Kovács Győző – Értékek és megközelítések*

Kiindulási pont
Egyszerűnek tűnő kérdésre kellene válaszolni: mi a jellemző a cseh/szlovákiai magyar irodalomra? A válasz lehet – egyfelől: a meghatározó szerep a szemlélet kialakulásában a szülőföld, a környezet, valamint a történelem gondolkozást formáló ereje (A Csallóköztől a Bodrogközig, Jelenlét, Vita és vallomás, másfelől Turczel Lajos emlékezései).
Megjegyzendő, hogy bizonyos történelmi korszakban, úgymond „éles” helyzet-ben – a történelem javára billen/het a „mérleg” nyelve (ilyen: Trianon, 1945– 1948, valamint 1968–69), nem véletlen, hogy ennek az időszaknak a reprezentatív műve A vádlott megszólal volt.

Felvetődik a kérdés (de mint válasz is másfelől), ilyen történelmi események jobban befolyásolják-e az irodalmi életet és annak belső törvényszerűségeit? Nem függ-vénye a történelemnek, de meghatározó jegyeit rányomja az irodalmi művekre, tágabban az irodalmi életre.Vagyis a történelem és irodalom kapcsolatában a történelem mint befolyásoló tényező jelentkezik; ennek kihatása van/lehet az irodalmi értékteremtésre, továbbá a megközelítési lehetőségekre (kritikai-irodalomtörténeti megközelítés és elemzés: Fábry Zoltántól Grendel Lajosig).

Jelen esetben a kisebbségi tényezőt is figyelembe kell venni: „kisebbségi sze-repkörben”, „a kisebbségi helyzet történelmi koordinátái” – vonja meg ezt a kört Fónod Zoltán. Nem is beszélve Fábry Zoltánról, aki (szinte) egy életen át vívódott azzal, hogy mint kisebbségi irodalmat fogadtassa el a csehszlovákiai magyar irodalmat. E körön belül maradva: éppen Fábry figyelmeztet kritikusi-publicista-irodalomtörténészi szerepére, illetve szerepváltásaira. Egyáltalán: a stószi mérték jelentősége is ehhez köt-hető, mint viszonyítási pont.

A létrehozott (irodalmi) értékek és azok megközelítési lehetőségeit (módszereit) illetően az 1960-as években Turczel Lajos úgy körvonalazta, hogy a „tudományos színvonalú helyi irodalomtörténet-írás megteremtéséhez elsősorban a társadalmi élet és az irodalmi élet összefüggéseinek átfogó feltárására és beható vizsgálatára van szükség”, s ezt a mi esetünkben „irodalmunk sajátos genezise is hangsúlyozottan fontossá teszi”. Majd tovább: „Jellege és struktúrája alapján könyvem – a Két kor mezsgyéjénről van szó – olyan irodalomszociológiai munkának tekinthető, amely társadalmi és irodalmi életünk összefüggéseinek nagyobb arányú feltárásával és vizsgálatával irodalomtörténet-írásunk számára kíván forrásmunkául szolgálni.”

A történelem

Ami a történelmet illeti: Cseh/Szlovákia történelme eléggé ismert ahhoz minden „mozdulatában”, hogy ehelyütt akár vázlatosan is be kellene mutatni. Sok ellentmondást, sok zaklatottságot hordoz/ott/ ez az ország és társadalom az elmúlt 90 év alatt. Tele sok ígérettel, telítve még több csalódással. Sok remény lángja lobbant el, hunyt ki; s ezeket az irodalom nemcsak nyomon követte, de hordozta is magában.

A stószi mérték jelentősége

Fábry Zoltán alapozó volt; két ízben bizonyosan. A kor által felvetett kérdésekre válaszolni kellett, s azokra Fábry Zoltán válaszolt is. A cseh/szlovákiai magyar irodalom sokáig fehér foltnak látszott, s megkésettsége kétségtelen ténynek bizonyult. 1948 – az első szó (az Új Szó), majd 1958 – az Irodalmi Szemle megjelenése („Ideje már bizony”) meghatározó határkőnek számított.

Fábry Zoltán sajátos írói és emberi szintézist teremtett, homogén magatartást, melynek összetartó eleme az etika lett és maradt. A valóság diktálta erkölcsi realizmus maradt mércéje mindvégig, bármily választ is adhatott a sokszor töprengésre késztető kérdésre: micsoda, kicsoda is ő? Akár szépíró, akár kritikus, akár esszéíró, irodalomtörténész, szakíró, avagy a németkérdés egyik szakavatott ismerője, életművé-nek tengelyébe mindig az erkölcsöt állította. Így teremtette meg önmaga mércéjét, így alakult ki a stószi mérték, az emberirodalom – a valóságirodalom – a vox humana irodalmának történelmileg meghatározott egymásutánjában. Így hozhatta ő egymással összefüggésbe – 1945 előtt és az 1950-es évektől – a vox humanat és az erkölcsi rea-lizmust. Mint közismert, ez a probléma, ez az összefüggés – történelmileg is, irodalmilag is – többszörösen rétegelt. S ráadásul: Fábry Zoltán e kérdéskörbe mindannyiszor bevonta az antifasizmust is. Mindez, ha részeire is bontjuk: soknak is tűnik, hiányérzetet is tápláló. Úgy tűnik: az irodalmi művek megközelítésében önmagát is ismétli, s esetleg fogalmakat, normákat kever össze. Hiszen: az az erkölcsi magatartás, mely életművét megszabta, egyként vonatkozott az antifasizmusra és a békeharc humánumára, s ezzel teljesen azonos intenzitással az irodalom értékmérő szempontjaira is.

Úgy tűnik: mivel elmaradt mindezek felülvizsgálata – így összemosódott az antifasizmus vox humanaja és erkölcsi realizmusa az esztétikai értékrendszer irodalmi mértékével. Továbbra is úgy tűnik: Fábry Zoltán számára – többnyire – a művek mögött föllelhető írói magatartás erkölcsi súlya volt fontos, s nem maguk a művek (esztétikai mérce). A valóságot: ezen keresztül és így vizsgálta, mérte és hitelesítette. A kritikusi elvet és a valóságos gyakorlatot szembesíteni kellett, illetve azok – „szembesültek” is.

Mindemellett: Fábry az induló és újrainduló irodalomban meglátta az ígéretes tehetségeket, s így alakította ki szempontjait és állította fel mércéjét (l.: Res poetica, Antisematizmus stb.).

Fábry és Turczel

A pálya kezdetén, az ötvenes években Turczel Lajos honosította meg az ún. „pedagógiai kritikát”, vagyis a tanítva-nevelve bírálatát. Szépen akart nevelni, okosan rávezetve a lényegre. Ez minden művére, tanulmányára jellemző. Pályája első harmadában tehát mint kritikus jelentkezett. Saját bevallása szerint Fábry Zoltán Harmadvirágzás című kötete orientálta őt a kritikusi pályára. Megértő és mégis szigorú bírálóként lépett fel; követve Erdélyi Jánost s az egykori hármas elvet: „Szeretettel, aggodalommal és szigorúsággal”. Ő is így kapta az első leveleket Fábry Zoltántól.

Csak utóbb, az 1960-as évek második felében jelentkezett az irodalomtörténet-író Turczel Lajos (l. Két kor mezsgyéjén). Egy ízben úgy nyilatkozott, hogy „egész éle-temben kisebbségi ember voltam, a nemzetiségi lét minden változását átéltem. Köny-veimről, kivált a Két kor mezsgyéjénről talán még azt is állíthatnám, hogy a szlo-vákiai, illetve a csehszlovákiai magyar kisebbség életrajza…” Azt is elmondta e köte-téről, hogy „főleg azért írtam, hogy a jogfosztottság utáni tapasztalatlan új értel-miségünket és olvasóközönségünket a kisebbségi hagyományainkba beavassam…”

Régen köztudott: mérhetetlen ragaszkodása és szeretete a szalkai (Ipolyszalka) tájhoz. Enélkül nincs és nem létezik Turczel-életmű. Így jutott el földrajzilag is, kép-letesen is Szalkától Pozsonyig, otthoni kedves tanáraitól – Adyig és Fábry Zoltánig. Ez adott neki erőt át- és megélni a mélypontokat, s ez emelte őt az újbóli kezdés magasába.

Ének az éjben

1986-ban megjelent egy gyűjteményes kötet, melyben Turczel Lajos a szlovákiai magyar írók 1939–1945 közötti műveit foglalja egybe. Közismerten igényesen és körültekintően kutatta fel a cseh/szlovákiai magyar irodalom és művelődés legkisebb szegletét is. Ezen túlmenően: a kötetnek egyéb jelentősége is volt/van. Ugyanis szakított a Fábry Zoltán által – sokáig elfogadottnak minősített – irodalmi korszak-határokkal (1918–1938, 1938–1948 és 1948-tól); annyiban módosítja azokat, hogy az 1938–1948 közötti korszakot felbontja, és beiktatja az 1939–1945 közötti korszakot.

1. Fábry Zoltán – irodalmi szempontból is – az 1945–1948 közötti korszakot a „hazátlanság éveinek” tartotta. 1939–1945: az önálló szlovák állam korszaka. Tör-vényben határozta meg a nemzetiségi politika elveit, az iskola- és közművelődés – a magyarságra nézve hátrányosan megkülönböztető, sőt kirekesztő – politikáját. A magyarságot „belső ellenségként” kezelte. A kisebbségi sajtó (mennyiségileg) jelentősen lecsökkent. Az első bécsi döntés nyomán kialakult helyzet hatással volt az irodalom további alakulására is. Az ittmaradt írók – jegyzi meg Turczel – mély aggodalmat éreztek a „második kisebbségi irodalom” sorsa iránt.

Ebben a helyzetben integráló szerepet kapott a Toldy-kör, emellett az elbeszélő irodalom és a líra mutatott fel – a körülményekhez képest – elfogadható tehetségeket. Így volt megemlíthető e korszakból Ásguthy Erzsébet, L.Kiss Ibolya és Pozsonyi Anna neve; s a lírában Győry Dezső (egy ideig), Szenes Erzsi és Sebesi Ernő.

Összegezésként Turczel Lajos felteszi a kérdést: „helytálló-e az eddig kialakult nézet, mely szerint a csehszlovákiai magyar irodalom folytonossága megszakadt a szlo-vák állam idején? Nos – folytatja – az antológiánk éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy az 1918–19-től bontakozó kisebbségi irodalmunk folytonossága ebben a nehéz kor-szakban sem szakadt meg, csak társadalmi bázisai és mennyiségi összetevői szűkültek meg erősen. Az 1939 és 1944 közötti irodalmi produkció az előző korszakéhoz viszo-nyítva nem tekinthető csonkának, csak megkisebbedettnek, hiszen minden műnem… elfogadható mennyiségben van benne, és ami ennél is fontosabb: a szociális és huma-nista elkötelezettség eléri, s az átlagos esztétikai szint megközelíti az előző irodalmi szakasz termésének színvonalát”.

2. Mindehhez kapcsolható Görömbei Andrásnak 1982-ben megjelent, monog-rafikus mélységű és terjedelmű kötete: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Elemző és szintetizáló tanulmány. A kettőnek az ötvözete sikeresnek mondható: a kort a portrékon át, s az utóbbiakat az előbbibe ágyazva törekszik szintézisbe vonni. Mindezt úgy, hogy a világirodalmi hatásokat, a tudati kötődéseket igyekszik szem előtt tartani, kiváltképpen, ha a csehszlovákiai magyar líra vonulataira gondolunk.

Szerencsésen ragadja meg a korszakok közötti folyamatosságot (első, máso-dik, harmadik nemzedék). Fábrytól eltérően 1945-tel indítja a korszakot; meg is indokolva eljárását: „Ezt a felosztást nem fogadhatjuk el, mert sem az irodalom, sem a politikai változások rendjének nem felel meg…” Későn jött produktumként fogadja el az 1948 után jelentkező irodalmi próbálkozásokat. Mert azok a próbálkozások – rej-tetten vagy kimondottan – magukban hordozták az 1948-tól – 1945-ig visszavezethető – élmény- és írói motívumokat. Még úgyis, hogy a tudati szféra ne csak valami eszté-tikai produktum maradjon.

Nyilvánvaló, hogy ilyen felfogást akár el is fogadva: új fogalomrendszert kell kialakítani. Az eddig volt – élt kategóriák más összefüggések részei lesznek.

„A csehszlovákiai magyar szellemi életnek új fejezete tehát a felszabadulással kezdődik – érvel Görömbei –, ennek az új korszaknak első tragikus és néma évei annak az átmeneti korszaknak a következményei, amelyben még nem dőlt el véglegesen a hatalmi harc.” Véleménye szerint az első korszak az indulás ideje (az ötvenes évek végéig); a második a kibontakozás korszaka (a hatvanas-hetvenes évek), s ezen belül 1970 körül egy új szakasz kezdődik. A sematizmust meghaladva – „elkezdődött az irodalmi közgondolkozás”, s az első viták már közvéleményt formáltak.

Az 1980-as évek elején Görömbei András megállapíthatta: „Az eltelt időszak elegendőnek bizonyult arra, hogy a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom fokozottan számba vegye saját értékeit, s jellegének határozottabb megfogalmazására tö-rekedjék. Számoljon saját belső fejlődésrendjével, kialakult folyamatos hagyományaival, értékeivel. Az irodalom egészére éppúgy érvényes ez, mint az egyes alkotókra…”

Ilyen összefüggésben „a korszerű nemzetiségi tudatot az egyenlőség és sajátosság méltóságának, értékének jegyében formálja és fejezi ki az irodalom. A védekezés helyett az intellektuális és morális felelősségébresztés kap benne erősebb hangsúlyt. A menekülővel szemben most kezd kiformálódni, megteremtődni a szembenéző, a »felemelt fő« igényei és méltósága szerint cselekedni, sorsát irányítani akaró nemzetiségi személyiség”.

Irodalmi üzenetek

Az eddigiekből is kitűnik: évtizedeken át Fábry Zoltán volt a szellemi világítótorony; szinte „szentségtörésnek” számított, ha valaki-bárki az ő koncepcionális /idő/határait felülvizsgálta volna; megkérdőjelezi. Kritikailag, irodalomtörténetileg: Turczel Lajos, Csanda Sándor, majd Szeberényi Zoltán, Fónod Zoltán is őhozzá igazodott. De – ahogyan megtalálták önmaguk „hangját,” alaposabb vizsgálat alá vették Fábry szempontjait. Így Fónod Zoltán is, Görömbei András is, másfelől például Duba Gyula is stb. Világos volt, hogy az alapozó munkát elvégezte Fábry Zoltán. Majd – jórészt Fónoddal egy időben –, a generációs találkozási pontoknak megfelelően, Turczel Lajos, Csanda Sándor és Szeberényi Zoltán, a határokon túlról pedig Czine Mihály, Görömbei András és Pomogáts Béla.

Mindezek mellett több szempontú összehasonlítás is lehetséges. Míg például Turczel és/vagy Csanda az első korszakot tárgyalja részletesen (igaz: Csanda Sándor „átlép” a harmadik nemzedék korszakába is), addig például Szeberényi Zoltán már az 1945 utáni szakaszokat is tárgyalja részletesen; éppígy Fónod Zoltán is: az első kor-szak után (Üzenet) már tárgyalja az 1938 utáni, az „ének az éjben” korszakot is, sőt a „harmadvirágzás” évtizedeit is, hogy mindezek után „gyorsmérleget” készítsen az 1945 utáni irodalmi életről is (Kőtábláink).

S ha már irodalomtörténeti viszonyítási pontokról van szó, azt látjuk, hogy például Duba Gyula tanulmányai „irodalmibbak” egyes kortársaiénál. Gyakran közelít Turczeléihez. Ugyanakkor: nem oly intenzitással vitatkozó, mint pl. Turczel vagy plá-ne Dobos László. Ugyanakkor: mindnyájuknál tapasztalható a továbblépés igénye és lehetősége („kezdetben volt Fábry Zoltán”).

Továbbá: ha nézzük az irodalomtörténeti megközelítéseket, azt látjuk, hogy például az ars critica nemzedéki sorrendjében nagyjából megegyezik Szeberényi Zoltán megítélése Görömbei Andráséval. Vagy: érdeklődéssel lehet olvasni a Fónod Zoltán által nyújtott korszakolást 1919–1938 között. Ugyanis ő emígy látja: 1920–24 (az útkeresés és a műkedvelő irodalom évei); 1924–1929 (a kisebbségi irodalom formálódása); 1929–1938 (a realizmus útjain), 1939–1945 (irodalmi folytonosság a szlo-vák állam idején).

Nem érdektelen ezt a besorolást összevetni a Fábry Zoltán-i korszakbeosztással, melyet a Vigyázó szemmel című (posztumusz) kötetben nyújtott: 1920–1924 („szo-morú szemmel”); 1924–1934 („szigorú szemmel”); 1934–1938 („riasztó szemmel”). Érthetően – az indoklások mások Fábrynál és Fónod Zoltánnál. Fónod Zoltán törek-vésében és megközelítésében erőteljesen kifejezésre jut: igyekszik egységben látni a csehszlovákiai magyar irodalmat, s annak fejlődését. Grendel Lajos irodalomtörténe-tei, sorozata (az új évezredben) pedig egyértelműen egységében tárgyalja a huszadik századi magyar irodalmat.

 –––––-

*Részletek egy nagyobb tanulmányból