A kizökkent világ (Laudáció Szalay Zoltán prózája kapcsán)
Szalay Zoltán nevéhez – fiatal kora ellenére – már két kötet is kapcsolható: a Nyelvjárás című regény, amely 2007-ben jelent meg és az Ártatlanság című elbeszéléskötet 2006-ból. Talán furcsának tűnhet, hogy a szerző korábbi könyvét említettem másodikként.
Az a helyzet azonban, hogy – mint azt Tóth László nagyon frappánsan fejtette ki Szalay Zoltánról szóló kritikájában – „bár szerzőnknek két első kötete is van, mindkettőt már eleve ama bizonyos második művének írta meg”.
A Nyelvjárás című regény legalább két síkon hozza működésbe a tágabb hagyományt, egyszersmind talán meg is döbbentve olvasóját. Egyrészt van egy nagyon erős vonulata, amely a francia egzisztencializmusra emlékeztet: a környezetétől teljesen elidegenedett főszereplő, akinek egymás után sorjázó leszámolástörténeteivel ismerkedhetünk meg. Ami különösen bizarrá teszi a művet, az a helyszín: egy Dunaszerdahely melletti faluban szembesülhetünk az eseményekkel. A Csallóköz mint colour locale egyrészt egyedivé teszi Szalay művét, másrészt ironikussá válik a felidézett hagyomány. A másik sík a regény nyelvi minimalizmusa. A szereplők beszűkült tudata, a környezet elhasználtsága, a lerobbant épületek mintha a regény nyelvhasználatával párhuzamosan jelennének meg. Olyan világ ez, ahol az alkoholizmus, a szeszcsempészet, a prostitúció, a maffia, a családon belüli erőszak hétköznapi jelenségekként mutatkoznak meg, s a regény nyelve a magától értetődő természetességgel adja meg magát ennek a világnak.
Az Ártatlanság elbeszéléseinek és novelláinak az alapját is ez a minimalista-takarékos nyelvhasználat jelenti. A kötet írásaiban azonban ezen túl nagyon gyakran egy-egy elv modellálása zajlik: Az ötlet című nyitónovellában például a lezárhatatlan szövegtermelés modellálódik, a Péter és az Ildikóban egy értelmen túli nyelv modellszerűsége irányítja a történetet, a címadó Ártatlanság című írásban pedig az uralhatatlan környezetnek kitett egyén cselekvésmintáira láthatunk rá.
Egyébként ha összegezni szeretnénk, éppen ez az igazán jellemző vonása Szalay Zoltán írásainak: amikor az átlagember a hétköznapokban hirtelen minden ok nélkül szembesül a környezet értelmetlenné válásával, a kizökkent világgal és benne önmaga idegenségével, megváltozott egyéniségével.