, miszerint ha leszerelek, számít rám a szerkesztőségben, az új főszerkesztő kötelezőnek tartja-e majd a maga számára. Levelet írtam ebben az ügyben Pathó Károlynak, aki válaszában megnyugtatott: a helyem biztos a szerkesztőségben. A Szövetség című emlékező munkámban erről – Pathó Károlyról – bővebben megemlékeztem, így most azokat az éveket felesleges újra felidézni. A róla szóló nekrológ szerzője, Szilvássy József írásában – egyebek mellett – ezt olvastam: „… a legjobb magyar gazdalapok mintájára szakmai cikkeket közöl, olvasható kulturális és irodalmi rovatot teremt. Az utóbbit főleg azoknak az íróknak, költőknek, publicistáknak köszönhetően, akik itt kezdték, illetve egy ideig ebben a szerkesztőségben folytatták pályafutásukat.”

Nos, ezek az itt meg nem nevezett „írók, költők, publicisták” hárman voltunk: Tóth Elemér, Polák Imre és jómagam. A hatvanas évek derekától az irodalmi és kulturális rovatot — heti két egész oldalt – én szerkesztettem. Tóth Elemér riporterként, Po-lák Imre pedig lektorként vette ki részét a szerkesztőségi munkából. Pathó Károly érde-me, hogy azokban az időkben e n g e d e t t dolgozni bennünket. Valahol, egyszer, ha marad rá időm, ezekről az évekről részletesebb összefoglalót is készítek majd. Fontos részei ezek az évek az életemnek, de közéletünknek, kultúránknak, irodalmunknak egyaránt. Csi-csay Lojzitól tudom, aki Pathó Károly veje, hogy egykori főszerkesztőm életútját lejegyezte. Kíváncsi vagyok, hogy számára mi volt fontos a megőrzésre. Ha Lojzi feldolgozza és meg is jelenik, sok érdekes részlet előkerülhet a Csemadok s a Szabad Földműves eddig ismeretlen történetéről.

Február 19. vasárnap. Minden csontom fáj, minden mozdulatra sajog a dere-kam, a vállam, s az ízületeim nem kevésbé. A tollal is alig bírok, csoda-e, ha az írásom teljesen olvashatatlanná rondult(?!). Úgy látszik, az időjárás változásai egyre többször és egyre keményebben kínoznak meg, mint korábban. Tudom, és már régen, hogy ennek az egésznek egyetlen orvossága van: el kell viselni. Igen. De: meddig ???

.

Február 20. hétfő. Elég régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mitől, és miért van jelen irodalmunkban egy folyamatos ellentéthalmaz. Mitől és miért jelentkeznek újra és újra azok az értelmetlen, és soha semmit meg nem oldó viták, amelyeknek, amióta irodalmunk alakulását követem, tanúja voltam és vagyok?! Irányzatok, ellenirányzatok, különféle kiagyalt kánonok, égbe emelések, földbe döngölések láncolata teke-redik a történelem láthatatlan hengerére.

Volt idő, amikor azt hittem, mindez a 19-20. század zuhatagainak valamiféle elszabadult hordaléka. Ám ahogy mostanában a „régiek” írásait olvasom, tapasztalnom kell, hogy ezek az áldatlan, és szinte kicsinyes, olykor romboló viták valójában már a 17–18. század magyar irodalmában is bőven jelen voltak. Mert ahogy Kölcsey nekiment Berzsenyi költészetének, nemkülönben Csokonaiénak, az ugyan az onnan idáig érő távolságból úgy-ahogy megmagyarázható, de irodalmunk egészére nézve értelmetlen perpatvarkodás, amely sokkal többet ártott, mint használt. Esetleg haszonnak vehetjük Berzsenyinek a Kölcsey opusára írt két dolgozatát, az Antirecenziót és az Észrevételeket Kölcsey recenziójára. A „literatúrát baltázó betyárok csárdájának” ne-vezi Kölcsey megnyilatkozását, a „sanda ítéleteknek eleven tükre”, amely megszólalni kényszeríti.

Amit Berzsenyi megtehetett, arra Csokonainak már nem nyílt módja, hiszen Kölcsey az ő munkásságáról szóló „ kritikai megítéltetést” nem olvashatta, hiszen az az 1805–1817-es években készült, s Csokonai már nem élt. Hogy Csokonai Kölcsey kritikájára mit válaszolt volna, örök rejtély marad. Abban azonban biztos vagyok, hogy – amiként azt Berzsenyi is tette – ő sem hagyta volna szó nélkül Kölcsey ítéletét. A szelídebb lélekkel megáldott Kis János Kölcsey róla való vélekedéséről (Tudományos Gyűjtemény 1817) ennyit vesz magára: „…verseimről nagyon alapos, méltányos, gán-csolásaiban is illedelmes recenziót adott”.

Természetesen eszemben sincs Kölcsey jogát vitatni, amikor kortársainak munkájáról beszél. Sőt, a jobbítás szándékát érzem kritikai dolgozataiban. Azonban, sajnos, a későbbi századokban, akár máig elérően, a jobbító szándék eleve és gyakorta elkopott, s ami maradt, annak mételyes mivolta a jelenkori magyar irodalmat – külön, belső Trianonként – darabokra szabdalta és szabdalja. Azt hiszem, az amúgy is sokfelé hasadt irodalmunk holnapja szempontjából a minimális megértés és béketeremtés felettébb idő-szerű – távlatos – program lehetne. Egyszer mindezt – tágabb összefüggéseiben – nem ártana egybefogni. Akkor talán láthatóvá válnának azok az ártó okok, amelyek ma is „baltázó betyárok csárdájának” tekintik a magyar literatúrát, azonban mindez túl komoly dolog egy ilyen derűs februári nap végén, mint amilyen a mai volt. Ennek ellenére, ha irodalom-történész volnék, sok mindent hajlandó volnék félretenni, hogy ennek az örök veszekedésnek a gyökereit körbeássam, és jó éles baltával az egészet egyszer s mindenkorra tűzre-valóvá daraboljam…

Február 21. kedd. Tegnap már majdnem arra vetemedtem, hogy a meglévő, áldatlan irodalmi perpatvarkodásokról jegyzetet írok. Holott csupán az utóbbi napokban felgyülemlett olvasmányok nyomán körvonalazódott előttem a folyama-tos értelmetlenségek történelmi – irodalomtörténeti – mélysége, illetve mélységei. A tegnap írottakhoz hozzáadhatnám még Kisfaludy Károly idevonatkozó jegyzeteit is, illetve azok néhány igencsak megszívlelendőnek érzett fragmentumait. Csakhogy ebben a februári világban más dolgom van: az egyszer volt valóság fel-idézése követeli magának az időmet, s én most nem is bánom, hogy ez így van. És azokat a délelőtti jó órákat, amelyek írásra fordíthatók, nem szabad hiábavalóságokra pazarolni. Azt hiszem, lehetek annyira önző, hogy kizárjam azt, amit feleslegesnek érzek. Csak hát, bárhogy is van, az örök bizonytalanság „vagy-vagya” folyamatosan megkérdőjelezi önző mivoltomat.

A kinti világ szép és sötét, s felette a Tejút arany szögekkel kivert – göröngyös? – végtelenje. Tetszik a látszat-mozdulatlansága, tetszenek vibráló fényei… És micsoda kis-szerűnek tűnnek hozzájuk mérten századok óta tartó vitáink!…

Február 22. szerda. Lassan tizenöt éve, hogy újra falun élek. Ha ehhez gye-rekkorom tizenöt évét hozzászámolom, akkor nagyjából olyan egyenleget kapok, amely falusi és városi mivoltomat fele-fele időzónára osztja. De micsoda különbségeket mutatnak ezek az időszeletek! A gyerekkor első rezzenései, emlékei, a háború, a jogfosztottság ideje, majd az ötvenes évek. Aztán a városok: Érsekújvár, Párkány, Komárom, majd Po-zsony. Kassa jóval később következett. S a kör itt zárult össze Buzitán, ahová a véletlen hozott, vagy végső soron az az elhatározásom, hogy ne a tizenkettedik emeleten öregedjek meg, ne ott érjen az, ami elkerülhetetlen. Ennek a közel hetvenéves vándorlásnak – most már szinte bizonyosra vehető —, ez a kert és ez a ház az utolsó megállója. Ennek a bizonyosságnak a tudatában arról gondolkodtam, hogy végül is hol vagyok én otthon?! Egyáltalán: otthon vagyok-e? És Búcs? Amíg anyámék — végül már csak anyám — Búcson voltak, mindig h o z z á j u k mentem haza. De most ez az egykori otthon miként élhető meg, ha – bár a házunk még áll – idegen helyen kell vendégként meghúzni magamat, ha Búcson vagyok?! Végül is marad a bennem élő örök otthon, amit megőriztem változatlan egészként, de ami csak addig létezik, amíg én is létezem. Velem áll, és velem ér véget.  

* * *

Van, aki az irodalomból csinál irodalmat, van, aki az életéből.

Február 23. csütörtök. A mai nap egyetlen és legfontosabb eseménye, hogy Sandri sikeresen teljesítette az egyik legnehezebb vizsgáját. Ami még hátra van, a diplomamunka és az államvizsga. Tele vagyok apai büszkeséggel. Pezsgőt is bontottunk, de Satyának nem ízlett – „száraznak” találta. Az is volt!

Február 25. szombat. Tegnap megérkeztek a könyvek az „egybegyűjtött” hatodik kötete, A Szövetség. Több mint negyven év összefoglalása. Így utólag érzem egy-re fonto-sabbnak ezeket a visszaemlékezéseket, s egyúttal különösnek, hogy sikerült elvégeznem ezt a munkát is, bárha ez-az még hátravan, de az már a kisebbik rész.

Délután Csemadok-évzáró. Fáradt vagyok és kialvatlan. Megint tél lett. Esik a hó, éjszakai feketén – világít. És ez nem képzavar, hanem a sötétség fénye. Már majd-nem költemény.

Február 28. kedd. A szépség felismeréséhez néha elég, ha az ember talpa alatt megroppan a hóléből keletkezett jég. Picinyke rianás, halk, a semminél alig több, de zene! Napok óta nem jártam kint, de ma délután már nem bírtam tovább a bezártságot, s nekivágtam a havas síkságnak, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, s mégis tele van titkokkal, kicsike csodákkal, a szél és a fények játékával, fácánkakasok távoli kakatolásával, és igen, váratlan hangokkal is. Jólesett hallgatni ezeket a tavaszt ígérő közeli zajokat, ahogy a talpam alól fel- és felröppentek, s ahogy a patak surrogásával egye-sültek. Nyugalom és békesség az árnyéktalan alkonyatban.