Tőzsér Árpád versei

Salome halála

Agy és öl osztoztak rajta
mag-ezred kiömlő csillagok
Holtában is ráng minden tagja
ágyéka fényt és éjt befog

Az urnájánál összesúgnak
előbb lett lám belőle por
mint ahogy sziklás földbe dugják
mint ahogy sírja sebként beforr

Szeretői gyászöltönyükben
érzik antik merevedésük –
Emlék-ágyék bokrában trillák
levágott férfifők hajában fésük

Szilveszter

Ketten… Még az óév sebében,
átömlőben más térbe, testbe.
Szétritkul éppen megkötött Énem,
abban Én, ami csontig sebezte.

A telefonban, mintha túlvilágról,
jön a hang: Boldog új esztendőt!
Valahonnan valaki átszól,
s beiktatódunk: a sorsunk eldőlt.

Boldogok leszünk menthetetlen,
ebben az évben és mindörökre,
összekötve orosz rulettben,
csattan az újév óbűnre töltve.

Henye verbéna

Kövér lápon henye verbéna,
a világ agapéval hárít, szeret.
Villámló szemmel koldul a béna
a részvéttől létet, tere.

Ki van soron, mely horda tör be,
ahogyan Attila tört be régen?
Mely világ roppan majd vázként össze
a másik szeretetében?

Hol volt az első nagy mésalliance,
Jézus Krisztusnál, Nagy Konstantinnál?
Sarki jég, távol, magadban riansz,
s akár már bürköt is innál.

Járdákon csupor fillértől csördül,
a csuprot a nyomor fegyverként fogja. –
Lovas áll, mögötte sötét gond ül,
eszme, ló önmaga foglya.

Sorok Orpheusznak

Az ittlét: mintha nagyítót tartasz
a semmi fölé, áttetszik az ének,
s nincs alatta tárgy, a szemidegnek
nincs jelentése, csak rettenetének.

Csukd rá hát lupédra gyöngéd szemhéjad,
nagy műtét vár rád, bár még látod
a fényt, a fákat: angyalszem kell, hogy
úgy lásd, mint ők, a vélt világot.

Ők. A halk vadak, akikhez képest
árulás vagy, a másként képzelt
tárgyaké. Az lát, ki innen hal meg,
de túlról vesz magának optimétert.