Gál Sándor – Napló 2006 (4)

Július 1. szombat. Tegnap éjszaka 11 órakor Évike megszült. Ma reggel Jácint telefonált. Endre unokánk 52 centi hosszú fiatalember, s ami a fő, mindketten jól vannak. Délelőtt még Évike is hívott, hangjából érezni lehetett, hogy még nagyon fáradt, s hogy: nagyon boldog. Együtt velünk – tehetem hozzá. Július 8. szombat. Ma délelőtt – tündöklő verőfényben – azon kezdtem gondolkodni, hogy m i l y e n s z í n ű a s ö t é t s é g . Most nem az árnyalatokról van szó, hanem arról, amit akkor „látok”, ha lehunyom a szememet. A legegyszerűbb vá-lasz ugye az, hogy a sötétség – f e k e t e. Csakhogy ez nem egyéb lapos közhelynél, hiszen semmi bizonyítékot nem tudok felmutatni és megfogalmazni annak az elhitetésére, hogy a szemem mögötti „sötétség” az f e k e t e. Ha azonban nincs így, akkor mi az, amit látok lezárt szemmel?!

Amikor a halálra gondolok, akkor is egyféle sötétség jelenik meg ama képzeletbeli tartományban. Ez esetben azonban a „sötétséghez” már tudatomban nem kapcsolódik semmi szín – még a közhelyszerű feketeség sem. (…)

Július 11. kedd. Az egykor kellemes éghajlatú, szépséges Kárpát-medence mostanra Közép-Európai Szaharává változott. A déli órákban ki sem merek mozdulni a vályogfalak közül, mert a hőség szétrepeszti elszűkült aortáimat. Így ez a hőguta-kényszerűség benti munkára fog, bár ha nincs is sok kedvem hozzá. De: ha a napi pár oldalt nem pötyögetem be a számítógépbe, akkor az Esték és hajnalok a fagyok jöttéig sem készül el. Pedig úgy szeptember végére szeretném befejezni, mert az Egybegyűjtött… következő pakkját – a Vegyes írásokat – rendbe kéne hozni, hogy a jelenlegi időelőnyömet tartani tudjam. Bár, ahogy az új kormány különféle megnyilatkozásaiból kiolvasható, megtörténhet, hogy könyvkiadásunk megint hosszabb böjt elé néz. Ha pedig nincs támogatás, könyv sem készül. Így az is megtörténhet, hogy az életműsorozat folyamát a jelenlegi kormány ollója elmetszi. Az én dolgom ennek ellenére az, hogy a még hátralévő kötetek anyagát vég-legesítsem. (…)

Július 24. hétfő. Minden tekintetben nehéz napok vannak mögöttem – a jászói nyári egyetem, ahol rosszul lettem, hogy pénteken haza kellett jönnöm. Van, amikor amit az ember vállal, folytathatatlan. De már túl vagyok rajta. Még így is: nehezen megy az írás. Nem érzem a toll súlyát. Szörnyű egy veszedelem az élet.

Holnaptól megpróbálom folytatni.

Július 25. kedd. Most már napok óta folyamatosan érkeznek a délutáni viharok. Hatalmas dördülések darabolják a tájat, s fenyegetnek jégveréssel, vízárral. Annak idején az Egyesült Államokban éltem meg néhány hasonló vihart, de ott valahogy azért másként zengett a magasság – pogányabbul.

Túl a Kárpát-medencei Szaharán – délelőtt Kassa, szemorvos, általános orvos, mert fogytán vannak a kötelező napi orvosságok. Kassa: elviselhetetlen kohó. A tizenkettedik emeleten a vasbeton panelekből Dante poklának a tüze sugároz elő. A buzitai vályogház ehhez képest hűs oázis. A vályogfalak természetes „klíma-berendezésként” működnek.

Ami pedig döbbenet: tegnap este telefonon beszéltem Görömbei Andrissal – Nagy Gáspárnak hasnyálmirigyrákja van. Ez pedig a halált jelenti. A pankreászt ma még nem tudják gyógyítani, így ami Gazsinak hátravan – az idén volt (lesz?) ötvenhat éves —, legfeljebb pár hét vagy hónap. Miért mindig a legjobbak mennek el?! Török Elemért ugyanez a betegség három hét alatt vitte el, alig két hónappal ezelőtt. És hogy milyen alattomos ez a kór! Tavaly ősszel Debrecenben Márkus Béla szüle-tésnapját ünnepelve Gazsival még együtt köszöntöttük – dalolva! – Bélát

Ha lehetne, most megtiltanám magamnak a gondolkodást! (…)

Augusztus 4. péntek. Délután az jutott az eszembe, hogy március óta egyetlen verset sem írtam. Eltelt fél év vers nélkül! Persze, ennek a hiánya nem zavar, mert jelenleg a „fontossági sorrend” más. Azokat az emlékező munkákat kell befejezni, amelyek az én huszadik századomat jelentik. Az az igazság, hogy elég jól haladok, de még mindig úgy érzem, hogy igen távol vagyok ahhoz, hogy legalább a legfontosabbakat leírjam. „Az Egy és az Egész”-hez a folytatást is meg kellene csinálni, hogy elérjek legalább az ötvenes évek közepéig. Mert ha azt nem tudom feldolgozni, kimarad egy nagyon fontos szakasz, és elvész egy csomó olyan összefüggés, amely a későbbiek megértéséhez, értelmezéséhez hiányozhat. Persze, feltehetően mindezt csupán és kizárólag én érzem így, hiszen csak én t u d o m ezeknek az eseményeknek a fontosságát. Ha pedig csak én tudom, lehetséges, hogy nem is olyan fontosak. Iszo-nyúan nehéz különbséget tenni a fontos és az elhanyagolható között! Mert hisz többször tapasztaltam már, hogy amit én nem tartok megörökítendőnek, más számára éppen az a megörökítendő. Azt tapasztalom magamon, hogy öregedvén, egyre jobban kételkedek mindenben, amit általában é r t é k n e k tekintenek. Mert: mi az érték? Miként cáfolható vagy bizonyítható, ha folyamatosan változik?!

Elhagyott a vers – elhagyott a hit. (?).

A létezés némely pillanata fölfoghatatlan. Mintha a szellem is megsántulhatna… Nem szeretem ezt a mai estét. Ordasokat sejtek a falakon kívül. (…)

Augusztus 14. hétfő. Tokajba készülődök, délelőtt van, és eső utáni békes-ség. 1974 óta nem tudom hányadik alkalommal indulok a Tokaji Írótáborba, de azt hiszem, az ilyesféle adatnak nincs semmi jelentősége. És még a régebbi várakozások bizsergető izgalmát sem érzem, hiszen az égvilágon semmi, de semmi tennivalóm nincs a tanácskozáson. Vagyis én leszek a „hallgatóság.” Azonban az a tény türemkedik fel bennem, hogy elveszítek három olyan napot, amelyet haszno-sabban is eltölthettem volna – itthon. Másrészt a folytonosság megtartása végett mégis csak illik ott lennem, mert hátha lesz értelme és haszna is e pár napnak. A végső igazság az – már ha létezik ilyesmi –, hogy valami megmagyarázhatatlan belső ellenállás keletkezik bennem minden utazás előtt. Hogy amennyire szerettem régen utazni, oly mértékben nem szeretem ma már az utazásnak még a gondolatát sem. Olykor már az is idegesít, ha Kassára kell beautózni valamiért…

Augusztus 21. hétfő. Odaveszett egy teljes hetem. Tokaj – nem a város, ha-nem az Írótábor – szép lassan elszürkül. Alig akad egy-két író, és sok mindenről szó esik, csak magáról az irodalomról nincs véleménye ennek a gyülekezetnek. A kuratóriumi ülésen javasoltam, hogy jövőre vissza kellene térnünk az irodalom gondjaihoz, méghozzá kritikánk teljes csődje miatt. Át kéne lépni a különböző klikkek, érdekcsoportok magánkánonjain, s megteremteni – újjáteremteni – azt a mértéket, amely méltó lehetne a jelenlegi mérnivalóhoz. Javaslatom nyomán nagyívű vita ke-rekedett, ami azzal zárult, hogy – megittunk egy-egy pohár valahány-puttonos szamorodnit. Ez utóbbi ízlett. Az előbbi kevésbé. (…)

Szeptember 2. szombat. Az egész nap a szilva jegyében telt el. Szilvaszedés, szilvaberakás, a hullottját cefrének erjedni tettem el, de még hátravan a lekvárfőzés, meg azt is eldöntöttem – mert szeretem –, hogy legalább egy kannányit megpróbálok megaszalni. Valahai, otthoni időkben szilvát, almát, körtét, de még megygyet is aszalt anyám. Előbb a napon szárította, s kenyérsütés után még a kemencébe is berakta. Aztán az egész fehér vászonzacskóba pakolva várta a telet, amikor mindenféle finomság készült belőle. (..)

Szeptember 6. szerda. Utolért bennünket megint a vénasszonyok nyara. Tegnap meg tegnapelőtt ez a visszatért nyár, na és a telihold volt az oka, hogy egy betűt se írtam a füzetbe. Mégpedig azért, mert kint ültem a gombosi oldalon egy zabtarlóval határos kukoricatábla mellett, vaddisznókra, szarvasokra várva. Vettem egy igazi összerakható széket, amelyben oly kényelmesen ülhetek, akár egy kávéházi asztal mellett. De a különbség óriási. A várakozás – a vadászat – különös izgalma, a megzi-zegő kukoricalevelek, a hold fényében ezüstre változó zabtarló… Az egész felett pedig a szeptemberi éjszaka káprázata. És káprázatos távolságai, valami, ami öröktől fogva van, s ami örökké lesz (?) S miközben ezt az e g é s z e t tudom, s együtt vele azt is, hogy az ősz, az elmúlás ennek szerves része, egészen megnyugtató a tény, mi-szerint én pedig itt vagyok még, s szinte a legközepében, várakozva, hallgatva és figyelve neszekre, rezdülésekre, mozdulatokra. Igen, itt a mindenség közepén, egyedül, egyedül a tündöklő éjszakában, annak mélységében és magasságában…

Mintha minden történés itt kezdődne, és itt végződne – egyazon időben. Uramisten, micsoda hatalmakkal gondolkodhatom együtt a  s e m m i r ő l…(…)    

Szeptember 16. szombat. A minap valaki azt mondta: „a te dolgod, hogy öreg vagy.” Lám, milyen egyszerű megfogalmazni holnapi és holnaputáni – lehetséges?! – végezni valóim lényegét. Csakhogy a „dolgom”, az „öregség”, és a „vagy” – vagyis a l é t e z é s – hármasságának összehangolása bizonyos mértékben zavarba ejt. A zavar oka nem abból keletkezik, hogy valóban megöregedtem, hanem abból, hogy ha már ez megtörtént, hogyan viseljem magamat a „vagy” és a „dolgom” erőterében. Mert ugye, az ember igyekszik, legalábbis „fiatalos” maradni, mintegy jelezve, hogy az évek ugyan elszálltak felette, de azért még maradt a korábbi időkből némi kurázsi… Meg aztán a napi elvégzett munka, „a te dolgod”, nem éppen – nem mindig – a hanyatlást mutatja, bárha olykor meg kell küzdeni egy-egy jó mondatért, összekoccanó rímpárért, szépségért, vagy egy-egy üde hajnal friss ita-láért, miegyébért. Rövidre fogva: a magatartás méltósága itt a meghatározó. Ezt az e g é- s z e t úgy viselni, olyan természetességgel, hogy a környezetünk – most, ma – észre se vegye. Legfeljebb majd akkor, ha már a „mi dolgunk az öregségben” megszűnik. (…)

Szeptember 22. péntek. Megint bent voltam Kassán. A Fő utcán megittam egy pohár sört, és sörözés közben bámultam Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó Dávid városát, amely az ő korukban a magyar szellemi élet, a magyar irodalom meghatározó központja volt. Oda láttam arra az épületre, amelyben megalapították az első magyar irodalmi folyóiratot, áll az az épület is – itt szemben velem, ahol ülök –, amely valaha a Nagyságos Fejedelemnek volt lakhelye… Ahogy nézelődtem, arra gondoltam, hogy az utcán két irányba hömpölygő tömeg minderről semmit sem tud, sőt, nem is érdekli, nem is érti… Az a történelem – a miénk – ma és itt már nem érvényes. Tapasztaltam többször: látható jelenléte folyamatos provokációk forrása. Márai emléktáblájára azt írták, hogy „kurva”. Amikor Rákóczi szobrát avattuk, néhány „hejszlovák” azt írta a transzparensre, hogy „Rákóczi a szlovákok gyilkosa”… Rövidre fogva: főtéri szemlém után megkeseredett számban az amúgy is kesernyés sör. (…)

Szeptember 25. hétfő. A vasárnap kimaradt, így a lényegét most pótolom. Délután a két templom közötti téren emlékművet avattunk a II. világháború után kitelepített buzitaiak emlékére. A bibliai idézetet Mózes II. könyvéből én választottam, és az emléktábla feliratát is én szerkesztettem egybe. Ezen túl felolvastam az avatáson a Veszteségeink c. versemet. Arra gondoltam, hogy amíg így tudunk közösségben emlékezni, van némi esély a megmaradásra. Más kérdés, hogy jobb volna, ha ilyen emlékhelyeket soha, sehol, senkinek nem kellene készíteni.

A mai napról egyetlen mondatot: befejeztem az Esték és hajnalok írását. (…)

Október 6. péntek. Ha az embernek valamit egy hét kihagyás után kell folytatnia, akkor már nem csupán az összefüggések láncszemeit kell megkeresni az összekapcsolhatóság végett, de még írni is szinte újra kell tanulni. Mert az ujjaim nem é r z i k  a toll súlyát, s kerekíteni is alig tudom a betűket. Azt pedig, hogy amit most ide körmölök, pár nap elmúltával ki tudom-e majd betűzni, egyelőre bizonytalan. De hát annyi, de annyi bizonytalanság épült be már az életembe, hogy eggyel több vagy kevesebb, szinte semmit se számít. (…)

November 22. szerda. Az elmúlt napokban mintha elveszett volna a napló-füzet. Egy nagy halom mindenféle papír, kacat, felesleg temette maga alá. Én meg elfelejtettem a pakk alól kiszabadítani. E megbocsáthatatlan hanyagság következménye, hogy közeli napjaim rögzítetlenül hamvaikba haltak. Persze, azért – mentségemre –, ennek is oka van. Amióta a „nyugati túráról” hazakeveredtem, egyvégtében dolgoztam. Ez az egyik ok. A másik pedig, hogy az elmúlt vasárnap hajnalán rosszul lettem – az a bizonyos posztreszekcionális szindróma ért utol ismét, a teljes dehidtratáció, s rogyasztott a földig. És ennek utóhatásait még ma is érzem: fájdalom és fáradtság együttes jelenlétét. Ilyenkor a magány megsokszorozódik, olykor félelmetessé nő, s mintha súlyával a földbe akarna nyomni. Mind-ezek ellenére – ha megint valami nem jön közbe –, holnap délelőtt befejezem az Esték és hajnalok utolsó fejezetét, a Vadászkonyhámat. Azt hittem, ez a pár oldal egyszerű lesz és könnyű, de mostanra be kellett látnom, hogy az írásban s o h a s e m m i n e m k ö n n y ű! (…)

November 24. péntek. Végre vége! Délelőtt pontot tettem az Esték és hajnalok utolsó mondata végére. Aztán pedig egyszeriben üres lettem, mint a kiporolt liszteszsák, mintha mától számítva az égvilágon semmi, de semmi dolgom nem lenne. Ami igaz is, meg nem is – akár a mesében. Az azonban biztos, hogy pár napig az íróasztalhoz sem ülök. S nem csupán azért, mert erről így döntöttem, hanem elsősorban azért, mert a jövő héten rendbe akarom tenni az udvart és a kertet, hogy ha ránk szakad a tél, ne a rendetlenséget temesse maga alá. Továbbá pedig a következő napokban, amíg az idő nem lesz fagyos, vadászni akarok. Mert hiányzik a kintlét, hiányzik az erő meg a megélhető szabadság szépsége.

November 27. hétfő. Szokásommá vált, s jó régen már, hogy ha valami könyvet olvasok, s abban akár ha egy félmondatnyi olyan szöveget találok, amelyről úgy vélem, valamikor még fontos lehet számomra, akkor ezeket a gondolat- és mondat-fragmentumokat valami darab papírra lefirkantom.

Korábban Lessing, még korábban – meg ismét – Nietzsche, mostanában pedig H. Spencer jelentett, illetve jelent – mások mellett —, több-kevesebb kijegy-zetelni valót. E minden cél nélküli munkát miért érzem fontosnak? Mire használhatom e „pogány értelmű szavakat” (Lessing), ha az idő kegyelme megtart még néhány évig? Most és itt, azt hiszem, ezekre a kérdésekre nem érdemes keresni a választ. Azon viszont már érdemes elgondolkodni, hogy a kijegyzetelt részletek szinte mind az emberi létezéshez kapcsolódnak. Vélhetően arról van szó, hogy az Új végtelen c. kötet versei után, vagy azokon túl, egy új verseskötet – vagy vers – alaplerakása érlelődik bennem. A l é t e z é s h a t á r a i, a halálnak mondott átváltozás – azok a lehetséges belső és külső dimenziók, amelyek az én ember-időm és a bolygó – a Föld – saját idejének az egybeesése, s benne a leépülés globális ténye összegződhet. Az eleven anyag méltóságáról van – lehet – szó. Mert – ez ismét Lessing – „az igazság bizonyára ér annyit, hogy halálunkig azt valljuk”. És milyen közel áll ehhez a nietzschei fragmentum: „… újra, meg újra az emberhez hajt engem az én teremtő akaratom…” (…)

November 29. szerda. Herbert Spencer írja ( Alapvető elvek): „A gondol-kodás pillanata átvezet bennünket a föltételes létezésen túl a nem föltételes léte-zéshez.” Majd hozzáteszi: „Innen származik az objektív realitásba vetett szilárd hitünk.” Lehetséges, hogy itt a „végső ok” megközelítéséről beszél? A halálról, „ami minden más létezés nélkül létezik”. A megsűrűsödött novemberi sötétben az emberi képzelet eljátszhat az ilyen felvetésekkel, s még valamilyen mélységek legmélyén valóban érzi is a távolságok időtlenségét, de mi haszna belőle?! Mert az „objektív realitás” az, hogy átléptem a 69-ik évet, és ha tetszik, ha nem, ezt a tényt semmi bölcselet nem tudja az értelem határa mögé rejteni. Ebből következik, hogy – lezárandó a mai napot – megiszok egy pohár vilmoskörtét, s többé nem foglalkozom a gondolkodó anyaggal, amely – vagy: aki? – én volnék, sem a „végső ok” mikéntjével. (…)

December 8. péntek. Tegnapelőtt tudtam meg, hogy ma kezdődnek a Fábry Napok. Ebből látható, hogy mostanra milyen messzire kerültem mindattól, ami évtizedeken át hétköznapjaim valósága volt, s amit igyekeztem olyan minőségi szinten tartani, amely mellé bármikor oda állhattam, oda állhattunk. Az idei Fábry Napok műsorából azonban az derül ki, hogy a politika és a politika vigécei immáron képesek voltak Fábryt is kisajátítani. Az irodalom, a kultúra, az anyanyelv tartományai már a rendezvény perifériáján is alig képesek megállni. Holott ennek a rendezvénynek évtizedeken át ez adott rangot és értéket. Az idei programból egyér-telművé vált az a süllyedés, amely ezt az értéket és rangot elveti, semmivé alázza – Fábry minden üzenetével együtt! „Az igénytelenség – halál” írta volt Fábry. Ehhez itt és ma én azt teszem hozzá, hogy az igénytelenség több a halálnál – életalázó üzérkedés, kufárok börzéje… Hátborzongatón látnom, hogy amit évtizedek alatt felépítettem, miként pusztul el, miként változik lakhatatlan romhalmazzá. De meglehet: vén bolonddá lettem, aki képtelen elfogadni – megérteni? – a jelen történéseit, a totális mérték- és értékvesztést. (…)

December 18. hétfő. Az írás csodájának mindig azt tartottam, hogy egybekötött embereket, közösségeket, hogy szépséget sugallt és megértést közvetített.

Az utóbbi évtizedekben azonban azt tapasztalom, hogy ez a szép, nemes és humánus szerep oly módon változott meg, hogy valamiféle versengéssé silányult, konkurenciaharccá, ami által különféle „elit” érdekcsoportosulások abroncsai zárják magukba, s e csoportosulások igyekeznek kisajátítani maguknak az írás megíté-lésének a jogát is.

Nem a megértésre való törekvés, hanem a kirekesztő anyagiasság vált ural-kodó „eszmévé.” (…)

December 22. péntek. Elment Lázár Ervin is. A televízió estéli, szűkszavú híradása jelentette be az újabb veszteséget. Egy évvel volt idősebb nálam. Tavaly ősszel találkoztam vele utoljára a MMA-án történt bemutatkozó estemen. Tudtam, hogy beteg, halála mégis váratlanul ért. Valahogy az volt az érzésem, hogy a baj nem gyógyíthatatlan, s Ervin kilábol belőle. Bizony megfeketedett a közelgő ünnepek felett az ég. Ma este nem szabad a holnap felől gondolkodni… (…)

December 27. szerda. János napja. Reggel fel is hívtam Vilmáékat, hogy Jánost megköszöntsem. Még az ünnepek elötthöz: a posta meghozta a Keleti Napló története c. új könyvem tiszteletpéldányait. Szép kiállítású „karcsú kötet”, ahogy Dobos L. a telefonban megjegyezte korábban. Valóban így van, csakhogy tudtom és beleegyezésem nélkül kihagytak legalább egy tucat olyan levelet belőle, amelyeket én fontosaknak ítéltem annak idején. (…)

December 31. vasárnap. Az évváltás megint az időre figyelmeztet. Volt, amikor az ilyen pillanatok még gondolkodásra sarkalltak: hogy mit hagytam el, meg hogy előttem még mi áll megoldandó. Ma már az ilyen kérdések elveszítették létjogosultságukat. Sem az összefoglalásnak, sem a tervek felvetésének nincsen gyakor-lati jelentősége. Egyetlen dolog fontos: élek, s amíg élek, teszem azt, amire erőmből és időmből telik. Amíg az „értelmes anyag” teljes rendszere működik, a jövő(m) nem kilátástalan. Van, volna még mit le- és megírni az egybevethető dolgok, ese-mények és tapasztalatok halmazaiból, és ezek a lehetőségek a lankadó erőt, a renyhülő értelmet fel-feltöltik megtartó energiákkal. Ebből következik, hogy az ittlét, s nem a távozás a nagyobb gond, a nehezebb teher. A mostaninál könnyebb év köszönhetne rám, ránk – családra, nemzetre, emberi fajunkra…